Nézem a hálószoba bevetetlen ágyát. Nemrég üresedett meg, mégis érzem még az illatát, mintha még mindig jelen lenne, pedig csak a vérfoltok jelzik, volt gazdája. Egyetlen másodpercre megremegek, majd megrázom a fejemet, megkeményítem a lelkemet, és felszegett fejjel szakítom el a tekintetemet az ágyneműtől.

- Nincs már rád szükségem. - közlöm, farkasszemet nézve vele. Gúnyosan néz rám, talán még mosolyog is. - Már hogyne lenne. Nélkülem képtelen lennél boldogulni, még Oroszországból sem jutottál volna ki, ha én nem vagyok. Lehet, hogy nagykorú lettél, de nem fogod tudni eltartani magadat, és, ami azt illeti, ha én elmegyek, rád fognak találni, abban biztos lehetsz. Ugyanis én nem fogok hazudni érted, mostmár nem. - vonja meg a vállait, tekintete kemény, mintha nem lehetne meghatni. Nem is akarom, bár eszembe jut, mi lenne, ha örök igézetet bocsájtanék rá, emlékezetbűbájt, valamit. De csak megrázom a fejemet. Egészen mást kell tennem, tudom, képesnek kell lennem rá.
Gesztenyefa pálcám engedelmesen simul a tenyerembe, tekintetét egyből ráemeli. - Ugyan, drágám, mégis mit akarsz tenni? Meg akarsz kínozni, gyilkolni? Képtelen vagy rá. Gyenge vagy, erőtlen, gyáva. - cinikus hangszínével szánakozik rajtam, érzem, kellően fel is dühít. - És naiv, borzalmasan naiv, ha azt hiszed nem ér utol a múltad, a családunkkal együtt. Ugyanaz a vér folyik az ereinkben, szerinted a fiam, az apád hagyná, hogy megtagadj minket? Soha sem tudsz elszakadni tőlünk, jól jegyezd meg. - emeli ujját az arcom elé, fenyegetően. Apám említésére valami elszakad bennem. Megrohannak az emlékek, látom magam előtt őt, az anyámat, az egész átkozott famíliát, a vérfertőzést, amit végeláthatatlanul űznek. Aminek azt akarták, hogy én is részese legyek a nagybátyámmal köttetendő házasságom révén.
Íriszeimben bosszúszomjasan kezd fényleni a gyűlölet, menthetetlenül kap el az érzés, a lehetőség. Most vagy soha. Ideje, hogy megkezdődjön a bosszúhadjáratom sora. Pálcás kezemet ökölbe szorítva sújtok le arcának oldalára. - Félreismersz, babushka. - zihálom utálattól csöpögő szavaimat. - Már nem az vagyok, aki voltam. - simítok végig az alkaromon lüktető jegyen. Közös undorral nézünk egymás szemeibe, mintha nem is nagyanya, és unokája lennénk, csak a vér köt össze minket, más nem. Hátat fordítok neki, felnevet mögöttem. Mintha az apámat hallanám. Amint az ágyához lépve a matrac alatt megnyikorduló rugók jelzik, akkor fordulok vissza, pálcámat rászegezve halkan kiáltom felé a kínzó átkot. Majd erősebben, határozottabban. A végén már, mintha csak játék lenne az egész, ejtem ki ajkaimon a megváltásomat jelentő szavakat.
Finnick büszke lesz rám, teljesítettem, amit kellett.

Megfordulok, hogy elhagyjam a szobát, de egy lépéssel sem jutok előrébb. Régen látott ismerős alakja rajzolódik ki előttem, és egész testemben elfog a reszketés. Hányingerem támad.

Timur & Silje

Végül is állíthatnám azt, hogy a vérem vezérelt. Hogy Sonja anno mégsem kúrt félre, és Silje valóban az én porontyom, és ennek köszönhetően, mint a mágnes, úgy vonzódom hozzá, és hiába bújkál, ha egyszer szagot fogok, akkor úgyis megtalálom.
Végül is mondhatnánk, ha mondjuk nem telt volna bele hónapokba, amíg Nonnával utána kajtattunk ezen a tetves fölgolyón, igaz, nem mindig lebegett a cél a szümünk előtt, legalábbis nekem meglehetősen könnyű volt elterelni a figyelmemet. Persze csak a felszínen. Néha még azt is megkockázattam volna, hogy Nonna és én kölcsönösen titkoljuk egymás elől, hogy mennyire meg akarjuk találni Siljét. Persze ez csak egy kósza ötlet, soha sem voltam jó emberismerő, pláne a nőknek sikerült mindig túljárniuk az eszemen. Születési rendellenesség, ha úgy tetszik, amit a bölcsőtől, valószínűleg addig a tetves koporsóig magammal hordozok majd.
De azért még mindig mondhatnánk, csak mondjuk, ha eltekintenénk attól az aprócska ténytől, hogy igazábóla vénasszony vezetett ide. Tudom is én, hogy talált rám, hogy tűnt fel neki, hogy Londonban vagyok, de megtalált a maga módján.
Szándékosan hagytam otthon Nonnát. Nem akartam, hogy itt legyen. Ez családi ügy, még annál is mélyebb szinteken, amit ő valaha eltud képzelni, és ki akartam hagyni a drámából. Nem azért, mert nem bízok benne. Ja, de végül is pontosan azért, mert nem bízok benne. Nő, nem tehet erről, de nekem fel kell magam vérteznem az álnokságuk ellen.
Ráérősen baktatok fel a bérház legfelső szintjére, alig lihegek, amikor felérek.
A házba nem volt nehéz bejutni. Habár minden varázslat hasztalan volt, mugli módon hamar fel lehetett törni a zárat, erre gondolom még a kis Silje sem gondolt. Hogy hiába rejti el ezt a lyukat, attól még ha tudom, hogy mi a célom, könnyűszerrel átverem az egész kis játékát.
Sétapálcám hegyével löktem be az ajtót, finoman, nem akartam hozzáérni a kilincshez, már így is elég sok szenny ragadt rám ebben az istenverte városban.
Fogalmam sincs, hogy mi történhetett, de a füle botját sem mozdítja a lépteim zajára, mintha valamiféle transzban lenne, vagy állva elaludt volna. Egészen beleremeg a kis teste, főleg a hálóingje aló kikandikáló hosszú combjai.
Hosszan, élvezettel nézek végig rajta, és valamilyen módon még hálás is vagyok, hogy ez a pár perc csak az enyém. A magam módján egészen el vagyok érzékenyülve. Ő meg egyre inkább csak remeg, mint egy karácsonyi pudding, és valahol elégtételt érzek, amiért nincs nyugta.
Így fair ez. Nekem azóta nem volt egy nyugodt éjszakám, mióta elment. Igen, érezze csak át, ami én éreztem.
A viszontlátás olyan édes, még akkor is, ha csak én látom egyelőre. Nem akarom kizökkenteni, úgyhogy inkább csenben maradok. És egy pillanatig azt képzelem, hogy a jelenlétem okozza számára ezt a szokatlan nyugtalanságot, és kélyes mámor elönti az egész testemet.
Csakhogy ez az állapot is véget ér, hamarabb, mint amire én felkészültem, és a következő pillanatban szembetalálom magam a falfehér, de egyébként igencsak csinos arccal. Hátulról is szép láványt nyújtott, de mégiscsak így az igazi. Büszkeség tölt el, hogy a termés beért, bár amikor utoljára láttam, már akkor sem volt egy otromba látvány.
-Szerbusz, édes kis Silje – szólalok meg mézesmázos hangon. És eszelősen csillogó szemekkel várom a reakciót, ami legnagyobb sajnálatomra nem érkezik. Csak a falfehér, szinte holtra vált arc. Azért ennél nagyobb lelkesedésre számítottam.  
-Mi van, nem is üdvüzlöd apádat? Hát ki tanított téged jó modorra? - szólalok meg ismételten, ha most lennének itt valami gyomok, már biztos elszáradtak volna a puszta negédes, semmi jót sem sejtető hanghordozásomtól.
- Apropó, ha már a nevelésnél tartunk – ejtek ki gyúnytól csepegő hangon minden egyes szót, és az undor látványosan kiül az arcomra. - Hol van az a anyaszomorító vén banya? Hívd ide, beszédem van vele – hangom akárcsak egykor, tekintélytparancsoló, ellentmondást nem tűrő, és lehelletnyit türelmetlen. Éppen csak egy lépést teszek közelebb, semmi több, nehogy a madárka elszálljon.

Még pislogni is elfelejtek. Csak állok, mintha a földbe gyökereztek volna a lábaim, és egész testemben reszketek. A legszívesebben már most elszaladnék, ki a szobából, az egész lakásból, a városból, az országból is, minél messzebbre a puszta látványától. Mégiscsak állok dermedten, meg sem mozdulok.
Fogalmam sincs, mit tegyek. Le sem veszem a tekintetemet róla, minden egyes rezdülését, mozdulatát követem, szemmel tartom. Arcomra nemcsak a félelem, és a meglepettség elegye, hanem az undor is helyet foglal. Íriszeim felcsillannak, fénylenek, de korántsem a viszontlátás örömétől, inkább a Bronshteinek iránt érzett gyűlölet az, aminek tükörképét láthatja bennük viszont, intenzívebben, mint régen, mikor utoljára találkoztunk.
Szavaira legszívesebben arcon köpném. Helyette csak igyekszem kétségbeesésemet gúnnyal átitatott mosolyra cserélni. Nem is viszonzom köszönését mással, kérdéseire pedig még inkább megfeszül az arcom, olyan magasra emelem a fejemet. A büszkeségemtől senki sem foszthat meg, nekik sem sikerült, hiába is próbálkoztak vele. És nem, nem a családomra vagyok büszke, egyáltalán még csak tisztelni sem tisztelem őket, inkább magamra, arra, hogy nem hagytam magam beskatulyázni, túljártam az eszükön, és megszöktem tőlük, és mindeddig hibátlanul rejtőztem el előlük. Eddig. Ennek ellenére a tartásomon semmit sem változtatok, és bár nem vagyunk egy magasak, tekintetemet az övébe fúrom. Farkasszemet nézek vele, a tulajdon apámmal, akit ugyanúgy utálok, mint a családunk összes tagját, senki sem kivétel ez alól az érzés alól. - Senki. Én voltam saját magam tanára. - fröcsögöm felé halk, ámde határozottan éles hangon. - És jobb, ha ezt megjegyzed. Nem ismersz, soha nem is ismertél igazán, fogalmad sincs róla milyen vagyok, mi lett belőlem. - nem akarok beszélni vele, mégiscsak úgy ömlenek belőlem a szavak, de a tekintetemet egy másodpercre sem szakítom el tőle, noha már csak attól is rosszul vagyok, hogy látnom kell őt.
Nagyanyámat kezdi emlegetni, nekem pedig pillanatok alatt fordul fel a gyomrom, kicsit össze is zavarodok. Önkívületben lépek ki magamból, és látom magam előtt a vérfoltos ágyneműt, talán percekig is elmorfondírozok az emlékképen, és észre sem veszem. Enyhén rázom meg a fejemet, alig feltűnően, hogy visszatérjek a valóságba. - Nincs itt, elment. - szűröm a fogaim között. Végül is, nem hazudok, valóban elment, bár korántsem magától. Miután megkezdtem a bosszúhadjáratomat, és megszabadítottam tőle magamat, az egyetlen emberhez menekültem, aki fontos nekem, akit szeretek. Antoninhoz. Tudtam, hogy rá mindig számíthatok, és valóban. Ő segített nekem a lelki békém érdekében, és a test eltüntetésében. - Amúgy sem parancsolhatsz már nekem, nem vagy abban a helyzetben. Már nem. - remeg meg a hangom, pedig igyekszem erős maradni, mégis félek tőle, bár nem akarok. Próbálok Finnickre gondolni, a tanításaira, amiket részben a kastélyban megrendezett utolsó vacsorán, majd teljes egészében a nagyanyámon teljesítettem be, arra, hogy bíznom kell magamban, és abban, hogy képes vagyok magam megvédeni, de most egyszerűen nem megy. Képtelen vagyok még csak arrébb lépni sem, mikor felém kezd közelíteni. Pedig félrelökhetném, elfuthatnék mellette, a szobámba át, megragadhatnám a pálcámat, és kiejthetném ajkaimon azt a bizonyos, hőn áhított varázsigét, de nem megy. Valamiért nem vagyok képes rá. Csak állok előtte, leengedett kezekkel, kihúzva magam, mégis gyáván. És fogalmam sincs, hogy mi lesz velem, velünk. Talán még soha sem féltem ennyire.

Timur & Silje

Minden apa életében eljön egyszer az a pillanat, amikor a lánya lázadni kezd. Dacossá válik, engedetlené, szinte könyörögve egy jó kiadós elfenekelésért. Sosem vallanám be, de irigylem azokat a szerencsétleneket. Százszor inkább lennék most a helyükben, mint a sajátomban. Silje mindig is dacos volt, már egészen kiskorában is. Folyton más akart lenni, folyton mást akart csinálni. Szinte lehetetlen volt kordában tartani. S talán az én hiábám, hogy ide jutottnk, túlságosan is szerettem, az volt az én bajom. Mindent elnéztem neki, mindig megbocsájtottam, még akkor is, ha a felszínen ezt nem mtattam. Nem mutathattam, mert ha megteszed, akkor a fejedre nőnek. Tudod, a nők.
Amikor visszafelesel, mintha egy világ omlott volna össze bennem, de ugyanakkor rohadtul büszke is vagyok, hogy az én lányom nem adja csak úgy meg magát. Ez a kettős érzés marcangol belülről, mint valami fekély, és egyre nagyobb a feneketlen űr, ami belőle tátong éhesen.
- Nagyon is jól látom, hogy mi lett belőled – szólalok meg teljes lelkinyugalommal és végigmérem tetőtől talpig, ahogy egy férfi néz egy nőre, és nem úgy mint egy apa a lányára. De tudja a fene, hogy nz a többi apa a lányára.
A nyugalmam azonban csak addig tart, amíg hosszas gondolkodás nélkül végül a szemembe vágja, hogy a nagyanyja elment. Nem tudom, hogy milyen titkos paktum van ezek közöt, de engem nem lehet mégegyszer átverni. Nem hagyom. Olyan erővel szorítom rá ujjaimat a sétapálcára, hogy egészen belefehérednek.
- Hazudsz! - vágok vissza, szememben az őrületnek csak egy apró szikrája látszik, de az éppen elég, hogy félelmet szüljön benne. Megragadom erőszakosan a vállát, és arrébb teszem az útból, és nem foglalkozva, hogy mit csinál, az ablak felé veszem az irányt és csak pálcám hegyével, nagy lendülettel félrehúzom a súlyos básonyfüggönyt, majd ugyanazzal a lendülettel nyitom ki a kétajtüs szekrényt. Tudhattam volna, a nagyanyós göncei mind ittvannak. - Fogadni mernék, hogy nem te jársz ezekben a rongyokban – arcomon diadalittas vigyor terül el, ahogy felé fordítom a fejemet. De a vigyor hamar vicsorrá torzul. Érzékeny pontot érintett. Érzem, ahogy a mellkasom megemelkedik, majd süllyed, ritmikusan.
- Az apád vagyok, vedd tudomásul – köpöm felé a szavakat. Lehet nem boldog most ettől a ténytől. De hát én sem vagyok az. Egyáltalán.
Beleszagolok a levegőbe. Idáig érzem, hogy menyire fél. A saját apjától. Hát ekkora szörnyeteg lennék? - Most pedig ha jót akarsz, előrángatod, ha kell a föld alól is. Beszédem van vele – amikor ismét megszólalok, újra a nyugodt maszkot erőltetem magamra. Hangom is egész nyugodtnak hat. Teszek egy lépést felé, ezzel kizárva a fizikai távolságot, ami eddig közénk ékelődött. - Aztán... te jösz, ne hidd, hogy megúszod, kicsi Silje – szólalok meg újra negédes hangon és ujjaimmal végigsimítok állának vonalán, majd egy előre lógó tincset a füle mögé csiptetek és a mozdulat megkoronázásaképpen megragadom a nyakát és kínzó lassúsággal egészen közel húzom magamhoz, és kényszerítem hogy felnézzen rám.
- Az a félkegyelmű vőlegényed azóta folyamatosan küldi rám a bérenc kutyáit. Van fogalmad róla mekkora szarban hagytál? Hát persze, hogy nincs. Hogy is lenne? Azt hiszed olyan nagy kislány vagy, közben meg semmi fogalmad a nagyok dolgáról – hangom csevegő, szememből csalódottság sugárzik. Olyan igazán apai.

Igazságszerint sosem állt szándékomban bántani Siljét. Persze néha elkalandoztak a gondolataim, és az unalmasabb vonaton töltött estéinken elképzeltem, ahogy megtalálom, és menten kitekerem a nyakát vagy legalább jól móresre tanítom. Voltak módszereim, ezt a pálcát sem azért hordom magammal, mert segít a közlekedésben. Egyszrűen csak szeretem, ha kéznél van. Silje sejti mit jelent, de nem lehet igazán fogalma róla, mert sosem ütöttem hozzá, inkább a bátyja kapta azokat a csapásokat, vagy az anyja. De ők megérdemelték. Slje is. Csak túlságosan is szép volt a bőre. Mint valami alabástrom szín drapéria, amivel valamelyik üknagyanyám, akibe még szorult valami jóérzés, kidekorálta a könyvtárszobát.
Hallom, ahogy a háta az ajtófélfának ütődik, tompán, és éppen csak egy pillanatra rándul meg az arcomon egy izom, máris kutatok tovább. Nem érek semmihez, csak a pálcám hegyével dobom ide-oda a ruhákat. A féhomályban nem sokat lehet látni, de azért senki ne nézzen hülyének, tudom, hogy ha valaki lelépni készül, akkor magával viszi legalább a rongyai egy jelentősebb részét. Silje persze hazudik tovább, mint a vízfolyás és ezzel feldühít. Ézem, hogy kijövök fokozatosan a béketűrésemből, de még köze sincs ahhoz a viharhoz, ami készülődik. Silje hideg távolságtartása, remegő alsó ajka, érzem, hogy valami nincs rendben. Érzem, hogy mindjárt kitörni készülök.
Ha nem volna szivem, valahol nagyon máshol lennék most, de nem, az a haszontalan izomköteg odabent dörömböl és minden egyes késszúrásra sötét, sűrű vér serken ki belőle. A kezem megremeg az indulattól, elutasító szavai olyan hatással vannak rám, mint amit korábban már nyomokban érezni véltem, de sohasem ilyen direkt módon. Bántani akarom a világ összes lehetséges módján. Szavakkal, tettekkel. Érzem, ahogy az ütőere lüktet az ujjaim alatt, ahogy egyre erősebben szorítom.
- Másra már nem voltam képes? Nem szerettelek eléggé? Nem féltettelek eléggé? Mikor bántottalak, Silje valaha is? Nem adtam meg mindent, amit csak egy lány kérhet az apjától?– szólalok meg egészen fátyolos hangon, szinte teljesen kiszárad a szám. - Azt hiszed én azt akarom, hogy ahhoz a félkegyelműhöz feleségül menj? Azt hiszed, ezt én találtam ki és nem valaki, akinek nagyobb szava van ebben a csalában, mint nekem? De már megtörtént az eljegyzés, neki ígértek, az övé leszel, és futhatsz bármerre, már csak a halálos ágyadon menekülhetsz előle, vagy még ott sem. - görcsösen szorongatom másik kezemben a pálcámat. Átsejlik a kép a fejemben, ahogy a pálca csattan a fehét börön és nyomán a vér is kibuggyan, aztán újra és újra, amíg végleg tönkre nem teszem.
Lélgzetvisszafojtva emelem a pálcát, ahogy egyre erősödik a szorításom, de akkor hirtelen a háta mögé téved a tekintetem. Mintha villácsapás érne, úgy tisztul ki a fejem, a gondolatok úgy kúsznak vissza a fejemben, mintha éppen csak kimentek volna levegőzni.
Kínzó lassúsággal engedem el a nyakát, végighúzom kezemet a kulccsontján, aztán tehetetlnül magam mellé lógatom. Kikerekedett szemekkel meredek mögötte lévő ágyra és a vérfoltos lepedőre.
A fapadló nyikorog súlyos lépteim alatt, ahogy egyre közelebb lépek. Amikor már nincs távolság, leereszkedek az ágy szélére, és a kezembe veszem a durva anyagot, a vérfoltos lepedőt, mert igen, az valóban vér.
- Mit műveltél, te ostoba ribanc? - nem emelem fel a fejem, nem nézek rá, hangom olyan elcsigázott, beáll a bénulás, és hirtelen azt sem tudom, hogy hol vagyok, miért jöttem ide, és hogy mit kéne tennem.

Meglehet talán, hogy mi ketten Siljével eltérő elképzeléseket táplálunk arról, hogy milyennek kell lennie egy jó apának. Az is meglehet, hogy sohasem fogunk egyet érteni ebben. Lehet, hogy majd minduntalan el akar majd szökni, én meg minduntalan meg akarom fojtani, valahányszor kimondja, nem szeret.
Látom, hogy semmit sem változott azóta, hogy maga mögött hagyta a családi házat, és mégis annyi minden történt. Nem gyáván menekül, mint egy ijedt kislány, hanem szembe fordul velem, nem is pislant, úgy köpi szinte az arcomba haragtól izzó szavait. És még mindig olyan végtelenül naiv, hogyha most más lenne a helyzet, még megértően meg is simogatnám a fejét.
Állom a tekintetét, nem tehetek mást. És hagyom, hogy a körme belém marjanak. Nem lazul a szorításom, de ettől sokkal élőbbnek, elevenebbnek érzem magam. Aztán mégis kénytelen vagyok elengedni a nyakát, kikerülni a szorításából.
Amikor az ágy szélére ülök és a véres lepedőt az ölembe vonom, érzem, hogy remeg a kezem, érzem Silje körmét is, ahogy a húsomba vájta, pedig még csak nincs is a közelemben. Nem kell sokat kérdezősködnöm, hogy tudjam, vagy legalábbs legyen egy jó elképzelésem arról, hogy mi történt.
Nem tudom, hogyan érint az öreglány halála. Mindig utált és én is gyűlöltem. De ez nem mondható el a családom többi tagjáról. A bátyámról, az unokatestvéreimről és az egész nyomorult vérvonalról, amit már én sem tudok követni, nem csoda, ha Silje is belezavarodott.
Mintha egy falon keresztül beszélne, Silje hangja alig ér el hozzám. Nem is vagyok rá kíváncsi.
- Tudni akarod, hogy mit csináltam? Megóvtalak. Legalábbis próbáltalak távol tartani ettől a szennyes világtól. Hát nem érzed, milyen végtelen mocskos és undorító? Az emberek lépten nyomon csak átverik egymást, öldökölnek, senkiben sem bízhatsz. És most te is erre az útra léptél - olyan csendben szólalok meg, hogy még én is alig hallom a hangomat. - Azt hiszed nem vagyok tisztában azzal, hogy miért vágtál útnak? Amikor annyi idős voltam, mint te, én is megtettem. Én is azt éreztem, mint te. Meneküni akartam az egész tébolyból, míg rá nem jöttem, hogy odakint sokkal nagyobb az őrület, mint otthon a négy fal között – kezemben gyűrögetem a lepedőt, és miközben lassan és vontatottan beszélek, fogaskerekeim szaporán forognak. Mindennap úgy kelek fel, hogy soha többé nem megyek vissza, és most mégis miről papolok a saját lányomnak? De nekem már mindegy. Ő még menthető lenne, és igen, hiszek abban, hogy otthon biztonságban lenne. Vagyis lett volna, mielőtt még ezt tette volna. Mielőtt kioltotta volna egy ember életét. Egy családtagét. A nagyanyjáét.
Hirtelen pattanok fel és dobom magam elé a lepedőt, kezem pedig újfent a pálcámra siklik és kihúzom a míves tartójából. Nem nézek hátra, azt sem tudom, mit csinál még Silje, de érzem az illatát, még nem menekült el. Nagyon rosszul tette.
Pálcám lendül és mintha egy forgószél kerekedne, a szekrényekből kiszállnak a ruhák, a konyhából bejönnek a holmik és egy hatalmas örvény képződik az ágy felett, ami lassan lefelé forog, míg végül az ágyon landol. Aztán egy újabb pálcaintéssel az egész lángra lobban. Egészen apró lángocska ugrik ki a pálca hegyéből, de amikor leér az ágyra már kétszer akkora, aztán háromszor, négyszer akkorára dagad. Gyorsan terjed, mint a dögvész.
- Mire vársz már? Gyerünk! - úgy ragadom meg Silje karját, mintha menten ki akarnám rángatni a helyéből, és már indulok is vele kifelé az ajtón, le a lépcsőn. Nem számít, hogy egyetlen egy szál pizsamában van, az sem ártana, ha inkább a pizsamát is elégetnénk. Mindennek, aminek valaha is köze volt a nyanyához.
- Minden nyomot el kell tüntetened, mert ha rájönnek... - félbe szakítom a mondatot. Főleg, mert a lépcsőn lefele tartunk és nincs időnk csevegni, de egyébként is tudja, hogy miről beszélek. Vagy talán mégsem. A családunk Oroszországban egy dolog. De Nonna itt van Londonban, itt van velem. Merlin kegyelmezzen, hogy ezek ketten találkozzanak. Soha nem mehet vissza, de az is lehet, hogy túl sem éli a találkozást.

Vajon miért gondola Silje, hogy éppen most fogom meghallani a sopánkodását, amikor egész életemben magasról tettem rá? Ügyet sem vetek a gyerekes hisztériára, sosem voltam az az ember, aki meghatódik az ilyesmitől. Konkrét cél lebeg a szemem előtt, és nem vagyok hajlandó kitérni ezelől. Ahogy megragadom a karját, és ütemes léptekkel trappolunk lefele a lépcsőn, mintha feladta volna az ellenkezést. Mégis van benne egy csepp ráció, és ez valahol büszkeséggel tölti el az apai szívemet. Egy pár pillanatig csak a féktelen zihálásunk tölti be a teret, a szívem mintha ki akarna ugrani a helyéből, de önszántamból sohasem állnék meg. Mi van, ha Nonna követett? Mi van, ha már tud az egészről és csak a megfelelő pillanatra vár, hogy előálljon? Tudom, hogy Silje mellettem sincs nagyobb biztonságban. Tudom, hogy kell egy kis idő, amíg elrendezem a dolgokat, és megbizonyosodok arról, hogy az unokanővére nem szerez tudomást erről. Hazmegyek, igen hazamegyek és magammal rángatom Nonnát is, ha még nem késő, mielőtt még az egész családot ide csalogatnánk. De Silje sem maradhat itt. Fel kell szívódnia.
Annyira belemerülök a gondolataimba, hogy nem is figyelek arra, hogy mi történik körülöttünk. Agyamban egymást követik a kivitelezhetetlen tervek, de egyik sem tűnik elég biztosnak. Csak arra eszmélek fel, hogy az az istenverte gyermek kirángatja a kezét a szorításomból. Megtorpanok a lépcső aljában, és felé fordulok, hitetlenkedve.
- Persze. Megoldod. Mint ahogy a mellékelt ábra is mutatja, ebben verhetetlen vagy – nem is próbálom leplezni azt a túlcsorduló cinizmust, amivel minden egyes szavamat átitatom. Azt akarom, hogy értse meg, hogy vésse a fejébe, mekkora nagy ostobaságot csinált. Elindulok az ajtó felé, de amikor látom, hogy nem mozdul, újfent megtorpanok. - Szóval nem félsz tőlük? - hangomban ott a fenyegetés, a kétkedés, a teljes zavartság. Most tényleg azt hiszi, hogy ez csak egy ostoba tréfa? Mert ha így van, akkor én magam csomagolom be egy bőröndbe és csempészem át Bolíviába. Azok a koszos muglik úgysem tudnak mit kezdeni egy kiábrándító bűbájjal. - Hát akkor majd fogsz. Nem hiszem, hogy olyan sok idő telt el azóta, hogy elfelejtetted volna, milyenek is – higgadtságot erőltetek a hangomra, és látszólag teljes lelki nyugalommal szólalok meg, de szememben megcsillan valami különös, vészjósló fény. Tudom, hogy tudja, miről beszélek. Csak fel is kéne fognia azokkal a csökevényes női agytekervényeivel. - Megölni egy védtelen, szerencsétlen öregasszonyt és még azt is elbaltázni. Figyelemre méltó változás. Nem gondolod, hogy ha mondjuk átlöveted az orrodat vagy befested a kékre a hajadat azzal is bőven tudatod a családoddal, hogy rádjött a pubertáskori lázadás? – én tudom a legjobban, hogy a nyanya a legkevésbé sem volt védtelen vagy szerencsétlen. Nem, furmányos egy bestia volt. Alattomos és velejéig romlott, szinte lehetetlen kijátszani. És most mégis ott fekszik a holtteste, remélhetőleg hat láb mélyen legalább valami szennyes mugli szemétdomb alatt és a férgek már vígan lakmároznak belőle. Folytathatnám az akadékoskodást, de azzal a várakozó tekintettel egyszerűen nem tudok mit kezdeni. Egy valamire nem számítottam, egész végig, hogy a végén tőlem várja a következő lépést. Sohasem voltam ott, hogy megmondjam, melyik cipőfűzőt melyik hurokba kell dugni, vagy hogy hogyan lehet a biciklivel megfordulni azokon a szűk sétányokon, amik a kúriánk parkját keresztül-kasul szelik, vagy hogy mi jön azután, hogy felkented már a vajat a kenyérre.
Csak az arcát kémlelem, nem kell se oldalra néznem, elég ha csak beleszagolok a levegőbe, vagy érzem az egyre feljebb tornászott hőmérsékletet, tudom, hogy hamarosan az egész ház a lángok martalékává válik, nincs idő arra, hogy itt időzzünk. Lekapom a sarkiróka prémet a hátamról, és szó nélkül a vállára terítem, aztán ismét a keze után kapok, és cibálom magam után.
Az ajtó egyetlen pálcaintéssel megadja magát előttünk, mi pedig kilépünk a hűvös éjszakába. Legalábbis a benti szauna után idekint most libabőr borítja a tarkómat és a karomat. Kapkodva nézek körül, aztán megindulok az utcán, nem szaladva, de nem is túlságosan lassan. Az utca néptelen, de ki tudja meddig lesz az? Jó pár háztömbnyit megyünk így egymás mellett szótlanul és csak néha nézek vissza az otthagyott épületre, hogy mikor válik már végre láthatatlanná a számunkra. Nem akarok gyanút kelteni azzal, hogy előmászok a főutcára, így behúzom a lányt az egyik elhagyott játszótérre, ami ebben az órában néptelen és leültetem a lányt az egyik hintára.
Megvárom, amíg a zihálásom abbamarad és még a szavaim is érthetőbbek lehetnek, csak akkor engedem el a kezét, de ujjaim egészen görcsberándultak, nem tudom őket kiegyenesíteni ezért hogy elrejtsem, inkább a nadrágom zsebébe dugom.
- Eszedbe ne jusson oda visszamenni. Semmilyen ostoba szentimentális indokkal, megértetted? - úgy hajolok fölé, mint régen, amikor a húszadszorra is próbáltam neki és a bátyjának elmagyarázni, hogyan kell viselkedniük, amikor nagyritkán kimennek más emberek közé. Íriszemben fenyegető fény villan, ahogy egészen közel hajolok hozzá, le az aprócska gyerekhintához. - Szívódj fel egy darabig, rendezd el a dolgaid, de vigyázz, el ne járjon a szád. Aztán egy hét múlva találkozunk. Várni foglak pont ebben az órában a Kings Crosson, a hetes vágánynál.