Bár a családom cseppet sem, a hazám annál is inkább kezd hiányozni. Honvágyam van, az iskola végeztével pedig a kísértés Oroszország iránt egyre jobban erősödik. Csak egy régen látott gyermekkori barát képes enyhíteni a tünetet.
Családjaink már évtizedek óta ápolnak szoros kapcsolatot egymással, így Igorral már kisgyermekként megismerkedtünk, és elég hamar barátok lettünk. Nem voltam túl szociális, ahogyan manapság sem, barátokban sem bővelkedtem, talán ő volt, és azóta is az egyetlen, akivel a kapcsolatom valóban igazán őszintének, és egyáltalán nem érdeknek nevezhető.
Örömöm határtalan, hogy viszontláthatom őt, gyermeki izgalom, és vágy elegye uralkodik el rajtam, hiszen az Igorral való találkozás kicsit olyan, mintha a hazám egy darabját kapnám vissza, még, ha csak pár percre is.
Mosolyom levakarhatatlanul feszít arcomon, ahogy besétálok a Foltozott Üst ajtaján. A másodperc töredéke alatt futtatom végig tekintetemet az embereken, és veszem észre az egyik távoli asztalnál ismerős sziluettjét. - Igor, úgy örülök, hogy újra láthatlak. - viszonzom üdvözlését, lelkes hangsúllyal, majd helyet foglalok a vele szemközti széken. Akcentusa előcsalja belőlem a sajátomat is, régen használtam, egészen megszoktam már az angolt. - Mesélj, mi történt veled mióta nem találkoztunk? Túl rég volt már.. - arcomra keserédes mosoly kúszik, ahogy visszagondolok az otthonomból való távozásomra. Szökésem biztosan nem vetett túl jó fényt a családomra, mégsem tudom mások mit gondolhattak rólam, és arról, miért is jöttem el otthonról olyan hirtelen. - Ne haragudj, hogy egy szó nélkül léptem le, de muszáj volt elhagynom azt a börtönt. Nem bírtam már tovább. - szabadkozom, mintha kellene, pedig Igornál jobban senki sem tudja min is mentem keresztül akkoriban, gyermekként, majd lázadó tinédzserként. Az ő családjának néhány tagja éppen olyan elfuserált, mint az enyémek, éppen ezért sok közös van bennünk. Talán túl sok is.

Ha Igorral vagyok, úgy érzem, mintha Oroszország egy darabja is újból velem lenne. Persze nemcsak a hazám, hanem ő is hiányzott, túlságosan is, régóta nem láttuk már egymást, így felhőtlenül boldog, és elégedett mosollyal foglalok helyet az asztalánál. Végigfuttatom rajta a tekintetemet, és jó alaposan megnézem magamnak, hogy lássam mi az, ami változott rajta, és mi az, ami nem, semmi sem kerülheti el a figyelmemet. A barátjaként szíven ütne, ha figyelmetlen lennék vele szemben.
Tudom, hogy megért, hogy tudja mi történt velem, és miért is hagytam magam mögött az otthonomat, a családommal együtt. Egyikünknek sem volt különösebben könnyű gyermekkora, mindkettőnk családja bővelkedett a hibákban, így nem volt nehéz egymásra találnunk, és barátokká válnunk. Igor volt akkoriban az egyetlen, akit közel engedtem magamhoz, és, akinek szinte teljes megnyíltam, hiszen jól esett megosztani a sanyarú életemet mással is, egy ugyancsak élő személlyel, nemcsak a naplómmal. Anyám ugyanis azt mondta, a napló a lány legjobb barátja, nekem mégiscsak arra szolgált, hogy kiírjam magamból mindazokat a fájdalmakat, amiket ők okoztak nekem.
Rendelek magamnak is egy vajsört, bár különösebben nem szeretem, de nem is inni tértem be a kocsmába, elkortyolni végül is eltudom, annyira nem vagyok válogatós. - Történt valami? - pislogok fel rá a szempilláim alól, érezve, hogy nem önszántából döntött így, és jött el otthonról a húgával együtt. Bár Irinát annyira nem ismerem, inkább a bátyja társaságát élveztem, és nem az övét, kicsit sajnálom, hogy számomra már nem kezdődik újabb tanév, és nem lehetek mellette az iskolában. Tudom milyen nehéz új diákként beilleszkedni a másoknak megszokott közegbe, és, ha nem talál valakit, egy igaz barátot maga mellé, akkor nem is fog elsőre sikerülni neki. Ha én anno nem találok rá Antoninra, nem is tudom mi lett volna velem, valószínűleg minden évemet egyedül töltöttem volna, akármennyire is furcsa belegondolni.
- Igen, ennek örülök is én is, nagyon. Már hiányoztál, ideje lesz bepótolnunk az elvesztegetett éveket. - mosolygok rá megkönnyebbülten, őszintén örülök, hogy ezentúl ő is Angliában fog élni. - Nincs túl sok előrelátó tervem, tudod, amúgy is jobban szeretem a spontaneitást. De abban biztos vagyok, hogy így vagy úgy, de le kell zárnom a múltamat, nem akarok már emlékezni rá. - vezetem végig ujjaimat az időközben megkapott korsó oldalán, apró jeleket rajzolva a párás felületére. - Van egy úgy nevezett mentorom, aki segít, és segíteni is fog benne. Valószínűleg utána is mellette lesz a helyem, ha érted mire gondolok. - halkulok el egy kicsit, és az alsó ajkamba harapva pislogok fel rá. Igor úgyis szinte mindent tud rólam, a nézetemről is, így biztosan megérti majd, mit miért is teszek, és fogok tenni, pláne, ha ő is hasonló helyzetben van.

Elmondhatatlanul jó újra látni Igort. Olyan ő számomra, mint egy elixír, bájital a múlt átélt, még kellemes pillanataiba. Gyermekkoromban egyedül a társasága, és a vele töltött alkalmak voltak azok, amikre rásüthetem a jóleső jelzőt. Most, hogy velem szemben foglal helyet, előtörnek belőlem a régi érzések, amiket már olyan régóta eltemettem magamban. Vele mégis őszinte önmagam lehetek, előle nem kell eltitkolnom semmit sem.
Elfintorodom a család szóra. Bár eleinte fogalmam sincs, hogy mi is történhetett vele, meleg tekintetem már akkor is együttérzésről biztosítja. Ha én nem, hát senki más nem tudja milyen az, ha problémád van a családoddal. És még csak finom kifejezés problémának hívni azt. Mégis meglepődök, amint elmondja az okát. Bár a családjából leginkább vele voltam jóban, ismertem az öccsét, és a húgát is. Előbbitől mindig a rossz érzés kerített a hatalmába, nem is töltöttem vele a kelleténél több időt, amúgy sem igényeltem volna a társaságát. - Nem szeretnélek a kíváncsiságommal terhelni, de meg kell, hogy kérdezzem. Te jól vagy? - szorítom meg finoman a kezét. Szeretnék megbizonyosodni róla, hogy minden rendben van vele, nem akarom, hogy az egyetlen ember, aki a már a múltamban is egyetlen barátomként szerepelt, rosszul érezze magát. - Én még mindig itt vagyok neked, nyugodtan szólj, ha valamire szükséged van. - mosolyommal erősítem meg a szándékomat felé.
Töretlenül mosolygok rá. - Be is fogjuk. - bólintok rá a kijelentésére, és én is beleiszom a poharamba. - Persze. Finnicknek hívják, és sokat segít nekem. Meg rajtam is. Csak ő tudja itt, hogy mi történt velem, és a családommal. - halkítom le a hangom, és közelebb hajolok hozzá az asztal felett. - Tudod, sokat gondolkodtam a múlton, és, hogy hogyan is zárhatnám le azt, de mindig csak ugyanarra a döntésre jutottam, más lehetőséget nem is tudtam elképzelni. Lehet, hogy borzalmas vagyok, hálátlan, és cseppet sem objektív, hiszen mégiscsak egy vérből származunk, de csak egy valamit érzek irántuk azért, amit velem tettek. Gyűlöletet. És képtelen vagyok megszabadulni ettől az érzéstől, sőt. - mély levegőt veszek, mielőtt kimondanám a szavakat, amik olyan régóta nyomják már a szívemet, és a lelkemet. Csak remélni merem, hogy nem fog elítélni, ha valaki, hát ő az, aki képes megérteni engem, talán az egyetlen is. - Kegyetlen bosszút akarok állni rajtuk.

Senki sincs a világon, aki nálam jobban megérthetné Igort. Mindketten ugyanazzal a problémával kell, hogy szembesüljünk: a családunkkal, és ketten együtt jócskán erősebbek vagyunk, mint egymagunk. Még, ha nem is találkoztunk sokat az utóbbi pár évben, mi ketten szavak nélkül is megértjük egymást. A barátságunk nemhogy gyenge, talán inkább még szorosabb lett, mint régen volt, és ennek őszintén, és elmondhatatlanul örülök.
Tenyeremet a kézfején tartom, együttérzésem jeléül, és biztatás gyanánt egyaránt, és el sem mozdítom, csak néhányszor végigsimítok rajta, egészen addig, amíg beszél. Íriszeimmel az övéit figyelem, szinte farkasszemet nézek vele. Mindig is érdektelenségnek tartottam, ha két ember szemkontaktus nélkül kommunikál egymással, annak semmi értelme nincs, ha nem látod a másik szemeibe azt a bizonyos kíváncsiságot, és türelmetlenséget, amivel a partnere szavait várja. Csak néha sütöm le a szemeim, akkor, ha túlságosan is átsejlik rajtuk az érzés, amivel nem szeretném még magamat elárulni. Viszont Igor markáns arcáról el sem lehetne szakítani a tekintetemet. - Tudom, hogy min mentél keresztül. Nehéz elfelejteni mindazt, amin egykor átmentél, egyszerűen soha nem is lehet, csak magad mögött hagyhatod, gondosan becsomagolhatod, és lezárhatod, mint egy bőröndnyi ruhát, de mindig ott lesz a legalább a gondolatodban, akarva-akaratlanul is. - ingatom keserédes mosollyal a fejem. Mintha magamat hallanám. Tudom, hogy mit érez, hogy mit szeretne, és mit tesz meg érte, hiszen én is megjártam már az utat, de azóta is csak próbálkozom a felejtéssel, és még mindig képtelen vagyok rá, akármennyire is akarom. A legszívesebben bűbájt alkalmaznék magamon, eltörölném a gyermekkori emlékeimet, egyedül a legjobb barátom emlékét hagynám meg magamnak, és csak attól a perctől kezdve emlékeznék, mikor a háromlábú széken ülve megpillantottam Antonint. Megváltás volt számomra a jelenléte, most is az, és örökké az is lesz, ha mindketten akarjuk. Márpedig ez felől kétségem sincs.
Kellemes borzongás fut végig rajtam, az egész testemen, mikor az orosz akcentussal fűszerezett szavait hallgatom. Jólesik, hogy, ha csak pár foszlányban is, de hallhatom az anyanyelvemet, mert bár Antoninnak igyekszem sokszor felfrissíteni a szókincsét, vele mégsem olyan, mintha egy honfitársammal beszélnék. Viszont Igorral.. - Nem is akarom. Meg akarok szabadulni tőlük, egyszer, és mindenkorra. - halkítom le a hangom. - Nincs olyan éjszakám, amikor ne forgolódnék az ágyamban, magam alá gyűrve a lepedőt. Szinte nem is alszok már. Csak az emlékek járnak a fejemben, őket látom mindenhol, és azt, amit tettek velem. Hányingerem van tőlük. És magamtól is. - nyelek egy nagyot. Eddig senki másnak nem ismertem be, hogy magamtól is undorodok, hiszen tőlük, belőlük származom, mitől lennék hát több náluk, és egyáltalán mitől lennék kevesebb tőlük?
- Köszönök mindent. Nem is tudom, mi lett volna velem nélküled. Kislányként, egyedül nem lettem volna képes túlélni. Te már csak a jelenléteddel is túlságosan is sokat segítettél rajtam, és ezért soha sem lehetek elég hálás. - mosolygok, és ujjaimmal végigsimítok az arcán. Igor volt a megmentőm, belőle merítettem erőt, és bátorságot, hogy egyszer csak szembenézzek velük. És döntsek.
- Irina hogy van? - kérdezek a húga felől.

Igor lehetett volna a gyermekkorom hercege, mégis inkább bátyként tekintettem rá mindvégig, és tekintek most is, arcának ismerős vonásait vizsgálva. Nem hazudok, valószínűleg megfordult a fejemben, mikor abba az életkorba értem, hogy talán mások is lehetnénk egymásnak, nemcsak rendkívül jó barátok, de éppen ez miatt az éveket, és országokat átívelő kapcsolat miatt nem szerettem volna megkockáztatni, hogy elveszítsem őt. Képtelen lettem volna elviselni, hogy az életemben a bátyámon kívül az első ember, aki iránt pozitív érzéseket tápláltam, ne legyen többé az életem része.
Éppen ezért rettentően örülök a találkozásunknak. Igor az életem része volt, és szeretném, ha továbbra is az maradna, az egyetlen ember, akivel Oroszországból tartani szeretném a kapcsolatot, még akkor is, ha majd megszakad a szívem a bátyám miatt.. Mégiscsak ez a legjobb, amit magamért tehetek.
- Őszintén? Fogalmam sincs. Valószínűleg nem. De az igazság az, hogy nem is szeretnék gondolkodni rajta. Még, ha nem is lesz jobb nekem a haláluk által, csak azt akarom, hogy szenvedjenek meg mindenért, amit velem tettek, amiért teljesen tönkretették az életemet, mikor még el sem kezdődött igazán. - az arcához hajolok, és szinte suttogom neki a bosszúszomjas szavakat, amik elhagyják az ajkaimat, mégsem érzem őket túlzottan erőteljesnek, mintha csak az időjárásról beszélnénk, éppen olyanok. Tényszerűek leginkább.
Egy pillanatra lehunyom a szemeimet, mikor megérzem hűvös érintését az arcom két oldalán, majd megkönnyebbült mosollyal pillantok az ismerős vonásokra. Szavai jólesően csengenek a szívemben, és a lelkemben egyaránt, mintha csak is rájuk vártam volna már, régóta. - Rettentő jól esik hallani a véleményedet. Finnicken kívül senkivel sem tudom megosztani a múltamat, pedig lassan már felemészt, érzem. De te ismersz engem is, a családomat is, és mindent tudsz rólam, azt is, hogy mit miért teszek. De félek, hogyha eljön az a pillanat, amikor azok, akiket megszerettem, megtudják a titkomat, engem fognak elítélni, nem pedig azt, amit a családom tett velem. - kicsit lehajtom a fejem. Valójában csak egy ember véleményétől félek, Antoninétól. Ha ő nem lenne képes megbocsájtani nekem, hiába való lenne az egész angliai életem jelene, és jövője.
Mint egy bajtársra, tekintek rá mosolyogva. A szövetségünk egy életre szól, ahogy a kapcsolatunk is, és most, hogy Igor is Angliában tartózkodik, folytathatjuk azt, amit Oroszországban hagytunk.
- Biztosan. Mindketten megérdemlitek, hogy boldogok legyetek. Anglia az újrakezdés földjét kell, hogy jelentse, csak is erre gondolj, semmi másra. Engedj el mindent a húgodon kívül, aki, és, ami valaha is Oroszországba kötött. Ó, meg persze rajtam kívül. Tőlem amúgy sem szabadulnál meg egykönnyen, tudod jól. - nevetek fel halkan, játékos fenyegetésnek címezve a szavaim. - Nem lesz könnyű, de neked minden bizonnyal könnyebb, mint nekem valaha is volt. Nekem csak a dédanyám jutott, neked pedig már ketten is vagyunk, melletted. És ez mostmár mindig is így lesz. Így kell, hogy legyen. - szorítom meg a karját mosolyogva.

Elgondolkodok a szavain. Igor régóta szinte az egyetlen ember, akinek adok a véleményére, akitől nem röstellek tanácsot kérni, és el is fogadni azt. Valóban olyan ő a számomra, mint egy testvér, mint a sors kárpótlása az elrontott családomért.
- Remélem. Tudod, rajtad kívül, régen nem volt már senki sem olyan fontos nekem, hogy tartsak a véleményétől. De, amióta ide, Angliába szöktem, és megismertem pár olyan személyt, akiket az akaratom ellenére is sikerült közel engednem magamhoz, rögvest megváltozott a véleményem erről. Erőteljes hatással vannak rám, ami bevallom, kicsit megrémít. Egyáltalán nem vagyok hozzászokva, hogy bárkihez is ilyen szinten kötődnöm kelljen. - őszinte szavak, amik már elmondhatatlanul régóta szerettek volna kitörni belőlem, hagyják el ajkaimat. Eddig nem volt kivel megosztanom őket, de most, hogy Igort végre megint magam mellett tudhatom, megkönnyebbült sóhajjal adom ki minden gondolatomat magamból, csak neki.
Őszinte mosollyal nézem az arcát, az ismerős vonásait, amiket már túlságosan régóta nem láttam, és most egyszerűen képtelen vagyok betelni velük. - Az érzés kölcsönös, de ezt te is nagyon jól tudod. - simítom, majd szorítom meg a karját. - Minden bizonnyal. Már csak attól, hogy itt ülök veled szemben, sokkal jobban, és biztonságban érzem magam. Tudom, hogy számíthatok rád, és remélem, hogy tudod, te is én rám. Mostmár nem engedem senkinek sem, hogy ismét elszakítson egymástól bennünket. - nevetek fel halkan, de komolyan.
- Most, hogy befejeztem az iskolát, a Minisztériumban folytatom a tanulmányaimat, a Rejtély- és Misztériumügyi Főosztályon. Tudod, hogy mindig is érdekeltek a jóslatok, tehát nem is volt kérdés, hogy mihez szeretnék majd kezdeni a jövőben. Már csak azt remélem, hogy minden rendben fog zajlani, és semmi sem akadályoz majd meg benne, hogy beteljesítsem a sorsomat. - mosolygok céltudatosan a barátomra. - És te mit tervezel, hogyan szeretnéd elkezdeni az angliai életedet?