Kellemetlenül idegennek érzem magam a hazámban, az erődítményhez hasonló kastélyunkban, és a régi szobámban is. Mintha soha sem éltem volna Oroszországban, mintha csak egy turista lennék, aki eredménytelenül kering, és idegenvezetésre szorul az otthonában. Legalábbis szorulna, ha figyelne rá, és törődne vele valaki is a családjából.
Mióta hazatértem, mindenki ferde szempárral néz rám, és lerí róluk az elítélés. Talán a gyűlölet is. Magam mögött hagyni a családomat, elszökni tőlük, és előlük, minden egyes hagyományunkat, és nézetünket egyszerre, és egyszerűen elutasítani, mintha soha sem számítottak volna, megbocsájthatatlannak tűnik a számukra. Engem viszont világéletemben nem érdekelt, szívesebben haltam volna meg a kezeik által, minthogy valaha is elismerjem őket a családomnak..
Aztán egyik pillanatról a másikra minden megváltozott körülöttem. És bennem is. Ha magamat nem is féltettem, Antonint már igen. Régóta ő az egyetlen, aki iránt őszinte érzelmeket táplálok, akit szeretek. Azért is hagytam magam mögött őt, és azért tértem vissza fájdalmaim, és szenvedéseim helyszínére, hogy neki ne eshessen baja. Egyszerűen nem tudtam volna elviselni, hogy miattam bántódása essen. Azt hiszem, valójában ez a szeretet, a szerelem.
Soha sem hittem volna, hogy az életemben valaha látni fogom még őt, azt se, hogy erre akár egy csepp esélyem is akad majd, viszont, amikor Nonna fanyar mosollyal az arcán közölte velem, hogy a reggeli rosszulléteim korántsem tőle, és a családunktól származnak, már tudtam, hogy akaratlanul is nagyobb bajba kevertem őt, mint amilyenbe valaha is kerülhetett volna, ha Angliában maradtam volna. Timur hallgatása még meg tudott engem védeni a nagyanyám életének kioltásától, viszont a gyermek, akit Antonintól várok, már okot szolgáltat nekik arra, hogy önként vegyenek elégtételt tőlem. És tőle.
Nonna még nem árulta el nekik. Viszont hónapok múlva maguktól is rá fognak ébredni a titkomra, és akkor már nem lesz mentségem rá, sem minden másra, amit ellenük tettem.

Általában csak a szobámba zárva várom az ítélet óráját, mit sem törődve az egyre fájdalmasabb, és keservesebb érzéssel, ami minden egyes percben átjárja a testemet, és igyekszem őket elkerülni. Mintha otthon sem lennék, a lelkem még mindig Angliában honol azokkal, akiket szeretek. Csak akkor hagyom el a szobámat, ha tudom, hogy egyikük sincs a kastélyban, vagy mindössze csak pár kínkeserves percet áldozok rájuk, leginkább a gyermekem érdekében. Nem tehetem meg vele, hogy önként megadom magam nekik, és hagyom, hogy az ő életét is tönkretegyék, mint valaha az enyémet is. Érte mindent meg fogok tenni, akár az életem árán is.
Semmi másra, csak egy pohár tiszta vízre vágyom, azzal indulok vissza a szobámba, az aulán, és a nappalin át, de a lépcső alján megállok, és, mintha csak kényszerítenének rá, megfordulok. Abban a pár másodpercben a sors megint teljesen megváltoztatja az életemet. A szívem nagyot dobban, régóta először, a méhemhez nyúlok, mintha a bennem növekvő magzat is érezné, akár tudná, hogy az ajtóban álló férfi nem idegen, egyikőnk számára sem.
- Antonin. - suttogom, és kellemes bizsergéssel tölt el nevének csak a kiejtése is.

Kavarog körülöttem minden. Minden fehér, és tiszta, minden kopár és hideg, nagyon-nagyon hideg. Megreszketem, ahogy földet érek a sivár vidéken, és a fejembe kell húznom a csuklyámat, hogy ne fagyjanak le a füleim. Nehezemre megy gyalogolni is ezen a vidéken, hiszen a hó majdhogynem a combomig felér. Ha nem fáznék ennyire, és nem félnék attól, hogy a nyelvem lefagy amit kinyitom a számat, most egészen biztosan jó nagyot káromkodnék.
A pálcámat hideg kezemmel veszem elő, a havat elsöpröm az útból, de így is csak lassan, és nehezen tudok előrefele haladni. Meg hát nem is sietek annyira. Tekintve, hogy az ember nem szívesen fut bele a saját halálába. Mert biztos vagyok benne, hogy ha ebbe a kopár, ódon, kastély kinézetű börtönbe begyaloglok, nem igazán fogok én onnan élve kijönni.
De látnom kell, látnom kell még egyszer Siljét. Meg kell érintenem, meg kell csókolnom, és meg kell mentenem. El kell neki mondanom, hogy mit érzek, és meg kell kérdeznem, hogy igaz-e amit a rokona mondott nekem. Meg kell tudnom, hogy Silje tényleg terhes-e, hogy tényleg az én gyermekemet hordja a szíve alatt. És meg kell mentenem. Még akkor is, hogyha nekem ebbe bele kell halnom. Még akkor is, hogyha kínok között fogok meghalni.
Mélyet sóhajtok, a csukylámat ha lehet még mélyebbre húzom az arcomon, és a pálcámat előre szegezve, hagyom, hogy a varázslat kinyissa előttem a pokol hetedik kapuját.
Odabent kellemes a meleg, de csönd van, és homály, rossz érzés telepszik rám, meglapul a vállamon. Vajon van itt valaki?
Homenum Revelio, és nem vagyok egyedül. Rajtam kívül még négyen vanank idebent. Nekem meg egy pillanatra le kell hunynom a szememet, hogy erőt gyüjtsek mindehhez, hogy összeszedjem a gondolataimat, hogy képes legyek ezt épp ésszel végigcsinálni.
És akkor meghallom a hangját. Halk, suttog, de mintha a fülembe kiáltaná.
Felkapom a fejemet, rámeredek a félhomályban, mintha nem hinném el, hogy a hanghoz ténylegesen az Ő teste párosul. És tényleg Ő az. Felismerem még ebben a homályban is,, hiszen ezer közül felismerném!
Nevetni kezdek, megkönnyebbülve, és az ajtótól ellökve magamat pár lépéssel át is szelem a kettőnk közt lévő távolságot, a csuklójánál fogva szinte magamhoz rántom és körbefonom a karjaimmal, olyan szorosan vonom magamhoz, hogy félő, megfullad. Beszippantom ismerős illatát, jó mélyen - az emlékeim képtelenek voltak ilyen élethűen visszaidézni Őt - arcomat a hajába simítom, majd elhúzódva tőle, kezemet a karján csúsztatom végig, megfogom az arcát, és mint aki meglátta magát Merlint, úgy bámulom.
- Azt hittem, hogy sohasem látlak többé.. -
És képtelen vagyok uralkodni magamon, képtelen vagyok az érzéseimet elrejteni előle, hagyom, hogy egy megkönnyebbült könnycsepp végig csorogjon az arcomon.

Soha sem figyeltem a kétszárnyas ajtót, mert egyszerűen hidegen hagyott bármelyik családtagom hazatérte, és érdektelen voltam távozásuk iránt is. Amúgy sem hittem benne, hogy egyszer csak egy olyan férfi lépi át a küszöböt, aki őszintén, és igazán kedves a szívemnek. Fogalmam sincs tehát, hogy miért nem sétáltam fel csak egyszerűen a lépcsőfokokon, és sétáltam a szobámba végig ugyanazon az úton, ami, annak ellenére, hogy évekig voltam távol az otthonomtól, már újra megszokottá vált számomra. Helyette reménnyel telve kapom a fejemet a bejárat felé, mintha az eltelt hetek alatt egyetlen egyszer is számítottam volna rá, mégis a meglepettség vesz erőt rajtam, amint meglátom az ajtóban állni őt, akit eddig, amióta elváltam tőle, csak az álmaimban láttam minden egyes éjszaka.
Nem is hiszek a szemeimnek. A lábaim remegni kezdenek, nekem pedig meg kell kapaszkodnom a lépcső korlátjában, mielőtt a padlóra esnék. Mintha megbabonáztak volna, nézem őt, amint mosoly ül ki az arcára, és elindul felém, és mielőtt még bármit is mondhatnék, vagy tehetnék, ujjai átfonják a csuklómat, és a karjaiba vonnak. Megkönnyebbülten, mégis kétségbeesetten simulok a karjai közé, jólesően közelről érzem testének a melegét, az illatát, amit már régóta nem érezhettem, ami már fájdalmasan hiányzott nekem. Egyszerre kavarog a fejemben a viszontlátás öröme, és a félelem, hogy a családtagjaim bármikor felbukkanhatnak a helységben, mégis az előbbi egyszersmind az utóbbi fölé kerekedik, háttérbe szorítva ezzel minden eddigi félelmemet.
Amint kissé elválik tőlem, és ujjaival végigszántja a bőrömet, már egész testemben bizsergek. Annyi mindent mondanék neki, és szeretnék is, de egyszerűen képtelen vagyok megszólalni, csak nézem őt, mint, aki nem hiszi el, amit lát, és egy pillanatig az is megfordul a fejemben, hogy a családom valószínűleg megmérgezte a vizet, azért kezdtem el hallucinálni. Aztán, amikor végül megtöri a csendet, már tudom, hogy valóban ő áll előttem, és nem képzelődök, ez a valóság, amiben hosszú hetek óta először állunk egymással szemben mi ketten. Egy pillanatra el is felejtem, hogy hol vagyunk, csak két tenyerem közé fogom az arcát, majd az ujjaimmal lágyan végigkísérem az arcát birtokba vevő könnycsepp útját, és csak az ajkainál állapodok meg. Minden egyes vonását hosszasan nézem, már szinte kényszeresen, és mániákusan bámulom, hogy magamba véshessem arcának minden rezdülését. Csak hosszú percekkel később hajolok hozzá, és csókolom meg olyan szeretettel, és szenvedéllyel, mint talán még eddig soha sem tettem.
Akkor sem válok el tőle, mikor erőt gyűjtök, és végre én is megszólalok. - Tudom, éppen ez volt a célom azzal, hogy eljöttem tőled. - hangom kimondottan halkan cseng, mégis érződik benne a határozottság. - És, ha szeretnéd, el is árulom, hogy miért.
Félreteszek minden mást, és csak is rá koncentrálok. Felesleges lenne hazudnom neki most már, azzal, hogy belépett az otthonomba eljött az ideje annak is, hogy mindent megtudjon rólam, és az életemről. Ha esetleg még nem tudta meg azoktól az emberektől, akik az útján segítették, hiszen valószínűleg nem véletlen ölel most, és itt engem.

Érzema bőrét a sajátomon, mégsem tudom elhinni, hogy tényleg Ő az. Mintha nem is érintenék a testem, mintha csak lágy szellő simogatna. Egy pillanatra azt hiszem, hogy megfagytam, és ez a halál. Mert biztos vagyok benne, hogy halálom előtt csak róla álmodhatok..
De közben ott van az illata, a lélegzetének súlya a bőrömön, és többé nem hihetem azt, hogy álmodom. Mióta elment soha nem tudtam ennyire pontosan visszaidézni Őt. Volt róla egy emlékképem, de az múlandó és silány volt. Ez igazi, és utánozhatatlan, hideg, és forró egyszerre.
- Édesem.. Silje.. tényleg.. tényleg megtaláltalak.. -
Mintha el sem hinném, hogy igaz lehet, mintha hazugság lehetne, csapdba amit elleneim terveltek nekem. De túl valóságos, és túl hiteles.
Végigsimítom a testét a két kezemmel, mintha arra számítanék, hogy az egyik keze nincs meg, vagy a bordái hiányoznak.
Felsóhajtok. Mélyről, mintha ezernyi gond szállna hirtelen le a vállamról.
-Jól vagy, ugye? Minden rendben van, ugye? Kedvesem! Mintha soványabb lennél, nem-nem sápadtabb.. -
Mintha kétségbe lennék esve, szemem folyton Őt nézi végig, mintha kprázatot látna, hazugságot.
Rákapom a pillantásom.
Szívembe megforgatja a tőrt, ahogy ki mondja a szavakat, és akaratlanul is eltorzul az arcom, ahogy fájdalmam kiül rá.
-Bánod-e, hogy megtaláltalak? -
Ujjaim a haját simogatják újra és újra, majd az arcát, a kezét, a hasát.. ahol megállapodik egy pillanatra, még sem mondok semmit.
- Annyira sajnálom, hogy úgy viselkedtem veled.. -
Hallom a kérdését, de mégsem tudok válaszolni. Csak magammal vagyok elfoglalva, a saját lelkiismeretemmel és örömömmel.
- Nem gondoltam úgy amit mondtam, és legfőképp nem akartam, hogy elmenekülj tőlem.. -
Minden kiszakad belőlem. Az elmúlt hónapok fájdalma és öröme, a hiánya és az űr ami Ő végette keletkezett bennem.
- Ne haragudj rám kérlek.. -
És újra magamhoz vonom, mintha nem hinném el, hogy itt van.
- Mesélj el mindent. -

Antonin közelsége gyógyírként hat rám. Csak a látványától máris jobban érzem magam, az állapotommal járó émelygés is mintha múlni kezdene, talán a bennem növekvő magzat is érzi az apja jelenlétét, ahogyan én érzem. Érzem őt, az illatát, a testének melegét, az ölelő karjait, amikkel magához szorít, és már nem is tűnik fontosnak semmi más, csak ő, és én, és a magzat, aki a méhemben növekszik, akiről ő még mit sem tud. Mégsem érzem, hogy a mostani lenne a legmegfelelőbb pillanat bevallanom neki, hogy a gyermekét várom. Egyelőre csak szeretném érezni, és élvezni a jelenlétét, aminek hiányától már hosszú, és üres hónapok óta szenvedek. Önző vagyok, először magamat kell kárpótolnom vele, csak aztán őt velem.
Olyan régóta nem ejtette ki senki sem a nevemet, mint ahogy ő, amivel egyszeriben új értelmet is nyer a léte, kellemes érzésekkel vegyítve. Sem Timur, sem Sergei, sem pedig Nonna kiejtése nem hasonlított még csak kicsit se az övére, Romochka pedig csak azért is a teljes nevemen szólított, pedig tudta, és tudja a mai napig is, hogy mennyire utálom csak leírva látni is. Tsetsilya.. A véren kívül az első, ami ehhez az elátkozott, beteges családhoz köt, és az egyik, amitől szívesen szabadulnék meg örökre. Persze a sorrendben nem az első helyen áll, vannak ennél sokkal fontosabb feladatok is, amiket el kell még végeznem. A nagymama volt az egyik, és a kelleténél jobban idegesít, hogy Timur képes tartani a száját, és nem árulja el senkinek sem, hogy mi is történt az anyjával. Talán akkor a vőlegényem is megtartaná a három lépés távolságot tőlem..
Csak nézem őt, amíg a karjaiban tart, az arcvonásait fürkészem, és csak akkor válaszolok neki, amikor már elengedhetetlen. Keserédes mosolyt csal az arcomra, amiért ennyire aggódik értem. - Megvagyok. Még élek, talán ez számít a legjobban, nem? Túlélni a Bronshtein kúria falai között. - rázom meg kicsit a fejemet. Eszembe jut, hogy most először hallhatja a véleményemet egyértelműen is a családomról, hiszen eddig mindenkit, és mindent eltitkoltam előle, amikor pedig felfedtem az igazat magamról, minden rosszabbra fordult. Talán most képesek leszünk majd minden egyes részletet tisztázni egymással, bár a helyszín, illetve a családom tagjainak jelenléte sem a legalkalmasabb hozzá.
Nem szeretném bántani, többet nem, de tudom, hogy milyen veszélybe sodorta magát azzal, hogy megkeresett, és meg is talált. Abban a percben, amikor belépett a családom kúriájába, megpecsételte az életét. És azt hiszem az enyémet is, bár számomra az utóbbi kevésbé fontos, nekem csak az számít, hogy neki ne essen semmi baja. Részben ezért is hagytam el, és most, hogy újra mellettem van, fogalmam sincs, hogy mitévő is legyek.
- Bánom is, meg nem is. Miattad igen, mert bajba keverted magad miattam. Nem ismered a családomat, de nem is kellene megismerned őket. Csak bajt hoztam a fejedre, mikor megpróbáltalak beavatni a múltamba, ezért is hagytalak el, mert nem szerettem volna, hogy bajod essen. Az apám, a bátyám, és az unokatestvérem már Londonban voltak, bár ők még csak a kisebbik rosszat jelentették. Nem engedhettem, hogy Romochka is utánuk jöjjön, ezért inkább feláldoztam magamat. Engem úgyse bántanának.. annyira. - vonom meg a vállaimat, és próbálok tudomást sem venni a ruhám alatt megbújó foltokról, és harapásnyomokról.
- Áruld el nekem, hogy találtál meg? Még a húgodnak is csak homályosan fogalmaztam, és csak annyit árultam el, ami szükséges volt, hogy közölje veled, elmentem. Finnicknek sem árultam el semmit, más pedig nem is.. - fagy belém a szó. Egyetlen egy név jut csak eszembe, aminek tulajdonosa bár nem társasági ember, de az egyetlen, aki az elejétől kezdve mindent tud rólam, mégis elképzelhetetlennek tartom, hogy bármit is elárult volna neki. - Igor volt? Ő segített?
Az, hogy Antonin minden egyes követ megmozgatott, hogy megtaláljon, csak még erősebbé kovácsolják az érzéseimet iránta, de ezzel együtt a félelem is kezd egyre jobban elhatalmasodni rajtam. Fogalmam sincs, hogy mit kellene tennem, csak azt tudom, hogy nem találkozhat a családtagjaimmal. Nincs még felkészülve rájuk, talán soha nem is lesz.
Nehezen, és lassan szakadok el tőle, ujjaimat mégis az övéibe fonom, majd szabad kézfejemmel végigsimítok az arcán. - Mindent elmesélek, ígérem. De nem itt. Gyere velem. - kezdem el magam után húzni, fel a lépcsőn, egyenesen a szobámba. Szerencsére senkivel sem találkozunk útközben, még Romochka manóival sem, de, ami késik, az nem múlik. Muszáj valamit kitalálnom, inkább előbb, mint utóbb.
Bezárom a szobám ajtaját, minden lehetséges módon, varázslattal is, biztosítva egy kis időt magunknak kettesben, majd visszalépek hozzá, biztonságot keresve a karjaiban.

Összepréselem az ajkaimat penge vékonyra, és igyekszem úrrá lenni minden vonásomon. Silje közelsége felolvasztja jégbefagyott szívemet, felpezsdíti a véremet, és újra életet lehel belém, ugyanakkor emlékeztet mindenre ami nem lehetünk. Emlékeztet az iránta táplált érzéseimre amik mindig is hatalmas lánggal égtek bennem, és most ennyi kihagyás után, ennyi elfojtás után, elemi erővel ömlenek a felszínre, kiégetve minden egyes normális érző receptoromat. Pedig tudom, legbelül szétmar a tudata, hogy a köztünk lévő falak nem rombolódtak le. Engem mindig is kötni fog a házasságom olyasvalakihez akit nem is akartam, hozzáláncolja a lelkemet és a szavamat egy harmadik személyhez, hogy aztán a kielégítetlen szerelem tüzén égjek el, és onnan jussak a pokolra.
- Túlélni.. -
Mormogok, elhúzom a számat, és mióta beléptem először, szememet végigfuttatom a félhomályba burkolódzó kúria hatalmas falain. Miközben a szemem komótosan fut végig a körénk magasodó kolosszuson, nem engedem ki a karjaimból Siljét. Tenyerem magabiztosan és birtoklóan siklik a lány derekára, illatát, mint valami nyugtatószert lélegzem be . Hagyom, hogy a pulzusom visszaessen, már nem dübörög úgy a szívem, mint azelőtt. Minden tökletesen a helyére került. Itt vagyok és Ő is itt van velem.  Olyan érzés, mintha visszakaptam volna egy darabot amit elvitt belőlem. Mintha kitépte volna a sízvem felét, hogy magával hozza, a másikfelét pedig a testemben meghagyva arra ösztönzte, hogy az egész helyett, csak úgy félben, fél erővel tartson életben. Most, hogy újra egész lett, szinte fáj a jelenléte, hasogat a tudata mindannak, hogy milyen volt nélküle. Megmérgezte az elmémet, és minden perc a múltban villódzva vágja a fejemhez, hogy mit tettem. Én üldöztem el, miattam menekült ide. Mentsvára voltam, én pedig nem hagytam, hogy nálam leljen vígaszt.
Bosszant, hogy úgy tesz, mintha az egész semmiség lenne. Kiabálnék vele, hogy térjen észhez, megrángatnám, ha nem örülnék ennyire neki.
-Ne félts te engem. Erősebb vagyok, mint azt gondolnád. Több dolgora vagyok képes, mint azt hinnéd, és ha azt hitted, hogy ez a bugyuta feláldozom magamat cselekedeted távol tud tartani tőled, most csalódnod kell. Sajnálom. Lehet, hogy nem számítottál, nem bíztál benne, hogy eljövök érted, de mint mondtam már, nagyon fontos vagy nekem Silje. A világot kiráznám önönmagából, csak hogy visszakapjalak, és lehet itt akárki, a nagybátyád,az apád vagy maga az atyaúristen is, nem tud megállítani engem.
Magammal foglak vinni, vagy haljak meg itt ezen a kietlen, kopár és kibaszott hideg helyen.. -
Kissé elfolytom a hangomat, mert félek, hogy az indulatok miatt kiabálnék, de így is nagyon hatásosra sikeredik a beszédem. Úgy fúrom bele a tekintetem az övébe, mintha ez lenne az utolsó pillanat, hogy a tekintetünk összekulcsolódhat. Nem engedem, hogy elnézzen, nem engedem, hogy elmozduljon. Úgy tartom a kezeim között, mint a gyermek ki visszakapta legkedvesebb játékát.
Fanyarul mosolyodom el Finnick neve hallatán.
- Ó kedvesem. Karkarov majd Nonna.. -
Összeszűkül a tekintetem ahogy a hosszú utazásomra gondolok.
Szinte fáj ahogy kiszakad az ölelésemből. Fejemet a kezébe hajtom egy pillanatra, majd hagyom hogy maga után vonjon, lépteink halk zajt keltenek, ahogy sietősen lépkedünk a hideg lépcsőfokokon.
-Nem fázol? Olyan hűvös van itt.. -
Szemem megakad a fagyos ablakokon, és megborzongom ahogy megcsap a hidegen tüdőmbe maró levegő, ahogy mélyeket lélegzem.
Összeszükült szemmel figyelem, ahogy az ajtó kattan, majd újra kattan, és egyszerre varázslatok sora zárja le a kijáratot.
-Nem tudom nem észrevenni, hogy mennyire tartassz valamitől. Mitől félsz ennyire Silje? Mármint tudom, hogy a családod. De amint mondtad, téged nem bánthatnak. A legjobb lenne, ha összepakolnál, és indulnánk vissza Angliba. Ha úgy avn, ahogy mondod, bizonyára nincsen sok időnk. -
Az egyik kezét a kezembe tartva lépek a fiókos szekrényhez, huzigálom ki, és gyors mozdulattal hajigálom az ágyra.
-Ez kell? Na és ez? -
Találomra szelektálok a dolgai között.

Képtelen vagyok betelni vele. A közelségével, testének melegével, lélegzetvételével, bódító illatával, és felcsigázó érintéseivel.. mindenével, és minden egyes porcikájával, ami ő. El sem tudom mondani mennyire hiányzott már nekem, jelenléte minden egyes együtt töltött pillanatunkat felülmúlja, mintha még soha sem éreztem volna ennyire intenzíven őt, éhségem iránta csillapíthatatlannak bizonyul.
Mégis, végtelen örömömbe, és boldogságomba miatta, egy kis ború is vegyül. Kicsi, de annál fájdalmasabb, és kínkeservesebb. Hiszen bármennyire is örülök neki, tudom, hogy nem lenne szabad sem az országban, sem a városban, pláne nem ebben a barátságtalan kúriában lennie. Angliában kellett volna maradnia, abban a városban, ahol magam mögött hagytam őt, és, ahol tudtam, hogy minden bizonnyal biztonságban lesz tőlem, és a velem állandóan együtt járó, jót cseppet sem ígérő családomtól. Nem szerettem volna a kelleténél nagyobb bajt hozni a fejére, annak ellenére, hogy már megtettem hosszú hónapokkal ezelőtt, mikor az életébe léptem, és elköteleződtünk egymás iránt. Szeretem őt, éppen ezért nem akartam azt sem, hogy megkeressen, azt szerettem volna, hogy találjon önmagára, és legyen boldog, és elégedett élete nélkülem is. Még akkor is, ha az enyém semmit sem ért, és nem is érne soha sem nélküle.
Most mégis, az önzőségem képes felülkerekedni a lelkiismeretemen, hiszen, ahelyett, hogy elengedném őt, kibújnék karjainak szerelemet árasztó ölelése alól, majd azt hazudnám, hogy nem szeretem, és soha nem is szerettem, és egyetlen egy további szót sem fecsérelve rá, kitessékelném a kúria bejáratán, mielőtt az iránta bosszúszomjas családom tagjai az aula hideg macskakövén nem találnák, szorosan a mellkasának simulva ölelem ragaszkodóan, mintha soha sem akarnám elengedni. Végül erőt veszek magamon, és elválok tőle, de éppen csak annyira, hogy a szeretett íriszekbe tudjak pillantani, mielőtt beszélni kezdenék.
- De, igen is féltelek. Aggódom érted, meg az életemnél is jobban szeretlek. Hinned kell nekem, és meg kell értened, hogy a családom nem egy átlagos aranyvérű família, ők veszélyesek mindenkire nézve, rád is, rám is. Még talán önmagukra is. De engem csak te érdekelsz, és az, hogy semmi bajod ne essen. - emelem fel a kezem az arcához, és ujjbegyeimmel végigsimítok az arcélén. - Nem csak neked eshet bajod miattuk, a családodnak is. Bánthatják a szüleidet, a húgodat, még Pandorát is felhasználhatják ellened. Hiszen, most már a feleséged, valószínűleg. - utolsó mondatomat már csak suttogva ejtem ki az ajkaimon, mintha magam sem hinném el. Pedig emlékszem, a nyár eleje volt kettőjüknek megjelölve a házasságkötésre, és már alig egy hónap, és ismételten az őszbe lép az év.
Próbálva figyelmet sem venni a szívemet mardosó érzésről, Igor neve hallatára halványan elmosolyodok. Viszont a másik névre, az unokanővéremére, megrázom a fejem. - Az lehetetlen.. Mi a fenéért segítene neked Nonna? Egyáltalán nekem miért? Nem értem.. - gondolkozom el, de azonkívül, hogy kétes szándéka lenne ezzel a tettével, semmi más érdemleges nem jut az eszembe.
- Nem. Megszoktam már, bár Anglia után valóban furcsa volt visszaszokni a hideg időjáráshoz. De végül is, itt nőttem fel. - vonom meg a vállaimat, miközben szinte húzom magam után a csúszós, márvány lépcsőfokokon felfelé, egészen a hálóm keveset, de legalább pár percet ígérő biztonságáért.
Rettentő kevésnek tűnő másodpercekig állok az ölelésébe bújva, mégsem bírok felnézni rá, amikor megszólal. Helyette a kabátjának varrását bámulom. - Igen, ahogy mondtam, engem nem bánthatnak.. még. - felelem, és magamban hozzáteszem, hogy Nonna nem is engedné. Amióta tudja, hogy gyermeket várok, kimondottan figyel rám, és az egészségemre. Szerencsére nem lehet mindig mellettem, mert őszintén, nem is akarnám, hogy minden egyes lépésemet figyelje, elég gyanús ő most nekem, egyszerűen nem tudom mire vélni a figyelmességét. Fogalmam sincs, hogy mit akarhat. Persze, tudom, hogy a halva született gyermekének emléke minden bizonnyal rányomja a bélyeget a terhességemre, de akkor is. Nagyon furcsa ez az egész nekem..
Egy darabig csak szótlanul figyelem, amint elkezdi kifosztani a fiókjaimat, a ruhadarabjaimat az ágyamra dobva, majd egy váratlan pillanatban, percekkel később, megfogom a karját. - Antonin, figyelj rám, kérlek. - nézek fel rá, a szemeibe tekintve. - Én.. nem mehetek veled. Most semmiféleképpen sem. Egyedül te vagy az, akinek el kell hagynia ezt a kúriát, sürgősen, minél előbb. Egyszerűen meg kell értened, hogy nem maradhatsz egy perccel sem tovább. Az életed múlik rajta.. és az enyém. Mert, ha valami bajod esik, abba én tényleg belehalok. - észre sem veszem, mikor homályosodik el a tekintetem, amíg őt figyelem. - És nem csak miattad, és miattam kell erőt venned magadon, és elmenned. Másért is. - nagy levegőt veszek, és sóhajtok egyet, miközben életemben először félek még csak ránézni is. - Valamit el kell neked mondanom.

Megrázom a fejemet. Erősen, magabiztosan. Jelezve, hogy nem érdekelnek a szavai. Nem hatnak meg. Most az egyszer ki fogok állni azért amiben hiszek, amit szeretek és becsülni fogom. Életem végéig. Legyen így, így kell lennie. Tudom. Érzem.
- Silje. Megértem. És figyelmeztettél. Mindenki figyelmeztetett. De vállaltam a kockázatot, abban a percben mikor elhatároztam, hogy eljövök. Mindig is tudtam, hogy mi fog itt rám várni. Felkészültem arra, hogy majd meghalok. És érted szívesen megtenném. Beállnék a halálos átok elé, és nem félnék. Így te sem félts Silje. Nincs mitől félnem. Itt vagy velem, és én itt vagyok veled. Ez számít, és semmi más. -
Arcomat simogató érintésére hajtom, minden egyes porcikám megtelítődik a felőle áradó gyengédséggel, szeretettel, szerelemmel. És én is ezt akarom neki adni. Ujjaim óvatosan siklanak végig fekete hajtincsein, óvatosan, mintha félnék, hogy eltörik. Ujjbegyeim az arcán kalandoznak, a nyakán, és a kulcscsontján.
- Ugyan már Silje. A szüleim képesek megvédeni magukat és a nejemet, képes vagyok megvédeni őket, és Crouch az életét adná a nejemért. Nem kell féltened őket. -
És kimondtam. Igen már a nejem. És a szóban ott van minden el nem mondott szó, minden kínzó perc, minden fájdalma a házasságomnak. A magány, a szeretet hiánya, a kényszer. Az elhált nász, a könnycseppek, a maró fájdalom. De bárcsak sohasem kellett volna megosztani vele ezeket a dolgokat, bárcsak Ő lehetett volna akivel ezt át kell élnem. A tökéletes nő, a nevelt gyerekek tökéletes anyja, nem pedig a még szinte gyermek lelkű lány, aki a kisdedet is alig tudja karba venni.
Megrántom a vállamat. Én magam sem értem, hogy miért segített nekem.
Szaladok utána, magamhoz ölelem, pakolok. A hosszú percek csak pillanatoknak tűnnek. Ő pedig csak áll a pillanatok közepén, és nem tesz semmit. Én dobálok, pakolok, kapkodom, de Ő csak áll a szoba közepén, és bennem megmozdul valami.
Kétely, félelem, terror.
Megtorpanok, mielőtt még a figyelmemet kérné.
Elszorul a mellkasom, átjár a félelem. Mert ennek az egésznek nem lehet jó vége.
És akkor el akar küldeni, nekem meg ezer dolog jut eszembe, hogy miért. Belesajdul a szívem, szinte érzem ahogy repedezik. Fáj a mellkasom, és értetlenül állok előtte.
- Nem értelek Silje. Nem értelek. Nem lesz semmi baj, de velem kell jönnöd. -
Nem merek közelebb lépni, mert Ő nem mer rám nézni. Pánikol, és pánikolok én is.
Nagyot nyelek.
- Silje mennünk kell. Az ikrek, a húgom, Amycus. Mindenkinek megígértem, hogy hazaviszlek. Haza kell jönnöd, ha nem miattam, akkor mások miatt. -
És úgy remeg a hangom, mint eddig még soha. Tele vagyok félelemmel.
- Mást szeretsz már igaz?

Farkasszemet nézek vele. A tekintetem az övét fürkészi, én pedig nehezen tudok megálljt parancsolni magamnak nehogy elvesszek a pillantásában, mint azt már olyan sokszor megtettem ezelőtt. Igyekszem erős maradni, legalábbis kevésbé gyenge, bár lágy, és simogató érintései, bőrének ismerős, és vágyott illata sokkal inkább meggyengít, mint régen, és egyáltalán nem segít. Akaratlanul is egyre jobban elhatalmasodik rajtam a fülembe ültetett gondolat, hogy mégiscsak hinnem kellene neki, a szavaiban, és vele kellene, hogy tartsak. Gondolkodás nélkül kellene megszöknöm vele, visszamenni Angliába, hozzá, és csekély mennyiségű, de annál értékesebb baráti társaságomhoz. Viszont a családom általi folytonos fenyegetettség erőteljesen tart vissza attól, hogy végre-valahára megint megtegyem ezt a sorsfordító lépést. És bármennyire fáj is kiejtenem a szavakat az ajkaimon, mégis megteszem, mert Antoninnak tudnia kell, egyszerűen meg kell értenie, hogy mit is vállalt, és vállalna magára, és a szeretteire a továbbiakban, ha megtenném, amire kér.
- De nem érted. Te nem halhatsz meg, nem adhatod fel, és dobhatod el az életedet értem. Ha mégis megtennéd, én egyszerűen képtelen lennék továbbélni a tudattal, hogy meghaltál miattam, abba én is belehalnék. Inkább élj nélkülem, de maradj életben, mindössze csak ezt kérem tőled, semmi mást. Értem, a kedvemért. A szerelmemért. – szinte már könyörgök neki, legszívesebben a lábai elé vetném magam, ha tudnám, hogy az segítene meggyőzni őt, helyette a szemeim, a szívem, és a lelkem egyaránt megtelnek a félelem, és a kétségbeesés fájdalmas elegyével.
Az sem enyhít rajta, hogy megtudom, Pandora már valóban a felesége. Tudtam, hogy meg fog történni az elkerülhetetlen, mégis elmondhatatlanul fáj a tudat, hogy más milyen könnyen megkaphatja mindazt, még, ha nem is kéri, amire én vágyok már azóta a pillanat óta, amióta csak megismertem Antonint, és a teljes szívemből beleszerettem. Mégis minden maradék erőmmel igyekszem figyelmen kívül hagyni a fájdalmasan mardosó érzést.
Inkább a hálóm magányába menekülök vele. Oda, ahol talán egy ideig még kettesben élvezhetjük egymás társaságát, és, ahol mindenféleképpen meg kell vele értetnem, hogy nem tarthatok vele. És őszintén azt sem tudom, hogy valaha úgy alakul-e majd az életem, hogy fogok-e.
Fáj a kétségbeesett szempárba néznem, és minden egyes kiejtett szó égeti a torkomat, mégis meg kell, hogy tegyem, amire mióta csak belépett a kúriába, lélekben készülök. Legalábbis próbálok. - Értsd meg kérlek, nem lehet. Nekem itt kell maradnom, és maradni is fogok. Még legalábbis.
Aztán kérdez, és a szívem szakad meg, amikor meghallom a hangját. Annyira szeretném elmondani neki az igazat, nem hazudni, megint, de tudom, hogyha megteszem, akkor nem fog elhagyni, sem pedig elmenni, mindig mellettem marad már, és éppen ezért folyamatosan veszélyben lesz az élete. Hazudok hát, hogy megmentsem őt. Magamtól, és mindenki mástól. - Dehogynem szeretlek. Csak téged, és senki mást. Én csak.. Terhes vagyok. – a hangom alig hallhatóan halk, szinte csak a levegőbe suttogom a szavakat. És végül megadom neki a kegyelemdöfést, bár kegyelmet azt abszolút nem látok benne, sőt. Tudom, hogy pillanatok belül apró szilánkos darabokra töröm a szívét, az enyémmel együtt. - A vőlegényemtől.

Képtelen vagyok visszaemlékezni arra amit előbb mondtál, csak a fejemben visszhangzik az előbb kimondott három szavad: terhes vagyok a vőlegényemtől.
Mintha meglöktél volna, tántorodok hátra, pedig hozzám sem értél.
Téged nézlek, és úgy érzem, mintha valami furcsa nyelven szóltál volna hozzám. Egy pillanatig nem tudom értelmezni a szavakat, nem értem, hogy mit jelentenek, mintha sohasem hallottam volna ehhez hasonlókat. Pedig jól ismerem mindegyiket, hiszen az ikrekkel is terhes volt néha anyjuk - nyugodjon békében - és emlékszem ahogy bejelentették. A másik felével pedig én magam is igazán tisztában vagyok, hiszen nem régiben házasodtam meg, azelőtt, pedig nem olyan hosszú jegyességem alatt vőlegény voltam.
De a te szádból teljesen máshogy hangzanak ezek a szavak, idegenek, és nagyon bántóak. Telibe találnak, bele megkeményedett szívem közepébe.
Megrázom a fejemet, értetlenül, mintha képtelen lennék felfogni amit mondasz. És én tényleg nem értem. Van egy vőlegényed? Egy vőlegény akivel a nászéjszaka előtt háltál, valószínűleg nem is egyszer, egy vőlegény akinek a gyermekét hordod a szíved alatt.
Egyszerre ez a szoba már túl nagy kettőnknek, s habár lépésekre állok tőled, úgy érzem kilométerek választanak el tőled.
Megtámasztom a hátamat a falnak, bármelyik pillanatban képes lennék elájulni a sokktól, és a fájdalomtól amit árulásod miatt érzek. Még szólni is képtelen vagyok.
A térdemen támasztom meg a kezemet, komolyan zúg a fejem. Ez a kevés információ egyszerre túl sokká vállt, én pedig képtelen vagyok megemészteni.
Kibaszottul fáj, és fájsz vele együtt te is. Már magamba zártalak, magamba fogadtalak, a részemmé váltál. És igazán gonosz vagy velem Silje, nagyon-nagyon álnok. Mikor idejöttem minden ellen felvérteztem magamat, felkészültem a halálra, de álmomban sem gondoltam volna, hogy te támadsz majd ellenem, az egyetlen aki ellen sohasem tudnék védekezni. Álnok módon belém szúrtad a tőrt, aztán meg jól meg is forgattad. És most összetörtem, előtted, látványosan.
Próbálom összeszedni magamat, de nagyon nehezen megy, nehezen tápászkodom föl, nehezen találom meg a hangomat, nehezen tartom egyben magamat.
Nem bírok rád nézni, elnézek valahol a fejed mellett.
-Sok boldogságot. -
Mintha nem is én szólnék hozzád, magam is megijedek. A hangom üres, repedezett. Már nem vagyok önmagam. Az ajtót nehezen nyitom ki, és csak kóválygok. A lábaim visznek, de minduntalan beleakadnak valamibe, a tekintetem néz, de semmit sem lát, kész csoda, hogy éppkézláb lejutottam a lépcsőn.
Képtelen vagyok visszamenni hozzád, képtelen vagyok bármire is. Csak haza szeretnék menni. Haza az ikrekhez, a húgomhoz és a nejemhez. Szeretném ha a kisfiú odajönne, és a pálcát csenné ki a farzsebemből, a kislány pedig a karomba kéredzkedne. Szeretnélek elfelejteni, olyan nagyon szeretnélek.

Ha azt hittem, hogy neki fognak a legjobban fájni a szavaim, rosszul hittem. Amint kiejtem azokat az ajkaimon, úgy érzem, mintha azon nyomban megszakadna a szívem, szilánkosra törne, és esélyt sem látok arra, hogy valaha is újra egy egésszé forrjon majd össze. A legszívesebben máris visszavonnám azt, amit neki mondtam, a hazugság ugyanis úgy tűnik egyikünknek sem túlságosan kegyes. Legalábbis, amit a rám fókuszáló szempárban látok kifejezésre jutni, nem nevezhető éppen kellemesnek, sőt. Én mégis, minden egyes maradék idegszálammal tartom magam a kijelentésemhez, mintha nem lenne más választásom úgy kapaszkodok belé, foggal-körömmel, megpróbálva eltekinteni a fájdalomtól, amit az íriszeiben látok visszatükröződni.
Pedig olyan szívesen utánakapnék. Csak megfognám a kezét, megszorítanám, és magamhoz ölelve azt suttognám neki, hogy semmit se higgyen el abból, amit az előbb mondtam. Hazudtam, mert azt akartam, hogy elmenjen, és a családom ne bánthassa majd, mert, ha bármi baja esne, nekem megszakadna a szívem. Pedig hiábavaló volt, hiszen éppen most tört darabokra, az övével együtt. Ahelyett viszont, hogy megállítanám, egyszerűen csak hagyom, hogy először elhátráljon tőlem, majd eldadogja azt a két szót, amivel csak még inkább megerősíti a fájdalmat a szívünkben.
Én pedig csak bólintok, mintha csak megköszönném az ironikus kedvességét, miközben a szemeimet egyelőre még erőszakkal visszatartott könnyek marják, a torkomat pedig egyre nagyobbá váló gombóc fojtogatja, amitől már levegőt sem vagyok képes venni. Mégis hagyom, hogy hátat fordítson, és elhagyja a hálószobámat. Hallom egyre jobban elhalkulni a lépteit, amint lesétál a márványlépcsőfokokon, majd az aulán keresztül a két szárnyas ajtóhoz lép, feltépi azt, kiviharzik rajta, majd, mintha csak itt sem lett volna, eltűnik Dikson fagyos hidegében. Én pedig nem vagyok képes semmi másra, ismételten becsukom a szobám ajtaját, leereszkedek a mélybarna padlószőnyegre, és hátamat a fának döntve halkan zokogni kezdek.