Nehéz elhatározásra jutottam... Vagyis ezt már eldöntöttem, mikor legutóbb jártam Roxmortsban, és ahogy tudom, Caitlyn már itt lakik, így jobb híján érdemes lenne a pofámat eltolni hozzá, és kinyögni annyit, hogy 'bocs basszus, hogy akkora paraszt voltam.' Vagy esetleg kinyöghetném végre azt az egy tetves szót is, hogy 'szeretlek', de igazság szerint bennem lehet a hiba, hogy nem tudom. Mert tényleg, ez van. Rohadtul nem tudom megmondani ezt, és fogalmam sincs, hogy miért. Egyelőre otthon fekszem, egy üveg whiskeyvel a kezemben, aminek már több mint a negyede hiányzik... Nincs valahogy mehetnékem, főleg hogy a kezem nem sokat javult azóta. Ugyan Karentől kaptam bájitalt, amiért nem győztem neki hálálkodni egy levéllel, hogy meggyógyította, azóta ismét elintézte egy fúriafűz. Szerintem nem tört el, csak összezúzódhatott, és tele van vágásokkal, meg sebekkel. Mivel a gyógyító varázsokhoz még annyit sem értek, mint egyébként más mágiához, azt hiszem cseszhetem a kezemet, és várhatom, amíg meggyógyul magától. Vagy szólhatnék a drága jó édesapámnak is, de miután nem láttam már két hónapja színét sem láttam... Valószínűleg dolgozik. Lényegében nem sok vizet zavar.
- Shannon, gyere már, kérlek. - jelenik meg Katie a szobám ajtajában... Ugye Katie vagy, így hívnak?! Az alkohol mellé kell egy másik fajta fájdalomcsillapítás is, de ez sajnos nem a kezemre van. Inkább a lelki fájdalmakat szokta gyógyítani, de hogy őszintén szóljak... Nos most már ő sem tudja csillapítani ezt a féle fájdalmat. Bosszúsan pillantok felé, és félig ülő helyzetbe tornászom magam. Az üvegem után nyúlva kortyolok egyet belőle, majd megtörlöm a számat...
- Katie, hagyj most békén. Nincs nekem kedvem ehhez. Öltözz fel, és menj haza kérlek... Dolgom van ma. - pillantok rá hűvös tekintettel. Tudom mi fog következni. Amikor ezt játszottuk már két hete, három hete, négy hete, két hónapja, akkor is ez volt... Mindig hisztizett, amikor dolgom volt. Pedig akkor tényleg dolgom volt Merlin rúgja meg. Ugyan most egy másik dolgom akad, ami Katie-nek nem igazán fog tetszeni, de... Erről nem kell tudnia, igaz?
- De Shannon... Ha én most elmegyek, akkor nem jövök vissza... Megint ahhoz a vöröshöz mész, igaz? Megint, igaz?! Hát tudod mit? Legyetek akkor boldogok egymással! - replikázik vissza a lány, én pedig már kezdem elveszíteni a fejemet. - Az a vörös ribanc tehet mindenről! Mit látsz benne, amit bennem nem, Shannon? Mit?! A pálcika kezeit, meg a csontos hátát, és a lapos... - a mondatot nem tudja befejezni, ugyanis a falhoz lököm, és a pálcámat a torkának szegezem. Egy ember sem beszélhet így Caitlynről. Szemeim szikráznak a dühtől, és a haragtól, ép kezemmel szegezem a torkának a pálcámat, testemmel tartom a falnál.
- Egy szót sem... Többet! Takarodj a házamból... Most! - a végén már emelt hangon, és cseppet sem kedvesen szólok hozzá... Egy pálcaintéssel összepakolom a cuccait, és kirakom a ház elé a dolgokat, majd visszasétálva összepakolom a cuccaimat egy táskába, ami jelenti az üveg piám maradékát, és a leveleket amiket Caitlynnek írtam, majd egy pukkanással Roxmortsba érkezem. Nem volt nehéz dolgom kideríteni, hogy hol lakik, így el is indulok oda. Ahogy odaértem, koppantok hármat az ajtón, majd a kezembe veszem az üveget, ami az égetett szeszt rejti, ami lecsúszik a torkomon. Eléggé hülyén festhetek most. Ép kezemben az üveggel, a másikban pedig a levelekkel, amelyek markolása nagyobb fájdalmat okoz, mint jelenleg bármi a világon. Ha ajtót nyitott nekem a Vöröske, invitálásra nem várva belépek az ajtón.
- Hódolatom a kis Vöröskének. Egész kis takaros ez a ház. - megállok egy pillanatra, amíg kortyolok egyet az üvegemből. - Meghoztam a leveleket, amiket ígértem. - dobom le az első olyan alkalmas helyre, ahol szem előtt van. Nehézkes minden egyes mozdulat, amit a sérült kezemmel kell végezzek.

Belőlem kitörölték a kedvességet, a jómodort, és minden olyat, ami ezzel jár, úgy érzem. Legalább is az emberek ezt mutatják felém, ami szerintem így is lehet, hiszen melyik az az idióta, aki szánt szándékkal köcsög az emberekkel? De még azokkal is, akiket szeret, vagy akikhez próbál máshogyan közeledni, mégsem sikerül neki. Én nem ez vagyok. Direkt soha nem vagyok köcsög senkivel, nekem az alaptermészetem ilyen. Sajnos, vagy nem sajnos megbántottam a csajszit is, aki búfelejtőnek volt itt, de aggodalomra semmi ok, úgy is vissza fog találni, ha Caitlyn ismét kikosarazna. Nem tette azt a múltkor sem, akkor én voltam a hülye. És gyanítnom, hogy a találkozás most sem lesz másképpen, mint az első volt. Én faszfej leszek, ő megpróbál aranyos lenni. De szerintem ez készíti ki őt, hogy mindig ugyanaz történik. Ő normális, én nem.
- Ó, igen az emberek általában nem igazán szoktak rám számítani. Mármint én csak megjelenek itt hívatlanul, azt mindenkire rátöröm az ajtót, mintha nekik aztán nem lenne semmi dolguk. – gúnyosan mosolyogva beszélek, miközben kortyolgatok az üvegemből. Aztán átváltok egy olyan hangnemre, ami a velem szemben álló vörös démonnak inkább fog tetszeni, és talán most az egyszer nem fogunk összeveszni mindenféle apró-cseprő dolgon. – Szóval… Elnézést, hogy csak így mindenféle tájékoztatás nélkül rád rontottam, de úgy gondoltam tartozok a levelekkel. – küzdök magammal, hogy normálisan tudjak beszélni, közben végig Caitlyn szemeibe pillantok, próbálok mosolyogni is, de csak egy vicsorra futja. Azt hiszem, nekem még gyakorolnom kell ezt a kedveskedést. Taplónak születtem, valljuk be.
- Igen… Egy kávé jól esne. – bólintok, aztán körbenézek a lakásban, még meg is fordulok saját magam körül, aztán elmosolyodok elismerően.– Tényleg szép a lakás. Látnád az enyémet. – Shannon, ez neked nem megy. Ha kedves is akarsz lenni, akkor is mindenféle hülyeségről kezdesz dumálni. De komolyan, én vagyok az egyetlen olyan ember, akinek fáj az, ha kedvesnek kell lennie, és ilyenkor olyan szarul érzem magam? Miért mindig én, kérdezhetném, de már a hülye kérdésekbe is belefáradtam, amiket magamnak teszek fel. Mindenképpen egy elsőszámú balfasz vagyok. – Rendben, akkor nem iszok. – elrakom a piás üvegemet, aztán helyet foglalok vele szemben az asztalnál. Sérült kezemet óvatosan teszem le, és még fel is szisszenek. Nem tehetek róla, hogy milyen balfácán vagyok, mindig sikerül magamat megsebesíteni valamivel… Vagy éppen valakivel.
- Rendben, beszéljünk. – sóhajtok egyet, vonásaim már nem lágyulnak el, olyan hideg leszek, mint voltam, hangom azonban másmilyen. Kedves. Vagyis, a magam módján próbálok az lenni, kérdés, mennyire fogja ezt értékelni. – Sajnálom, hogy a múltkor akkora paraszt voltam. Tudom, hogy nem úgy kellett volna indítanom, ahogy miután ennyi évig nem láttuk egymást… De, néha úgy érzem hogy belőlem hiányzik az, hogy kedves legyek az emberekkel, bárkivel… Veled. – végig hideg tekintettel méregetem a velem szemben ülő nőt, de megpróbálok mindenféle bunkóság nélkül beszélni. Kisebb-nagyobb sikerrel járok is, a mondandóm végén egy bűnbánó mosolyt is megeresztek. Hjaj, de nem fog ez nekem menni. Vagy igen?
- Boldogulok vele, köszönöm. – horkantok fel. Mintha kattintottak volna egy kapcsolót, újra a régi Shannon vagyok. A kezemet azért odarakom elé, hogy ha szeretné, gyógyítsa meg, de mégsem fogadtam el a felajánlását. Komolyan, én tök hülye vagyok, a francba is.