how can we win When fools can be kings

A lucskos havat hatalmas kupacokba hordták a villanypóznák tövébe. Néhány ember sietős léptekkel tört előre az andalgó tömegben. Egy karácsonyi kórus foghíjas csoportja forralt bort szürcsölt. A végeláthatatlannak hitt melódiájukat valami bizsergető, baljós csend váltotta fel – talán örökre, talán csak mára. Az abszolút közepén túlméretezett fenyőfa állt roskadásig pakolva kristálygömbökkel és halványan pislákoló, hideg lángú gyertyákkal. Ez, meg az üzletek boltozatát módszeresen körbefutó girlandok sűrű hálója volt minden, ami az ünnep meghittségére még valahogy emlékeztette az embert, azzal együtt 1977 karácsonya nem úgy jött el, hogy azt az ember ünnepelni akarja.
Kivágtam a kukába a Reggeli Próféta egy számát, még ott, az almacsutkák rothadó tömegében is rezignáltan pislogott a főcímen valami frissen legyilkolt, szőke hajú boszorka. Nem néztem rá. Nem bírtam többször ránézni. A következő üzlet előtt vettem egy csomag sültgesztenyét, de egy szem sem csúszott le a torkomon. A zsebembe csúsztattam a kezeimmel együtt, úgy indultam tovább az utcán. Egész sokáig mentem, tulajdonképpen már majdnem a Zsebkoszköznél jártam, mire megtaláltam a megbeszélt ivót. Nem agyaltam rajta, egyszerűen csak bementem, hogy aztán elemei erővel megcsapjon a füst és a hirtelen meleg. Lucius Malfoy még nem volt ott, amin a legkevésbé sem tudtam meglepődni, vagy felbosszantani magam. Leültem egy asztalhoz, rendeltem egy kávét, és amíg kihozták, végig gondoltam, melyik boltokba akarok még ezek után bemenni, hogy Lily-nek valami hülye ajándékot találjak. Mindenki másé már megvolt, ha éppen érdekel, de… miért is érdekelne?
Kihozták a kávém, csak akkor döbbentem rá, hogy még mindig kabátban könyökölök az asztalon. Levettem a sálam, szórakozottan kigomboltam a kabát gombjait, de tovább nem vetkőztem, csak a bejárati ajtó felé lestem, valami untig ismerős, szőke hajfürt látványában reménykedve.
Egyébként nem tudom biztosan megmondani, miért mondtam igent erre a találkozóra. Mióta a Roxfortba került, Lucius Malfoy-nak nem volt egy jó szava sem hozzám. Úgy értem, kissrácként – nem mintha azóta olyan hú, de komoly felnőttekké lettünk volna, de azért azt sem lehet mondani, hogy ne próbálkoznánk azok lenni – rengeteg időt töltöttünk együtt, képzeletbeli sárkányokat vadászva valaki hátsókertjében, meg hülye varázslatokat próbálgatva az apámtól elcsent pálcával, aztán, tudod, ahogy lenni szokott ez a gyerekkori barátságokkal, egy szempillantás alatt vége szakadt az egész. Brühü. Oda se neki, megszoktam, sőt, az évek alatt egész jól belejöttem Malfoy szabályszerű gyűlöletébe, már amennyiben eljut az egész lénye odáig, hogy egyáltalán érdekeljen, de--- hát, itt vagyok. Szemlátomást valamicskét mégis érdekel, hogy mi a fenét akarhat nekem mondani.
Jobb kezemmel kavargattam a kávém, a ballal az orrnyergemet dörzsölgettem. Volt rajta egy kis dudor, mióta betörte az orrom. Szabad szemmel nem lehet látni, nekem is elég sok időbe telt, mire egyáltalán sikerült kitapogatnom. Annyira belemerültem ebbe, hogy tulajdonképpen észre sem vettem, hogy valamilyen mozdulattal kilöttyintettem az asztalra egy kis kávét, vagy hogy egyszer csak ott termett előtte. Olyan bűnbánó hirtelenséggel néztem fel rá, mintha csak épp azon kapott volna, hogy mugli pornót nézek.
- Havazik? – nem volt olyan élethelyzet, amiben elfogadható lett volna, hogy ekkora lelkesedéssel kérdezem ezt meg. – Mikor jöttem, még csak baromi hideg volt. – hirtelen kedvem lett volna hagyni ezt az egészet, és kirohanni megnézni a hópelyheket, de ezt az egész felindulást végül csak egy korty kávéba fojtottam, aztán fürkészve néztem Malfoy arcába.
- Hogy telik a szünet? – ismételtem őt kissé megütközve. Egyáltalán nem erre a kérdésre számítottam. – Hát, nem tudom, gyorsan. Hidegen? Mi a francot akarsz tudni? – helyet foglalt előttem, és azt hiszem, akkor, abban a pillanatban futott át először a fejemben, hogy tulajdonképpen ideges is lehetnék. Malfoy, a világ legnagyobb seggfeje látni akart. Malfoy, a már hónapok óta hivatásos halálfaló látni akart. Komolyan, láttam a tetoválását még nyáron, Dolohov-éknál, mielőtt… mindegy is. Csak… most mi a fészkes fenét kezdjek mindezzel? Mocorogtam a széken, megvakartam az állam, nem is próbáltam palástolni, mennyivel nyugodtabb lennék, ha mihamarabb elhúzhatnék innen, de… szóval érted, ott ültem vele szemben. A kíváncsiság minden ellenérzésemnél nagyobb.
- Kissé korán van inni, nem? – mondjuk engem az sem érdekel, ha neki nincs ehhez korán. Sőt, egy részem meg is érti. – Nekem elég a kávé is. – aztán azzal a mozdulattal újra el is kezdtem kevergetni, csak hogy valamit csináljak. Egyébként, ha már így szóba jött, tulajdonképpen nem is raktam bele cukrot. Néztem a csészét, a motorikusan körben járó kezem, és úgy kérdeztem, nem túl hangosan:
- Mit csinálok itt, Lucius?