Hollóhát-Hugrabug meccs után » játékvezetői talár » ♫♪

Sosem tartozott az igazán hangos lányok közé - nem viháncolt, nem kiabált, nem sikongatott, még akkor sem, amikor talán oka lett volna rá, és igazából ezen még egy kviddics meccs megnyerése sem tudott változtatni. Nem mintha ne lett volna boldog - nagyon is. Minden egyes idegvégződése, minden egyes szívdobbanása csordultig telt egy olyasfajta felhőtlen boldogsággal, amit a hétköznapok során jó régen nem érzett. A csapat viccelődéséből, a meccs pillanatainak felidézéséből azért kivette a részét ő is, mert a Hollóhát csapata már megszokta, hogy kicsit jobban oda kell figyelni, ha nem akarják elmulasztani azt a pillanatot, amikor ő is megszólal. Többnyire azonban teret engedett másoknak, ahogy kihámozták magukat a piszkos, izzadt kviddicstalárokból, előkerültek a fésűk, a rendes ruhák, amikor azonban a Hugrabugos csapat egy tagjának ugyancsak vicces arckifejezése került felemlegetésre az első góljuk után, csak kicsattant egy igazi, felhőtlen nevetés még Theiából is - és csak az öltözőből kisétálva, a hűvös őszi levegő, az eső újabb ígérete ébresztette rá arra a szomorú igazságra, hogy meg sem tudná mondani, mikor nevetett utoljára ilyen őszintén.

Mintha Moretti professzor felbukkanása is csak emlékeztető lenne arra, hogy nem most kellene áttérnie a cserfes viháncolásba, itt a felnőtt-lét küszöbén, itt ezekben a zavaros időkben. Nem mintha ilyen negatív érzéseket társítana a repülés tanárnőhöz, épp ellenkezőleg, mostanában olyasfajta stabil - noha kétségtelenül sajátos - segítségnek bizonyult a mindennapokban, amilyenre még ő maga sem számított, de mindenesetre szokatlan, hogy épp ilyenkor szükség lenne rá. Szokatlan, de nem érthetetlen - elvégre mégis csak most jászottak le egy meccset, könnyen lehet, hogy a professzornak fontos megjegyzendői vannak a játékával kapcsolatban. S ugyan ez még bizonyára várhatna, hiszen most ünnepelni, és boldognak kéne lenni, kritika elől sosem tudna megfutamodni. Főleg nem akkor, ha a kritika kihatással lehet a jövőjére is.
- Természetesen, Moretti professzor - van benne ugyan egy szikrányi kis csalódás, amikor a csapata magára hagyja, de talán neki éppen ez a keresztje: hátramaradni.

- Köszönjük, tanárnő - megkísérli megtalálni azt a felhőtlen mosolyt, amire épp az imént talált rá az öltözőben, de a többiek fékezhetetlensége nélkül nem sikerül neki. Talán nem is baj, hiszen a következő megjegyzés minden jogossága ellenére savanyú fintorrá változtatta volna azt a mosolyt - Igen... egyetértek - hiszen ő sem volt boldog, amikor a pályán rá kellett szólnia a Hollóhát két terelőjére is, csak hát... minden hasznossága ellenére ki élvezni a negatív kritikát? Hasznos, mert tanulni lehet belőle, de azért kellemesnek igazán nem lehetne mondani. Hallgat aztán egy kicsit fogást vált a hóna alatt tartott seprűjén, hogy lazítson a nyaka köré tekert kék-ezüst sálon. Sürgetően megkérdezhetné, mi az oka annak, hogy a tanárnő félrevonta, de nem akar türelmetlennek tűnni, hát végül a hallgatás, amiből mintha egy pillanatra egy hangosabb lélegzetvétellel akarna kitörni mégis csak hallgatás marad.

Hollóhát-Hugrabug meccs után » játékvezetői talár » ♫♪

Noha igyekezni igyekszik nem türelmetlennek látszani, attól még egy kicsikét az. Hallgatagon, kissé mereven figyeli, ahogy a nő kutat valami után, és rezzenéstelen arccal kíséri figyelemmel, amíg Moretti cigarettára gyújt, a mozdulat nyomán füst tekereg az ég felé, akárha testetlen kígyó lenne. Kígyók. Kígyók mindenütt, úgy tűnik.
Hamar visszarezzen ellenben a valóságba, amikor a tanerő mégis úgy dönt, hogy szóra bírja magát. Udvarias figyelemmel hallgat, de csak hogy a végén leeshessen az álla - A játékunkat…? – ismétli a nő szavait tőle szokatlan értetlenkedéssel. Mindig is híres volt arról, hogy soha nem kérdezett sokat, olykor még a tanárait is megtévesztve arról, mennyire értelmes voltaképpen, vagy mennyire nem az, de szerette megvárni egy-egy megfigyelés eredményét, vagy csak azt, amíg kibújik a szög a zsákból magától is, az ő hadakozó sürgetése nélkül. Hitt benne, hogy egy-egy kérdésre olykor másfajta választ kapunk, mint ami a valóság, ellenben ha nem kérdezünk, csak figyelünk, megpillanthatjuk olykor a színtiszta igazságot…

Jelen esetben azonban igazán nem mindegy, hogy Mr. Woods a mai napon pályára lépett minden játékost megtisztelte-e a figyelmével, vagy éppenséggel azért volt itt, mert Moretti professzor, mondjuk úgy… célozgatott arra, hogy ez a bizonyos Theia Belby példának okáért azt forgatja a fejében, hogy profi játékossá váljon. Sejti ugyan, hogy ezzel a nő csak kicsit elkendőzi a valóságot, hogy ne érezze magát túlságosan is nagyító alatt, de hát honnan is tudhatná biztosan? Kicsit görcsbe is áll a gyomra, holott utólag ez már édes mindegy. Ha tudta volna, biztos egészen máshogy viselkedik és játszik a pályán…! Nyilván ez az első, ösztönös gondolata, és csak miután kis híján hagyja, hogy eme tény ledöntse a lábáról, akkor jön rá, hogy ez valószínűleg nem igaz. Mindig igyekszik a lehető legjobbat, legtöbbet nyújtani. Mindig igyekszik ereje utolsó cseppjét is a pályán hagyni, és a legjobb eredményre törekedni. Nem mintha ez nem egy játék lenne, hiszen az, de neki igazán egy sport is, és mint olyan, kiváltja belőle a maximalistát. Nem biztos, hogy bármit is másképp csinált volna, ha tud a látogatóról… de talán igen. Mindenesetre, örült volna, ha tud róla – erről talán csak a kicsit ráncolódó homloka árul el bármit is a külső szemlélő számára, noha sejti, ezzel a reakcióval bizonyára nem okoz nagy meglepetést senkinek sem.

- Ezt… örömmel hallom – mondja kissé tétován, a jelek szerint még nem egészen sikerült neki rögvest feldolgozni a hallottakat, igazából tényleg nem regisztrálja még teljesen, hogy a „Woods nem unatkozott” mondatszerkezet utalhat arra, hogy a meccs volt olyan jó, amit érdemes nézni, ebből fakadóan pedig voltak a pályán olyan játékosok, akiket érdemes nézni… - De, hogyne – bólint rá a tanár felvetésére, igazából nem siet sehova, az ünneplés talán megvárja egy kicsit, és hát hazudna, ha azt mondaná, nincsenek kérdései ezen kis történés kapcsán.
Mégis megtesznek pár lépést a pályától távolodva, mire annyira összeszedi magát, hogy bármit is mondjon, vagy kérdezzen - Mit gondol, tanárnő, lesz ebből valami…? – kérdez aztán rá kendőzetlenül, alapvetően hiába emésztgeti, hogy örülnie kéne, mert ezek jó hírek, valahogy mostanság a remény csalfa barátnak bizonyul mindig, és neki egyre sürgetőbben tervre van szüksége. Tervre, amire támaszkodhat, ha kikerül az iskola falai közül, hiszen jelen állás szerint csak magára, és a testvérére számíthat. Egyébként pedig biztonsági háló nélkül fognak ugrani mindketten, amint levizsgáznak.

Hollóhát-Hugrabug meccs után » játékvezetői talár » ♫♪

A Tornádók. Még csak nem is egy rossz, vagy csak közepesen jó csapat, hanem a Tornádók! Talán éppen ezért olyan visszafogott abban, hogy igazán jó hírnek fogja fel a jó hírt - mert persze, jó hír az van, ez egyre inkább egyértelmű, de nyilván nem lehet ennyire egyszerű bekerülni egy ilyen jó csapatba, még csak tartaléknak, meg alapanyagnak sem. Tudja persze, hogy ettől függetlenül ott vannak a próbaedzések, játékok, a meghallgatások, és még megannyi minden, amire csak remélheti, hogy sor fog kerülni, mert akkor van esélye újra és újra bizonyítani, hogy tényleg érdemes rá odafigyelni. De hát közben itt van az iskola, a vizsgák, a családja, a Hollóhát csapata, meg még megannyi minden. Iszonyat mázli kellene hozzá, hogy minden rendben menjen. Vagy lankadatlan éberség, hogy mindig, minden pillanatban önmaga lehető legjobb verziója legyen, ami különösen kimerítő dolog. Vajon a Tornádók összes tagja Tutshillben lakik? Mint egy nagy család? Nem mintha a földrajzi távolságok bármit is jelentének egy hoppanálási engedéllyel rendelkező varázsló, vagy boszorkány számára, de talán ez valami előírás-szerűség, mindig ott lenni... a gondolat egyszerre rettentően vonzó számára, és kicsit ijesztő is. Vajon találna ott valami tennivalót Angus is? Egyáltalán miért gondol rögtön erre? Nem mintha bárki, bármiféle ajánlatot tett volna neki, ezzel ugyancsak fontos dolgokat ugrik át képzeletben...

- Ez... - úgy érzi mondania kellene valamit, ha más nem, legalább egy köszönömöt, de hirtelen fogalma sincs, mit is mondjon voltaképpen. Hiszen ez minden, amire csak vágyik, és ez a legtöbb, amit a Roxfortban perpillanat bárki is tehet érte. Persze a dolognak egy jelentős része csak és kizárólag rajta múlik (ami igazából számára inkább megnyugtató, mint teher, mert mégis kiben lehetne mostanság megbízni, ha nem saját magában?), senki sem kerülhet be egy csapatba helyette, de azért lehetőségeket kell kapnia ahhoz, hogy bizonyíthasson. És most úgy fest, a korábbi célozgatások után Moretti tényleg beváltja azt, amire számíthatott tőle - ...nagyszerű - rettentően diplomatikusan fejezi be a nyitva hagyott mondatot, talán sokkal kevesebb lelkesedéssel, mint azt a tanárnő várná tőle, bár talán ez nem is igazán meglepő tőle. Sosem volt az a fajta, aki hirtelen látványos érzelemkitöréseket produkál, legyen szó jó, vagy rossz hírekről, most is csak engedelmesen megy a professzor mellett, elfojt egy mosolyt, amikor újra megtorpannak egymással szemben. Örülni persze, hogy örül, épp csak nem engedheti meg magának, hogy máris azt higgye, el is ért valamit. Hiszen még nincs a kezében semmi.

Láthatóan elgondolkodik a nő felvetésén, de végül rövid szünet után megrázza a fejét - Nem, dehogyis - vádolhatnák hazugsággal, de végül ő maga is arra jut, hogy ez az igazság. Minek nehezteljen? Ez az egész már megtörtént, elmúlt, semmi értelme nem lenne, ha ilyesmi miatt felkapná a vizet, és egyébként is... ahogy korábban megállapította, nem kell szégyenkeznie a mai játék miatt, ráadásul még nyertek is, csapatkapitányként ez akkor is jó dolog lenne, ha ő maga egyetlen gólt sem lőtt volna mondjuk, de ez még csak nem is így van. Jól játszott, mint általában, és talán ha tudja előre, csak rosszabb lett volna az egész. Így magabiztosan uralhatta a hazai pályát, és végül is, jól sült el az egész - Talán jó lett volna tudni, de lehet, hogy csak ártott volna - vonja meg végül a vállát. Amúgy is... kedvelte Moretti professzort. Nem volt ugyan komoly konfliktusa egy tanárával sem, többeket kedvelt, mint akik iránt komoly ellenszenvet érzett, de kétségtelen, hogy a repülés professzorral került leginkább személyes kapcsolatba most a tanév során. Igaz, hogy ez  nem igazán kettőjük személyiségén múlt, inkább a kényszerűség hozta így, de aztán valahogy mégis csak megkedvelte a nőt, és számított az útmutatásra tőle. Ha úgy gondolta, jobb volt nem szólni neki Woods látogatásáról... bizonyára jól átgondolta a dolgot, és nem ártani akart neki.

Hollóhát-Hugrabug meccs után » játékvezetői talár » ♫♪

Egész eddig fukarkodott azzal, hogy pozitív véleménynyilvánítást produkáljon – de érdekes módon, amikor a tanárnő verbálisan az orrára koppint, nehogy mersze legyen elbízni magát, és ostobán reménykedni, hogy a szájába repül a sült galamb… arra őszintén elmosolyodik. Van ebben valami ismerős, sokkal természetesebb ilyesmit hallani Morettitől, mintha hirtelen nagyon győzködni akarná, hogy ez milyen szuper lehetőség, és hogy nem kell szégyenkeznie, mert ejj, de szuperül játszott ma! Na, az furcsa lenne, és legkevésbé sem érződne őszintének. De ahogy korholják, az egyértelműen őszinte, természetes, és a jelen körülményeit tekintve, ahol úton-útfélen az arcába hazudnak… ez olyasmi, amiért nem tud eléggé hálás lenni. Persze, azért újdonságot sem mondtak neki, de a tanároknál valószínűleg kötelező önmagukat ismételni, hogy még a gyengébb képességűekhez is átmenjenek a megfelelő üzenetek. Neki erre nincs kimondottan szüksége, de azért kicsit még ő is értékeli a figyelmeztetést. Főleg azért, mert úgy sejti, jó szándékból született.

- Minden erőmmel azon leszek, hogy a folytatás is biztató legyen – feleli, ahogy igyekszik eltűntetni arcáról a dorgáláshoz nem illő mosolyát, és pár pillanat alatt ebben győzelmet is arat. Különben is… reméli, hogy Moretti sem akar könnyíteni a dolgán, hanem továbbra is kiveri belőle a szart is, ha együtt edzenek. Nem mintha mazochista lenne, vagy bármi ilyesmi, de a kviddics nagyjából az utolsó mentsvára. Az egyetlen tevékenység, ami közben nem tudnak elkalandozni a gondolatai, és nem jut eszébe az apja, a testvérei, a hülye helyzet, amiben a családja van, és nem jut eszébe a helyéről kizökkent világ, annak minden sötétségével, amiben most élnek. Akkor csak a repülés van, a kvaff, a játék, a kőkemény munka, amiért totális kimerültség a jutalma, hogy az elalvással se legyenek gondjai. Egyértelmű, hogy a játék menedék neki. Mindig az volt, de most különösen. Még jó, hogy korábban is ez volt az igazi álma, a profi karrier, és nem csak a kényszer szülte meg benne a döntést… akkor azért biztosan nem tudná úgy beletenni a szívét, ahogy most teszi.

- Természetesen, tanárnő – bólint Moretti kérésére azonnal, noha egy szemernyi meglepettséggel. Ez csak annak szól, hogy eleve nem jutott eszébe sem, hogy bárkit beavasson a dologba. Már csak az kéne, hogy a saját csapatában keltsen egészségtelen mértékű irigységet és rivalizálást… pont ő, a csapatkapitány! Amúgy sem szereti, ha sokan sokat tudnak róla… meg hát, ez még csak egy lehetőség, még nem ért el semmit. Ha nem koronázza siker a későbbi próbálkozásait, örülne, ha eleve nem tudna senki arról, mit bukott el. Talán Angusnak elmeséli… igen, valószínűleg előle úgysem fogja tudni elhallgatni, még akkor sem, ha ez vele egy egészen másfajta beszélgetés lesz. Együtt szövögetnek terveket a jövőre nézve, és… neki túl konkrétak a tervei ahhoz képest, ahogy az ikre áll a jövőhöz. Nem kérheti tőle, hogy igazodjon hozzá, nem lenne fair. De még nem is kellene megint csak ennyire előreszaladnia…
Megrázza a fejét - Nem, nincs. És… - egy pillanatra elhallgat, egy picikét feszeng, pedig nem esik nehezére, amit mondani akar, csak nem akarja túlzásba vinni - … köszönöm a lehetőséget, tanárnő.