Undorodva méregettem a reggeliről felcsempészett kávé maradékát. Elhűlt, túlcukrozták, mégis keserű maradt, és mégis ittam belőle még egy kortyot, mielőtt egy lemondó sóhaj közepette visszafordultam volna a mágia történet tankönyvemhez. Valami közepesen undok megfázásféleségtől szenvedtem – meg a világ hétköznapi kínjaitól, meg csak úgy általában is – szóval bekezdésenként kinyúltam egy papírzsebkendőért, hogy mindenféle különösebb finomkodás nélkül megszabaduljak egy adag takonytól. A mutatvány végén a zsebkendőt összegyűrtem, aztán Rosier ágya felé, a szemetesbe dobtam. Legalábbis próbáltam dobni – általánosságban elmondható, hogy ötből kettő azért csak-csak betalált.
Rosier a lelkemre kötötte, hogy ha már az órákat kihagyom a náthám miatt, legalább a gyengélkedőre menjek le, mert a fenéért sem akarná elkapni tőlem ezt a szart vagy, mert komolyan aggódott, tulajdonképpen mindegy, a helyzeten nem sokat változtatott. A helyzeten, ami nagyjából visszaadható annyiban, hogy reggeli után kidőltem az ágyamban, reménykedve, hogy valahogy majd visszaalszom. Hosszú-hosszú másfél óra álmatlan forgolódás után döntöttem úgy, hogy akkor majd ez lesz a kurva jó alkalom arra, hogy behozzam a lemaradásom mágiatörténetből. Két hónapja már, hogy fogalmam sincsen, mi történik az órákon. Két hónap alatt szereztem magamnak vagy ötvenévnyi lemaradást, ami voltaképpen csak annyira érdekes dolog, mint a mágiatörténet tankönyv maga.
Fabian az ölemben feküdt, szabályos gombóc formában hol elaludt, hol felocsúdott, hogy doromboljon pár gondolatnyit. A puszta jelenlétével jócskán megnehezítette a lapozást, de nem akartam elhessegetni, meg amúgy is, valahányszor megpróbáltam hozzáérni, hízelegve, de koránt sem jószándékúan a combomba vájta a karmait.
Legutóbb már akkor is belém karmolt, mikor csak megzavartam általános nyugalmát annyival, hogy egy újabb keseredett próbálkozást tettem az orrfújásra. Felszisszentem. – Seggfej. – morogtam neki, ügyet sem vetett rá, de mielőtt ezen mélyebben felháborodhattam volna, egyszer csak kivágódott a hálószoba ajtaja.
Pár perce ért véget a szünet, biztos voltam benne, hogy még vagy bő fél órán át senki nem fog belépni ezen az ajtón – nem olyan rég számoltam utána, amikor is eljátszadoztam a maszturbáció gondolatával, de hát elég nehéz ilyesmikbe belefogni, ha épp egy macska van az öledben ugyebár – szóval igen csak meglepve néztem fel, hogy ki jött vissza. És ha lehet, még inkább meglepve konstatáltam, hogy szó sincs visszajövésről, Pandora állt az ajtóban. Leraktam a könyvem, kíváncsian, félig oldalra biccentett fejjel végig mértem. Zihált. Szemmel láthatólag ideges volt.
Nem vagyok biztos benne, hogy léteznek olyan szavak, amik vissza tudnák adni, mennyire nem volt kedvem a társaságához. Mondjuk, ki vágyna pont Pandora néhai Selwyn-re alsónadrágban, egy macskával és egy tankönyvvel felszerelkezve, állig lógó takonnyal az orrában?
Mielőtt még bármit mondhattam volna, felém vágta a pálcáját. Pechemre szerencsétlen Fabian-t találta el, aki tökéletes nyugalmában megzavarva hirtelen szükségét érezte annak, hogy mind a húsz körmét csontig belém szúrja, mielőtt sértődötten felpattant, fújt egyet és az ágy alá menekült.
- Á-ááú, baszd meg! – szívtam a fogam, aztán felnéztem rá. - Mi a francról beszélsz? – kérdeztem nyúzottan, majd visszanéztem az ölembe. A combomat dörzsölgettem. A legtöbb karmolás nyom helyén vér serkent.
Egyéként amint hogy megszólalt, kibaszottul elkezdett fájni a fejem. Vagy lehet, hogy előtte is fájt, csak Pandora-nak van egy olyan tulajdonsága, hogy amint hogy megjelenik, valahogy sokkal jobban foglalkoztat a világon bármi más, kivéve ő. Így például egy fejfájás is. Megráztam a fejem, összeráncolt homlokkal próbáltam értelmezni, amit mondott, de valahogy sehogy sem akart bármi értelmes összeállni ebből az egészből. – Megöltél valakit? – amekkora obszcén baromságnak tűnhet feltenni ezt a kérdést, pontosan annyira meg is lepődtem tőle. Mármint… végig nézve rajta hirtelen nem tűnt akkora baromságnak, hogy erre igennel feleljen. Érdekes.
A vonásaim lassan átrendeződtek, nem mondom, hogy csakugyan izgatott voltam, de felületes megfigyelő mondhatná akár úgyis, hogy volt valami pajzán izgalom abban a mosolyban, ami kiült az arcomra. Előre dőltem az ágyon.
- Pandora, mi a fenét csináltál?

Észrevettem, ahogy a lábamat nézi. Nem mintha különösebben érdekelne, ki mindenki lát félmeztelenül, vagy vérezni, vagy bármi, de Pandora legnagyobb baja – szerintem, aztán ki tudja, talán tévedek – hogy olyan kibaszott gyenge, hogy képes valami beteges vonzódással közeledni mások gyengesége felé. Mármint effektíve nem tényleges vonzódásról beszélünk, meg ez a gyengeség se pont a legjobb szó. Úgy értem az útszéli, sérült kisállatokat talán még nem kapdosná össze, hogy aztán rajtuk élje ki az istenkomplexusát (jobban belegondolva, ez talán inkább én lennék), de az tény, hogy szereti olyan helyzetbe sodorni magát, ahol megadatik neki a hatalom illúziója. Erre pedig a legolcsóbb módszer mások szenvedéseibe beleásnia magát, mintha majd másokhoz viszonyítva kevésbé lenne nyomorult pont ő. Na, mi van, csajszi? Tetszik a kifolyt vérem? Tényleg jobb neked tőle bármi is? Na, mindegy, szóval tőlem aztán napestig bámulhatott volna, ha nem ül ki az arcára valami furcsa nyugalom. Mint aki épp betévedt abba az abszolúti múzeumba, ahol azok a flancos festmények vannak – sokkal szebbek, mint amik a Roxfortban lógnak a falakon, ha már így szóba jött – teljes művészi varázs, katarzis, mintha nem csak egy szaros macskakarmolásról beszélnénk. Előre dőltem, hogy feljebb húzzam magamon a takarómat, úgy a köldököm vonaláig.
Felnéztem rá, a vigyor még mindig letörölhetetlenül az arcomon, aztán minden látható előjel nélkül tüsszentettem egyet, aztán még egyet, aztán kinyúltam oldalra egy zsebkendőért.
- Merlin, dehogy.– Pontosan tudtam, miről van szó. Hangos, trombitaszerű hanggal kifújtam az orrom. – Nyugodtan ordíthatsz is, ketten vagyunk. Úgyse hallja senki. – Igen, tényleg minden vágyam az volt, hogy Pandorát a saját, kibaszott hálószobámban találjam, ahogy azt akarja megvitatni velem, hogy milyen sötétvarázslatokat használt az iskola társain. Meséljen gyakrabban erről! Ugorjon be karácsonykor és szórakoztassa vele anyámat is! Írjon róla könyvet! Másszon egy kicsit közelebb hozzám, mielőtt beavat minden mocskos részletbe; biztos dob a helyzet drámaiságán, vagy megfertőzhetem egy kis influenzával is akár. Melyikre vágyik jobban? Egyébként meg röhejes, három főbenjáró átok létezik, azok közül eggyel, egyetlen eggyel lehetséges ölni legjobb tudásom szerint. És nem, az avada kedavra nem jár vérrel, abból meg túl sok volt Pandora kezén ahhoz, hogy ténylegesen azon kezdjünk pattogni, hogy esetleg ez a félkegyelmű megölt valakit. Nem tudom, hogy a túl sok fölösleges izgalomtól vagyok-e csalódott, vagy attól, hogy minden próbálkozásom ellenére sem sikerült Pandorának legalább egy minimális szintű átokelméletet megtanítanom. Nem, kisszívi, a mágiát alapvetően nem gyilkosságra találták ki, ha pedig mégis, ez akkor is egy tiszta, kifinomult dolog. Vért akarsz ontani? Torkokat vágni? Húst trancsírozni? Hogy aztán egy szétcincált, petyhüdt testet kapj? Szívi, szívi, szívi, akkor vegyél önvédelmi órát mugliktól, azok gerjednek az ilyesmire.  
Valahol sejtettem azért, hogy egy nap eljön ez a pillanat. Az inkompetenciájának hála szophatok én, pedig miből állt volna hagyni, hogy ő takarítsa fel azt, amit a szőnyegre szart? Nyilván semmiből. És nyilván nem is lett volna képes rá.
- A scissumot. – ismételtem utána. Valamikor az inkvizíció idején született ez az átok, amolyan visszavágásként a mugliktól jövő támadásokért. Zavaros idők voltak, nem nagyon engedték a varázslóknak, hogy muglikat öljenek, hiába vadásztak azok rájuk, szóval ezért találták ki a scissumot, seregnyi más társával együtt. Az egész egy morbid vicc. De azért nem feltétlenül veszélytelen. Szóval pont olyasmi, ami valahogy tökéletes lett volna Pandorának egy első átokhoz, de azt mondjuk nem hittem volna, hogy ennyi nehézséget okoz majd megidézni. Nekem is csak kétszer sikerült. Tudod, miért? Mert kell hozzá az az alapérzés, valami kétségbeesés és félelem és düh szülte katyvasz, ami attól lesz benned, hogy az egész kibaszott világ gyűlöl téged. Az ilyenekre jó az inkvizíció. Vagy… francba, most úgy kell tennem, mintha fel akarnám térképezni Mrs. Dolohov teljes érzelmi világát?
- Persze, hogy meghal. Majd egy napon, ahogy majd te is meghalsz, meg én is meghalok. – sóhajtottam. – Az örök élet átkát még nem sikerült megtalálnom. – hasznosság, persze, persze. Fogtam egy újabb zsebkendőt, kifújtam újra az orrom, aztán egy pillanatig csak a szememet dörzsöltem. Ha Pandorát beárulná Bagnold, Pandora beárulna engem, sőt, nézz rá, az egészet egyenesen rám kenné. Én pedig következetesen tagadnék, bár abban igaza van, hogy az ilyesmit nem pont büntetőmunkával díjazzák, de… Azkaban? Az talán nem. Azt hiszem. Nem tudom. Jobb lenne nem rájönni. – Oké, figyelj! Add oda a könyvet. A de Rais-t. Ott van a szennyes tartómban. – az egyetlen hely, ahol bizonyíthatóan nem szívesen turkál senki. – Vagy jó, add csak a szennyes tartóm. Biztos van benne valami, ami… - segít? Jó, hát nem akartam hülyeséget mondani. Az a helyzet, hogy ezeket az átkokat nem azért találták ki, hogy aztán egy-kettőre ki tudj táncolni belőlük. – Kinek a pálcáját használtad?  Mag? Fa? Hossz?

Oké, újra gondolva, az, hogy ne segítsek Pandora-nak, igazából nem is jöhetett volna szóba. Persze, hogy nem tetszik, hogy ilyen helyzetbe keveredtem. Persze, hogy nem tetszik, hogy pont miatta keveredtem ilyen helyzetbe, de… mindez a szerződés része, azt hiszem. És nem, nem arra célzok, hogy valaha leültem volna egy darab papír fölé Pandora és egy-kéttucat ügyvéd társaságában, hogy tisztázzuk, milyen helyzetekben mi az elvárt magatartás. Sőt, tulajdonképpen a kettőnk között lévő akármi is inkább egy olyan hallgatólagos beleegyezésen alapuló… akármi. Van néhány szabályunk ugyan – mert mindig kellenek szabályok – de az esetek többségében inkább egy belülről szuggeráló izé irányít, semmint a kimondott szavak. És nem, kurvára nem a lelkiismeretről beszélek, ott azért még nem tartunk, ez inkább az egészséges kötelesség- és céltudat sajátos egyvelege. Valahogy mindkettő és egyik sem.
Tudsz követni?
Szóval az a lényeg, hogy nagyon jól tudtam, mibe vágom a fejszém, mikor elloptam a könyvtárból ezt a könyvet. Nem hirtelen ötlet volt, nem cél nélkül volt, alapos, már-már dicsérni valóan alapos tervezés előzte meg ezt az egészet. Úgy értem, mire megszereztem a könyvet, már nagyjából tudtam, hogy mire lehet használni. Hogy milyen átkokra számítsak tőle, és milyen történetekre. A varázslótársadalom kollektív tudástárából kizárt gyöngyszemek vannak a lapokra írva – és nem, nem több száz oldalnyi tömör kegyetlenségből áll, hanem egy olyan múltról szól, amiről valahogy mindenki próbál megfeledkezni. Eköré pedig bármilyen nyálas ideológiát fel lehet már húzni, gyomor és ízlés kérdése az egész. Mondjuk, hogy én csak meg akartam menteni ezt a tudást a teljes feledéstől – mert ki, ha nem én? Vagy, csak tágítani akarom azt a szűklátókörűséget, amire a Roxfort ránevelt – mert ki, ha nem én? Vagy unatkoztam és ez jó mulatságnak tűnt – mert ki, ha nem én? Vagy látni akartam, ahogy elszabadul tőle a káosz – mert ki, ha nem én?
Hahaha.
Jó, de komolyan, egészen komolyan tényleg tökéletesen tudatában vagyok, hogy hány ponton szegjük meg a házirendet, vagy eleve a törvényeket azzal, amiket csinálni szoktunk. Úgy kábé naponta két órát szoktam azon kattogni, hogy mi lesz egyszer, ha véletlenül lebukok, és hogy vajon tényleg olyan rossz dolog lenne-e pont ezzel lebukni - mindenesetre a józanész, a szent, szent, szent, mindent irányító józanész még azt diktálta, hogy szaladni kell minden következmény elől és őrizni és védeni kell ezt a titkot. A mi kis titkos tudásunkat. És ez által önmagunkat. Innen nézve meg eléggé egyértelmű a helyzet: amíg Pandora-t védem, magamat is védem.
- Undorító, hm? Mit javasolsz? Vájjak egy titkos rekeszt a falba vagy dugjam a párnám alá? Esetleg a seggembe? – lemondó sóhajjal megráztam a fejem. Oké, azt mondjuk elismerem, hogy az üvegvitrinből átkerülni a használt ingek armadája közé elég nagy ugrás lehet a világon bármilyen könyvnek, de az alkalom nem engedi, hogy ezen mélyebben elgondolkodjak.
Magam elé vettem a könyvet. Szép darab amúgy. Fatáblás kötés, egyszerű, díszítés nélküli. Látszik, hogy később készült a borító, mint maga a könyv, gondolom, újra fűzték párszor. A pergamen lapok egész jól bírták, a szélükön lévő töredezéseken kívül a lapok rugalmasnak bizonyultak, a tinta jól olvasható maradt. Általában jól olvasható. Itt-ott lapszéli jegyzetek, más-más kézírással, rendszerint kivehetetlenül. Nyilván nem én vagyok az első az elmúlt párszáz évben, aki mélyebben elemezte ezt a szart.
Lassan lapoztam, de nem minden kétségbeesés nélkül. Őszintén megvallva fogalmam sem volt, hogy a mi a faszt keresek. A scissum-ról szóló jegyzeteket futottam át, hátha leír valami olyat, ami eddig elkerülte a figyelmemet.
- Jó, nyugi már! Annyira nem is fontos, ha elhoztad a pálcáját. – Felnéztem rá. – Ugye elhoztad a pálcáját?
Visszanéztem a lapra. Igazából nem tudom, tényleg segít-e, ha nálunk van Bagnold pálcája, de az biztosnak bizonyult, hogy mi több hasznát vennénk ebben a percben, mint Bagnold. Na jó, lássuk, mit mond a szöveg. Mikor keletkezett az átok? Hogy kell megidézni? Mik az impressziók? Hatása…? Vér, vér, vér… jó, és?
- Hát, öt liternél több biztos nem jön ki belőle. – zavarodottan megvakartam a fejem búbját. – De igazából… nem tudom. – nem mintha célom lenne, hogy pánikba essen, de ha kedve lenne hozzá (már a pánikra), akkor csak úgy jelzem, hogy tulajdonképpen okot is tudok neki szolgáltatni az efféle hóbortok kiélésére. – Oda kéne mennünk.

- Jó, nyugodj már meg! – ezt majdnem olyan hangsúllyal nyögtem, mint ahogy ő rám csattant. Az igazat megvallva arra volt a legkevésbé szükségem, hogy pánikba essen. Már hogy ennél jobban is pánikba essen. Egy épkézláb tervem nem volt, jó eséllyel örökre megnyomorította Bagnold-ot (Vagy legalábbis jó időre kivonta a forgalomból – két napra vagy két hétre? Számít ez?), és ha mostanra tényleg lebukott, akkor a fél tanári kar önmagából kikelve tombolni kezd – de azért ne pánikoljon. Pár hétig beszédtéma lesz, és mint a nagy botrányok jelenetős része, majd ez is elül, ahogy telik az idő – de csak azért se pánikoljon. Csak arra akarok kilyukadni, hogy bármennyire is szarnak tűnik a helyzet, nem lehetnek túl komoly következményei. Nem azért, mert nem komoly, amit tett, hanem mert kiskorú, ráadásul egy olyan Selwyn, aki még a Dolohov nevet is felvette. Szóval a diákstátuszában a legrosszabb, ami történhet vele, hogy büntetőmunkára küldik. Ha pedig nem úgy bánnának el vele egy átokért, egyetlen kurva átokért, mint egy diákkal, akkor… nos, vannak olyan családtagjai, akiket egy kicsit is érdekel a sorsa, majd megmentik a keményebb meghurcoltatástól. Ha pedig már a családja is leszarná, akkor meg úgyis kurva mindegy, hogy mi lesz vele, nem? Mármint, én biztos nem fogok idegeskedni miatta.
Na, szóval csak arra célzok, hogy nem a világ vége, ami történt. Ki a fasz nem átkozott még meg színtiszta unszimpátiából valami arra érdemeset? Oké, az nem mindegy, hogy milyen átokkal teszi, talán egy Stupor miatt most nem szenvednénk ennyit. Vagyis effektíve nekem nem lenne közöm a történethez, ha csak egy Stuport használ, mint a rendes emberek. De hát akkor takarítsunk! Mi mást tehetnék?
Még egyszer elolvastam egy sort a könyvben. Latinul volt, és egy szót sem értettem belőle. Azt hiszem, csak az időt akartam húzni vele. Becsuktam, szipogtam egyet, majd kinyúltam egy újabb zsebkendőért. Eközben Pandora már odament valamelyik szekrényhez ruhákat válogatni, mint valami gondos feleség vagy házimanó. Volt annyira megindító ez a látvány, hogy ne akarjam azzal tönkretenni a pillanatot, hogy hékás, ott nem is az én cuccaim vannak. Úgysem ez az első olyan, hogy Rosier szarjait kapom magamra.
- Pandora… - reflexszerű mozdulattal belenéztem a zsebkendőbe, miután belefújtam az orrom. – Tényleg… kushadj. Ha sürgetsz, csak ideges leszek, nem gyorsabb. – Összegyűrtem a zsebkendőt, aztán lerúgtam magamról a takarót és kinyúltam a nadrágért. Ügyes-bajos módon elkezdtem magamra ráncigálni (talán nem pont ugyanaz a méretem, mint Rosier-nek), ami… nos, lássuk be, hogy nem egy túl izgalmas sztori. – Mit tudom én. Utoljára akkor láttam, mikor a macskámhoz vágtad. – morogtam neki nem minden sértettségtől mentes hangon. – Amúgy is, hol a macskám? – Gomboltam a sliccem, magamra kaptam a pulóvert (az a szúrós fajta gyapjú, amitől mindened viszket), közben Pandora a padlón csúszkált, amit hirtelen ugyanannyira nem tudtam hova tenni, mint amennyire törődni sem akartam vele. Volt egy tükör a falon, abban végignéztem magamon. Pont úgy festettem, mint akit kirángattak az ágyból, aztán hirtelen magára kapott valamit, amit más dobott elé. A hajamba túrtam. Nem javult az összkép. – Miért rossz hír, ha rátalálnak? Úgysem tud olyat mondani, amit ne tudnál letagadni. - Megdörzsöltem a szemeim, majd gyanakvóan a padlómon szobrozó Pandora-t méregettem. – Mert te mi a fenét akarsz csinálni Bagnold-dal? Hm? Nem kínoztad meg eléggé? Szeretnéd, ha kinyírnám neked, vagy mi a franc? – Idegesen a hajamba túrtam. – Figyelj, elmondom mi lesz. Ha ott van, felvisszük a gyengélkedőre. És ne aggódj, minden mások roxfortos retardált, hozzá vannak szokva, hogy extrém átkok miatti sérüléseket kezeljenek. Ha mi visszük oda, hogy így találtuk vagy ilyesmi, rajtunk kívül helyből mindenki gyanús lesz. Ha pedig felébred és téged emleget, akkor még mindig ráfoghatjuk arra, hogy rengeteg vért vesztett és összezavarodott, és csak azért emlékszik szegény, kicsi Pandorára, mert ő volt az, aki a segítségére sietett. – A kezemet nyújtottam, hogy felhúzzam a földről és indulhassunk. – Ha pedig a gyengélkedőn van, valahogy kitöröljük az emlékeit. – Sóhajtottam. -És ha már úgyis ott vagyunk, szerzünk valamit a náthámra. Vagy megöljük, szarok bele. - Természetesen csak vicceltem.