Winky sokadjára szólítja meg, de csak valami távoli, fülbántó zajként jut el az agyáig a sipítása, ez az egész olyan kibaszottul… túl… gyönyörű.

A belülről átlátszóra bűvölt bejárati ajtón keresztül premier planból láthatja Moody kínlódását a küszöbön, a véráztatta és megégett talárt, az alóla ki-kivillanó nemkülönben vérmocskos és pörkös bőrt, azt az arcfelet az eltorzult egészből, amelyről ennyi vér közepette semmit sem tudna megállapítani, de a tény, hogy a férfi milyen vehemensen tapasztja rá a tenyerét, éppen elég. Hosszasan elidőz azon, hogy mérlegelje a mozdulatait, a küszködő, ineffektív légzésből bordatörésekre és a testtartásból lábsérülésre következtet. De nem is ez a lényeg, ezek csak jelentéktelen részletek, a lényeg az a passiónyi szenvedés, amellyel Moody el-elködösülő tekintettel, káromkodva kapaszkodik az ajtófélfába és ököllel veri az ajtót.
Ezt tudná nézni még órákig.
A lábtörlőt és a tisztára súrolt lépcsősort elnézve, ahol most elegáns vörös szőnyegként folyik végig a férfi vére – ennyi ideje már nem lesz rá.
Milyen kár.
Milyen kibaszott kétségbeesett. Milyen kurvára gyámoltalan. Mennyire nevetséges így, sebzetten és gyakorlatilag félholtan. Mennyire megnyugtató, hogy nem sebezhetetlen. De még így is van benne valami rohadtul irritáló, mintha egy mozgó, tankönyvi ábra lenne arról, hogyan kell szépen, férfiként, méltósággal haldokolni egy idegen küszöbön. De ugyan mi a faszt keres itt ezen az idegen küszöbön? Sr.-t akarja figyelmeztetni nyilván, talán már rájött ő is, hogy az aurorokra és a családjaikra záporozó rajtaütések nem véletlenszerűek. De Moodynak nem kellett volna köztük lennie. Ő nem lopta el az aktáját. Ezerszer megbánta, hogy miután a helyén nem volt, és ő már megkereste az összes aurorét, akiket névről ismert, abban az utolsó másodpercben végül úgy döntött, nem keresi meg az övét is. Úgy tűnik, amúgy sem volt rá szükség.
Eljátszik a gondolattal, hogy hozat Winkyvel egy pohár limonádét a végjátékhoz. Nézi a vérsugarakat. Hány perce lehet hátra? A vér mindig többnek tűnik, mint amennyi valójában. Mióta nézi ezt? Percek óta, de lehetnének akár órák is, ha az időérzékelésére kéne hagyatkoznia. Mióta van itt Moody? A házimanó nyilvánvalóan azonnal értesítette, amint Moody megjelent a küszöbön. Jeges, mentás, ánizsos limonádé, sok citromkarikával, keserűen, mint a pokol.
De még ha Winky nem is kérdezgetné egyre magasabb hangon arról, hogyan lehetnének Moody úr segítségére, még ha az apja nem is fojtaná meg azonnal a saját kezével, ha tudomást szerezne arról, hogy egyszerűen végignézte a kedvenc vérebe elvérzését, még ha ez az egész tökéletesen kettejük között maradhatna a házimanóval, ez akkor sem helyes így. Egyszer végig akarja nézni, ahogy Moody kileheli a kibaszott fekete lelkét. De nem így. Nem egy elbűvölt ajtón keresztül. Nem úgy, hogy mások által ejtett sebektől vérzik.
- Vizet, tiszta törölközőt, bájitalokat a szalonba – közli végül a házimanóval, mielőtt megmozdulna, és kinyitná az ajtót.

Nem mond semmit, nem játssza el a meglepődést, egyszerűen csak magától értetődően kinyúl a férfi kezéért. Persze, akár a Mobilicorpust is használhatná. De hogy kihagyja a kínálkozó alkalmat, hogy megfürödjön Moody vérében..?
- Ha tud járni, akkor próbáljon segíteni, ha nem, akkor egyedül is megoldom.
Megragadja a balját, átveti a nyakán, hogy a válla viselje a súlya legtöbb részét, aztán átnyúl a hóna alatt, és megemeli. Valószínűleg van elég erős ahhoz, hogy akkor is be tudja vonszolni Moodyt a szalonig, ha kínlódva is, ha félig holt súlyként nehezedik rá, de azért számít a férfi makacsságára, így minden bizonnyal nem lesz annyira keserves menet.
Nem is a súly, inkább az teszi nehézzé, hogy az első szemvillanás után már mindketten síkosak a vérétől, csontig kell szorítania a csuklóját, hogy ki ne csússzon a kezéből. Gyengéd odafigyeléssel veszi számba a hulló vércseppeket, gyorsan hízó vértócsákat a lábtörlőn, a hall gyönyörű tölgyfa padlóján, aztán végül a szalonban, ahogy a perzsaszőnyeg mohón nyeli őket. A legkisebb erőfeszítést se teszi, hogy ne mocskoljon össze mindent a lehető legjobban. Külön élvezet aztán a férfit a krémszín-arany brokáthuzatos szófára nyomni: Winky tökéletesen végzi a munkáját, de nincs az az isten, hogy ezt a tengernyi varázslóvért kiszedje belőle, akárhányszor is vasalja ki a fülét közben. Ezentúl ez lesz a kedvenc bútora a házban, pedig sose szerette ezt a szalont, túl sok fasz fordult meg itt mindig – persze, úgyis hamar elárverezik majd valami jótékonysági estélyen, úgyhogy nem tart majd soká. Antik szófa aurorvérrel, Bartemius Crouch Sr. gyűjteményéből, kikiáltási ár: ezer galleon.
Néhány másodpercig csak zihál, és élvezi, hogy beborítja Moody gyorsan száradó, gyorsan hűlő, ragacsos vére, még ha nem is ő ontotta, hanem valaki más tette meg ezt a szívességet; a fizikai fáradtságot mindeközben csak tompán érzékeli, pedig egy aurornyi színhús megmozgatása azért megerőltette az izmait. Kérdés, Moody magánál van-e még egyáltalán, lehet-e vele valamennyire szót váltani. Belemártja a vizestálba az egyik tiszta ruhát.
- Magánál van? – érinti meg az arcát vele; csupa indokolt érintés, amelyet most megtehet annak tudatában, hogy Moody gyűlöli. – Apám nincs itt, de a manó mindjárt értesíti a parancsnokságot arról, hogy mi történt. Aztán az ispotályba megy, és idehoz egy gyógyítót, vagy ahányat csak a rendelkezésére tudnak bocsátani. – Ó, ebben nem kételkedik, Moodynak minden bizonnyal tizenkét fogatos egérhintó és japán sellőkórus is járna, ha az biztosíthatná tömegpusztító fegyvermivolta sértetlenségét. Csak félig szólnak a szavai a férfi tájékoztatására, félig már parancsot oszt. – Mit mondjon a minisztériumban? Kíván valamit üzenni?
De addig is kénytelen lesz vele valamit kezdeni, amíg a gyógyítók meg nem jönnek, Winkyt ugyan fel fogják ismerni a parancsnokságon, de Moody lehet, hogy azt a pár percet sem bírja ki egymaga, amíg idekerül egy gyógyító. Nem mintha sokat tudna vele tenni, de a kisebb sérüléseit elláthatja, a nagyobbakat meg legalább tamponálhatja addig, míg szakszerű segítség nem jön. Egy kicsit méregeti a ruháit, kibaszott mugli ruhák, ezeket még csak levenni se tudná róla, örül, ha felvenni képes ezeket a vackokat néhanapján, de mindegy, majd egyszerűen levágja róla a szövetet. Előveszi a pálcáját.
- Elnézést, de addig is meg kell néznem a sebeit. Apám biztosan megöl, ha nem teszek meg mindent a kedvencéért. – A helyzet sem tudja rávenni, hogy elfojtsa azt a gúnyos fintort, és hogy ne legyen ez a mondat minden lehetséges irányból aljasul kétértelmű. – Megengedi?
A kérdés persze csak formális, nem igazán vár rá választ, mielőtt széjjelhasítaná rajta a véres talárt a feltételezett sérülések mentén.

Ide jön, bassza meg, becipelteti a roncsolt testét a kibaszott szalonjukba vele, hagyja, hogy megszervezze a megmentését, és aztán van pofája gúnyolódni.
Leplezetlenül elfintorodik, és megrántja a vállát. Jó, hát ő sem akart éppenséggel békejobbot nyújtani neki. És a legkisebb szánalmat se érezte az irányában. Miért is játszanák meg a normális hangnemet csak azért, mert mások ezt a szituációt alsó hangon is életveszélynek titulálnák? Moody nyilvánvalóan nem fog meghalni. Szarul néz ki, de nem fog meghalni.
A válaszra felvonja a szemöldökét, de ismét csak megrántja a vállát, és odabiccent a manónak, aki azonnal el is tűnik egy jellegzetes pukkanás kíséretében.
Hát, most már tényleg biztosan nem fog meghalni. Ez a lehetőség pedig másodpercről másodpercre szomorúbbnak tűnik. A faszért nem vesztette el az eszméletét, mikor kábé annyi vér se maradt benne, hogy a fél fülére jusson keringés. De Moody persze nem hajlandó nem magánál lenni, és hagyni neki, hogy ellássa a testét, aztán toporogjon egy keveset a begyújtott kandalló előtt. Ja, igen. Kandalló. A talár széthasítása után a következő pálcamozdulattal meggyújtja a tüzet a kandallóban, felkészülve a gyógyítók érkezésére. Aztán széttárja a szétvágott talárszárnyakat, és alaposabban megnézi, hol vannak olyan súlyú sérülések, amelyek ellátásra szorulnának.
- Rowle? – összeráncolja a homlokát, oké, hát akkor csevegjenek, addig is teljes természetességgel feltépi az inget is, aztán a saját kezét tépi ki Moodyéból.
– Moody, Rowle meghalt. Maga mutatta meg nekem az emlékét. Félrebeszél. Mondjuk nem csoda, ahogy kinéz – Megfogja az egyik törölközőt, kemény gombócot csavar beőle, és a most már jól láthatóan tátongó sebbe nyomja egy csepp irgalom nélkül. Elvérezni nem fog. Ha üvölt, annál jobb. Azért jön ide, hogy őt számonkérje? Képes ezért idejönni félholtan, hogy megint vallassa, miközben minden csepp kibaszott vérét szétlocsolja a kibaszott szalonban.
Bárcsak félrebeszélne. Akármelyik Rowle emlegette őt, ha ez igaz, az kurvára nagy baj. De talán tényleg csak félrebeszél, a kurva életbe, hát ránézésre az is csoda, hogy mondatokat képes alkotni.
Ez az egyetlen oka, hogy nem üvölt rá, hogy hagyja már abba a kibaszott tegezést, de most nem alkalmazkodik hozzá, bármennyire is egyenlőtlenné teszi az egyensúlyt közöttük a féloldalas tegezés-magázás.
– Az egyetlen Rowle, akit ismerek, tizenhét éves, és az évfolyam- és háztársam. Halálfaló? Nem mintha meglepne, ha ezt tervezné, de könyörgöm, iskolába járunk - von vállat, és arra jut, hogy simán felrakhat egy tourniquette-bűbájt a lábára, az alatt a pár perc alatt, amíg ideér a szaksegítség, nyilvánvalóan nem fog elhalni egy végtag se.
– Szóval, magába öntsek addig valami fájdalomcsillapítót vagy vérképzésserkentőt, hogy zavartalanul folytathassa? – kérdezi nagyon udvariasan, hogy szinte épp csak egyetlen filmréteg a hangjában a gúny, pedig ezek után már végképp az utolsó gondolata lenne Moody szenvedéseit csillapítani.
– Vannak még más halálfalók is, akiket így három liter vérveszteség után maga szerint ismernem kéne? Esetleg vetkőzzek le, hogy addig is gyorsabban teljen az idő? – Ezt most már megállíthatatlanul maró gúnnyal kérdezi, miközben folytatja a teljesen értelmetlen elsősegélynyújtást, a kisebb sérüléseit egy-egy egyszerű kötözővarázslattal elintézi, aztán az arcára fordítja a pillantását. Na, az csúnya. Kérdés, maradt-e egyáltalán szem a Moody ujjai alól kivillanó, vérző árok közepén. Volna ebben valami ironikus, ha nem.
- Ha megmutatja az arcát, bekötözöm, és akkor leengedheti a kezét.

Ha bárki is azt gondolta volna, hogy Moodyt megszelídíti a saját elesettsége, akkor kurva nagyot tévedett.
- Az lehet, hogy maga tudja, mit beszél, de én nem.
Annyira semleges a hangja, amennyire csak képes megtartani annak.
Oké, már megtette, amit meg kellett, csillapította a vérzést és bekötözte, amit be tudott, rendben, akkor nem ér hozzá, és még csak nem is mond semmit, csak felemeli a kezét gúnyos megadással, pedig szívesen ráüvöltene, hogy csak nem képzeli, hogy azért fogdossa, mert annyira élvezi az érintését (bár tulajdonképpen igen, élvez a vérében fürödni, élvezi, ahogy beborítja ennek az örökösen követelőző és vallató rohadéknak a vére) vagy pláne azért, mert érdekli a hogyléte. De visszafojtja a mondatot. A következőt nem.
- Kettőnk közül pillanatnyilag én viselkedem felnőttként. Nyugodtan elkezdhet akként is kezelni. Mert ha még egyszer ilyen megjegyzést tesz, akkor már nem fogom lenyelni, mint egy jólnevelt gyerek, csak mert maga megsérült.
Sikerül megőriznie a higgadt hangot, de érzi, hogy az arca ég ettől a megjegyzéstől. Bassza meg, valamikor sokra tartotta Moodyban, hogy semmilyen értelemben nem bánt vele gyerekként. Persze, az után, ahogy akkor nézett rá abban a kicseszett házban, lehetséges, hogy nem a gyerekké alacsonyítást kellene kihallania ebből a mondatból. Nem mintha egy szemernyi valóságalapja is lenne ennek a megalázó fenyegetőzésnek. Moody előbb vágná le a saját karját, mint hogy hozzáérjen valakihez (és mi a kurva élet volt múltkor az a kibaszott boaölelés). De ettől csak még vérlázítóbb az egész.
Annyira röhejesen viselkedik, bassza meg, mintha nem épp a fél aurorparancsnokság és a fél ispotály igyekezne a megmentésére. Vagy az egész. Elvégre mégiscsak Moodyról van szó. Talán az elsősegélydobozzal együtt mindjárt hoznak neki egy minisztériumi érdemkeresztet is.
- A kurva életbe, hagyd már abba az önsajnálatot, nem fogsz meghalni, és ha száz szüzet kell feláldozni az arcod épségéért, nyilván azt is megcsinálják – förmed rá most már türelmét vesztve, miután Moody még hozzá is fűzi azt a színpadias szöveget a kénköves pokolról. – Ha ez a mentsége a viselkedésére, hogy haldoklik, akkor kurva szar mentséget talált.
Az ettől még persze kétségtelen, hogy az auror eléggé szarul fest. És egyre szarabbul. A fenébe, csak nem fog itt tényleg elkezdeni haldokolni a menthetetlenül összevérezett szófán. Hátrébb lép, aztán várakozóan, sőt egyenesen vágyakozóan a kandalló felé néz. Igyekezhetnének azért jobban is. Ha nem jön valaki egy percen belül, vagy saját kezűleg próbálja megfojtani ezt a faszt, vagy kénytelen lesz komolyan az életéért küzdeni, és ezek közül egyik rosszabb, mint a másik.
És persze, amíg a kandallót fixírozza, addig sem kell ezzel a röhejes Rowle-történettel foglalkoznia. Mert Moody nyilván, miközben mártírhalált halni készül a szalonjukban, még egy utolsó vallatással akarja megünnepelni a maga mögött hagyott földi világot. Ő persze tudja, hogy Rowle nem tudhatott róla. Még ha Voldemort a tudtán kívül is bővítette azt a kört, akik tudnak róla, épp Rowle-ra esett volna a választása? Nem túl valószínű.
Ha viszont Rowle nem tudta, akkor ez a mondat… fenyegetés?
Persze, ha logikusan nézi, nyilván Sr. fia nem rossz célpont. Persze, csak ha valaki annyira ostoba, hogy azt gondolja, számít valamit is az apjának. Sr. még örülne is, ha eltennék láb alól, legalább lenne valami haszna belőle végre, beleszőhetné a megindító, még radikálisabb lépésekre sarkalló beszédeibe, és nyilván fokozott nyomatékot és hitelt adna a személyének, hogy a fiát halálfalók ölték meg. Kapóra jönne. A fekete keretes fénykép (amelyen merev jól neveltséggel, mosolytalanul pózol a bizonyítványával, szegény fiú, milyen ígéretes volt, és milyen tragikusan fiatal) pedig jobban mutatna ebben a házban és az apja irodájában, mint ő élőben bármikor is.
Nem tudja elfojtani azt az ábrándos, gúnyos, sötét félmosolyt, amit a gondolat ébreszt benne.
Aztán el is tűnik a mosoly, amint a pillantása Moody kába, fájdalmas, de még így is karvalyszerű egyetlen szemére siklik – aztán a másikra, illetve arra a pontra, ahol a másik szemnek kellene lennie, de nem biztos benne, hogy van ott abban az iszonyú gödörben még abból a szemből akár csak szövetmaradék is. Nyel egyet. Rendben. Lehet, hogy a minisztérium minden pénze, befolyása és a Szent Mungo medimágusainak teljes szakértelme sem lesz elég ahhoz, hogy ezt az arcot helyreállítsa. Anélkül, hogy bármit mondana, felemeli a pálcáját, és Moody arcára szegezi, hogy bekötözze, elsőre ügyetlen lesz a kötözőbűbáj eredménye, kénytelen szégyenszemre másodjára is megpróbálkozni vele; akkor legalábbis már a funkcióját ellátja. Fedi a sebet. Ennyi.
Hosszú ideig nem válaszol, ez után valahogy nem üt úgy a gúny, aminek ott kéne lennie a hangjában.
- Igazán kedves tőled, hogy elhoztad az üdvözletét, ahelyett, hogy a kibaszott ispotályba mentél volna – préseli ki magából a mondatot, ami zavartan hangzik leginkább, vagy nem is, azért nem zavartan, de feszélyezetten és feszülten. Újabb pár lélegzetvételnyi szünet. – De biztos vagyok benne, hogy tettél róla, hogy most már semmi közöm ne lehessen Mr. Ragnar Rowle-hoz… pedig elég jó vagyok az ezerdarabos kirakósokban.
Újra odamegy mellé, bár nehezére esik, és felemeli az egyik fiolát a tálcáról. Nem érinti meg. Sőt nem is feszegeti azt az észszerű távolságot, amit még a maga részéről elviselhetőnek talál – és ez nem is olyan kis távolság.
- Tényleg be kellene venned ezt. A vérveszteség miatt.

A hallgatásban nincs semmi megadás vagy egyetértés, sőt - még az is dühítő, hogy Moody gyakorlatilag nem reagál a kijelentésre. Rendben, talán nem viselkedik egészen makulátlanul, mindig ostobaságokat művel, ha nem egészen racionális indokok vezérlik, de Moody ezt kurvára nem is várhatja el tőle mindazok után, ami kettejük között történt. És a hangnemet leszámítva, ami még most is, így is, hogy a férfi gyakorlatilag magatehetetlenül fekszik a véráztatta szófán, csak egy csapdába esett vadállat agresszív kapálózása, igenis felnőttként viselkedik: megtette, amit meg kellett, értesítette a minisztériumot, ellátta a sérüléseit, amennyire el tudta. Ő legalább nem értelmetlen faszságokról akar csevegni, amikor arra az idő a legkevésbé sem alkalmas.
Undok szájrándulással biccent, mikor Moody végül mégiscsak reagál valamit. Bármennyire is vérkomolyan mondja, ő akkor sem tudja komolyan venni. Hát rendben. Akkor ígérgessen. Feltételezze, hogy csak úgy hagyni fogja neki az újabb megalázást. És egyáltalán, miféle ígéret ez? Az az arc nem azt ígérte, hogy elporolja a talárját, mint egy taknyos kölyöknek, az az arc minimum korbáccsal hasogatta volna le róla a hátizmait, porrá őrölte volna a csontjait, és ki tudja, hol elégült volna ki. És mindezt még csak nem is azért, mert különösebb okot adott volna rá, hogy a vérét kívánja.
Valahogy van valami rettenetesen jelentőségteljes abban, ahogy az auror nem mond semmit, és abban, ahogy szinte gyengéden hozzáér a kötéshez. A megváltozott hangulat pedig még feszélyezőbb, mint az eddigi acsargásuk. A beleegyezése is az. A fenébe, miért csak akkor tudja hozni ezt a méltóságteljesen megtört figurát, amikor már baromira nem akarja ilyennek látni. Legyen csak az a legyőzhetetlen, sebezhetetlen rohadék, aki mindig. Ne próbáljon meg bármilyen érzést kifacsarni belőle, még annyit se, hogy szánalmat vagy együttérzést kelt.
- Most sem… okoztál csalódást – közli színtelenül, és viszonozza a bólintást, aztán közelebb lép, bemerészkedik abba a távolságba, amelyet már egyáltalán nem talál kényelmesnek kettejük között. Tiszteletben tartja a korábbi kérést, bármilyen ehetetlenül is került megfogalmazásra, és úgy csúsztatja a kezébe a fiolát, hogy közben nem ér hozzá egyáltalán. Az engedékenyebb hangnem váratlanul éri, de nem annyira, mint az, amit utána mond. Megcsúszik a keze, és hozzásúrlódik Moodyéhoz; úgy kapja el onnan, mintha megégette volna magát, és reflexszerűen hátrébb lép.
Ennyit arról, hogy szépen hagyja, hogy Moody elfelejtse az egész félresiklott kapcsolatot kettejük között. A kandallóra bámul, és visszanyeli a visszakézből induló, gúnyos vagy fagyos mondatokat, amelyek csak annyira lennének jók, hogy a sarokba szorított frusztráltságára válaszul megalázza Moodyt a védtelenül hagyott felületen. Összepréseli a szólásra nyitott száját. Most mégis mi a faszt akar tőle? Mégis mi a faszt akar tőle annyira nagyon, hogy képes az életét kockáztatni miatta? Miután elbukott a kibaszott tesztjein, miután gyakorlatilag kidobta a házából, és ő biztosra vehette, hogy még a rutinszerű köszönés is menthetetlenül hideg lesz, ha véletlenül, akaratlanul összefutnak valahol. Most meg itt van ez, ez a mondat, amit ki se kellett volna mondania, még ha valóban ezért is jött ide, és a kurva életbe, tényleg minden eddigi jel az úgynevezett beszélgetésükben erre mutat, hogy tényleg ezért jött. Most meg ilyet mond, megteszi és ki is mondja, hogy tudjon róla, ha már magától nem tudta felfogni: megint a lekötelezettjévé teszi anélkül, hogy ő ezt kérte volna.
A kibaszott, manipulatív, geci rohadék. Hagyta volna a kicseszett küszöbön kivérezni.
Mélyet szusszan, és visszanéz rá. Nem akarja elfogadni a felhívást, nem akarja megint közel engedni, pláne nem odahúzni, pedig most már tényleg igazán elhihetné a rosszmájú pletykákat, félredobhatná a gyerekes naivitást, és feltételezhetné, hogy merről fúj a szél (ha már az a kibaszott Rowle is el tudott jutni idáig valamiképpen). Akár bele is mehetne, nem mintha bármit is jelentene. Megpróbálhatná. De már egyszerűen nem hiszi el, hogy akár minden ravaszsága is elég lenne ahhoz, hogy hasznot húzzon Moodyból. Ez a faszfej akkor is folyamatosan a nyakába lihegne és számonkérné rajta minden kibaszott gyanús húzását. Arról nem is beszélve, hogy eddig valahányszor a kedvére próbált tenni, folyton csak még több gyanakvással került szembe. A picsába, nem. Kurvára nem.
- Ez igazán… - erőlteti ki magából végül is a szavakat, aztán félbe is hagyja a mondatot. Kedves? Rendes? Hízelgő? Ugyan, hagyjuk már. – Nem kellett volna felelősséget vállalnia értem, ennél kevesebbet sem. Nem hiszem, hogy valaha is tudnám viszonozni az áldozatát. Remélem, nem gondolja, hogy… tartozott ezzel. - Megrázza a fejét. - Köszönöm.

Másnap

Ez nem az az emelet, nem az a folyosó, nem az a szoba és nem azok a gyógyítók, még csak nem is azok a fények, egyedül van, nem Carrow-val, Moody pedig nem is lehetne távolabb Crickerleytől – legalábbis ami az ő viszonyulását illeti –, de néhány körülmény mégiscsak egybeesik a legutóbbi alkalommal, amikor itt járt. Külön uralkodnia kell magán, hogy ne legyen kontrollálhatatlanul feszült ettől. Mégiscsak furcsa lenne, ha híre menne, mekkora előszeretettel látogat aurorokat a betegágyuknál, amikor még ki se ment az ágyneműből a friss keményítés. Főleg, hogy Moody kollégái, úgy tűnik, tiszteletben tartják a mizantrópságát.
Most legalább nem éjszaka van, hanem annyira harsogóan, élesen kora reggel, hogy ha nem mondja a műszakot frissen átvett gyógyítósegédnek, hogy a betege a családja védelmében kockáztatta az életét, talán be se engedik. De most megint minden könnyen megy, ahogyan mindig; igen, ha nem a tiszteletre méltó Alastor Moodyt kell meggyőznie, mennyire ártatlan és mennyire normális, akkor mindig kibaszottul könnyen megy. Mint különszobát találni egy kiemelt betegnek. Elrendezi a férfiasan zöld és egzotikus csokrot az éjjeliszekrényen, aztán leereszkedik egy székre az ágya mellett, és mintha a világ minden ideje az övé lenne, fegyelmezett mozdulatlanságban, némán megvárja, hogy a másik álmában öntudatlanul is megérezze, hogy beletolakodott a személyes terébe.
Merev és feszes a köszönés helyetti mosolya.
- Azt gondoltam, esetleg szeretnéd… vagy örülnél…  - megrándítja a vállát, és inkább félbehagyja a mondatot. Ez úgyse megy. Egyiküknek sem. Ezért sem köszön, ezért sem kérdezi meg, hogy van. – A gyógyítók szerint többek között a mintaszerű elsősegélynyújtásomnak hála – gunyoros, bár sápadt az önirónia –, gyakorlatilag kutyabajod.  - Eddig kerülte, hogy a sérült arcfelet borító kötésre pillantson, de most egyenesen oda fordítja a tekintetét, mielőtt visszatérne az ép szemhez, és belenézne. – Gondolom, már így is épp eléggé hírbe hoz, hogy a házunkhoz mentél abban az állapotban, szóval miért is ne adnánk újabb okot arra, hogy velem zsaroljanak?
Talán van ebben valami keresetlen utalás, pedig a hangja nem élcelődő, nem játékos, ahogy a szavak kívánnák – ugyan már, játékos? ő? –, a hangsúly fegyelmezett, udvariasan semmilyen.
Persze, ha nincs olyan ostoba, hogy több számonkérő keresztkérdés után végül kibökje az apjának annak a stilizált verzióját, hogy mit is keresett Moody abban az állapotban a szalonjukban, és nem teszi ezzel Moodyt nyilvánvalóan még inkább Sr. kérges szíve legrothadtabb csücskévé (elvégre mégis mi másért sietett volna az auror az ő megmentésére, ha nem az motiválta volna, hogy az élete árán is védelmezze Sr. ingóságait?), és ebből voltaképpen egyenesen következve az apja rá nem parancsol, hogy látogassa meg és nyaldossa hálásan a padlót az ágya körül – hát akkor nincs az az isten, hogy idejöjjön.
Az a Moody, aki a vérveszteségtől megzavarodva érzelmeket mutat, FELÉ, és köszönetet mond, NEKI, bassza meg, nagyságrendekkel ijesztőbb annál a Moodynál, akiről biztosra vette, hogy képen törli.
De ebbe a gyengéd és finom lélekbe miért is taposna bele azzal, hogy elmondja, csak azért volt hajlandó még egyszer a közelébe jönni, mert parancsot kapott..? Ráér az addig, amíg Moody visszatér a régi jó önmagához.
- A virágot a család küldi.

Először belefeszül ebbe a válaszba, és már nyitná a száját, hogy odavessen valami odaillőt ebben a szellemiségben, de aztán nem teszi, csak megvonja a vállát, rendben, talán itt fekszik a fertőtlenítőillatban szétrombolt arccal, de az ispotály kiszolgáltatottsága sem törte ki a méregfogait. Mindegy, talán jobb is így, ezt a Moodyt szokta meg. Ezt a távolságtartó, zsémbes faszt tudta kezelni, ameddig még tudta, tudott lavírozni mellette hónapokig.
De ezzel a kiszámíthatatlan, szenvedélyes elmebeteggel, aki hol üvöltözik vele, hol meg akarja menteni az életét, egy percig sem biztonságos egy légtérben tartózkodni, sőt a legkellemesebb mindjárt egy másik kontinens lenne. Az őszinte kijelentés láthatóan sokkal inkább feszélyezi, mint a korábbi gorombaság, hiába hangzik el ennyire nevetségesen burkolt formában. De nem mond semmit, csak néhány nagyobb lélegzetet vesz helyette, és bólint, hogy tudomásul vette. Hát persze. Kedveli. A kibaszott kurva élet kedvelné inkább így, ne ez a seggfej.
- Csak mondanod kell, ha meggondolnád magad.
Nem moccan, hogy a segítségére siessen, amikor fel akar ülni. A szemét leszámítva a gyógyítók valóban kedvezőnek írták le az állapotát, de még ha tökéletesen magatehetetlen volna is, a fizikai kontaktus rohadtul nem hiányzik ebből a beszélgetésből – és el tudja képzelni, hogy Moodyval osztoznak a betegszerep iránti olthatatlan vonzalmon is. Nyugodtan és érdeklődve néz végig rajta, mikor végül is elhelyezkedik, így valamivel feljebb kerül az arca, mint az övé, aki ezen a kisszéken kuporog. Máris kellemes lenne felállni. Hihetetlen, hogy még így is, hogy kórházi ruhában fekszik előtte, letakart szemmel, magához képest tulajdonképpen szelíden (nyilván a szedáló bájitalok utóhatása), még így is van annyira hatással rá, hogy ha le is küzdi a kényszert, hogy felálljon, mindenesetre ösztönösen kiegyenesedik.
Ismét bólint, és inkább a csokorra pillant egy rövid időre. Micsoda hülyeség, virágot hozni egy aurornak. Nem próbálja meg leplezni, hogy mennyire feszélyezi és zavarba hozza ez az egész, egyrészt minden oka megvan rá, hogy így reagáljon, és ezt Moody sem gondolhatja másként, másrészt rohadt nagy energiáját felemészti már így is, hogy azt palástolja, hogy mindeközben mennyire undorodik, mennyire dühös és mennyire gyűlöli, amiért megint talált rá módot, hogy a beleegyezése nélkül és a külvilág áldásával formálhasson rá valamilyen, bármilyen igényt. Pedig a kurva életbe, nyilván csak kérnie kellene, és az apja legfeljebb annyit kérdezne, mediumra sütve gondolta-e, vagy javasolhatja a blue rare-t.
Már jó ideje Moodyt nézi megint. Nem, ennek már soha nem lesz vége, nincs könnyű egérút, nem, amíg el nem költözik otthonról, és talán még akkor sem, ha nem szakít egyúttal a minisztériummal is; nem tud csak úgy távolmaradni tőle, ahogy, bassza meg, minden sejtje akarna, ezek után már nem. Ez egy mindig előrángatható, édes kis anekdota lesz, amit fél évig minden bizonnyal az összes kibaszott díszvacsorán el kell mesélni, és neki jó pofát kell vágnia hozzá, és utána is, ha lesznek már jobb, hősiesebb sztorik, bármikor előkerülhet, ha mindketten ott vannak valahol. Már előre gyűlöli a nyár hátralévő részét.
Meg se lepődik ezen a kérdésen, számított rá, csak nem azonnal, mindössze gyengén villan meg rá a szeme, és fanyar mosolyba görbül a szája. A hangsúly enyhesége viszont meglepi. Nyilván a szedáció utóhatása. Mindegy, erre amúgy is felkészült, akkor sem kapná fel rajta a vizet, ha nyersebb lenne.
- A Szent Mungo nem a lankadatlan éberség híve. Meg kellett ölnöm két gyógyítót és egy tucatnyi látogatót, de… - vállat von, és benyúl a talárzsebébe egy hivatalos pecséttel ellátott, négyrét hajtott pergamenért. – A nappalos gyógyítósegédnek elég volt a megható történet, de ne aggódj, az ajtód előtt őrködő kadétok sokkal keményebbek. – Odanyújtja a pergament: szabályos, rideg engedély Sr.-től, komplett mágikus hitelesítéssel ellátva (nyilván oda kellett szúrnia a Pandora-ügy után), amely alapján ő a szokásos eljárás után beengedhető. A fiatal auror nyilván máskülönben nem motozta volna meg, nem kérdezi végig rajta az egész litániát, és talán még a pálcáját magához venni sem jut eszébe. – Megfelel? Vagy megmotozol te is? – Megrándul a szája, jelképes készségesen a talárjához nyúl, de persze nem gondolja komolyan, még csak nem is kötekedik igazán, sőt kiül az arcára egy erőtlen félmosoly. Csak látni akarja a reakcióját.
A tömény undor láttán, erre a szinte kétségbeesett kérdésre viszont tényleg kénytelen istenigazából elvigyorodni. Gonoszul. Élvezettel.
- Leszünk? Ó, nem, Mr. Moody. Nem hiszem, hogy kiérdemeltem volna ilyen megtiszteltetést. Még a végén túlértékelném a saját jelentőségemet, és ez káros hatással lenne a fejlődésemre. Már így is túlságosan önelégült voltam attól a gyatra ellátástól, amit nyújtottam neked, pedig ha elveszíted a szemed – minek kerülgessék a forró kását? elvégre róluk van szó –, a gyógyítók és az elkövetők mellé még simán felférek a dobogóra bűnrészesként. – Megrázza a fejét, még mindig vigyorog. – Persze, azt nem tudom garantálni, hogy ti vagy te nem lesztek rajta azon a címlapon… de még mindenképpen van egy kis haladékod, amíg rendesen fel nem épülsz.
A kérdésre viszont eltűnik a vigyor, sőt a mosoly is egy irritált szájrándulással, és egy kis időre inkább a padlóra fordítja a pillantását. Persze, erre is számított, csak erre sem ennyire hamar. Úgysem szabadulhat meg tőle, tér vissza az előző gondolatmenet, nem, ameddig fel nem éget maga mögött minden hidat – hát akkor miért ne próbálná meg, hogy legalább valami medret és célt talál ennek a tébolynak?
- Örülök, hogy jobban vagy – közli továbbra is fegyelmezetten, bár igazából értelmetlen a kijelentés, mert Moody a legközelebbi életveszélyben is pont ilyen bizalmatlan és kötözködő volt, tehát ez a kérdés sem bizonyít sem. – Átlátsz rajtam, ahogy mindig – bólint kesernyés grimasszal. – Ha nem kapok konkrét parancsot – int a fejével a pergamen felé –, inkább megvártam volna, hogy kiengedjenek. Feltételezem, te sem szeretsz jobban betegágyban feküdni, mint én. Én sem örülnék a szemtanúknak.

Bármennyire is gúnyolódás, közös élcelődés ez, rávillan a szeme a kijelentés hallatán élesen, mintha felkapná a fejét rá, és önkéntelenül is nyel egyet. Ez egy olyan bizarr mondat, amit nem sűrűn hallott senkitől, és azok, akik mondták is, nyilván pontosan tudták, milyen hatást érnek el vele. Gyűlöletes, hogy most is, gúnyosan is súlya van ennek a kicseszett mondatnak, és mennyire nincs hát benne semmi kritikus önreflexió, hogy azt gondolta, tényleg túl van már ezen az egész kétségbeesett figyeleméhségen, szánalmas megfelelési vágyon, de úgy tűnik, mégsincs túl rajta, a kurva életbe, és még egy ilyen rohadék is képes az elevenébe nyúlni, és vakon megtalálni a megfelelő húrokat. Hiába gondolta, hogy nem, úgy tűnik, Moody mégiscsak simán bele tudna illeszkedni az apakomplexus krónikák enumerációjába. És baszódjon meg érte.
- Ne fáradj. Azt hiszem, ki tudom várni a megfelelő alkalmat.
Hasonlóan semlegesen válaszol végül, de még mindig megrázva nézi a mosolyát, és nem viszonozza. Logikusan el kéne bizonytalanodjon ettől a semleges választól, de azok után, hogy vérben úszva a küszöbükre hoppanált, már nem tud. Mindenki, aki valaha hajlandó volt megveregetni a fejét, akart valamit. Moody is akar valamit. Talán nem azt, amit most gondol, vagy legalábbis nem úgy, ahogy gondolja, talán nem fizikailag (hogy is akarhatna bármit fizikailag, mikor nem bírja elviselni az érintést?), de nyilván akar valamit.
És ha most pont hátramenetbe akart kapcsolni, hogy leplezze ezt, akkor rohadtul rosszul csinálja éppen.
Fotogén. Megmentett. Szűzlány. Oké, mindjárt leokádja azt a kurva virágcsokrot.
De ehelyett inkább csak kissé felvonja a szemöldökét.
- Nem nagyon láttál még rólam fotót, ugye? – Mármint azok a karótnyelt testtartások, merev gesztusok, arrogáns pléhpofák, kínosan odaerőltetett mosolyok nem igazán kívánkoznak lencsevégre. Kénytelen beismerni, de a fényképeken pontosan úgy néz ki, mint ahogy Dolohov leírta egyszer. – A megmentettség állapota automatikusan szűzzé tesz? – fintorodik el visszafogottan ahhoz képest, mennyire irritáló a tárgyiasító címke. – Elsőre is értettem, hogy rám gondoltál, de nem vagyok az. Az a hülye vagyok, aki engedélyt hamisított egy halálfaló húgának. Ezt sikerült eltusolni valahogy, gondolom, ráment egy évi jövedelme, de apám nyilván hamarabb juttatna be az aurorképzésbe, mint hogy belátható időn belül kitegyen a nyilvánosságnak ezek után. Biztos lehetsz benne, hogy ebben a történetben minden hivatalos plaformon a megtisztelő „Mr. Crouch Sr. családja” néven fogok futni. Szóval nem, engem nem fenyeget a címlap.
Persze, Moodynak alapvetően igaza van, ami az általános igazságokat illeti, de az apjával kapcsolatban rendre mellényúl. Inkább azt az emléket kellett volna megmutatnia, amelyikben harmadév előtt elérakta a hivatalos papírt, amely az időnyerő tanulmányi célú használatához való szülői beleegyezést tartalmazta. Nem kellett volna semmit csinálnia, protekciót intézni a minisztériumban, semmit, csak aláírni azt a kibaszott pergament, hogy beleegyezik, mint szülő, nem mint főosztályvezető vagy atyaúristen, egyszerűen mint szülő, és a tanárai elintézték volna az egész ügymenetet. Sr. ehelyett tartott egy relatíve hosszú, két és fél perces kiselőadást arról, mennyire undorító, ha valaki a neve és a családja révén próbál magának előnyt szerezni, és tökéletesen elég lesz neki annyi tanóra, amennyit időnyerő nélkül fel lehet venni, ő nem fog asszisztálni ahhoz, hogy megkülönböztetett bánásmódban részesítsék.
A múltból okulva tehát, ha el kell adniuk a családi ékszereket ahhoz, hogy lefizessék a sajtót, és Sr.-nek minden kapcsolatát latba kell vetnie, ő akkor sem fog részt kapni Moody dicsfényéből, ez egészen biztos – bármennyire is tetszene a sztori a plebsznek. Sr. pedig nélküle is ki tudja sajtolni a helyzetből a számára előnyöset, kettejük kapcsolatának szorossága nyilván megerősítőleg hat azokra is, akik kevésbé kedvelik a politikusokat, de annál inkább azokat az öngyilkos elmebetegeket, akik hajlandók terepre menni, hogy az ún. ártatlanok nyugodtan aludhassanak éjszakánként.
Kellemes lenne egyébként a szeptember a Mardekárban azok után, hogy Moody oldalán feszeng egy Próféta-címlapon. Színtiszta nyerő helyzet. Mintha nem tartott volna évekig, hogy nyilvánvalóvá tegye: ő nem az apja.
- Kezdek zavarba jönni – közli minden zavar nélkül. Most komolyan, eddig azt hitte, az egész onnan ered, hogy Moody magát látja benne, a saját eltévedt kölyökségét, a saját sötét vonásait, és ez az egész kiszámíthatatlan vibrálás valami patologikus öngyűlölet-önimádat folyamatosan változó összegvektora, erre kiderül, hogy egyszerűen csak… helyesnek tartja, bassza meg? – Az arcod pont olyan, mint amilyennek annak az arcát akarják látni, aki köztük és a halálfalók között áll pajzsként. De egy jó fotós egyébként is megoldja néhány trükkel, hogy továbbra is egy emberként epedjenek el a profilodért a boszorkányok. Vagy varázslók – von vállat.
Mélyet szusszan az újabb vallomásszerű kijelentésre.
- Szeretnéd, hogy elmenjek? – Nem moccan arról az átkozott sámliról. Türelmetlenül csattan fel, szinte ingerült: - Tökéletesen megnyerő a külsőd, auror vagy, bassza meg. Ennyitől még nem fogod megúszni a háladíszvacsorát meg a kitüntetéseket, hiába is reménykedsz.

Meglepi ez a fordulat. Persze, nyilván az arcára volt írva, hogy nem volt különösebben ínyére ez a megjegyzés, de mikor foglalkozott Moody azzal, hogy neki tetsző dolgokat mondjon neki vagy róla? Mikor kezelte valós sértődöttségként azt, hogy valamire csak szimplán húzza a száját? És mikor próbálta meg egyáltalán a jogos megbántottságához ilyen megértéssel viszonyulni, bassza meg, a jogos haragjához, az eleven sebeihez, a friss megalázottságához, nemhogy ilyen jelentéktelen faszságokhoz?
Zavarba jön, bár némi feszült csönd után képes arra, hogy higgadtan és saját belátása szerint követhetően válaszoljon.
- Ez igaz a legtöbb jelzőre – von vállat, és átgondolja a szavakat. – De nem, nem tartom sértőnek – rázza meg a fejét kissé, de határozottan. – Inkább bizarr. A helyzet. Hozzászoktam, hogy – a kutya se törődik velem? Hát ha ezt kimondja, tényleg itt süllyed el. Különben sem igaz, az anyja meg Winky még mindig futnak ebben a mezőnyben, csak az apja bábjaiként nem igazán van jelentősége a törődésüknek. – Hogy nem dédelgetnek. Nem védelmeznek. Nem… És most meg már nem akarom. Nem akarom, hogy megments, vagy inkább: nem akarok tehetetlen, gyenge, megmentésre szoruló valami lenni. Vagy gyerek. Tudom, hogy annak látsz, de ettől még jogom van ahhoz, hogy ne akarjam – ismét vállat von, hagyja, hogy az arckifejezéséből nyilvánvaló legyen, hogy ahogy az imént, most sincs ez a kedvére, de ettől még nem fogja felkapni rajta a vizet, vagy pláne eljátszani a sértett főméltóságot. Legutóbb Moody már nyilvánvalóvá tette, hogy vagy az ő szabályai szerint játszanak, vagy sehogy, amikor kidobta a házból, és akkor most feltételezi, hogy idejön, próbálja a kedvét keresni, és aztán elbassza az egészet azzal, hogy berág valami lényegtelen apróságon? A kurva életbe, azok után, ahogy akkor bánt vele, ennyire alacsonyra taksálja az ingerküszöbét? Végig nyugodtan beszél.
- És ez nem jelenti azt, hogy ne értékelném azt, amit tettél. Értékelem. Szeretném, ha tudnád, hogy értékelem.
Egyszer már megköszönte, de úgy tűnik, tényleg kénytelen körbenyaldosni az ágyat körülötte.
Milyen jó alkalom lenne ez a mondat arra, hogy élcelődjenek egy sort a sajtómunkásokon, vagy Moody rajongóin, vagy akármin, de úgy tűnik, egyszerűen egyetlen szava se bír célba találni, legfeljebb véletlenül héba-hóba, és még akkor sem azon a táblán, amelyre lőtte.
- Nem akartalak…
Zavartan pillant fel a kérdésre, félbemarad az idétlen bocsánatkérés, a sokadik a kettejük kapcsolatában; még inkább zavarba jön a fészkelődéstől, a tekintete nyíltságától, amiben most nem lát még csak bizalmatlanságot se, most valahogy nem akar a veséjébe látni ez a fél szem. Felpattan a székről, és arrébb megy, hátrébb, és nekidől a falnak talárzsebrevágott kézzel.
- Nem tudom, nem gondoltam, hogy érdekel az arcod, és már másodjára mondod. Nem gondoltam, hogy téged bármi ilyesmi érdekel... és szarul érzem magam attól, hogy mégis érdekel – elpillant az ablak felé ő is. Ez így igaz. Irritáló, vérlázító, elviselhetetlen ez a sebzett, talán maradandóan sérült és mindeközben szinte kedves verziója annak a rohadéknak, aki beköltözött az azkabanos rémálmaiba. – És nem… Pont annyira hányok az elkövetkező diadalmenetedtől, mint te, vagy jobban. Ha hálás akarn-akarok neked lenni, azt nem mások előtt fogom megtenni – fordítja vissza rá a pillantását, de nem sokáig tudja állni a másikét. – És ha meg akarlak látogatni, azt nem azért akarom tenni, mert arra utasítanak.
A kurva életbe, már majdnem sikerült eltölteniük két percet együtt anélkül, hogy acsargásba fajult volna. Illetve, tulajdonképpen most sem fordult egészen acsargásba a beszélgetés, mert most Moody olyan… engedékeny és jámbor, mintha kicserélték volna. Szusszan. Mi a fenét mondjon még? Ezen a Moodyn még annyira se tud kiigazodni, mint a távolságtartón vagy a vadállaton.
- Olyan… türelmes vagy most. Sajnálom, hogy visszaéltem vele. Kurvára felkavaró látvány vagy nem muglinak öltözve, talán csak ennyi az egész – mosolyodik el erőtlenül, feszülten.

- Ha hallaná valaki, hogy a heroikus Alastor Moody ilyeneket mond, biztos megszakadna a röhögéstől.
Van némi szarkazmus abban a mosolyban, ami ezeknek a szavaknak a hallatán kiül az arcára, de túlságosan is zavarba ejtő még mindig, ha tényleg belegondol, hogy valójában mit is jelentenek a felszín alatt.
- De… értem, mire gondolsz.
Ezerszer is megbánta, hogy nem kereste meg az aktáját, amikor megkereshette volna, és nem olvasta végig töviről hegyire, de azért elvégezte a házi feladatát, ahogyan mindig, és minden egyes újságcikket és hozzáférhető pletykát felhajtott róla, amit csak tudott. És igen. Ez a hősies hülyeség rohadtul nem vall a szóbeszéd Alastor Moodyjára. És persze, akarta, hogy Moodyt érdekelje, mindent el is követett, hogy felkeltse a figyelmét, kivívja a megbecsülését, hogy elérje, hogy közel engedje, amennyire csak lehetségesnek látszott – még az sem lett volna ellenére, ha Moody többre tart igényt a figyelme megtartásának szalonképes eszközeinél. De most ugyanazt érzi megint, azt a csapdába esett pánikot, mint amikor az auror első gyilkosságának emlékében találta magát – hogy ez nem az, amit akart, ezt valódi, ez súlyos, és ha él vele, ha visszaél vele, akkor azzal olyan mélységbe száműzi magát, ahonnan sosincs visszatérés ahhoz az értékrendhez, amely szerint élni akart.
Amelyet Moody nyilván gyerekes lovagregénynek minősítene.
- Ez emberi kötelesség volt, másért is megtettem volna – von vállat, még mindig feszült és feszélyezett, és végül kiböki: - De amit te tettél… Alastor, ha meg is akarsz menteni, nem tudsz. – Inkább nem néz rá, most túl közel vannak egymáshoz ebben a beszélgetésben, minden más, csak egy lépéssel közelebbi távolság, a szemkontaktus már elviselhetetlenül bensőségessé tenné. A keresztnév is túlzás volt. Nem kellett volna. – És nem én vagyok a felelősséged. Ez egy… - Gyengepont? Most komolyan mondja ki a nyilvánvalót? Nyilván Moody is eljutott már erre a felismerésre, ha képes nyíltan beszélni róla. – Több értelme lenne, ha segítenél, hogy én meg tudjam védeni magam – pillant rá most végre, hogy lássa a reakcióját, de aztán egyből visszakozik is: - Nem mintha lenne kapacitásod ilyen hülyeségekre.
Pedig nem lenne rossz. Leszámítva persze, hogy ezzel megint olyan közelségbe lépne, ahol előbb-utóbb garantáltan megégeti magát. De ez kivételesen olyasmi, ami még Moody kiszámíthatatlansága mellett is megérné. Tudja magáról, hogy kurva jó, több átkot és rontást ismer még némely hetedéveseknél is, és Dolohovval szemben sem teljesített annyira gyalázatosan rosszul, mint azt a makulátlan iskolai évei indokolták volna. De éles helyzetben… és épp Moodytól tanulni, megismerni a stílusát, az aurorfogásokat… előrehozott karácsony.
Meg komplett életveszély.
- Gondoltam – mosolyodik el, de az apja kezelésére vonatkozó tanácsot inkább elengedi a füle mellett, nem, ebbe egyszerűen senki nem lát bele, az apját nem lehet kezelni, vagy lehet, hogy minden más helyzetben és mindenki másnak lehetséges, csak ő képtelen rá. De már fel is adta. Még egy hónapot kibír valahogy, és aztán vége lesz. Ha a Roxfort után egy koszos mugli lyukban kell is élnie évekig, az még mindig fair ár azért, hogy elszabaduljon az árnyékából.
A mosolya vigyorrá terebélyesedik, mikor a másik felnevet, hát igen, Moody és a türelem, ez nem mindennapi vicc. De aztán úgy tűnik el a vigyor, mosoly egyaránt, mintha soha nem lett volna. Épp a legrosszabbkor, mikor már megint oldott lett volna a légkör, mikor… mi a faszért kellett felhoznia? Nyel egyet. Uralkodik magán. De elmosolyodni nem tud egyből, és utána is eléggé vérszegény a produkció.
- Azt hiszem, ez olyan ajánlat, amiért boszorkányok és varázslók tömegei irigyelnek most, így nem mondhatok rá nemet, feltéve persze, hogy nekem nem kell elégetnem a taláromat – préseli ki magából a szavakat. Megint félre fogja érteni, vagy ha nem érti félre, akkor gyanakodni fog, a kurva életbe, bassza már meg magát. Elfordítja a fejét, de inkább magyarázatot ad, mielőtt Moody magától jutna valamilyen következtetésre. – Nem vagyok oda az Azkaban emlegetéséért, még ha csak vicc is. – Egy kis hallgatás után hozzáteszi, töredezetten, rekedten, szavanként kényszerítve magát a folytatásra: - Tudom, mit gondolsz rólam, de ha igazad is van… és olyan vagyok… nagyon igyekszem, hogy ne ezt tükrözzék a cselekedeteim. Az Azkaban rendszerszintű kínzás, és nem tudok egyetérteni vele.

Látszik az egyetlen szemben, hogy legalábbis elgondolkozik rajta, ő pedig annyira feszülten várja, hogy mit mond végül rá, hogy gyakorlatilag levegőt venni is elfelejt. Csak akkor vesz egy mély, kifulladt lélegzetet, amikor már megkapta a választ.
- Azt hittem, te biztos vagy benne, hogy van. – Hiszen Moody komolyan vette az aurorképzéssel kapcsolatos terveit, amikor ő már rég nem gondolta komolyan. Ez azt kellett jelentse, hogy alkalmasnak gondolja. De akkor talán mégsem tartja eléggé keménynek. – Tényleg tanítanál? – Önkéntelenül lép közelebb hozzá most, nem ugrál az örömtől, nyilván, nem olyasfajta, hogy fülig érjen a szája, de nem is foglalkozik azzal, hogy leplezze azokat a nüansznyi nonverbális jeleket, amelyek elárulják, mennyire szinte hozzá nem méltó mértékben felvillanyozza a lehetőség, de nem palástolja a feszültséget és szorongást sem, ami a kellemes izgalomhoz társul, és megmerevíti az izmokat a vállában. Megnyalja a száját. – Ez nem ütközik valami írott vagy íratlan aurorszabályba? – Belevibrál a hangjába valami játékosság, de nem mosolyodik el, a mosolya egyszerűen nem arra való, hogy ilyen szinte kézzel fogható örömöt vagy élvezetet fejezzen ki vele.
Vagyis… örül? Vagy csak rohadtul elégedett? Elégedett. Inkább elégedett. Ez tényleg olyan értéket jelent, amiért megéri elviselni Moodyt a valóságban is a rémálmok után. Ha valóban hajlandó tanítani, akkor ő hajlandó lenyelni érte az összes szemétségét, az állandó gyanakvást, a kikérdezéseket, amelyekből nyilvánvalóan sosem lesz hiány – és nyilván máris bizonyíthatja az elhatározást az Azkaban kapcsán. Legalábbis erre készül. Összeszedi minden akaraterejét, hogy ne húzza majd fel magát rajta, és ki tudjon lavírozni ebből a helyzetből is.
Őszinte megrökönyödéssel néz fel a szavaira, aztán ő az, aki bizalmatlanul méregeti a mosolyt, mérlegeli az elhangzott szavakat, az engedékeny kerülését a kínos témának, a felkínált egérutat, a rövidre zárt aknamezőt.
Moodyt nagyon keményen telenyomták valamivel, ez már egész biztos.
Nem, nyilván nem. Annak lennének más jelei is. Tehát vagy valaki más fekszik itt százfűléfőzettel felvéve a rohadék alakját, vagy Moody miatta csinálja ezt. Viselkedik. A kedvéért. Lesüti a szemét néhány másodpercre, annyira bizarr, zavarba ejtő és egyúttal valahogy ragacsosan visszataszító, mintha bemocskolná azzal, hogy nyíltan a kedvében akar járni. Bólint a szavaira, aztán újra felnéz rá, ezúttal nyílt a tekintete, hagyja, hogy Moody tudjon róla, hogy észrevette. De talán azt is, hogy biztos benne: meglesz ennek a böjtje. A végén még kiderül, tényleg jobban kedveli azt az énjét, amikor a vadállat már nem takarózik társasági manírokkal.
- Ez esetben alig várom a rituális égetést – mosolyodik el nagyon halványan, nagyon jelképesen, kivehetően nem őszintén. – De remélem, a talárt ott helyben a máglya előtt téped le magadról… – A gyógyítósegéd bekopog, mielőtt benyitna, nyilván már kezdődik a reggeli rutin. Hátrapillant, és odabólint neki, mielőtt a mentazöld taláros varázsló bármit is mondhatna. – Gondolom, ideje lesz mennem, és nem zavarni tovább a gyógyulásodat.
Nem várja meg, hogy rendesen kitessékeljék, így is lehet, hogy többet beszéltek, mint amennyit ésszerű lett volna. Egy biccentéssel búcsúzik Moodytól, visszakéri a pálcáját az ajtó előtt őrködő fiatal aurortól, és távozik. Biztos nem téved nagyot, ha feltételezi, hogy egy héten belül úgyis a saját vacsoraasztaluknál látja viszont.