Mutatóujjam köré csavarok egy hosszú, vörös tincset; tekintetemet a jellegtelen portrékra emelem, mintha még az is sokkalta érdekesebb kihívást jelentene ennél a tanóránál, s talán nem is tévedek akkorát. Kezemet magam elé emelve imitálok egy ásítást, míg a másikkal lapozok a könyvben; küslő szemlélő számára is egyértelművé válhat mostanra, mennyire nem tudja lekötni figyelmemet a Bájitaltan, főleg akkor, mikor gondolatban a seprűn ülve készülök fel a legelső mérkőzésre, ami a Mardekár ellen lesz. Gondolatban valószínűleg messzire száguldhattam, esetleg kikapcsolhattam pár hosszú szekundum erejéig az agyamat, ugyanis legközelebb már csak hatalmas, riadt szemekkel pislogok a kérdő tekintettel rám meredő professzorra, ki karjait dühösen fűzi keresztbe a mellkasa előtt.
- Szóval, mint azt a múlt órán is említettem, az elkövetkezendő két hétben párokban fogtok dolgozni. Mindenki kap egy pergament, rajta azokkal a hozzávalókkal, amiket be kell szereznetek és részletes leírást arról, hogyan kell elkészíteni az adott bájitalt. Az a pár, aki a legközelebb kerül a tökéleteshez, jutalomban részesül és nem csak a házát érintő pontokról beszélek. - Acélos szavait követően a terem egyik fele izgatott méhecskéket megszégyenítő módon kezd el zajongani, míg a másik fele lemondóan sóhajt egy hatalmasat; láthatóan két táborra oszlik a népszerűség, mégis keverednie kell a többi háznak. Szerencsétlenségemre pont egy zöld kígyóval sikerült összepárosítaniuk…

Gyűlöltettől és fáradtságtól reszketve fújtatok egy hatalmasat, azzal sem törődve, miszerint hangosabban csapom le a könyvet az asztalra; magunkra vonva a közelben ülők figyelmét is. Lófarkam egyik oldalról a másikra libben, ahogyan fejemet kissé megbiccentve vezetem végig tekintetemet a fiún. Újra és újra magamba iszom látványát; a kellemesen izmos részeit, a szögletes állat, a soha-az-életben-nem-látott-mosolyt ajkait, valamint szőke tincseit. Nem merném nyíltan kijelenteni gyűlöletem a zöldekkel szemben, de Barty a pályán olykor igencsak kivívja az ellenszenvemet és haragomat.
- És nem, nem fogok éjszaka a zárolt részlegbe lopózni csak azért, hogy a kedvedbe járjak. Verj ki minden ilyesmit a fejedből, most azonnal. Az se érdekel, ha a bájitalunk a professzor szeme láttára robban fel. - a közömbösség legfelső fokával vonom meg vállaimat, felcsapva a bájitalokat tartalmazó, vékonynak éppen nem titulálható könyvet, s miközben a megfelelő nevet keresem, fogaimat akaratlanul is puha, kissé rózsaszínes húsomba mélyesztem bele; legelső jele a túlzott koncentráció hiányának, ami esetünkben nem is csoda, ha figyelembe vesszük a tényezőket; a feszült vibrálást és azt, hogy bármelyik pillanatban meggyulladhat a szikra. Már csak az a kérdés, hogy Barty vagy én fogom előbb elveszíteni a higgadtságomat és végtelen óceánra emlékeztető türelmemet? - Fátyolka, bikornis szarv, bumszalagbőr, üröm és hunyor. Igazából, fogalmam sincs, hogy ennek a felét honnan fogjuk beszerezni, főleg, hogy elvileg egy csomó veszélyre utaló jelzés is van a könyvben, a bájital mellett.
Akár még sajnálhatnám is a fiút ebben a pillanatban, hiszen való igaz, hogy nem a legjobb társat kapta meg maga mellé, sőt; egy piciny érzékem sincsen a bájitalok kotyvasztásához, egyedül a Kvidicsben jeleskedek, így nem meglepő, hogy kétségbeesett tekintetem vetem rá, szemöldökömet kérdőn húzva feljebb.

Őszintén; mégis ki a fenét szeretnék átverni ezzel az álszent viselkedéssel, amit produkálok? Magamat, vagy a fiút? Mert annyi bizonyos, hogy még a menstruációs időszakban sem vagyok ennyire frusztrált és ingerlékeny, mint most, ebben a szekundumban; talán még egy ér is jól láthatóan pulzál a halántékomon, mert Barty Crouch-nak oly’ tökéletes tehetsége van a kiidegelésemhez, mitnha csak szavai lennének a vonók és pontosan tisztában lenne azzal, hol és hogyan kell végighúznia azt a hangszeren, ami jelen esetben a cérnavékonyságú idegeimet képezik. Legszívesebben mindent az arcába mondanék, ami csak elmémből feltolul, de tudom, hogy azzal csupán az elégtételt szolgáltatnám számára; mert nem, bármennyire is jól esne most a sarkamra állni, nem fogok lealacsonyodni az ő szintjére, ennél sokkal érettebb és műveltebb vagyok. Legalábbis, merem remélni. Éppen ezért csak egy futólag pillantásra méltatom, a szavai is elsiklanak fülem mellett, ahogyan egy halk morgás szakad fel tüdőmből; nála idegesítőbb személlyel még soha az életben nem találkoztam, ezt pedig csak tetézi a tény ismerete, miszerint Posie a rokona. Nem is értem, egy kedves, aranyos lánynak hogyan lehet egy ekkora felfuvalkodott hólyag a rokona?! Itt biztos csak valami félreértés húzódik meg a háttérben.
- Most komolyan, azzal, hogy hülyének nézel, a saját kisebbségi komplexusodat akarod háttérbe szorítani? - Kérdőn szalad magasba a szemöldököm, de több szót tényleg nem akarok már rá fecserélni, mert se az időmet, se az energiámat nem éri meg, így inkább a könyv további tanulmányozásába mélyedek, hátha sikerül kibogarásznom belőle valamit; legnagyobb döbbenetemre még percekkel később sem jutok előrébb az egyenletben, de nem adom fel, sose adtam és nem most fogom elkezdeni ezt.
- Mégis mi a fene problémád van, Crouch?! - talán a kelleténél hangosabban csattanok fel; nem, nem tudom megérteni, hogy mi lehet annyira rossz, amit a fiúval szemben elkövettem; ha a Kviddics mérkőzésen történt események zaklatták fel ennyire, akkor nem kellene kapitánynak lennie, ugyanis a két dolog teljesen különbözik egymástól; a játékot és a magánéletet nem lehet keverni, ugyanúgy, ahogyan a munkát és a magánéletet sem. Felháborodottan és túlságosan közelről szemlélem a fiú háborgó íriszeit; nem tudok túllendülni azon a tényen, miszerint jobban nem is különbözhetnének Posie-tól, de mindketten hordoznak magukban valami titkot, valami kimondatlan rejtélyt; szemeikben pedig végtelenül nagy üresség és szomorúság csillan meg olykor. Mintha nem tudnának elmenekülni a múlt árnyai elől; mintha bármelyik pillanatban lecsaphatna rájuk az egyik sarokban ólálkodva. Úgy hessegetem el magamtól ezeket az oda nem illő gondolatokat, ahogyan pillantásomat akarattal szakítom el a másikról; ki kell törnöm abból a rideg bűvkörből, amit generál. - Az, hogy nem érdekel a Bájitaltan? Nem is értem, hogy egyáltalán minek töröm magam, nem lenne kötelező tantárgy ebben az évben, de a plusz pontok érdekében bejárok, mert törődök annyira a házammal, sőt, még téged is elvisellek! És nagyon rosszul hiszed, ha azt gondolod, hogy megpróbálom szabotálni a munkádat; tényleg ezt hiszed rólam? Nos, a jó hírem az, hogy alapjáraton mindenki magából indul ki.
Valószínűleg ennél rosszabb párosítást nem is alkothatnánk; elég egyetlen szó, hogy a szikra meggyulladjon és a köztünk lévő parázsból hatalmas feszültség generálódjon. Ha tehetném, messziről elkerülném a szőke fiút, de jelen esetben nincsen sok választási lehetőségem, így aztán egy belenyugvó sóhaj szakad fel tüdömből; felesleges időpocsékolás egymás idegeit húzni, mikor akár össze is dolgozhatnánk, hogy jobb jegyeket és több pontot szerezzünk a házunknak, mert tudom, hogy ketten együtt képesek lennénk valamit összehozni; egy kisebb idegbajt biztosan.
- Na jó, figyelj, van egy ötletem; mi lenne, ha erre a két hétre megpróbálnánk a háttérbe szorítani az ellenszenves nézeteinket és inkább együtt dolgoznánk? Az se neked, se pedig nekem nem jó, ha ezért büntetőmunkát kapunk, sőt, azt a bájitalt is megkaphatod, ami a nyeremény, mert engem hidegen hagy. - tüntetőleg vonom meg a vállaimat, tekintetem pedig a fiú kezében nyugvó pergamenre és tankönyvre esik; minden szavamat halálosan komolyan gondoltam és képes vagyok feláldozni mindent azért, hogy a jövőben a Kviddics lehessen a mindenem; mert az álmok nem csak úgy teremnek a fán, tenni is kell érte valamit. - Megegyeztünk?