Ami azt illeti fogalmam sincs róla, hol is kezdjem az egészet. Minden kérdés elég fontos, és ami azt illeti helyénvaló is. Most mégis úgy ülök itt e fölött a pergamen fölött, mint egy rossz diák a dolgozata fölött, amire nem tanulta meg a válaszokat. Ami pedig rám egyáltalán nem jellemző. Ugyanis alighanem én vagyok az egyetlen a családban, akinek mindig kész volt minden házi feladata, aki mindent megtanult és akinek a RAVASZ vizsga eredményei mind kiválóra vagy várakozáson felülire sikerültek. Na nem mint ha többiek nem lennének okosak, vagy éppen talpraesettek, de a tanulás… Na az már nem az ő világuk. De mit várhat az ember lánya, ha a saját apja sem volt képes befejezni az iskolát? Ami az öcsémet és a húgaimat illeti, hát maradjunk annyiban, hogy többre is képesek lennének ha akarnák. Jesse az örök mókamester, aki még a legvéresebb helyzetekből is tud viccet csinálni és aki nem mellesleg végzős a Roxfortban. Aztán ott van Doris a nagyszájú, makacs és zabolázatlan hugicám, aki sokkal inkább illene be a Griffendélesek világába, mint Hugrabug-ba. Alighanem a Teszlek Süveg Őt nagyon elnézte. Bár gyanítom, hogy ennyi év után és annyi balhé után amit Doris okozott, alighanem a süveg is rájött. Végül ott van az én imádnivaló pici hugicám Julie, aki maga a megtestesült cukiság. mind a négyen ugyan attól a szülőpárostól születtünk és mégis mindannyian különbözünk egymástól. Ennek ellenére meg van az-az összhang ami a mi kis csapatunkat egyben tartja.
Talán amiatt is, hogy félvérek vagyunk mindig is meg volt bennem az-az egészséges megfelelési vágy, de nem csak a varázsvilág felé, hanem a muglik világa felé is. Éppen ezért próbáltam a legtöbb területen megállni a helyem. Ezért járok lovagolni, ezért önkénteskedem óvodákban, bölcsögékben, na meg azért is mert igazából ezt szeretem csinálni. A gyógyítást is szeretem valamilyen szinten, de ha őszinte szeretnék lenni magammal, akkor inkább foglalkoznék gyerekekkel. Viszont az-az áldatlan állapot ami kialakulóban van nagyban befolyásolja az ember döntéseit. Rengeteg fájdalom, halál és gyász fog ránk várni ha Voldemort és a halálfalók igazán erőre kapnak. Viszont a reménynek akkor is meg kell maradni bennünk. Kell, hogy legyen valami olyan amibe kapaszkodhatunk, ami majd erőt ad nekünk ahhoz, hogy a legnagyobb csapásokat is túléljük, és aztán büszkén talpra álljunk és elmondjuk, hogy továbbra is megvetjük a gonoszságukat és sosem fogjuk a sötétséget választani a fény helyett.

Az esetek túlnyomó részében, ha az embernek több testvére van az nem mindig jelent jót. De ha engem kérdeztek én imádom, hogy nem egyedüli gyermekként születtem be a családomba. Sokkal viccesebb az élet, ha van akivel együtt tudsz lógni amikor kicsi vagy. Na nálunk, ebben nem volt hiány. A gyermekkorunk még az a tipikus gyermekkor volt, ahol sokat nevettünk és szórakoztunk együtt. Főként a családi nyaralások alkalmával, amiket a nagynénémnél töltöttünk, aki mindig a fejemhez vágta, persze csak szeretetteljes szurkálódás gyanánt, hogy egy makacs és lerázhatatlan kis perszóna vagyok. Ez mondjuk mit sem változtatott azon mennyire szeret. Na de kanyarodjunk vissza a dolgok legelejére, hogy értsétek miért is hoztam fel ezt az egész témát.
Nem sokkal a tizenegyedik születésnapom után, az egyik reggel arra ébredtem, hogy Lacey, berepült a szobámba a nyitott ablakon és az agyamra dobott egy levelet. Az álom egyből kipattant a szememből, hiszen tudtam, hogy valamikor mostanában lesz esedékes a levelem érkezése, de nem hittem, hogy ilyen gyorsan meg fogom kapni. Olyan hihetetlen gyorsasággal pattantam ki az ágyamból, hogy szegény Lacey-re is ráhoztam a szívbajt, pedig ő aztán nem az az ijedős fajta. Úgy téptem fel a borítékot, mint ha az életem múlna rajta, és lényegébe így is volt, hiszen a benne lévő levél jelentette azt, hogy felvettek a Roxfortba. Amint megpillantottam a szavakat a pergamenen, úgy éreztem, hogy szinte repülni is tudnék örömömben, és nem csak ez jelezte az örömömet, hanem az is, hogy sikongatni kezdtem és úgy ugrabugráltam, mint valami dilis kislány amikor megkapja amire mindennél jobban vágyott.
A következő pillanatban már a papucsommal szerencsétlenkedtem, de végül amikor sikerült belebújnom, már rohantam is a kisöcsém szobájába. Jesse olyan nekem, mint egy ments vár. Igaz, hogy néha össze-össze kaptunk mindenféle dolgokon, de hát kivel nem történt még ilyen? De egyébként meg bármit képesek vagyunk megbeszélni egymással még annak ellenére, hogy fiú és fiatalabb is mint én.
- Jesse! Jesse! Ébredj! Megkaptam! Megkaptam! Bekerültem! – ujjongtam a kisöcsém fülébe.
- Hagyjál már Pearl! – mormogta álmosan, miközben a fejére húzta a takarót. Na persze! Csak szeretnéd, hogy békén hagyjalak.
- De Jesse! Hiszen bekerültem! Felvettek! A Roxfortba fogok járni! – ujjongtam még jobban, miközben lerángattam róla a takarót.
De minden hiába, úgy csinált, mint ha nem is neki beszéltem volna. Tisztára utálatos volt, csak amiért nem hagytam nyugton aludni.
- Hogy te milyen undok tudsz lenni néha. – válaszoltam, durcásan, majd rácsaptam a szobaajtót és újra töltött lelkesedéssel és vidámsággal rohantam lefelé a lépcsőn.
- Doris! Mamika! Papus! Joy néni! Megjött! Megkaptam a levelet! – lelkendeztem még vidámabban, mint azelőtt bármikor. A többiek sokkal másabban viselkedtek, mint Jesse. Ők legalább annyira örültek az egésznek, mint én, ha csak nem jobban. Tudtam, hogy rettentő büszkék rám és arra, hogy minden jól alakul az életünkben. Mire elkezdtünk reggelizni, a lelkesedésem kicsit alább hagyott, hiszen még mindig ott motoszkált bennem a tudat, hogy Jesse nem örült velem. Talán haragszik? Esetleg tettem valamit, amivel megbántottam? Azén hibám lenne? Azt azért nem hiszem. De akkor mégis mit csinálhattam ami miatt nem kíváncsi rá, hogy mitől pörgök már így kora reggel?
A reggeli végére, a kis álomszuszék is felébredt és kócos kesze-kusza frizurával sétált le közénk. Dacosan, megjátszott sértettséggel néztem rá, és mikor leült az asztalhoz én bejelentettem, hogy köszönöm, szépen befejeztem a reggelit és elvonultam a szobámba.
Nem sokkal azután, hogy Papus elment dolgozni, halk kopogtatásra lettem figyelmes a hátam mögül. Kicsit vártam és mikor észrevettem, hogy a szobám ajtaja kinyílt, megfordultam és csodák csodájára Jesse Tristan Edwardssal találtam szemben magam.
- Vedd tudomásul, hogy haragszom rád. – vágtam a fejéhez durcásan.
- Tudom és ne haragudj. De amúgy nagyon örülök neked, Pearl. Tényleg! – mondta miközben megint azzal az idegesítően lehengerlő vigyorával próbálta kicsikarni a bocsánatomat, ami valljuk be, mint mindig most is sikerült neki.
- Az a szerencséd öcskös, hogy a testvérem vagy és nagyon szeretlek. – válaszoltam neki, miközben szorosan magamhoz öleltem.