Anya-konty. Mindig szoros kontyban hordja a haját amitől olyan látszatot kelt, mintha folyamatosan húzná valaki a haját. A szigorú arc elengedhetetlen kelléke a megjelenésének illetve a piszkálódó megjegyzések sem maradhatnak el soha. Számára semmi sem tökéletes amit mi, a kölykei teszünk. Egyedül apánkra néz mélységes áhítattal és mindig is olyan érzésem volt, hogy csak nem kívánt melléktermékei vagyunk a kapcsolatuknak.
Apa- whisky. Folyton iszik mégse lászik rajta, bár ingerlékenyebb mint általában. Fogalmam sincs, hogy szeret-e minket de jobban kötődök hozzá, mint anyámhoz. Mikor még kisebbek voltunk sokszor mesélt nekünk történeteket a gyermekkorából, mostanában azonban csak a Nagyúr érdekli .
Walden-minden. Biztos vagyok benne, hogy olykor ugyanúgy kibelezne mint ahogy azt a kisállataival teszi és hálás vagyok azért,mert csak egyszer kaptam tőle pofont. Az egyik biztos pont az életemben, habár az aranyvérűség imádata és az öröm amit egy-egy élet kioltása okoz neki kissé borongóssá tette a kapcsolatunkat mára, azért mégiscsak őt szeretem a világon a legjobban..  

Mogorván bámulok ki az ablakon, apró karjaimat összefűztem a mellkasomon, ajkaim vékony vonallá szűkülnek ahogy összepréselem őket. Walden elment, már tíz perce magamra hagyott ebben a kocsiban és még mindig nem tért vissza. Zacskó zörgése vonja magára a figyelmem és bosszús tekintetem a szemben ülő göndör hajú leányzóra vetem, aki épp bekap egyet Bagolyberti Mindenizű drazséjából. Azt kívánom neki, hogy hányás ízűt kapjon, mert az Ő testvére volt az, aki miatt itt hagyott a bátyám. Szórakozottan lóbálja a lábát és úgy tűnik, hogy tökéletesen el van én pedig rájövök, hogy mennyire éhes vagyok – mivel egy falatot sem tudtam leerőszakolni a torkomon az indulás előtt, hiszen mégiscsak ez az első vonatutam a Roxfortba.
- Kéérsz? - elnyújtja a kérdést miközben már meg is kínálna a drazséból, de én csak a fejemet rázom.
- Nem – nyelek egyet, remélve, hogy nem hallotta meg a gyomrom korgását de ő csak megrántja a vállát és kinéz a folyosóra. Hol vagy már, Walden? Reménykedve pillantok én is az ajtó felé de a közeledő léptek nem a bátyámhoz tartoznak, hanem idősebb fiúkhoz akik vigyorogva bekopognak az ablakon majd el is tűnnek olyan gyorsan, mint ahogy felbukkantak. Sóhajtok, az égre – jelen pillanatban csak a fülke mennyezetére – emelem a tekintetem és elmotyogok magamban valami olyasmit, hogy teletömöm Walden alsónadrágját békabéllel, ha nem jön vissza tíz perc múlva. Remélem megengedik, hogy egy ágyban aludjak Waldennel, mert egyébként egy hétig nem jön majd álom a szememre, ha egyedül, idegen helyen kell feküdnöm. Végül csak a Nagyterem előtt találkozok újra Waldennel, akinek valami fekete piszok van az orrán amit kénytelen vagyok az új talárom ujjával letörölgetni mire ő leszid, hogy ne gyerekeskedjek már én meg csak nagy szemeket meresztek rá, hiszen mindig is így viselkedtem vele. Meg akarom neki mondani, hogy egy tuskó de már terelnek is minket befelé én meg újra a göndör hajú lány mellé sodródom de sokkal jobban leköt a terem nagysága, a rengeteg diák akik kíváncsi tekintettel méregetnek minket. Még arról is megfeledkezem, hogy mérges vagyok Waldenre annyira ámulatba ejt a kastély.
Hollóhát. Tapsolnak, bár nem értem miért amikor az ikerbátyámat két perccel ezelőtt osztották be a Mardekárba. Láttam rajta, hogy erre ő sem gondolt, amikor a tekintetemet kereste ahogy az asztalához sétált. Kifejezéstelen arccal ülök le Vesta mellé – mert így hívják, előttem került a kékek házába. Haragszom Waldenre, haragszom a szüleinkre amiért ideküldtek minket és haragszom a Süvegre, amiért szétszedett minket. Így nem tudom teletömni az alsónadrágját állatok belsőségeivel.  Este sokat sírok, egészen addig amíg Vesta be nem mászik mellém az ágyba és el nem alszunk egymás kezét szorongatva.




- Meg fogom ölni azt a rib...bööh – egy ócska alumínium vödör fölé görnyedek, miközben egy újabb adag csigát öklendezek fel és megfogadom magamban, hogy tönkre teszem az életét annak a lánynak, aki rám küldte ezt az átkot. Vesta hűségesen fogja a hajamat, hogy ne legyen az is csupa hányás és nyál keverékkel beterítve. A vadonatúj báliruhám, amit kizárólag erre az alkalomra varrattam cafatokban lóg rólam és tiszta sár az egész, bár nem az én ötletem volt, hogy kövessük a bátyámat a Tiltott Rengetegbe – mert amúgy az egyébként teljesen helyénvaló – de nem is ellenkeztem,  mert mit meg nem tenne egy lány azért, hogy felhívja a figyelmét a kiszemeltjének. Hálás vagyok Vestának azért, amiért nem dörgöli máris az orrom alá, hogy ő bizony megmondta mekkora hülyeség kilógni. A testem újfent megrázkódik és meg egy adag csigát hányok a vödör aljára. Ha így haladok a lelkem utolsó darabkáját is ki fogom öklendezni a maradék méltóságommal együtt.
- Ez annyira undorító – kedvem lenne sírni, de az azt jelentené, hogy a sminkemet is tönkreteszem amit szintén nem volt olyan egyszerű elkészíteni. Szipogok párat és pislogok egy sort, hogy a könnyek ne találják meg a kiutat. Újabb öklendezést követően azonban már nem bírom tovább a megaláztatást, amit az a kezdő kis banya mért rám. Már nem akarok erősnek látszani, utat engedek a sós könnyeknek, amik fekete csíkokat hagynak maguk után az arcomon, ahogy a festékkel együtt lecsorognak. Egy tíz perc múlva a hányás is abbamarad de akkorra már annyira erőtlennek érzem magam, hogy legszívesebben csak ott ülnék az ágynak nekidőlve és fel sem kelnék, csak akkor amikor már mindenki elfelejtette az esetet. Kábán engedelmeskedem amikor Vesta rám parancsol, hogy emeljem meg a kezem. Ujjai villámgyorsan szaladnak végig a gombokon és kapcsolják ki őket majd a következő pillanatban már le is csúszik a finom, mélykék anyag a bokámhoz. Hagyom, hogy az ágyhoz támogasson miközben még mindig csak szipogok. Nem takargatom magam, teljesen felesleges lenne mintha még nem látott volna így. Kiveszi a kontyomat összefogó csatokat is a hajamból mielőtt befeküdnék az ágyba és én ahelyett, hogy megköszönném neki még önző módon megragadom a csuklóját mielőtt elmenne.
- Maradj, kérlek – nem akarom szándékosan elrontani az ő bálját is de mindig is önző picsa voltam, miért tennék most másképp? Látom rajta, hogy menne de végül mégiscsak marad. Mert mindig ezt teszi. Figyelem ahogy kibújik a ruhájából – amiben biztosan ő lett volna az est további részében a királynő, ha hagyom, hogy visszamenjen.
- Köszönöm, Vesta. Szeretlek – és komolyan is gondolom, nem csak úgy a levegőbe beszélek, mint ahogy a bátyám teszi a barátnőjével. Tudom, hogy majd bocsánatot kell kérnem tőle holnap és azt is tudom, hogy nem fogom megtenni csak úgy csinálok mintha mi sem történt volna, mert az mindig is olyan jól ment. Öt perc múlva pedig már alszok is.