A londoni rendezvényszervezők egyik legtalpraesettebb és leginkább keresett személye az édesanyám, Laurel Laughlin. Aki mindössze 38 éves mugli létére már sok, nála idősebb munkatársát maga mögé utasította, miközben az öcsémet és engem is felnevelt. Bár nem kifejezetten az-az igazi anya típus. Persze ez annak is betudható, hogy elég fiatalon vált anyává, de akkor is Ő, mindig is az a karrierista típus nő volt. Talán emiatt is figyelt fel rá annak idején a fiatal és feltörekvő ügyvéd, Byron Laughlin. Aki mostanra az ügyvédi kamara egyik legkiemelkedőbb alakjává vált és aki természetesen az én apukám. Negyven éves, mugli származású és a világ legfinomabb szendvicsének megalkotója. Persze nyugodtan mondhatja bárki, hogy elfogult vagyok, de a tény akkor is tény. Ő tipikusan az a fajta apa, akit minden gyerek elképzel magának. Vicces, kedves, laza, jófej, keménykezű, de kellőképpen engedékeny is. Egyszóval a legjobb. De még mielőtt bárki is megvádolna azzal, hogy tényleg elfogult vagyok, kérdezzétek meg nyugodtan az öcsémet is Johny-t. Aki a saját kis 12 évével maga a megtestesült rosszaság. Igazán eleven, kis bajkeverő annyi szent.  Amennyiben Ő is felvételt nyert volna a Roxfort-ba, a nyakamat merném rá tenni, hogy a Mardekár-ba osztotta volna be a Teszlek Süveg. De mivel Ő nem részesült abban a megtiszteltetésben, amiben én, így továbbra is abba a Londoni iskolába jár, ahol annak idején én is töltöttem az iskolás éveimet. Rajtuk kívül nem sok rokonom van és tulajdonképpen rajtuk kívül más nem is tudja, hogy mi is vagyok valójában. Mindenki úgy tudja, hogy egy régi hagyományokkal rendelkező bentlakásos iskolába járok. Ami mondjuk nem teljesen hazugság, de legalább a lényeg legalább rejtve marad.
Ami pedig a Halálfalókkal és Voldemorttal kapcsolatos hozzáállásomat illeti… Meglepő, de igazából hidegen hagy a dolog. Sok gonoszságot láttam és hallottam már velük kapcsolatban, de úgy gondolom, mondjon ezért rám bárki bármit, hogy a jó mindig győzedelmeskedik. Tudom, hogy ez sokak szerint egy naiv kislány elmeszüleménye, de bízom abban, hogy igazam van. Az igazamért pedig képes vagyok tűzzel, vassal harcba szállni, és a végsőkig küzdeni a célom eléréséig és mégtovább.

Hiába van rengeteg barátom a Roxfortban, mégis sokszor érzem magam egyedül és olyankor rettenetesen hiányzik a családom. A lökött kisöcsém és az szüleim, na meg persze az mugli barátaim is. Talán ez az egyetlen olyan dolog az egészben, ami miatt sajnálom egy kicsit azt, hogy ennyire messze vagyok tőlük. De mint mindig, minden rosszban van valami jó. Így minden együtt töltött pillanatot mélyen elraktározok, és boldogsággal tölt el minden egyes alkalommal amikor eszembe jutnak. Pontosan úgy, ahogyan ez a komédiába illó jelenet is.

Soha életemben nem értettem , hogy anya miért vállalja el mindig a szomszédék kislányát, amikor ők nincsenek otthon, pedig sokszor még Johnny-val sem bír el. Na, nem mintha nem szeretném a kicsiket, mert nagyon is. De két bajkeverő bőven sok egy háztartásban, és nálunk Zokni meg az öcsém már pont betöltötték ezt a pozíciót. Azért kíváncsi vagyok, milyen rosszaságon törhetik már megint a fejüket. Ha nem ismerném már annyira őket, akkor azt merném feltételezni, hogy ez a nagy csend, ami ma egész nap a házon uralkodott az azt jelentené, hogy együtt vannak és játszanak valahol, mondjuk kint a kertben. De így az a sanda gyanúm, hogy ez tipikusan a vihar előtti csend szakasza.
- Jobb lenne, ha megnézném őket, ugye Horus? - néztem reménykedő tekintettel a gyönyörűséges hóbaglyom felé, aki éppen a jól kiérdemelt kis helyén ücsörgött a sarokban.
Nem is tudom pontosan mit vártam tőle. Talán egy kis megnyugtatás, vagy biztatást, hogy ma kivételesen nem lesz baj. De ő is pontosan úgy ismerte már a kedvenc kis szőrmókomat és az öcsikémet, mint én. Így meg se lepődtem a reakcióján, amikor inkább hátat fordított nekem és úgy csinált, mint ha ott se lennék.
- Na te aztán szép kis segítség vagy, mondhatom. - korholtam le játékosan, miközben mosolyogva tettem bele egy könyvjelzőt a kezemben tartott regény lapjai közé és lassan felálltam.
Abban a pillanatban, ahogy a kezem az ajtó kilincsére tettem, már meg is hallottam a lent zajló csatározás hangfoszlányait.
- Faith!!! - kiabált fel az emeletre anya, eléggé dühösen ahhoz, hogy tudjam igazam lett, és újabb katasztrófa van folyamatban.
- Jövök már, jövök. – sóhajtottam egyet és már robogtam is lefelé a lépcsőn. A kialakult káosz felé.
Ahogy beléptem a nappali boltíves ajtaján, nem tudtam eldönteni, hogy most sírjak inkább vagy nevessek. Nagyon úgy tűnik, hogy ha rosszalkodásról van szó, akkor ők aztán nem ismernek lehetetlent. A látvány, amit ezek hárman összehoztak, eléggé... hogy is mondjam... részletben gazdag volt. Azt hiszem ez a legjobb meghatározás rá. A kicsi Rose a kandalló előtt ült és tiszta korom volt, pontosan úgy, ahogy Zokni  és az öcsém is. De emellett még anya szoknyáját is sikerült össze kormozniuk. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy a szoba, többi részében csak a hatalmas nagy kupi uralkodott.
- Hát ti, meg mi a csudát csináltatok itt? - kíváncsian méregettem a csupa korom társaságot, vigyorogva az ajtófélfának dőlve.
Több se kellett Zokninak. Abban a pillanatban, ahogy meghallotta a hangomat, olyan sebességgel ugrott fel, és kezdett el felém rohanni, mint aki már ezer éve nem látott. Ezzel magában nem is lett volna semmi problémám, csak hogy Ő keresztülszaladt anya lábai között, aki ennek következtében elveszítette az egyensúlyát és hatalmas szitkozódások közepette érkezett meg az egyik társasjáték földre dobott táblájára. Igaz ez Rose-t és a többieket annyira nem hatotta meg, de engem egy kicsit azért ledermesztett egy pillanatra.
- Merlin szerelmére! Anya! Jól vagy? - kérdeztem aggodalmasan hangon, miközben elindultam felé, hogy segítsek neki felállni.
- Semmi bajom, kicsim. – mondta mosolygósan
De mire feleszmélhettem volna, a kialakult ijedtségből, máris újabb zűrzavar közepén találtam magam, mivel Zokni suttyomban ellopta a szobámból a varázspálcámat.
- Zokniii! Add csak azt ide nekem! - szóltam rá kicsit aggódva, hiszen más nem is hiányzott nekünk, csak az, hogy egy ilyen kis baki lebuktasson minket Rose előtt.
Lemerném fogadni, hogy most jót nevet magában, de esküszöm, hogy ha nem adja vissza a pálcámat, akkor azt nagyon megkeserüli.
- Merlinre esküszöm, Zokni, hogy ha nem adod vissza, akkor azt nagyon meg fogod, bánni. Tudod, hogy én nem szoktam csak úgy a levegőbe beszélni. - kiabáltam a kutyusommal, miközben csípőre tett kézzel álltam szemben a farkát csóváló szőrcsomóval.
A fene tudja, hogy ez a fenyegetésem volt e rá jó hatással, vagy csak szimplán meghallotta, hogy anya a konyhában, az ő ennivalójával csörögni, de végül visszaadta a pálcámat, és így egy fokkal megkönnyebbülten foghattam belel a romok eltakarításába.

Azt hiszem ez egy olyan emlékezetes momentuma volt az egyik nyári szünetemnek amit soha nem fogok elfelejteni, és ahányszor csak az eszembe jut, mindig jókedvű mosolyt csal az arcomra.