Furcsa újra itt lenni Londonban, hiszen az elmúlt időszakban utazgattam egy kicsit, kikapcsolódtam, stb. Muszáj volt elfelejtenem azt a férfit akinek sikerült a kőszívemet elrabolnia, aki megmutatta számomra azt, hogy van még remény, hogy van még bennem jóság és nem vagyok egy piti gyilkos, mint a többi halálfaló, hanem még én is vihetem valamire, és nem csak annyi van bennem, hogy csapos legyek egy kocsmában. Elhitette mindezt velem, aztán elhagyott engem. Mondjátok csak, milyen férfi az ilyen?? Minek kellett akkor mindezt elhitetnie velem? Minek kellett reményt adnia, ha esélyt nem kaphatok hozzá? Van egy olyan érzésem, hogy nem nagyon tetszett neki, hogy halálfaló vagyok, amin nem is csodálkozom, ha őszinte akarok lenni önmagammal, hiszen kétség sem fér ahhoz, hogy nem volt mellettem biztonságban, bármikor baja eshetett volna, tekintve, hogy ő a képzeletbeli jó oldalon állt, én pedig a rossz oldalt pártolom, így hát nem csoda, hogy elhagyott, csak hát... Legalább nem kellett volna hiú reményekbe dédelgetnie, nem kellett volna elhitetnie velem azt, hogy szeret amikor nem, mert senki ne mondja nekem azt, hogy szeretett, mert, ha szeretett volna, akkor most nem tartanék ott, nem tartanék ott, hogy fáj még csak belegondolni is, hogy szerettem valakit és el is vesztettem azt a valakit. Gondolataimból felébredve közeledek a házamhoz, majd egy varázslat segítségével könnyedén nyitom ki az ajtót és lépek be, lassan sétálva be a nappaliba, viszont mikor oda érek, hirtelen toppanok meg, szinte a lélegzet is a torkomon akad, hiszen eléggé megijedtem, amikor egy ismerős személyt pillantok meg a nappalimban, a kanapén ülve. - Rayna. - ejtem ki a nő nevét, de még mindig meglepődöttség tükröződik az arcomon, hiszen évek óta nem láttam őt. Néha-néha beszélgettünk, de utoljára a Roxfortban beszélgettünk normálisan.
Szinte minden lépésemnél hátrapillantok. Félek. Már tudom, hogy nem vagyok biztonságban itt sem, hiszen ki szeretne egy átkozott szörnyeteget? Ki akarna mag mellé egy lényt, aki minden hónapban egyszer vadállattá változik? Senki. Az év világon senki sem. Így hát hiába is álltam be a halálfalók táborába, elvesztettem a szövetségeseimet, akik, ha belegondolok valójában nem is voltak. Szerettem volna több ideig a városba tartózkodni és kicsit élvezni a szabadságot. Már hetek óta itt vagyok próbáltam beilleszkedni a menedékbe, de nem sikerült. Így jutottam el régi barátomhoz, Emhez. Egy idősek is vagyunk, egy évfolyamra jártunk annak idején és ugyan már jó ideje nem találkoztunk, mindig jutott időm egy-egy baglyot elküldeni hozzá. Ő meg tudott érteni. Remélem most is megfog. Nem került sok időmbe kideríteni, hol él. Azonnal útnak is indultam, az egyik helyről a másikra hopponáltam, miközben megvettem néhány apróságot, amivel meglephetem a lányt. Hiszen csak úgy nem mehetek oda... Csak úgy... Sokáig álldogáltam az ajtóban. Válasz nem érkezett a csengetésre. Körülsétáltam azt, majd jó idő elteltével úgy döntöttem, a hátsóajtót választom és besurranok. Sosem voltam egy jó kislány típus, szeretem megadni a módját az érkezésemnek. Nem múlik el sok idő, még megérkezik a meglepődött Em. Elmosolyodtam hangjára, majd felkeltem és közelebb léptem. - Em! Drága Em! Nem most volt már, igaz? - Vigyorodom el, és az asztalon lévő vajsörökből kettőt veszek el, az egyiket átnyújtom a lánynak. - Bocsi, hogy így betörtem, de... nem tudtam hová menni. Nem gond, ugye? - Sosem vallanám be, hogy félek kint vagy hogy üldözési mániám van minden pillanatban. Már csak egy csörrenésre is szívrohamot kapok. De azért ezt persze a lehető legjobban próbálom leplezni. - Mesélj... mi történt veled az utóbbi időben?
Kezdőlap
