Kifejezéstelen arccal bámulok  a csapos feje felett lebegő órára. Még három perc, négy másodperc, és kerek négy órája ülök ebben a kocsmában. Ahhoz képest, hogy nem vagyok életművész, nyugdíjas vagy utazó, mint a többi vendég, azért egész jól ráérek. Még azt sem tette szóvá senki, hogy nem állok le csak úgy random alakokkal beszélni, és hogy minden órában egyetlen shot tequilát iszom. A frissen elém pakolt kis pohárka már khívóan ott áll előttem, legalább két perce, és még csak a legapróbb kísértést sem érzem, hogy hamarabb lehúzzam. Nem is ízlik, nem is akarok inni, csak éppen azt akarom elkerülni, hogy kidobjanak innen. Mert akkor mégis hova mennék?
A másik ötletem a Kings Cross volt, de félúton irány változtattam, és itt kötöttem ki, amikor dél körül elindultam a Borgin & Burkes-ből.
Az öreg szó szerint elhajtott, szerinte a tojáshéj még a seggemen van, és nincs még mit kezdenie velem, menjek majd vissza húsz év múlva, vagy inkább negyven, de az se lenne gáz, ha inkább sohasem. Ezt is a tudtomra adta, és azt is, hogy utálja a famíliámat, és azt hitte, gúnyt űzök belőle, amikor odaállítottam egy félnormás állásért.
Mert ugyan mi szükségem lenne nekem egy olyan fizetésre, amit valószínű egy óra alatt elpallnék a nővéremmel, de akár egydül is, mert szerencsére nekem is van érzékem mndig a legdrágább és legfinomabb holmikat kiválasztani. Talán emiatt vesznek hülyére, és talán a túlzott jólöltözöttség teszi, hogy innen sem rúgnak ki, mert azért a csapos reménykedik valami zsírosabb borravalóban, azért teszi elém minden egész óra előtt a kis shot-os poharat, műgonddal szeletelt citrommal és egy csipet sóval. Amikor végre egészet üt az óra, olyan hirtelen, berögzült mozdulatokkal döntöm le, hogy még én is alig veszem észre. Ah, mégis ki a franc akar Borginnál dolgozni, ha helyette a kocsmában is tengetheti fölösleges szabad óráit az ember?
Mert nekem abból baromi sok van, túlságosan is. Az átoktörő habár kezd izgalmas lenni, megközelítőleg sem köti le annyira az időmet, mint ahogy szeretném. Én pedig rohadtul szeretném, ha kevesebb szabad időm lenne mondjuk kötelező és kevésbé kötelező halálfaló gyűléseken ücsörögni, csendben a sarokban, hagyni, hogy átnézzenek rajtam, és éreztessék velem minden pillanatban, hogy rohadtul nem bíznak bennem. Ennél már csak az lenne megalázóbb, ha rámküldenének egy nyomkövetőt. Ami mondjuk egyáltalán nem kizárt, gyakran elmorfondíroztam azon, hogy vajon melyik fickót vagy nőt bízták meg azzal, hogy szemmel tartson. Annyira valószínű volt, de mégis, mivel sohasem találtam kézzel fogható bizonyítékot, meggyőztem magamat, hogy csak fölösleges paranoia az egész. És akkor jön ez a fickó, szemébe lógó hajjal, egyébként pofátlanul fiatal, és próbálja bemesélni, hogy találkoztunk már valahol. Az agyam erre meg automatikusan kattogni kezd az emlékeim között, de ha nem unnám magam olyan rémségesen, és kicsit jobban tudnék figyelni, biztos egyből felismertem volna, de így csak segítséggel jött össze.
- Aham, csak párszor – válaszolom kelletlenül, és rezzenéstelen arccal nézem végig, ahogy a velem szembenlévő helyen fészkelődik. Eszembe sem jut azt mondtani, hogy kopjon le, de az arckifejezésem elárulja, hogy cseppet sem örülök a társaságnak.
- Szerintem ez egy elég fölösleges kérdés, ha vetted a fáradságot és idejöttél, biztos nagyon is jól tudod, hogy ki vagyok – jegyzem meg továbbra is barátságtalan hangnemben. Kezem az asztal alatt autmatikusan a pálcát tartó zsebeb felé kúszik, de alig lehet észrevenni a mozdulatot. Nem mutatom, de feláll a szőr a hátamon a jelenlététől, hiába próbál bizalmaskodóan mosolyogni, engem egyáltalán nem fogott meg.
Ahogy habozás nélkül csap bele a közepébe, látványosan elhúzom a számat. Tehát nem láb alól akar eltenni, bár ki tudja, lehet, hogy haledelként lennék hasznos a Nagyúrnak.
Éppen csak egy picit dőlök előre, de a kezemet nem veszem le a pálcámról, készenlétben állok.
- Mekkora mázlista vagy – teszek egy félreérthetetlenül cinikus megjegyzést, és csak utána térek rá én is a lényegre. - És mégis mik az elképzeléseid? Hogyan lehetnék még ennél is hasznosabb? - újabb gúnyos utalás. Biztosan tisztában van azzal, hogy tulajdonképpen még az alsógatyáját sem bízná rám senki abból a sleppből.

Én lennék a legboldogabb – jelentsen ez bármit is egy magamfajta fiúnak, aki szabályosan sportot űz melankóliából és önsajnálatból – ha nem kéne az asztal alatt a velem szemben ülőre szegeznem a pálcámat, és úgy tennem, mintha nem venném észre, hogy észrevette, és véget érhetne azoknak a kínos közjátékoknak a sorozata, amelyek a nyaramat végigkísérték, és amelyek valósznűleg az egész életemet végigfogják most már ezután- legyen az bármilyen rövidre szabott is. Mégis van egy elméletem - amelyhez egyre inkább ragaszkodok, mert valamiben muszáj hinni ebben a tetves életben – hogy azért mégiscsak érezném, ha nemsokára meghalnék. A levegőben, a zsigereimben, a vizeletemben, tök mindegy, de valamiben más lenne. Most azonban semmi változást, semmi rendkívülit nem érzek, azon kívül, hogy végre eljutottunk arra a pontra, hogy valamelyik csuklyás most már velem is szóba áll. Persze nem önszántából, de nem is hibáztatom őket. Velem lógni csak valami hangyányival különbözhet attól, ha a bitófán lóg az ember.
- Felőlem – vonok vállat flegmán, mint egy replikaként az alapvető udvariasságról szóló kis megegyzésére. Ennél több erőfeszítést nem érdemel részemről a téma. Nem a jólneveltségemről vagyok híres, már ha egyáltalán esetünkben lehet nevelésről beszélni a szó klasszikus értemében. Egyébként sem érzem úgy, hogy bármiféle tisztelettel tartoznék irányába. Egyrészt, piszkosul fiatal, másrészt azt mondta, kaphatott volna az én pesztrálásomnál is ócskább feladatot, tehát egyértelmű innen számomra, hogy nem egyike a Nagyúr legkiválóbb katonáinak, sőt, talán még meg is érdemli úgymond a büntetését. De én aztán nem fogom firtatni, hogy hol cseszte el ennyire az életét, hogy mellém került, mert egyébként rohadtul nem érdekel, és nem is akarom, hogy akár egy pillanatig is tévhitben ringassa magát.
A friss felfedezésem után a fenyegetőzése sem hat már túlzottan, éppen csak egy pillanatra vonom össze a szemöldökömet, mintha megszeppennék, de aztán hamar egy hanyag vigyor ül ki az arcomra.
- Miből gondolod, hogy idővel majd megváltozik, és nem fogok egész életemben sértett kamaszként viselkedni? - amint csak tehetem, akadékoskodok, és megejtek egy fáradt, életunt sóhajt. Kezd kicsit zsibbadni a kezem az asztal alatt.
Úgy képzeltem, hogy ha majd egyszer rátér a maga akadozó tempójában végre a lényegre, akkor majd valamivel izgalmasabb lesz, de csalódnom kell. Nem is próbálok úgy tenni, mintha különösképpen izgalomba jöttem volna.
- Szóval akkor most az jön, hogy lemérik, hány kiló vagyok, milyen messze tudok homokba ugrani és meddg bírok szaladgálni egy mókuskerékben? - kérdezem gúnyosan és továbbra is távolságtartóan.
- Hogy megnézni, miben vagyok jó? Nem kellett volna ezen egy kicsit korábban gondolkozni? Mit csinálnak velem, ha kiderül, hogy semmiben sem vagyok jó? Bedarálnak kutyakajának?