- Mi történt vele? – néz az ügyeletes gyógyítóra, miután képes elszakítani a tekintetét az ágyon fekvő férfiról.
- Agyvérzés. Eléggé kiterjedt. Maga..?
- Elnézést. Bartemius Crouch, az ifjabb – mosolyodik el vérszegényen, de udvariasan, mintha csak a tragikus helyzet tenné, és nem kapna agyfaszt minden egyes kurva alkalommal, hogy ki kell mondania ezt a nevet. – Cr… Mr. Crickerley a családunk jó barátja volt. Valamikor. – Inkább mégis a férfit nézi. Csak tíz évvel idősebb Sr.-nál, és az emlékeiben robusztus, nagyhangú, iszákosvörös pofaként él, de most az őrző ágyában fekve apróra zsugorodott matuzsálemnek tűnik. Valahol még most sem tudja elhinni, hogy ez a zsák aszott bőrrel borított csont Crickerley, aki egyszer úgy elseggelte, hogy még hetek múlva is csak hason mert aludni. Ez lenne Crickerley? Ez? Mintha legalább háromszor meghalt volna már, amióta évekkel ezelőtt, még gyerekként utoljára látta. – Az apámmal eltávolodtak egymástól, amikor néhány éve váratlanul visszavonult, de… - Vállat von, és felnéz a boszorkányra. Valamiért bizonyos idősödő boszorkányok akkor is képesek belelátni az apátlan-anyátlan fiút, ha nem is erőlködik. A gyógyító arca máris kevésbé szigorú. Félbehagyja a mondatot. Örül, hogy nem kell kimondania a konklúziót. Mert volna benne igazság.
Crickerley még az apjánál is nagyobb seggfej volt, ami a sötét varázslók üldözését illeti, csak jóval kevesebb volt benne a józan ítélőképesség és a sikerhez szükséges karizma, így aztán az ő vérengzésére már most se emlékszik senki. És dőlt belőle az elviselhetetlen bagószag. De két „addig átkoztam azt a ribancot, amíg el nem mondta, hol van” és „a Veritaserum alatt még azt is elcsicseregte, mekkora annak a féregnek a… jó, jó, ne a gyerek előtt” történet között például kviddicsezett vele. Sőt valószínűleg sakkozni is ő tanította meg, bár erre nem tud kristálytisztán visszaemlékezni, lehet, hogy nem. De ha csak egyszer is dobálgatta vele a kvaffot, azzal máris lekörözte Sr. apai képességeit. Na, ilyen mondatokat még úgy se akarna hangosan kimondani, hogy Carrow valahol odakint várakozik.
Megköszörüli a torkát.
- És most mik a – nyalja meg a száját sután – kilátások?
A boszorkány a vállára teszi a kezét.
- Nézze, Mr. Crouch, ezen a ponton még nem mondhatok biztosat…
- Már majdnem nagykorú vagyok. Legyen őszinte, gyógyító.
- Az állapota kritikus. Ha megéli a reggelt, akkor a legrosszabbon túl van, és valószínűleg felépül.
- Felépül, azaz..?
- A beszéd- és mozgató rendszerek súlyosan károsodtak, de idővel helyre jöhetnek. Ami viszont a mágikus képességeit illeti…
Önkéntelenül is kiköp az üres folyosón, amikor úgy nyolc-tíz perccel később kilép a teremből, hogy megkeresse Carrowt. A modorára valahogy nem gyakorolnak valami jótékony hatást az elmúlt időszak eseményei. Mikor megkapta a parancsot (még csak nem is személyesen, tömör, háromszavas üzenet, és azóta sem tudott rájönni, hogyan került a pergamendarab a ládájába), azt gondolta, hogy ez egyértelműen az ő első, rég várt próbatétele. Viszont mikor Carrow is előkerült, egy kicsit elbizonytalanodott. Mikor a saját vérében és verítékében úszva, beletörődve a biztos pusztulásba végül a Jegyet kapta meg, nem a halálos átkot, azt gondolta, bizonyított. Ez viszont egyértelműen hűségpróba. Annak is épp elég megalázó. Crickerley gyakorlatilag fél lábbal a sírban van, és ha történetesen meg is éli a reggelt, a maradék életét félkvibliként vagy egészen akként fogja leélni. A Nagyúr ennyire becsüli az ő képességeit. Rendben. Ennyi keserűséget még le tud nyelni. De az, hogy ezt a kibaszott feladatot még ráadásul Carrow felügyelje, az azért talán tényleg túl sok lenne ahhoz, hogy pusztán az ő büszkeségét törjék vele kerékbe.
Szóval talán mégsem őróla szól ez az egész. Talán az, hogy pont Crickerley és pont ők ketten Carrow-val, merő véletlen.
Bizonyára.
Elfordítja a pillantását a másikról, mert az az érzése, hogy ha még egy másodpercig vizslatja azt a bicskanyitogatóan melankolikus vonású arcát, rá fog üvölteni, hogy MONDD MÁR EL, MIT TUDSZ, CSESZD MEG. Az elmúlt időszak eseményei az idegeihez sem valami kegyesek.
- Engedélyezte, hogy itt várjunk reggelig. Ha változás történik, értesíteni fognak – közli a fejleményeket szenvtelenül, aztán felvesz egyet a látogatóknak kitett újsághalomból, és belelapoz, hogy jelezze, feladat ide vagy oda, nem muszáj ám egész éjjel csevegniük.

Carrow már azelőtt sem volt a kedvence a csapatból, hogy végignézte volna, ahogy különös brutalitással követ el szociális öngyilkosságot Dolohov lakodalmi afterén. De így mindenesetre még kevésbé kellemes összedolgozni vele. Miért nem végezhetett simán valami tömegbaleset mindazokkal, akik látták? De már nem olyan megsemmisítő a megalázottság, az emelt fővel, fapofával tovább létezés reflexe még mindig működik, és napról napra jobban bele tud szarni mindenbe. Röhejes érzés, de mintha ezzel folyamatosan veszítene magából valamit, ami korábban fontos volt.
- Ha stabilizálódik az állapota. Vagy ha meghal. – Leereszti az újságot. Komolyan reménykedést hall ki Carrow hangjából, vagy csak képzelődik? Persze, Carrow sosem tűnt igazán lelkesnek, vagyishát… a fasz se tudja, egyáltalán nem ismeri. Kutató pillantással néz vissza rá. – Van – bólint kis hatásszünet után, és nagyon figyel, hogyan reagál erre Carrow. Végül is egy éjszakája vagy, hogy megfigyelje, mire hogyan reagál, hogyan veszi ki a részét ebből, ha ez nem is elég idő arra, hogy kiismerje, akkor is érdemes vennie a fáradságot az információgyűjtésre. És ő valamikor azt gondolta, hogy ezekkel az arrogáns seggfejekkel legalább valamiféle szövetségesek lettek. Hát nem. Még csak nem is szövetségesek. Neki mindenki az ellensége, és jobb, ha Carrowra is egyszerűen így tekint azzal a közönyös tekintetével együtt.
- De a gyógyító szavaiból ítélve valószínűbb, hogy túléli. Szobanövényként, de túléli. – Igen, látni akarja, mit érez Carrow a feladattal kapcsolatban, kelt-e valami érzést benne az ölés gondolata, vagy minden melankolikus nemtörődömsége ellenére már ő is úgy ontja magából a főbenjáró átkokat, mint Dolohov? Nem is tudja igazán, mit vár, hogy látni fog rajta, izgalmat, félelmet, elköteleződést vagy marad ugyanez az idegesítő közömbösség? Valahol mélyen lehet, hogy inkább azt próbálja leolvasni Carrowról, hogy neki hogyan kellene éreznie, mert most fogalma sincs, mit érez, és hogy érez-e egyáltalán valamit. Az ő keze voltaképpen még mindig megdöbbentően tiszta. Most még az. Reggelre ez elmúlik, és ostoba érzés, hogy ezzel kapcsolatban éreznie kellene valamit, de csak az üresség, és Carrow érdektelenségébe tekinteni borotválkozótükör gyanánt, nos, nem igazán segít rendet rakni magában.
Nekik most voltaképpen azt kellene megbeszélniük, hogy hogyan teszik el láb alól Crickerleyt, amikor bebizonyosodik, hogy magától már nem fog elpatkolni. Valami nagyon impozáns és okos megoldásra lesz szükség. Nyilvánvalóan ki kell használniuk ezt a lehetőséget, hogy elnyerjék a Nagyúr megbecsülését. És az egyetlen, amit tényleg tud Carrowról, azon kívül, hogy sokkal jobb őrző volt nála, az, hogy legalább a régi ártások iránti szenvedélyt osztják, ráadásul a varázstárgyakhoz is van szeme. Ketten biztosan össze tudnának hozni valami figyelemreméltót még ebből a megalázóan kisszerű feladatból is.
Ha képes lenne arra, hogy igazán összedolgozzon vele. És persze, ha Carrow képes lenne.
De még arra sem képes, hogy feltegye a kérdéseit, és ne ellenségként nézzen rá.
Gúnyos grimaszt vág a kérdésre.
- Aranyos gyerekkori történeteket meséltem Crickerleyről, amíg a gyógyító meg nem hatódott – veti oda az igazságot, végtére is ez történt, és ez is egy burkolt kérdés, csak már nem szemtől-szemben teszi, csak lopott karvalypillantással figyeli a másik arcát, hogy kitalálja, Carrow munkaköri leírásában milyen súllyal esett latba Crickerley kötődése a Crouch családhoz, vagy egyáltalán. – Nem mintha el tudnám képzelni, miért olyan fontos, hogy ez a nyomorult lény megszűnjön létezni – mondja ki végül fojtott hangon egyenesen Carrownak, amit már régóta ki akart, pedig egy túlbuzgó fiatal halálfaló akár még ki is forgathatná a szavait úgy, hogy árulásnak tűnjön. Carrow persze úgy ül ott mellette, mint akit a kibaszott világon semmi sem érdekel. – Ez egy kegyelemdöfés. Ez a rohadék pedig nem érdemli meg a könyörületet. Semmilyen formáját.
Ledobja az újságot, és hátracsúszik egészen a karosszékben, kényelmetlenül oldalt fordított fejjel, már nem is leplezi, hogy Carrowt bámulni és a pléhpofájú kis rezdüléseit elemezni mennyivel jobb időtöltés, mint visszavonulni saját magába, és meggyőződni róla újra és újra, hogy még mindig nem érez semmit, és még mindig nem, és még mindig nem, és azt sem tudni, hogy ez az ijesztőbb, vagy az lenne az, ha egyszer csak mégis érezni kezdene.

Meglepetés tükröződik a tekintetében a váratlan megjegyzésre, majd rögtön valami leplezni sem próbált elismerésféle; azt hitte, Carrow tényleg ennyire beleszarik mindenbe, de persze, ha már van egy ilyen kaliberű megoldás a zsebében, akkor érthető, hogy nem ugrik ki a bőréből, hogy szép csillogóra be kell csomagolnia egy kihívást nem jelentő gyilkosságot. És be kell látnia, hogy tényleg egyáltalán nem ismeri Carrowt, inkább csak előfeltevései vannak vele kapcsolatban, de azok is olyan felszínes impressziók alapján készültek, hogy akár pont az ellenkezőjük is lehet hasonló valószínűséggel igaz. Valami megelevenedik benne abból a távoli, tulajdonképpen nem valami megalapozott tiszteletből (csodálatból?), amit korábban, még közös roxfortos éveik alatt táplált iránta.
Aztán el is múlik.
Ingerült fintor villan az arcán, de eltűnik egyből.
- Akkor talán fáradj át a másik szárnyba hallásvizsgálatra – közli immár hibátlan pléhpofával, szenvtelenül. Nem kerüli el a figyelmét, hogy Carrow a kedvéért félredobta az egykedvűségét, de ezen sajnos a legkevésbé sem tervez meghatódni. Állja a vizslató pillantást. – Mérget vehetsz rá, hogy ha bármi meghatót találtam volna Crickerley maradványaiban, már otthon lennénk. – Hűvös, de őszinte. Ha érezne valamit Crickerley iránt, ha úgy gondolná, hogy tartozik neki a majdnem-apaképért, nem jelentene gondot megadni neki azt a kegyelemdöfést, mert ismeri az aurorok értékrendjét, és mert óhatatlanul ez a merev értékrend internalizálódott benne is. Rátenné az életét, hogy pont ahogyan ő, úgy Crickerley is szívesebben választaná a legirgalmatlanabb kínhalált, mintsem hogy csak egy percet is kelljen nyomorékként vagy pláne kvibliként élnie, és méltatlanná válni mindahhoz, ami szerint élt.
Ha érezne bármit, ez csak a végtisztesség megadása lenne, semmivel sem több, mint egy marék rögöt dobni a koporsóra.
De ezt Carrow nyilván nem tudja vagy nem érti, és neki már nincs is kedve elmagyarázni neki.
- Valóban? – kérdez vissza leplezetlen gúnnyal, tessék, ő is tud ilyen pofátlanul kóstolgatva nézni, nem csak Carrow gyakorolta be ezt a pillantást gondosan a tükör előtt. – Most már tényleg kezdek meghatódni – jelenti ki szárazon. – Ezt a figyelmességet, Carrow. Igazán nem kellett volna. Köszi. – Persze, fogalma sincs, hogy Carrow mire képes, ölt-e már. Alecto más lapra tartozik, talán őt ismeri leginkább közülük, persze, az is csak a felszín, de az ő könyörtelenségében eszébe se jutna kételkedni. Az öccse viszont mindig puhábbnak tűnt. – Akkor a legjobb, ha sorsot húzunk, hogy kié legyen a megtiszteltetés. – Meg se rezzen a tekintete. Ha Carrow hülyének nézi is, attól még nyilvánvaló a provokálás, és működik is: egész megfeleléskényszeres lénye vonít, hogy reagáljon úgy, ahogy a másik akarja, és követelje magának a feladatot, hogy bezsebelhesse érte Voldemort elégedettségét. És még csak nem is azért nem tesz így, mert számítana, hogy ebből a kettejük közti, kisszerű basztatásból ki jön ki győztesen. Nem.
Azért, mert valahol mélyen még mindig tart attól, hogy igenis érez valamit, és Crickerley életének pusztán biológiai értelemben vett kioltása a férfi iránti tiszteletből történne, nem elhivatottságból válaszott mestere felé. Ha Carrow cselekszik, akkor ez a dilemma nincs.
Üres tekintettel nézi azt az alattomos villanást a sötét szempárban, és nagyon lassan, nagyon hidegen elmosolyodik. Ha azt hitte, hogy ezzel az alsópolcos szemétséggel majd sikerül bármilyen reakciót kicsikarnia belőle, hát kurvára téved. Tudja, hogy békénhagyott kívülállóból végérvényesen eleven céltáblává vált, tudja, hogy úgy megalázta magát előttük, hogy az már nem helyrehozható. De közben valahogy teljesen kiégett belőle minden érdeklődés az iránt, hogy mit gondolnak róla. Már semmi sem számít azonkívül, hogy Voldemort elégedett legyen vele.
És azóta hetei, hónapjai voltak rá, hogy felkészüljön az ilyen megjegyzésekre. Ő pedig mindig elvégzi a házi feladatát.
- Repes a szívem, hogy ilyen mély benyomást tettem rád, mindvégig csak remélni mertem, hogy élvezted. – Még mindig farkasszemet néz vele, a halvány, érzelemmentes mosoly odaragad a szájára. – Ezek után tényleg egészen elszomorít, hogy ennek ellenére sem készültél fel az evakuációra – görbül le az ajka tettetett bánattal. – Még szerencse, hogy ma pont bevettem azt a gyógyszert. Biztonságban vagy. Már amennyire ez a közelemben lehetséges, persze.
Bármennyire is idegesítő Carrow nyugodtsága, sőt önelégültsége, nem pillant el róla, hiába nem hoz semmilyen új információt az expedíciót. Percek is eltelhetnek így, hogy csak egymás szemébe bámulnak, mire egy vállrándítás kíséretében újra megszólal, unott, vontatott hangon:
- Szóval, hogy csináljuk? Feldobunk egy galleont? – pillantása lustán végigkúszik a környezetükben a tárgyakon. – Vagy lejátszhatjuk varázslósakkal is, ha ez megfelel. Biztosan van valahol egy készlet. Időnk van bőven. A győztes dönt.

- Mi az, Carrow? Most már nem is akarod levenni a vállamról a terhet?
Pengeéles pillantással mélyed Carrow szemeibe. Tényleg csalódott, vagy csak ő próbál tudat alatt kompenzálni azzal, hogy valami gyengeséget keres az elkényeztetett aranyifjú unott nyugalmában? Talán. Mégis miért lenne ennyire fontos neki, hogy ő tegye meg? Együtt mégsem ölhetik meg Crickerleyt, kitalálhatnak együtt egy tervet, és véghezvihetik együtt, de a gyilkosság egy utolsó, magányos ecsetvonás, azon nem osztozhatnak. Ennyire méltóságán aluli volna ez a feladat? Vagy egyszerűen csak ennyire az, aminek látszik, a sötét művészetek iránt érdeklődik ugyan – mintha volna olyan közöttük, aki nem érdeklődik irántuk –, de utálná bepiszkolni a kezét? Semmit nem tud róla, és ennek a semminek a nagyrészét is az előző percekben tudta meg, nem az együtt a Roxfortban töltött évek során.
A kölyökévek illúziói, úgy tűnik, így foszlanak szét, simán, prózaian, egyik pillanatról a másikra, drámai zene nélkül, anélkül, hogy egyáltalán bármi történne. Csak így. Ilyen közelségből már Carrow sem jobb a többieknél, és a többiek sem jobbak Dolohovnál, és Dolohov ugyan jobbnak bizonyult nála azokban a kritikus percekben, Dolohov legyőzte minden lehetséges módon, de attól még ugyanúgy csak egy hétköznapi rohadék, hétköznapi fájdalmakkal és hétköznapi esendőséggel. Mind azok. És csak ennyi. Tulajdonképpen most, ezen a csendes, jólesően fertőtlenítőillatú, félhomályos folyosón annyira távolinak tűnik az az önmaga, aki a saját magánakvalósága ellenére is titkon irigyelte, bálványozta, sóvárogta ezt az emblematikus testvériséget, amióta csak a Mardekárba került, annyira távolinak, annyira idegennek, mintha egy teljesen különálló ember lenne, egy egyre gyengébben derengő sziluett a folyosó másik végén. Neki már semmi köze nincs hozzá.
Így aztán a neki szánt undor se jelent semmit, a gúnyosan higgadt szavakba vegyülő indulat sem lényeges. Nem számít, hogy észre van véve, valamikor talán még ez is eredmény lett volna. Most csak ürességet érez, valami értelmezhetetlen, értelmetlen hiányt, mert annak a fájdalmatlan ürességnek a helyén egyszerűen soha nem volt semmi. Most legyen szomorú amiatt, mert miatta még Regulus sem emelné fel a hangját így, mert még Regulus sem választaná Dolohov és őközüle őt, még Regulus sem, nemhogy egy ilyen örökös unott érdektelenségben létező Amycus Carrow, akitől még az is furcsa, hogy egyáltalán bármi eljut az agyáig a nővérén kívül? Mégis mi a fenét nyerne azzal, ha nem lenne egyedül, mire lenne ez jó?
- És akkor mi van? – kérdez vissza egyszerűen, épp csak kicsit türelmetlenül. – Ilyen sokáig tartott, hogy reagálni tudj? Most akarod megbosszulni Dolohov orrát? Egyeztessünk le egy időpontot párbajra, vagy mi a faszt akarsz?
Az ő hangjában nincs indulat, csak ez a bosszús türelmetlenség, még az apja és az Azkaban említése sem tudja kihozni a sodrából, pedig ezzel már tényleg kiérdemelné a másik, hogy ő is kapjon egy-két eszelős pofont. De hiába próbálja ráhúzni az egészet. Tisztában van a hibáival. És viseli is a következményeket. De Dolohov kezdte. Nem minden látszott abból, ami történt. Dolohov akarta az egészet, tulajdonképpen Dolohov emelte fel helyette az öklét, ő zúzott a saját arcába vele, ő mondatta ki vele a főbenjárók igéit, miközben valójában ő törölte fel vele a padlót. Csak ő veszített. Ez viszont mindenki számára nyilvánvaló kellett, hogy legyen, ha azt nem is tudhatják, mi mindent veszített voltaképpen. Most akkor legyen még hálás is, amiért feltakarítottak utána? Hálásnak kellene lennie érte, nekik? Lehet. Talán hálás is. Pedig nem őt védték meg vele, csak Dolohovot, az ő kimosdatása kellemetlen járulékos veszteség volt, de megtörtént. És ettől az egész még gyűlöletesebb, még megalázóbb. Mintha kellenének Carrow méreggel átitatott szavai ahhoz, hogy bűnhődjön a kisebb részben Dolohov, nagyobb részben saját maga ellen elkövetett bűnökért. Vagy akár ahhoz, hogy ne tudja elfelejteni egy pillanatra sem, hogy milyen hosszan és irgalmatlanul kell még bűnhődnie értük.
Carrow kurvára lófaszt se tud az egészről. Se Dolohovról, se őróla, de még saját magáról is fikarcnyit sem.
- Lehet, hogy elkerülte a figyelmed, de már neked is van egy cellád Azkabanban – közli még halkan, szárazon, és végigsimít a talárja ujján, ahol a szövet és a bűbájok takarásában a Sötét Jegyet viseli. Mégis mi alapján gondolja magát Carrow különbnek nála? Mert rohadtul semmi oka nincs rá. Rohadtul nem különb ő sem. Egyikük sem.
Hagynia kéne, hogy Carrow végezze el a feladatot. Talán akkor rádöbbenne ő is, hogy benne van, és ezen semmilyen leszaromság nem tud már változtatni. De megint, mit számít ez neki, mit nyer ő Carrow önreflexiójával? Kurvára semmit. Mert Carrow sem számít kurvára semmit sem. Se a véleménye, se a megvetése, se a dühe, se az, hogy képes-e végül végezni Crickerleyvel. Kurvára nem fontos.
Egykedvű pillantása csak akkor elevenedik meg néhány másodpercre, amikor látja a mozdulatot, és nyugodtan kinyújtja a kezét, hogy elkapja az érmét. Megrázza a fejét a sakkra. Nem. Már nincs is kedve játszani Carrow-val, csak hogy múlassa az időt. Miért is kellene húzni az időt, megvárni, hogy Crickerley magától jobb létre szenderüljön, és közben végighallgatni ezt a banális sértegetést? Egyszerűen csak menjenek biztosra, és tűnjenek el innen mihamarabb. Unottan, de egyúttal nem is leplezett nyugtalansággal dobálgatja Carrow galleonját. Méreg. Persze. Ez kézenfekvő. De mégiscsak egy ispotályban vannak, ahol a mérgeket minden további nélkül kimutatják, legfeljebb az egzotikus, ritka, különösen drága fajtákat nem. Ilyen mérget pedig Carrow talán elő tud teremteni az éjszaka közepén a semmiből, de ő biztosan nem. Ennél egyszerűbb megoldás kell.
- Hagyjuk a mérgeket. Most bizonyára keringésjavító bájitalokat adnak neki. A megfelelő dózis segít, de nagyobb mennyiségben csak még inkább felborítja a törékeny egyensúlyt. És még a legkiválóbb gyógyító tévedhet olykor-olykor az adagolással. – Abbahagyja az idegesítő mozdulatsort, és a markába zárja a galleont. – Csináljuk. Fej vagy írás? – kérdezi mindenféle álságos udvariaskodás nélkül, szinte nyersen Carrow-t, mivel úgysem számít az egész, hát válasszon csak ő. Újra feldobja a galleont a levegőbe, most magasra, aztán a kézfejére csapja: fej.

Van valami kétes élmény abban, ahogy a leszaromság mintaszobra képes indulatokat produkálni Dolohov földi üdve érdekében, szinte nem is leplezett érdeklődéssel figyeli. Nahát. Meglepetés. Mert bármennyire is marad a flegma pókerarc, a feszültség szinte úgy úszik a levegőben, mint a fertőtlenítő illata. A fertőtlenítő illata pedig kurvára kellemes, segít ébren maradni, koncentrálni.
- Örömteli, hogy te is így látod - von vállat végül, de ez csak elvi igazság, amelyben elvi síkon egyetértenek ugyan, valójában viszont ez az, amit még mindig nem tudott feldolgozni. Az ő szempontjukból megérdemelte volna, hogy darabokra szedjék, és miután Dolohov kiesett a játékból, már ő sem tudta volna visszafogni őket. De nem tették. Hagyták végigkúszni a padlón, összeszedni a kibaszott pálcáját, és elmenni. Bár igazság szerint kár lett volna az erőfeszítésért. Dolohov átka után úgysem tudtak volna újat mutatni. Mit számított volna pár jobbhorog? Üresen figyeli a rángatózó izmokat Carrow arcában, azt hiszi, hogy tudja, mi jár a fejében.
Ja, mert én aztán kurvára sértetlenül távoztam, tényleg.
- Hát persze. -  Bólint, és közben hangtalanul felnevet, aztán odatapad a szájára ez a gúnyos, fensőbbséges mosoly. Hát persze. Hiszen ő Bartemius Crouch, az ifjabb, ugyan ki is ne vélné tudni az összes kis lelki gyötrelmét, a figyelemhiányát, a feltűnési viszketegségét meg a többi patológiás vonását? Talán tudják is. Nem olyan bonyolult lélek, hogy ne lehessen teljes egészében levezetni az egyenletet egy kocsmai összetűzésből. - Nagyon frappáns válasz. Nem mintha el tudnám képzelni, hogy bárkire is kezet emelsz, Carrow, de azért kösz a megnyugtatást - von vállat.
Nem is próbálja eltitkolni, hogy élvezi azt a fájdalmas rándulást Carrow mísz arisztokrataarcán, óh, nagyon is élvezi, hát tényleg még mindig itt tart ez a szerencsétlen rohadék, még mindig nem fogta fel, hogy a megtiszteltetés örökre szól, és nem játék volt, még mindig azt hiszi, elég elfordítania a fejét, ha csúnyát lát. Szélesebbre húzódik a mosolya, a más nyomorában lelt gyönyörűség felparázslik a szemében, önkéntelenül újra végighúzza az ujjait a karján, mintha az egész világon a legbecsesebb és legtörékenyebb dolgot cirógatná. A szakadék most válik teljessé kettejük között: Carrownak teher az, egy elrontott lépés, amiért ő fogcsikorgatva küzdött, amiért most is hajlandó akármit áldozni, ami egyszerűen maga a minden. Carrownak teher. Bosszúság, sőt indulat, megvetés, harag szűrődik a halk, még kettejük közt is alig hallható szisszenésébe.
- Neked semmi közöd ehhez az egészhez, Carrow, leszarod, sőt szégyelled - de aztán mégis leginkább csak őszinte, ahogy folytatja: -, akkor miért..?
Tényleg kíváncsi rá? Meg tudná érteni, ha választ kapna?
Végtelenül lassan emelkedik a magasba a galleon, végtelenszer körbefordul, mielőtt a kézfejére csaphatná, a tenyere is végtelen hosszú ideig süllyed és emelkedik, amíg fel nem villan mindkettőjük előtt az érme aranyló felszíne.
Fej.
Tehát ő csinálja majd. Némi halovány, kesernyés csalódottságot érez, amiért nem leckéztetheti meg Carrowt, dehát a végén ugyanez lett volna az eredmény: hagyta volna, hogy beszarjon, aztán pedig megcsinálta volna ő helyette. Ennek így kell lennie, most már tisztán érzi, amit az elejétől fogva, hogy neki kell végeznie Crickerleyvel. A gondolataiba merül, távolról érzékeli, hogy Carrow felállt, értetlenül pillant rá, ingerülten, nehogy már most azt képzelje, hogy akkor ő el is húzhat haza, és moshatja kezeit, már nyitja a száját, hogy ráripakodjon, amikor meghallja a mondatot, bár nem áll össze azonnal a szavak értelme. Megdöbbenését esélye sincs titkolni.
Hagyja, hogy kivegye a kezéből az érmét, értetlenül néz vissza az ádáz (vagy csak képzeli, hogy ádáz? ádáznak tűnik ezzel a sápadt elszántsággal, pengeszájjal) arcba.
- Honnan tudjam? - válaszol automatikusan, magától értetődő ingerültséggel. - Gyöngyajak, asztragálusz, bíbor bucchu, keserűlapu, ezek a leggyakoribb hatóanyagok, valami ilyesmi lesz a neve is. Néhány csepp lehet a normál dózis.- Úgy néz rá ez a kurva Carrow, mintha legalábbis medimágusi diplomája lenne, pedig egyszerűen csak elvégezte a házi feladatát, idáig terjedt. Felemelkedik ültéből, megáll a másik előtt. Jóval nehezebben jön a kérdés, mint amennyire gondolatban tűnt annak.
- Szóval? Te megszerzed, én beadom neki? Hogy csináljuk? - Hanyag nyugalommal, szinte félvállról kérdezi, de a pillantása élesen próbál támpontokat találni Carrow tekintetében.
Pontosan tudja, hogy értette. És ezzel valahogy visszahozta magát annyira, hogy újra emberszámba vegye. Sőt.
De mégis valami lebírhatatlan kényszert érez, hogy menekülőutat adjon neki ezzel a kérdéssel. Fasz tudja, miért. Mert Dolohovhoz és a Foltozott Üsthöz ennek kibaszottul semmi köze, az biztos.

Ő viszont meglepődve fordul felé a kérdésre. Ez tényleg valódi kérdés? Vagy újabb gúny? Eddig nem érezte magát azért teljesen Asperger-szindrómásnak (bár a biztonság kedvéért néhányszor kitöltött egy pár nemzetközileg elfogadott diagnosztikus kérdőívet), de Carrow-ban olvasni komolyan megedzi az emberismeretét. Vállat von, és előrefordítja a fejét, bár a pillantása időnként ellenőrzően vissza-vissza tér Carrow-ra, hogy komolyan még mindig jó leplező technikának gondolja-e ezt a merev mozaikbámulást.
- Kinézem belőled, hogy véres történelmi ereklyéket meg sötét ritkaságokat gyűjtögetsz, vérfarkasviadalokon fogadsz meg foglyulejtett kentaurokra meg kislányvélákra licitálgatsz titkos pincékben, aztán szemrebbenés nélkül végignézed ezzel a szenvtelen és kifinomult arckifejezéssel, ahogy a házimanótok levagdossa a saját ujjait, mert portörlés közben véletlenül összetörte a gyűjtői értékű méregfioláidat. Gond nélkül, tényleg, bármit. – A tekintete újra megállapodik az elkényeztetett, dúsgazdag aranyvérű aranyifjú tankönyvi illusztrációján, és kissé elmosolyodik, gunyorosan, lekicsinylően. – Egészen addig a pontig, amíg moccannod sem kell érte. De hogy te bemocskold a finom kezed, személyesen? Ugyanmár, Carrow. Te egy finom lélek vagy. Úrifiú. Az ilyesmit meghagyod azoknak, akiknek muszáj megtenniük helyetted.
Talán azért, mert erre az önkéntelennek és már-már őszintének tűnő kérdésre ilyen könyörtelenül szabatos választ adott, talán azért hagyja utána szó nélkül a felcsattanást. Mert Carrow kiesik önmagából, és úgy ripakodik rá, hogy ha ő nem uralkodna ennyire gondosan minden egyes rezdülésén, akkor biztos összerezzenne vagy hátrahőkölne, ha nem is az ijedtségtől, de mindenesetre a megrökönyödéstől. Így is meglepettség, értetlenkedés villan a szemében, mielőtt egy pislantással újra kiürítené. Végignéz rajta. Alaposan. Viszonozza az indulattól izzó szempár pillantását a maga üres, hűvös tekintetével, aztán nagyon lassan vállat von, és elfordítja a fejét. Puszta tisztességből nem hagyja eluralkodni a száján azt a nagyon is értő, kesernyésen gúnyos, cinikus félmosolyt, ami még ilyen visszafojtott, kezdetleges formájában is azt üzeni: Én is csináltam már visszafordíthatatlan faszságokat, Carrow. Felismerem, ha látom. De nem mond semmit.
Még akkor sem, amikor Carrow végre megszólal, bár nyilvánvalóan csak azért teszi, hogy valahogy úrrá legyen a saját ingerültségén vagy szégyenén, amiért kimutatta ezt az ingerültséget. Újra csak vállat von, pedig segíthetne neki, valószínűleg bármi, amit mondana, segítene továbblépni a feszengésből, pedig nagyon nem tudna mást mondani, mint hogy… rendben, kimondja:
- Te és a röhejes motivációid? Talán tényleg nem. A közös ügyünk viszont nagyon is. És ha előbbinek köze van az utóbbihoz… akkor akár akarom, akár nem, érdekel.
Így aztán elmagyarázza, mit és hogyan, és komolyan elhiszi a megérzés ellenére, hogy Carrow be fogja érni azzal, hogy megszerzi a gyógyital mérgező dózisát, aztán rálőcsöli a munka oroszlánrészét (bár végülis technikailag a beszerzés jelent egyáltalán munkát, mert aztán becsorgatni egy fél fiolát Crickerley öntudatlanul nyitva álló, rossz fogú és máris bomló leheletű szájába már nem igazán teljesítmény, csak akkor, ha vannak még morális aggályaik, amelyeknek tulajdonképpen létezniük sem kellene). Pillantása fürkészően vándorol ide-oda Carrow sima, szabályos arcán, próbálja leküzdeni a késztetést, hogy azt bámulja premier planban, ahogy a másik éppen darabokra cincálja a saját ajkait. Végül egy másodpercre megállapodik a tekintete egy kiserkent vércseppen. Milyen ideges, állapítja meg valami sovány, szomorú elégtétellel, na, nem mintha ő nem lenne az, de kénytelen uralkodni magán, jó lenne, ha legalább egyikük észnél maradna.
Tizenhét perced. A szemöldöke a homloka közepéig szalad, sok mindenre számított, leginkább arra, hogy mindent neki kell majd csinálnia, de az, ahogy Carrow kiadja a feladatot, valahogy letisztázza a dolgokat. Értetlenül néz vissza rá, majdnem egy percig mérlegeli, hogy ezt most valóban úgy értette-e, és egyáltalán miért, amikor felkínálta neki a menekülőutat, amire szüksége sem volt, hiszen a szerencse neki kedvezett, rá osztotta a döntés jogát. Ez így nem jó. Nem stimmel. Szóra nyitja a száját, hogy akadékoskodjon, de aztán be is csukja, és bólint, hagyja, hogy elforduljon, nekidőljön a falnak. Hát rendben. Néha kénytelen az ember ilyen kesztyűs kezű Carrow-kat is akaratlanul tisztelni az értelmetlen, logikátlan balfaszságukért.
Már el is indulna, a lábában a lendület, mikor Carrow mégis visszafordul. Nem néz rá, csak elmosolyodik a szavain, aztán már megy is:
- Igen. Jó.
Még van két percük a váltásig, mikor visszatér, a gyógyító épp szembejön a folyosón, együttérzően rámosolyog, ő mereven vissza; a zsebében már ott az ólomsúlyú fiola a bíbor bucchu oldatával, ebből tartották a legnagyobb mennyiséget, így valószínűsíthető, ez az elsőként választandó szer, és Crickerleyt is ezzel kezelik. De ha nem is, egy újabb agyvérzés vagy egy kiadós belső vérzés kapcsán nem fognak minden részletre kiterjedő boncolást végezni rajta, hogy mérgeket keressenk, az egyszerűbb vizsgálatok pedig nem fognak szándékos túladagolást mutatni. A fiolán feltüntették az adagolást is, így még könnyebb dolguk van. Leteszi a hóna alatt tartott sakk-készletet Carrow mellé, aztán a kórterem ajtajához lép, keze máris a kilincsen. Minek vesztegetnék az időt?
- Nélkülem nehezen magyaráznád el, mit kerestél odabent – teszi hozzá halkan magyarázatképp, de a pillantása elárulja: még most is visszaléphet, ha akar. A fiola továbbra is az ő talárzsebét nyomja.

Nem készül pszichomedimágusnak, de még csak legilimentornak sem – tulajdonképpen nem készül már semminek, kész van, már nem kell az életművéhez az sem, hogy jövőre iskolaelsőnek válasszák –, Carrow lelki világa pedig nem több egy pillanatnyi beszédtémánál, amely esetleg megakadályozhatja, hogy bekattanjanak egymás társaságától, mielőtt még egyáltalán a feladat végrehajtásához kezdhetnének. Ezt a funkciót betölti. Az, hogy beletalál vagy mellényúl, nemhogy nem becsületbeli kérdés, de rohadtul egyáltalán nem is érdekes, nem is kérdés. Mindössze vállat von.
Határozottan beteges ez a mosoly, nem áll jól. Majd ha megint kifogynak a témából, esetleg megjegyzi, egyszer, talán.
-  Örömömre szolgál – biccent, és még csak nincs is gúny a hangjában, egyrészt mert a mondat ebben a kontextusban géphangon is tökéletesen szarkasztikus, másrészt mert mégiscsak ölni jöttek, ha egyszer majd elkezd hinni a karmában, akkor lehet, hogy megnyugtatja a lelkiismeretét, hogy élete első szándékosan kivitelezett gyilkosságának estéjén Carrow egójának simogatásával bedobott egy jócselekedetet is a karmagépbe.
Faszt. Le van szarva az egész.
-  Én is erről beszéltem – rántja meg a vállát újra, és egyre inkább úgy érzi, hogy valami végtelen nyugalom árasztja el, a tökéleteles érdektelenség semmihez nem hasonlítható, biztonságos nyugalma, amely eltompít és kizár mindent, Carrowt, Crickerleyt, a gyógyítókat, néhány abszolút nirvánányi pillanatra még az Azkaban gondolatát is. Igen. Őtudja, miért van itt, és ez egészen máshogy cseng és más visszhangot ver benne, mint Carrowban. –  De ez megint a mosod kezeid, Carrow – fűzi hozzá unottan, színtelenül. – Van választásod. Mindig van választás. Akkor is volt, amikor magadra vetted – kósza simítás a bal karján –, és azóta is, folyamatosan. Engedelmeskedsz a parancsnak vagy elbaszod. Eljössz vagy nem. Megteszed vagy nem. És választottál. Te választottad, hogy itt vagy. – A tenyere egy pillanatra betakarja egészen a Jegyet, amelyet ugyan nem lát, akkor sem látná, ha felhajtaná a talárja ujját, de pontosan tudja, hogy hol van, milliméterre pontosan. Egy pillanatra eszébe jut Selwyn tenyere ugyanazon a helyen, de most ez a gondolat sem vált ki semmilyen érzést. Selwyn tenyere már nincs ott. De a Jegy ott van. Tökéletes nyugalom: virrasztás a Gecsemáné-kertben. Csak ő egész más isten fiának gondolja magát.
-  Egy fasz vagy, ha ki akarod vonni magad a döntés felelőssége alól, csak mert elviselhetetlennek gondolod a többi alternatíva következményeit.
Csak akkor lesz ideges, amikor már folyosókkal messzebb jár, pedig minden úgy megy, mint a karikacsapás, mintha aprólékosan előretervezett volna mindent. Carrow barátnője együttműködik, a bájitalkészletek mennyisége könnyű tippadás, a fiolán még a kibaszott adagolás is rajta van. Nem azért ideges, hogy megtegye vagy ne tegye, ő már döntött, teljes tudattal, és ehhez a döntéshez hű. Azért ideges, hogy jól csinálja.
De az Azkaban-rémálmaival nem nehéz elképzelnie, hogy ha őt nem egy nagyon benső és nagyon önkéntes, nagyon tudatos döntés hozta volna ide… hát, bármennyire is mély megvetéssel viszonyul Carrow attitűdjéhez, a relatív összeszedettsége azért valami paradox módon mégis tiszteletreméltó. Halványan, mereven, minden bizalmasság nélkül mosolyog vissza a kaján szöveg hallatán, de a szavai mindenesetre nem rosszindulatúak:
-  Nem tudom eldönteni, hogy arra utalsz, hogy ennyire ritkán mosod meg a farkad, vagy arra, hogy máris beszartál, de oké.
Úgy nyit be, hogy eszébe sem jut, hogy ez az egész Carrow számára is felkavaró lehet. Mért lenne? Elvégre a maguk korabeliek azért már szembesülhettek a halállal. Bár talán nem a legocsmányabb arcaival – a halálos átok szép és tiszta ahhoz képest, amit a természet művel a testtel. A becsukott ajtó mögött szinte vágni lehet a bomlás szagát. De hát láttak már csúnyábbat, mindketten, nem?
Arra viszont nagyon is felkészült, volt rá ideje, hogy Crickerley látványa újra felkavarja, és újra felveti benne a dilemmát, hogy ezt az öreg auror érdekében vagy ellenében teszi-e… és most, hogy tudja, hogy nem neki kell megtennie, sokkal könnyebb beismerni, hogy ez a dilemma létezik, és a perfekcionizmus csalódottsága alatt valójában megkönnyebbült Carrow döntésétől.
-  Kussolj – sziszegi, végtére is mit számít már, ha Carrow is tudja, hiszen Crickerley így is, úgy is eltávozik az árnyékvilágból. Ő meg nem akar búcsút venni, mert nincs kitől, ez nem Crickerley, nem a lényege, csak az üres kartondoboz, ami utána marad, még ha most lélegzik is, ritkásan, kínlódva a bájitaloktól és bűbájoktól, amelyek életben tartják. Nem, nem kér időt, a fiola első említésére habozás nélkül előveszi, és átnyújtja, sőt még válaszol is az értelmetlen kérdésre: -  Bíbor bucchu. – És csak akkor látja meg, amikor már másodpercek óta hiába tartja a fiolát, és végre ránéz, hogy Carrow - Carrow - örökös unott arcából kiszaladt a vér, az a flegmán meghúzott szája ellilul, a szeme befelé fordul - Carrow! -, a fiola kiesik a kezéből, ahogy a másik teste meginog és dőlni kezd.
A fiolát kapja el előbb. Carrow testének becsapódását már csak tompítja, ahogy az utolsó pillanatban belemar a karjába. Egy pillantás az ajtóra. Egy pillantás Crickerleyre.
Dönt.
Cselekszik.

Fogalma sincs, mi jut el Carrow agyáig abból, ami történik, a segítségért kiáltás, amibe belepréselte minden idegességét, a határozott, nyugtató, csitító szavak, az, ahogy kiviszik a folyosóra és sokkfektetésbe emelik a lábát, az, ahogy ő végig kapaszkodik a karjába, mintha nem tudná elengedni, és egy másik véraláfutást kapar bele, alig valamivel messzebb onnan, ahol először megragadta, mikor összeesett, a saját felismerhetetlenül rekedt hangja, ami a gyógyító szavaival alkot valószínűtlen mozaikot a fertőtlenítő és a forró csokoládé gyomorforgatóan édes elegyével.
-  … sajnálom, az én hibám, nem szabadott volna, csak …
- … előfordul… ezért nem szoktuk engedélyezni …
-  … én csak el akartam … én csak …
- … jobb lenne, ha hazamennének a barátjával …
-  … nem akarta, hogy egyedül bemenjek … azért kísért el, hogy …
- … most már nyugodjon meg … minden rendben lesz …
-  … azt hittem, hogy ő is …
- … biztosan nagyon közel állnak egymáshoz …
Az ujjai olyan mélyen vannak Carrow karizmai között, hogy az az érzése, hogy simán le tudná modellezni a felkarcsontját bármikor fejből. Szóval ja, nagyon közel állnak egymáshoz. Illetve Carrow fekszik, ő ül, az érintetlen és értelmetlen bögrét és Carrowt hasonló intenzitással szorongatva. Csak akkor engedi el, amikor magához tér végre, akkor felsimít a karján vállcsúcsig, és tesz egy olyasféle fejmozdulatot, mintha a homlokához akarná simítani a sajátját, de erre valószínűleg nincs szükség, hogy még meggyőzőbb legyen, mennyire közel is állnak egymáshoz, biztosan elég a merev modorához illően mérsékelten megrendült, reszelős géphang és a vörös szemek.
- Elvesztetted az eszméletedet, Amycus – suttogja jól hallhatóan. A vörösre dörzsölt szemeiben nyugalom. Igazából nem is kellene, hogy a fizikai- és szemkontaktust kihasználva megpróbálja beleüvölteni legilimenciával a másik agyába: MEGCSINÁLTUK.
- Tessék. Forró csoki. Sajnálom.

Hogy a világ mikor fordult ki ilyen rettenetesen a sarkaiból, azt nem tudná megmondani, észrevétlenül történt. Amikor leküldte azokat a cseppeket az adagolásnak megfelelően Crickerley torkán, még minden rendben volt. Úgy érezte, minden rendben van, talán soha nem volt ennyire rendben. Amikor néhány milliszekundum alatt eldöntötte, hogyan rángatja ki Carrow ájult seggét a sajátjával együtt ebből a szarból, kristálytisztának és frissnek érezte magát, az okok-cselekedetek-következmények annyira érthetőek voltak az agyában, mint egy pontosan kidolgozott algoritmus rajza. Most, amikor Carrow dühös pillantása összekapcsolódik az övével, már nyilvánvalónak tűnik, hogy nem stimmel semmi sem. A dühét is inkább érezni véli, mintsem látja, és annyira összemosottnak érzi kettejüket fizikailag is, hogy az már önmagában beteges kéne legyen (de hát végül is együtt csinálták ezt, mért ne érezhetne valami elbaszott rendkívüli közösséget vele), nagyon lassan jut el az agyáig, ahogy belemoccan a kezébe, hogy Carrow válla és az ő keze két külön entitás. Teljesen idegenként nézi végig azt is, a saját testétől idegenül, ahogy megmozdul, hogy segítsen neki felülni. Valami olyan nyugalom van benne, mint sokk után a szedálástól. Teljes disszociáció.
Azt se tudja, hogy egyáltalán sikerült-e elmondania Carrow-nak, amit akart.
Érthető, hogy dühös. Elvégre lenne oka magát szégyellni. A düh és a szégyen könnyen kapcsolódik össze. És végül is elvette tőle a feladatot, amit Carrow teljesen érthetetlenül képes volt végre magára vállalni. Ezzel valószínűleg helyrehozhatatlanul megfosztotta valamitől. De mitől is? A felelősségtől? Attól, hogy végre azt érezze, képes volt dönteni és odaállni a döntése mellé, nem csak úgy történtek vele a dolgok? Ezek a gondolatok csak úgy vannak, de nem jönnek sehonnan, nem kapcsolódnak semmibe.
Még azt is valahogy kívülről szemléli, hogy úgy tűnik, már nincs szükség tudatos gyerektelenségre ahhoz, hogy a Crouch vérvonal menthetetlenül kihaljon, mert Carrow tesz róla a kibaszott forrócsokival. Fel se szisszen, mintha nem lennének érzőidegvégződések rajta (most olyan, mintha nem is lennének, most olyan, mintha Carrow akár itt helyben meg is nyúzhatná, és szemernyit se számítana, nyilván az adrenalin), csak alig láthatóan feszül bele az arca; maga a mozdulat még nem lett volna egyértelmű, arról, aki képes egy gyilkosság közben elájulni, bármilyen bénaságot el tud képzelni, de a körítés könnyedsége mindenesetre nyilvánvalóvá teszi, hogy szándékos volt. Micsoda körítés. Hagyja, hogy Carrow játsszon, láthatóan elemében van hozzá. Legalább nem bassza össze, amit ő felépített.
Azt gondolta, most van köztük valami… a fasz se tudja, kontaktus, közösség, kapcsolódás?
Hát kibaszottul nincs semmi.
Rohadtul egyedül van.
És ennek valahogy nagyon bizarr tudatába is kerülni, miután már végigélt egy életet tök egyedül, és bele se szart ebbe az egyedülléthez. Valahogy megfosztottnak érzi magát tőle. Valahogy most kurva jó lenne kapcsolódni bárkihez, még ehhez a hülye Carrowhoz is, lefeküdni ide, és csak hallgatni és nézni a plafont és hallgatni valaki más lélegzését, amíg minden újra ugyanolyan nem lesz, mint előtte volt. Valahogy jó lenne, a picsába.
- Semmi baj – mondja automatikusan. Azért az első dolga mondjuk az, hogy kiveszi Carrow kezéből a bögrét, talán csak egy fél korty maradt benne, de azért megkímélné magát egy újabb kör égési sérüléstől, ha a hőkasztráció már meg is történt.
Most ez az alibijelenet is annyira röhejesen hamisnak tűnik, hogy nem is érti, hogy jutott eszébe, és hogy nem esik le a gyógyítónak egyből a valóság. Pedig Carrow igazán belead apait-anyait.
- Azt hiszem, egyedül is meg tudom oldani – préseli ki magából a szavakat, de nem tudja még egyszer a keresztnevén szólítani, ragacsosan bizalmas lenne, a fizikai közelség is az, akármennyire természetesen szorongatta bele az ujjai nyomát a húsába, külön erőfeszítést jelent rátenni a tenyerét a szegycsontja magasságába, és mepróbálni erőből visszanyomni ültébe. – Jobb, ha még egy kicsit ülve maradsz. Köszönöm, jól vagyok – pillant a gyógyítóra, aki udvariasan a segítségére sietne, de azért ott talán még nem tart, hogy ne tudjon egy pár pálcamozdulattal kiszedni egy foltot a talárjából, legalább nagyrészt. A kurva életbe, Carrow még annál is jobban csinálja, mint amit kinézett belőle, pedig nem volt fukar az elképzeléseivel. Crickerley nevének említésére összerezzen. Crickerley halott. Halott. Megölte. Keresi magában az előbb érzett diadal vagy megkönnyebbülés vagy bármilyen más reakció jeleit. De semmit nem talál.
Nem tudja eldönteni, hogy Carrow most is megjátssza magát, vagy tényleg kifut az arcából a vér, és tényleg megszédül. Szívesen hagyná lefordulni, hátha akkor kiderül, de Carrow valószínűleg akkor is megkapaszkodna a combjában, ha nem nyúlna a hóna alá.
Hosszasan bámul vissza Carrow szemeibe, hitetlenül. Hát lenne mit tanulnia tőle, az biztos.
Carrow bizonyára most érezne valamit. Gondolna valamit. Biztosan gondol is valamit. Vagy mindegy neki? Csak az számít, hogy megúszta?
Ő az, aki hamarabb pillant el, és lesüti a szemét. Vállat von. Fáradtan.
- Hiszen alig láttam az elmúlt években – válaszolja rekedten és őszintén, mert annyira üresnek és távolinak érzi magát, hogy úgy tűnik, most, hogy itt van Carrow, és profin viszi tovább a helyzetet, egyszerűen képtelen lenne folytatni. Elfordítja a fejét, és amint biztosra veheti, hogy Carrow nem fogja arccal levenni a csempét, elengedi, és feláll mellőle, hogy a gyógyítóra nézzen.
- Mindent köszönök, és még egyszer elnézést, amiért kellemetlenséget okoztunk – nyújt neki kezet.
- Igazán nincs mit – biccent a boszorkány, aztán Carrow-ra néz. – Maga jobb, ha még egy pár percig ücsörög, és ha nem érez szédülést, akkor felkelhet. Jó éjszakát.
Követi a pillantásával a folyosón a mentazöld talár libbenéseit, de a léptek már rég elhaltak, és akkor se néz újra Carrow-ra. Részéről abszolút komolyan veszi a gyógyító szavait, most már nyugodtan ülhet, ameddig akar, nem számít semmi. Nekidől mellette a falnak, és nekitámasztja a homlokát a hideg csempének. Párát ver rá a lélegzete. Talán aludni akar. Vagy talán semmit sem. Jó lenne valamit érezni, és nem csak létezni, vagy akkor már inkább létezni sem.
Ismételje meg, hogy sajnálja? De sajnálja-e?
Mondj már valamit, Carrow, a kurva anyádat. Mondd meg, mit kéne most gondolnom.
De aztán ő az, aki hamarabb megszólal, amikor úgy ítéli meg, hogy Carrow most már eleget ült, és újabb ájulós produkció veszélye nélkül felállhat.
- Mehetünk?
És innentől kezdve semmi mást nem is mond, hallgat végig, amíg kisétálnak az épületből, és akkor is csak egy biccentéssel búcsúzik tőle. Kurvára úgyse tudna mit mondani neki ezek után.