Ida & Capricus

Egy újabb unalmas átváltoztatástan, ráadásul közösen a griffendélesekkel. Hála az égnek, hogy vége! Magát a tárgyat még hasznosnak is tartanám, de meggyőződésem, hogy a professzor elvből utálja a mardekárosokat a Griffendél házvezetőjeként. Ezt a megkülönböztetést pedig nem könnyen nyelem le. Talán ez látszik is rajtam. Legalábbis úgy sejtem, különben nem kapnék állandóan olyan szigorú és kellemetlen büntetőmunkákat, mint amilyen a thesztrálok kifutójának takarítása is. Mert hogy úgy fest, ez vár rám a holnapi nap folyamán. Pedig én igazán nem tehetek arról, hogy Pettigrewnak olyan tenyérbemászó képe van, hogy nem bírom elviselni. Csak egy egész szolid kis átkot küldtem rá, tényleg!
Nem is értem, miért kellett ezen McGalagony professzornak kiakadnia. Még mindig ezen hőbörgök, miközben felnyalábolom a táskámat. Pettigrew már elszelelt (szerencséje!) és a professzor asszony sincs már ott, mire én összeszedelődzködöm és megindulok a kastély folyosóján. Ma sem szerettem meg jobban ezt a tanerőt, az már biztos.
Már mennék a dolgomra, a következő órámra, mikor valaki a mellkasomnak jön. És az illető nem is ismeretlen számomra. Ahogy szavaiból kiveszem, ő is egyből megismer. Cressida Cadwallader. Az első barátnőm. Vagy valami olyasmi. Gyakorlatilag gyerekek voltunk még, mikor az egész történt, alig tizenkét évesek. Igazi ártatlan gyerekszerelem, amire akár boldogan is nézhetnénk vissza, ha a nővérem nem kavar bele az egészbe. Mert hogy az öccse egy félvérrel töltse az idejét, vele járkáljon kézen fogva, írja együtt a könyvtárban a háziját, tegyen sétákat a birtokon és még élete első suta csókját is neki adja, ráadásul mindez abszolút köztudott legyen az egész iskola előtt, az tarthatatlan. Tett is róla, hogy néhány hónapon belül véget érjen a dolog. Hogy ez akkor összetörte a szívemet, az más kérdés.
Nem tudom, hogy érte el, de igencsak elmérgesedett a viszony közöttünk. Állandó viták, féltékenykedés, ahogy azt kell. Egy idő után én is elhittem a pletykákat, amiket, mint utóbb kiderült, a nővérem generált, hogy Ida egy másik fiúval is jár párhuzamosan az évfolyamáról. Mint kiderült, hasonlót elhíresztelt a nővérem rólam is, ami meg persze Idához jutott el, így ő is azt hitte "megcsalom". Már amennyire ez abban a korban nevezhető így. Mindenesetre a nővérem ügyesen mozgatta a szálakat, én pár hónappal később már egy háztársammal jártam, Idával pedig úgy összevesztünk, hogy azóta sem állunk szóba egymással. Most is, ahogy megszólít, már érződik a hangján az ellenségesség.
- Semmi gond, Ida. Remélem, neked sem - válaszolom neki hűvösen. Tulajdonképpen nem is értem, miért nem tudunk mi értelmesen beszélni egymással? Hiszen olyan régen volt és ahogy én, úgy valószínűleg ő is tudja, hogy anno pletykák áldozatai lettünk, csak felültünk a szóbeszédeknek. De ez ma már valószínűleg mellékes is. Az utolsó vitáink hangvétele... ott mondtunk mindketten olyanokat és olyan stílusban, amit nem kellett volna. Fiatal voltam én is, más mentségem nincs, még ha büszke nem is vagyok magamra miatta. Már akkor is nehezen uralkodtam az indulataimon sajnos... Visszacsinálni azonban már nem lehet és úgy tűnik, mindketten túl büszkék vagyunk a bocsánatkéréshez... már ha számítana az bármit is ennyi idő után...

• Can time heal?

Ida & Capricus

Tényleg fogalmam sincs, mi a fenének kell még utolsó évben is ilyen genyónak lennie McGalagonynak velünk, mardekárosokkal. Mi szüksége neki erre? A tárgya nyilván fontos, hasznos is, tudom, de azért nehéz úgy értékelni, ha a tanár állandóan szívat. És ha még maga a tanár nem lenne elég zavaró tényező, még egy büntetőmunkát is bezsebelek az óra alatt, ismét. Az a nyomorult Pettigrew! Ő az oka ennek is.
Jobb lenne minél hamarabb le is lépni a helyszínről, mikor azonban egy régi volt barátnőm, az első nagy szerelmem nekem jön a teremből kifelé a folyosón,  mégis megtorpanok.
Tulajdonképpen nem kellett volna úgy végződnie a kapcsolatunknak, ahogyan. De hát fiatalok voltunk, járatlanok az ilyesmiben. És ha azt nézzük, tulajdonképpen nem is volt, nem is lehetett közöttünk olyan komoly a dolog. Túl fiatalok voltunk hozzá. Az ilyen gyerekszerelmek eleve halálra vannak ítélve. Csak egyfajta tapasztalatszerzés, néhány suta lépés a romantikus kapcsolatok, a szexualitás felfedezése felé. A nővérem mégsem bírta elviselni és felgyorsította a folyamatot. Hogy hamarabb vége legyen. Pedig talán ha a beavatkozása nélkül zajlott volna le ez az egész, úgy tekinthetnék vissza rá, amilyen tényleg volt. Egy szép emlékként. És nem most szólnánk egymáshoz sok év után először. Talán a hangulat sem ilyen lenne kettőnk között. Most viszont láthatóan sem ő, sem én nem igazán tudjuk, hogyan kezeljük ezt a helyzetet normálisan. Óvatosan méregetjük, próbálgatjuk a másikat egy-két semmitmondó mondattal. Talán jobb lenne nem erőltetni ezt és továbbmenni. De olyan régóta vagyunk haragban értelmetlenül...
- Hát igen.... Nem igazán kereszteztük egymást útjait... Hogy vagy? Minden oké veled? - elég sután ejtem ki a szavakat, én, a nagymenő, balhés macsó. Legalábbis általában ilyennek láttatom magamat. Már akkor is ennek a képnek a kialakításán dolgoztam, mikor együtt voltunk, azóta ez kiteljesedett. Talán ezért sem kereste egyikünk sem a másikat. Pedig ki tudja, hol tarthatnánk most, ha akkor megbeszéljük a dolgokat. Ha nem is lennénk valószínűleg együtt már, de barátok, vagy esetleg jó ismerősök lehetnénk. Persze ez a vonat már elment. Marad a feszült, felszínes beszélgetés. Aminek talán semmi értelme, de ha már így alakult, mégsem tudok csakúgy egyszerűen továbbmenni. Az életem fontos része volt Ida egykor, akármilyen csúnyán is váltunk el. Legalább azt jó lenne az értésére adnom, nem haragszom már a régi sérelmek miatt és én is sajnálom, amiket mondtam neki. Csak nem tudom, mindezt ennyi idő után hogyan tehetném, hogy ne jöjjön ki túlságosan hülyén. Egyáltalán lenne bármi értelme? Vagy már úgyis mindegy? A lelkiismeretem valamiért mégsem hagy nyugodni és csakúgy továbbmenni...

• Can time heal?