Tényleg rohandtul próbálkoztam. Majd bele döglöttem, hogy ellenálljak annak, hogy mi is valami sablonos, unalmas pár legyünk a sok közül.  Egészen belefeszültem, hogy ne adjak neki idétlen beceneveket, és hogy ne fogjam meg a kezét az utcán, nyilvánosan, mindenki előtt, hogy ne kódorogjak egész délutánokat a lemezboltokban és válogassam neki a bakeliteket, hogy ne karcoljam a padba a nevét, hogy ne kényszerítsem, hogy mugli természetfilmeket nézzen velem, hogy ne mutassam be a szüleimnek, amikor az apám egy este annyira be volt rúgva, hogy életében először elkezdte érdekelni a varázsvilág, és hajnalig faggatta, és mind ültünk a nappaliban, és nem éreztem kínosnak egy percig sem. És életükben először ők sem éreztek kínosnak engem. Persze másnap elfelejtették az egészet, de mégis kit érdekel?
Próbáltam ellenállni annak is, hogy ne fecsegjek órákon keresztül mindenről, ami aznap történt velem, mert egyébént mégis ki a franc lenne hajalandó végihallgatni? Dexter? Ugyanmár.
Voltak idők, amikor azt hittem, hogy James Potter és Dorcas Meadowes sohasem lesznek tipikus, unalmas pár. Igaz, akkor még csak tizenhárom éves voltam, szart se tudtam ezekről a dolgokról, és azt hittem, hogy ha lefekszünk párszor egymással, az majd titokban marad. Azt nem kell majd mindenkinek az orra alá dörgölni.
Akkor még elképzelni sem tudtam, hogy van azzal valami baj, ha néha beledöglesz az unalomba a másik mellett, akkor még nem zavart, hogy nem tudok aludni éjszakánként, és másnap nem voltam egy hárpia. Akkor még azt hittem, hogy elég, ha kibaszotul szerelmes vagy valakibe. Az felülír mindent, az kifogás mindenre.  És tulajdonképpen most is ezt hiszem.
Miközben ujjaim görcsösen kapszkodnak az övébe, majd belefehérednek. És ahogy a tavaszi szél teljesen összebassza a hajamat, megtelik vele a szám, és most először elakad a szavam, és máris kétségbeesek. Mert ha elakad a szavam, a csend kínos lesz, és még a végén James szólal meg helyettem, annak meg néha vannak végzetes következményei. És miközben fél kézzel a hajamat próbálom kiszedni a számból, hogy tovább folytassak valami rémizgalmas részletezést arról, hogy Philip mekkora egy barom, ő már közbe is ékeli azt az egyetlen alattomos kis mondatot, amitől megtorpanok, és az arcom egy pillanatra megfeszül, a szivem is kihagy egy rohadt ütemet.
Mégis mit mondhatnék ezután? Mit tehetnék? Nézzek rá bociszemekkel? Bőgjek, vágjam magam földhöz? Igen, ezek mindig segítenek, és mégis, most hiába vág a szél szembe, és hiába sérti a védtelen szivárványhártyámat, a könnyek nem akarnak jönni, anélkül meg nem tudok elég meggyőző lenni.
Végül is rá is hagyhatnám.  Hiszen nem ez az első, egy hét múlva úgyis megint “összejövünk”. És akkor legalább nem én lennék a manipulatív picsa megint.
Éppen csak egy pillanatig tart az egész, hajamat hátrafogom és ránevetek, szárazon, erőltetetten, rekedten. Mintha meg sem hallottam volna, amit mond, mert hát amilyen hangosan hallgatom mindig a zenét, nincs kizárva, hogy maradandó halláskárosdást szenvedtem.
- Ó, nézd, még nyitva van Zonkó. Nem azért nyavalyogtál már reggel óta, hogy ide még el akarsz jutni? - szólalok meg mímelt izgalomml. Szorításom erősödik, és már rángatom ismagammal az említett bolt irányába, amit személy szerint már rémesen unok, de hátha elterelem a figyelmét. Kívülről nézve is túlságosan zsúfoltnak tűnik az én ízlésemhez, de még ezen is haljandó vagyok túltenni magam, és a következő pillanatban már bent is vagyunk a túlságosan meleg, levegőtlen helyiségben.
   

Már régen rájöttem, hogy a  nekem a beszéd a piám. Nem zavar, ha őrületbe kergetek bárkit, csak a zavaromat leplezzem. Mások isznak, mint például James, sokat, és igen, ez megijeszt. Mert habár nem találom egy semmirekellő balfasznak, mint az apámat, azért igenis jó úton halad a funkcionális alkoholizmus irányából a totál funció nélküli alkoholizmuséba. Mert ennek már tényleg nincs értelme. Nincs értelme annak, hogy ha valakinek a jelenlétében képtelen vagy természetesen viselkedni. Akkor ott már baj van. Nem ez az első alkalom, hogy ez megfordul a fejembe. Túl sokszor is, de akkor mindig jöttek a közjátékok, amikor tényleg úgy passzoltunk egymáshoz, mint maci a málnáshoz, amikor a falat kaparod, úgy hiányzik a másik. És amikor tényleg elhiszed, hogy nincs számodra más, pedig lassan minden minden szétesik apró darabjaira. Lassan már bárkivel komfortosabban érzem magam, mint James Potterrel.
A boltba belépve a meleg, elhasznált levegő fogad, a puskaportól és izzadságtól súlyos levegő. Mindenhonna emberek surlódnak nekünk, és fájdalmasan felszisszenek, ahogy valaki elhaladtában végigdörzsöli a farmernadrágjával a csupasz, felsebzett térdem, ami még viseli a természet nyomait,  még csak eszembe se jutott letörölni, vagy fertőtleníteni. Még egy kis ágacska is belefúródott, és ha James nem veszi ki, akkor képes lettem volna úgy mászkálni a faluban. Mintha számítana. Mintha számítana egyáltalán, hogy most sikerült fél percre elterelnem a témát, mert már megint azt az arcot vágja, és kerüli a szemkontaktust, érzem, hogy a tenyerem izzadni kezd, de még akkor sem eresztem el a kezét. Talán életem legnagyobb hibáját követem el most. Lehet, hogy direkt csinálom. Lehet, hogy már rég direkt csinálom, mintha szándékosan ki akarnám akasztani. Mintha félnék attól, hogy azáltal is az átlagosság lábvízmeleg szintjére süllyedünk, ha nem veszekszünk minden nap valami faszságon. Ha nem marunk egyásba olykor, csak hogy a másik bele nem aludjon az unalomba.
A post-breakup szex is egy ilyen felszínes karcolás csak a bőrön, mint ami most a térdemen, van. Éppen arra elég, hogy kiserkenjen a vér, egy pillanatig csípjen, odavonzza a tekintetet, aztán a következőben megfeledkezz róla, maximum csak megszokásból, a tudtodon kívül piszkálgasd.
De megfogadtam, hogy sohasem hagyom, hogy lerázzon, mint akárki mást. Én nem leszek a többi csaj.
A hangja a morajon keresztól is élesen vág a fülembe. Megütközve nézek rá. Kell a francnak csoki. Dühödten meredek a markomban szorongatott pénzre, aztán a becsapódó ajtóra. Éppen csak pár másodperc az egész, amíg a fejemben lezajlik, a jelenet, hogy ittmaradok, megveszem azt a rohadt csokit, aztán felpakolok trágyagránáttal és csillagszóróból, és addig ülök itt, amíg rámzárják a boltot, aztán térden állva könyörgök Zonkónak, hogy hadd maradjak éjszakára, amíg már a diákoknak kötelező visszamenniük a kastélyba. De ez éppen csak egy pillanat, aztán már rántom is fel az ajtót, és vágódok utána, vissza a metsző tavaszi szélbe, egy pillanatig nem is látom, hogy hol van, mert a szemembe vág a hajam, és egyébként sem az ajtó előtt áll, ahol megígérte, hogy várni fog, hanem már jóval távolabb. Még csak nem is habozott.
- Most komolyan elakarod hitetni velem, hogy meg akartál várni vagy már meg sem akarod próbálni? - olyan szerencsétlenül állok ott a lépcső tetején, egy tapodtat sem bírok mozdulni. Az émelygés a gyomromban, igen, biztosan ez tehet róla. Ha valaki most ki akarna jönni, mindenféle erőlködés nélkül le tudna taszítani.
- Nem kell a hülye csoki, és a hülye pénzed sem – dühösen vágom feléje azt a marék aprót, ami persze menetközben  szétszóródik, és még csak el sem éri Jamest, de nem is ez volt a célom. Nem is volt célom ezzel az egésszel. Csak most valahogy nem esne jól a közelébe menni. De hát itt sem maradhatok.
- Jól van, basszameg, akkor szakítsunk – még mindig kiabálok, és még mindig valószínűbb, hogy a járókelők jobban hallják a szavaimat, mint maga a címzett. És az egész szcenárió vészjóslóan hasonlít egy hónappal ezelőttire, amikor ugyanezt kiabáltam csak az állatkereskedés lépcsőjéről, és ő valami  pockokat akart velem vetetni, hogy majd milyen jót fog belőle lakmározni a baglyom.
És én tényleg nem akarok utána menni, de hátulról hallom az ajtócsengő hangját, és valami meleg levegő megint kifele áramlik, én meg mielőtt még észbekapnék már futólépésben vágtatok is feléje.
- De akkor vissza kell adnod a bakelitjeimet. Az összeset. Beleértve, azokat is amit tőlem kaptál. És a Ramones polómat is, tudom, hogy nálad van, és tudom, hogy úgy csinálsz mindig mintha azt sem tudnád, miről lenne szó ha felhozom. De Peter elmondta, hogy benne alszol, szóval ne is tagadd – hangom követelőző, de megpróbálok hűvösnek tűnni, és magamhoz képest rendkívül jól megy. De hát végül is ezzel a bitchface-szel, amit palacsintasütővel vertek szét, minden olyan egszerűnek tűnik.
   

Hallom a saját hangomat, újra és újra, mintha a szél felkapta volna, aztán körbe-körbe hordozná, mintha az lenne a retkes büntetésem, hogy nem szabadulhatok a kimondott?? inkább kiordibált szavaktól. Felismerem a hangomat, a szavak is úgy hangzanak, mintha az én számat hagyták volna el, és mégis olyan felfoghatatlan. Hogyan jutottunk idáig?
Mégis hogy a francba történhetett, hogy én így ordítok James Potterrel a nyílt utcán? Mármint itt nem is az számít, hogy hallja-e valaki vagy sem, hanem hogy ő és én hallottuk, és hiába rúgnám legszívesebben most gyomorszájon magam, már késő. Szinte sírásra görbül az ajkam, és olyan ijedten nézek rá, nagy kerek szemekkel, de képelen vagyok bármit is kinyögni, mert kibaszottul félek, ha újra kinyitom a számat, abból csak újabb ordibálás lesz.
Mert az elviselhetetlen lenne, látom rajta is, látom, ahogy egészen megrökönyödik, de biztos vagyok benne, hogy én ugyanilyen arcot vághatok most. Szeretek hangos lenni, mert akkor úgy érzem, az emberek nem érthetnek félre, nem hihetik azt, hogy szart kavarok a hátuk mögött, hogy nem vagyok egyenes, hogy titkolni valóm van, és mégis, ha fáj valami, akkor ordítok.
Határozott léptekben haladok James felé, pedig az agyam minden egyes apró cellája azt ordítja, hogy menjek inkább vissza a boltba. De hát azok a legyek sem képesek elkerülni a falról lelógó, undorító és minden elemében végzetes légyragaszt, akkor én miért lennék különb mint egy kibaszott légy?
Az aprók megcsörrennek a lába alatt, ahogy bakanccsal végiggyalogolok rajtuk, de ügyet sem vetek rájuk, tekintetemet egyetlen egy pontba szegezem elszántan: James Potter lehangoló ábrázatát nézem, mintha nem lenne más választásom. Már olyan közel járok hozzá, hogy ha kinyújtanám a kezemet, megtudnám érinteni a.. szóval megragadhatnám a kezét vagy ilyesmi, odahúzhatnám magamhoz, erőszakkal, de helyette megtorpanok és úgy nézek rá, olyan kérdő szemekkel, ahogy a vén McGalagony tud csak nézni, amikor előadon neki abban a hónapban már harmadjára, hogy láttam a jövőt, hogy a minisztérium egy rendelettel eltörölte a kötelező átváltoztatástan oktatást a Roxfortban. Még a karomat is összefonom a mellem előtt, igaz, csak azért, mert rohadtul nem tudom, mit kellene tenne a kezemmel, hogy ne akarjam menten kikaparni a szemét. Így James Potter törékeny szivárványhártyája helyett az apró, de hegyes körmök most a saját tenyerembe vájnak, olyan mélyen, hogy szinte belezsibbad az egész kezem, és érzem, ahogy egy makacs könnycsepp kiszalad a résnyire szűkült szemhéjak közül.
- Mégis mi a francról beszélsz te most egész pontosan? - és sikerült. Valahogy megkönnyebbülök, amikor sikerül végre egy higgadt hangot megütnöm, mindenfélek ordibálás nélkül. - Mégis mi az, amit te nekem adtál? Mert nekem rohadtul úgy tűnik, hogy itt én vagyok az folyton, aki ad valamit. Aki kibaszottul lenyúzza a lelkét és kiteríti a padlóra – ez valami progresszív feminista banda kevésbé sikeres dalszövegéből szedtem, de magasból szarok most rá. A mellkasom fel-le hullámzik, érzem, hogy levegőt is alig kapok. - Komolyan kíváncsi vagyok, James, hogy mit kaptam tőled. Tudod, mit? Ha annyira ragaszkodsz hozzá, hívj egy kibaszott ügyvédet és pereld vissza, mert gondolom velem már nem fogsz szóbaállni? Miért is tennéd? Rohadtul egyszerűbb, ha csak hátat fordítasz – a lábam mintha földbe gyökerezett volna, de valószínű, hogy ettől eltekintve sem lennék képes engedni az óhajának, vagy utasítás, tudja a franc, hogy mi ez. Annyira erőlködtem, hogy ne ordibáljak, hogy a végére már egészen suttogok, mint valami érzelmileg instabil picsa. Talán ez is vagyok.
Úgy teszek hát, mintha meg sem hallottam volna, amit mond, még mindig idiótán kapkodom a levegőt, és még mindig egyre mélyebbre vájom a körmömet, anniyra, hogy a fájdalom végigkúszik a testemen, és valahogy az lesz az egésznek a vége, hogy azok a kibaszott könnycseppek egyre szaporábban szánkáznak egymás után, én meg a blúzom újjával, egyetlen mozdulattal törlöm le őket, és fordítok neki hátat tüntetőleg. Amikor szólásra nyitom az ajkam, előbb csak megint ordítani akarok, valami olyasmiket, hogy bazd meg, meg menj a fenébe, de végül minden erőmet latba vetve az előző hangot ütöm meg.
- Most összeszedheted azt a rohadt pénzt a földről, nem látja senki.