A járdára fagyott, apró hókupacoscskákon csillogott az éjfélkor szétszórt konfetti. Az utca minden sarkát eldobott üvegek lepték el, meg kettő, az úttest közepén hagyott bevásárló kocsi felborulva. Eldurrogtatott petárdák csonkjai. Földre hajított papírkoronák, csákók és trombiták. Egy női fehérnemű, mellette hányásfolt. Újév első napja. Sőt, egész pontosan az év hetedik órájánál tartunk.
Dermesztő a hideg. Még dereng a táj, a Nap se egészen jött fel, sőt, mintha szándékában állna még egy ideig halogatni ezt a felkelés dolgot, mintha bármi késni valója lenne pont neki az előző éjszaka után. Fáradtan megdörzsöltem a szemeim, átkaroltam Dorcas-t, próbáltam közelebb húzni magamhoz, hátha ő valahogy felmelegít. Vacogtam, álmos voltam, és lassan-lassan kezdtem rájönni, milyen az, amikor az ember másnapos. Például a fejfájáson, a tagjaim folyamatos, furcsa bizsergésén és a konstans hányingerrel vegyített csillapíthatatlan éhségen kívül az egyik legfontosabb dolog, amit tudni kell róla, hogy az ember milyen biztonsággal – vagy… biztonság helyett használhatnánk inkább a beletörődés szót, vagy még inkább a feladást – közlekedik számára ismeretlen helyeken. Nem gyakran voltam eddig London mugli negyedeiben, ezért is vonakodtam, mikor Dorcas el akart rángatni néhány régi barátjának szilveszteri… öhm, akármijére. Aztán látod, végül is mégis csak megtörtént, végül is itt vagyunk, sőt, túléltem egy egész éjszakát, miközben azt játszottam, hogy mugliból vagyok, és hát nem tudom, hogy ki hogy látja, de szerintem – mondom szerintem! - egész jól teljesítettem. Nincs már más hátra, mint találni egy buszt, ami majd jól elvisz valami olyan helyre, ahonnan biztonsággal vissza lehet jutni az Abszolútra. Onnan aztán hazajutni és biztonsággal megdögleni egy kis sarokban. Vagy akár hányhatnék csak itt egyet. Végül is…
És akkor tehát hirtelen elengedtem Dorcas-t, a fel felé fordultam, előre dőltem, és kijött belőlem az, aminek ki kellett jönnie.

Az öklendezéstől könnybe lábadt a szemem. Kivert a hátamon és a halántékomon a víz, azzal együtt még mindig vacogtam. Legalább akkora káosz volt az egész kibaszott testem, mint a tegnap éjszakám. Már úgy este nyolc körül, mikor megérkeztünk, megfogadtam, hogy nem fogadom el többé Dorcas mugli-akármikkel kapcsolatos meghívásait, aztán pár sör után, mint ahogy az lenni szokott, már nem is emlékeztem, miért tettem ilyen fogadalmat, hogy aztán most jól pofán röhögjön az egész teremtett univerzum. Na, James Potter, ez, a lábad előtt gőzölgő kupac a bizonyíték arra, hogy Dorcas-ra bízni az életedet a lehető legnagyobb hiba, amit elkerülhettél volna, ha nem lettél volna épp tök hülye.
Pedig amúgy a kapcsolatunkban én vagyok az ész.
Meg tulajdonképpen a szép, a kedves, a tehetséges, a férfi, a nő meg tulajdonképpen az összes többi szóba jöhető tényező is. Ezzel együtt kedveltem Dorcas-t, nagyon is - következetesen nevetett a vicceimen, eljött velem mindig, bárhová rángattam, nagyon szép, szőke haja volt, szóval tényleg nagyon sok nagyon is kedvelt kedvelhető tulajdonságról van szó, de hogy szerettem-e? Nem. Nem tudom. Csak annyira, amennyire ő engem is - felebaráti szeretet, háztársi szeretet, mit tudom én, milyen szeretet - de volt egy olyan halvány sejtésem, hogy végül is ő inkább fél tőlem, fél attól, hogy nemet mondjon nekem, úgyhogy inkább... hát van ez a dolog, amit szeretünk kapcsolatnak hívni, mert miért ne? Végül is már nem vagyunk tizenhárom évesek. Tizenöt, hogy Merlin verje meg! Az embernek csak kijár e kor tájt egy valamire barátnő, még ha csak Dorcas Meadows is az, akivel hülye muglibulikba kell járni, aztán meg reggel házfalak mellé hányni, meg aki sose tudta csukva tartani a száját, meg soha nem szólalt meg (aminek természetesen van pozitív járuléka is, szó se róla!), szóval... (oké, tudom, sokszor mondom azt, hogy szóval, aztán mégsem jutunk ettől semmilyen végkövetkeztetéshez, pedig elvileg pont ez lenne a cél) mindezeket végignézve azért Dorcas mellett végül is jó irányba tartott az életem. Nem volt tévedés vele lógni, vagy ha mégis, legalább nem volt nagy tévedés. És ez az, ami számít, nem?
A kabátujjamba töröltem a számat, a homlokomat.
- Aha. - tényleg késett a busz. Azzal együtt nem igazán fogtam fel, hogy egy buszmegállóban állunk. - Ja, hát egész jót mulattunk. - Egy parkoló autó tetejéről összegyűjtöttem egy kis havat, a szájamba tömtem, felolvasztottam, kicsit forgattam a nyálammal a számban, majd kiköptem. Nyúzottan ránéztem. - Akkor gyalogolunk?