Marcus sosem ismerte a szüleit, és a tanárai sem akarták soha sem elárulni neki a származását. Egyedül annyival van tisztában, hogy a felmenői közül nem volt egy mugli származású személy sem.
A titkolózásra az ok az volt, hogy az igazi szülei Voldemort nagyúr hű követői, halálfalók voltak. Az édesanyja szíve viszont nem a nagyúrhoz, hanem a férjéhez húzta. Állapotossága viszont új fényt vetett mindenre. Nem hozta férjura tudtára, hogy gyereket vár. Az utolsó hónapokig sikerült is elfednie mindenki elől egyre kerekedő hasát, mindig talált rá valamiféle módszert. A nyolcadik hónap elején viszont megelégelt mindent, és feladta magát a Mágiaügyi Minisztériumnál, mert meg akarta védeni a fiát. Nem akarta, hogy olyan sorsra jusson, mint az apja.
Néhány hét múlva pedig megszületett Marcus, akit nem engedtek, hogy az anyja megtartson. A nő megértette, hiszen tudta, hogy rá is a biztos halál vár a férjétől, amiért elszökött tőle. Temperamentumos ember volt, és nem félt elvenni senkinek sem az életét. Nem tévedett...

Fura érzés tud lenni mind a mai napig, mikor azt látom, hogy a diákok tömegesen mennek haza a családjukhoz, én pedig több, mint egy évtizede nem voltam már a családi házban. Habár... egy cseppet sem hiányzik...

3 éve, hogy elvégeztem a tanulmányaimat a Roxfortban, de a helyet nem igazán hagytam el azóta sem. Az ezt követő évben találkoztam egy fiatal, kedves lánnyal, akivel teljesen passzoltunk egymáshoz, én pedig hamar bele is habarodtam. Lehet, hogy kicsit korán cselekedtem, de rá egy-másfél évre megkértem a kezét. Szerencsére semmi negatív hatása nem volt ennek a kapcsolatunkra. Aztán pedig legkésőbb, amint a tanulmányait befejezi, el fogom venni, ezt garantálhatom.
A valódi szüleimet soha sem ismertem meg, pedig tisztában voltam vele, hogy valószínűleg tudja egyik-másik professzor. De ha rá is kérdeztem, akkor érdemi választ nem kaptam. Én pedig belenyugodtam a tudatba, hogy valószínűleg csak nem akartak maguknak, ezért inkább lepasszoltak.
A nevelőszüleim nem voltak semmivel sem jobbak. Akármit tettem, az nem volt nekik jó, és ritka volt az olyan eset, mikor emberszámba vettek. De igazság szerint csak akkor zaklattak, mikor úgymond útban voltam számukra. Mondjuk, mikor beszélni akartam velük egy s másról, akkor már jöttek is a sértegetések, és minden hasonló. Ahogy telt-múlt az idő, rájöttem, hogy felesleges próbálkoznom, ezért inkább a szükségesnél többször nem is szóltam hozzájuk. A Roxfortba való elhívásom mindkét félnek áldás volt. Én kiszakadhattam ebből a környezetből, ők pedig megszabadulhattak tőlem.
Szinte minden évben osztályelső voltam, és nem azért, mert halálra tanultam magamat. Nem, ennek ehhez semmi köze. Az igazság nagyon is egyszerű, mégpedig, hogy remek memóriám volt, és szinte minden megmaradt benne, valamint a varázslatokat is rendkívül könnyedén tanultam meg, és tudtam használni jobban, mint évfolyamtársaim nagyja, de még az egy-két évvel idősebbeknél is jobban mentek néha. Ötödévesen pedig elkezdtem az animágiával is foglalkozni. Az már nem ment olyan gördülékenyen, mint a többi tantárgyam, de még így is elboldogultam vele egyszerűen. "Kilépve az iskola kapuin" pedig majdhogynem első dolgom volt, hogy bejegyeztessem magamat.
A Roxfortban végre élni tudtam, ami korábban nem adatott meg nekem. Barátokat szereztem, egy-két riválist, és rengeteg tapasztalatot. Épp ezért sem akartam sehol máshol dolgozni, mint ezen a helyen. Nem zavart egy cseppet sem, hogy ehhez tovább kell képeznem magamat, ami még több tanulást jelentett. Ahogy említettem, ezzel sosem volt semmiféle gondom.