Marcus Cartwright

Az ember csak azt ismeri meg igazán, amit megszelídít.

Marc


22


Félvér


Semleges


-


Mágiahasználó


Liam Hemsworth


Saját karakter

A családom javarészt kimarad mindenfajta politikai porondról, az eszmékkel sem teszi ezt másképp. Különösen egy ilyen veszélyes időszakban tesznek úgy, mint ha csak porszemek lennének egy apró gépezetben. Valahogy kivételesen osztom a nézeteiket. Hol szerepel az a terveimben, hogy tegyek a nagyobb jóért? Olyan elméletem van, hogy a probléma előbb vagy utóbb megoldja önmagát. Vagy ha más világ lesz, mi van? Akkor majd más varázslóközösségek fogják megakadályozni ezt az őrültet. Ha kell, tudok hová menni, Amerika még mindig biztonságos.  Így, hogy gyökereim nem tudom hová kötnek, talán Franciaországba... talán az sem igaz, lehet az igazi szüleim bevándorlók voltak már. Vagy csak a felmenőik lehettek azok. Semmit nem tudok. Talán ők másképp látják ezt a mostani helyzetet. Lehet ők nyakig benne vannak ebben a hacacáréban. Mindenesetre engem most kis dolgok mozgatnak, olyan dolgok amik nem akadályozzák a nagyok csatáját. Elvágyódom, el a szüleimtől, akikről már nem beszélek gyakran igazán. Pedig talán megérdemelnék.

Őszinte vagyok, talán azért is, mivel sokszor megégettem a kezem már azzal, ha hazudok, vagy kábítok valakit. Jobb egyenesnek lenni.  De csak azokkal, akiket közel engedek. Nem vagyok az a nagyon nyílt egyén, inkább már megtartom a tisztes távolságot és nem szívesen beszélek a múltamról. Gyakran vagyok amolyan csendes társ, aki már sokat hallott, tud olyan dolgokról, amik nem feltétlenül jelentenének jót, ha kitudódnának. Már akinek a szemszögéből... de nem vagyok szarkeverő, azt meghagyom másoknak.
Mint hogy olyan foltozott az életem, amilyen, így cinikus vagyok elég gyakran. Rossz tulajdonság, sokat nem veszik jó néven. De ezt nem tudom levetkőzni, akármennyire is szeretném néha. Olykor csak csuklóból jön a válasz, ami lehet nem olyan szerencsés rám nézve.
De ha egyszer kinyitom azt a lepcses szám... Néha sajnos nem gondolom át, helyes-e úgy cselekednem, ahogy fogok. Néha belevágok valamibe, majd ráunok. Néha igen csak olyan dolgokról beszélek, amiről nem kellene, amik fölöslegesek, amik másokat nem is biztos hogy érdekel. Amikor csak úgy elegem van és kinyitom a szám. Mert ha az élet meg is kóstolt, a humorérzékem egy kissé savanyú, van önérzetem, társas lény vagyok én magam is. Néha csak úgy jól esik, amikor valami jelentéktelenről beszélhetek valakinek, hogy attól is fontosnak érezzem magam. Valakit biztos érdekel, valaki biztos meghallgat. Az igazi személyiségemet azonban nem láthatja akárki. Nem nyílik meg bárkinek, aki láthatja az igazi érzéseimet, a gondolataimat, a valómat. Ezt nem adom olyan könnyen.
Ettől függetlenül higgadt vagyok és az eszem a helyén van, ha annyira nem is megfontolt, még ha maró gúnytól nem mentes is. Még a béketűrésből is ki lehet mozdítani, főleg ha az emberi hülyeség fáj, vagy valaki gyenge ponton érint.
Jobb szeretem azzal tölteni az időm, amit hasznosnak gondolok, már-már unalomig is tolva azt. Mint hogy korán kellene - én gondoltam szükségesnek -  a saját lábamra állnom, így nem is engedhetem meg magamnak, hogy másképp tegyek. Szükségem van a maximalizmusomra, az eszemre, a kreativitásomra és arra, hogy láttam magam előtt a céljaimat az érvényesüléshez. Karrierista azonban nem vagyok. Nem vonz a végtelen robotolás, a pihenési időm felrúgása. Sokszor döntök úgy, hogy ami munkába fogok, az mégsem az én nagy lehetőségem, ebből kifolyólag pedig időnként csak úgy hullámzik az egzisztenciám. Olykor ide-oda vándorlok, megpróbálok új lehetőségeket, aztán visszabújok a csigaházamba, mert nem tetszik. De fiatal vagyok még, előttem tengernyi lehetőség.
Realistának gondolom magam, aki nem nézi sem az élet szebbik, sem a rosszabbik oldalát. Csak elfogadom azt, ami megtörténik és megyek tovább, mint ha mi sem történt volna. Talán egy pszichológus azt mondaná, stabilitásra van szükségem, társaságra, szerintem tök jól megvagyok magammal néha.  Miért baj az, ha valaki csak úgy éli az életét a nagy világba, megspórolva az idejét mindenféle kötődéstől, a másiktól való függéstől és még sorolhatnám? Mondhatom, hogy elégedett vagyok az életemmel, noha bármikor gördülhetnek elém nehézségek.

Éreztétek valaha is úgy magatokat, mint ha az az élet, amit éltek, nem is a tiétek? Mint ha a házat, a szobát, a kutyát, a családot kölcsön kaptad volna. Na jó, a kutyát nem. De az érzés egész életemen át követett, még ha nem is foglalkoztam vele. Valamilyen különös érzésként ott lappangott a lelkemben, a gondolataimban, a szüleim érintésében, mindenhol. Mint valami alattomos szörny, megbújt az ágy alatt, a szekrényben, a fényképes album lapjai között. Soha semmi okom nem volt elköltözni otthonról, ám egy szép napon ez volt az első gondolatom. Csak el otthonról...

Csak egy régi aláírt kvaffot akartam megkeresni, mert tudomásomra jutott, hogy egy jó barátom öccsének a kedvenc csapata írta alá nekem. Ami nekem csak egy nyári kiruccanás emlékét hordozta az Államokba egy vacak labda alakjában, az neki valóságos kincsesbányának ígérkezett. Maga a megtestesült álom. Sejtettem, hogy a padláson lesz, ha már a pincében nem találtam. De találtam vele együtt mást is, egy leragasztott dobozt, amit kíváncsiságból nyitottam fel. Néhány ósdi könyvet, melyekben már megbarnult a papír, egy ezüstláncot, amely ismerősen csillant a fényben mikor felemeltem, néhány szerencseérmét, egy vitorlás miniatűr mását és egy halom régi fotót rejtette. Kellett nekem, kíváncsivá tett a tartalma. A láncra még emlékeztem egészen kicsi koromból, aztán valahogy szem elől veszett, egy nap nem találtam. Ahogy a többi csecsebecse is feledésbe merült. A bőr kötésű könyvön akadt meg elsőre a tekintetem, különös érzés kerített a hatalmába, amikor végigsimítottam rajta. Majd kíváncsiságból belelapoztam, mert miért is ne.
Azonban ami fogadott, arra sohasem voltam felkészülve, talán nem is tudtam volna. Egy babanaplónak készült, megírt dátumokkal, egy születésnap, amely nem az enyém. Egy fiú, aki nem én voltam. Egy anyakönyvi kivonat belecsúsztatva és egy... egy örökbefogadói adatlap. Az én nevemmel. Elsőre megremegett a kezem, de elkezdtem olvasni. A fiúról volt szó oldalakon keresztül egészen két éves koráig. A Drake nevet kapta, aki csúfos halállal halt meg: belefulladt a családi birtok tavába.
Drake... ismerős volt nekem a név, mint ha találkoztam volna vele. Még egészen kicsi voltam, amikor begurult egy csenevész üveggolyóm a garázsban a apa egyik furcsán zakatoló gépe alá. Féltem a géptől, a masina hangja irtózatos volt, hát még amikor megbolondult, ami az útjába került, azt szétdarálta. De legyőztem a félelmemet és betapogatóztam alá, hátha elérem a golyót. Azt nem találtam meg, de egy koszos, kifakult képet egy kisfiúról igen. A fotó hátuljára a Drake név volt felcímezve. Anyu sírva fakadt, amikor a kezébe vette a fotót, apu pedig borzasztóan dühös volt. Azt mondta, soha többé ne vegyem a számra ezt a nevet.
Üresnek érzem az elmém, noha gondolatok ezrei cikáznak a fejemben. A különös érzés úrrá lesz rajtam, ez pedig a továbblapozásra késztet. Újabb oldalak, ódák rólam, a húgomról... majd a másikról. Vajon ők tudták?
Arról is beszámolnak, hogy eredetileg franciák lehettek a szüleim, bár sok információt nem találtam róluk. Szorosan tartottam a könyvet, mint ha bármelyik pillanatban össze akartam volna roppantani. Próbálok tovább olvasni... de elakad a lélegzetem, érzem, hogy az a különös érzés mostanra fojtogató ujjakká változik a nyakam körül. Elkap a légszomj és erőből vágom a könyvet az ágyra. Levegőre van szükségem, friss levegőre. Kapkodva, remegő kézzel ragadom meg az ablakot, hogy aztán feltéphessem. A friss levegő leszáguldozik a torkomon, mégsem szűnik a fojtogató érzés. A különös megérzés, hogy néha érdekes tárgyakat találtam, a hiányérzet és a félemlékek mostanra megmagyarázottá válnak egy pillanat alatt számomra. Ez a hely, ahol élek, amit az otthonomnak tekintettem, sosem volt az. A szüleim pedig hazudtak. Ki vagyok én? Azon kívül, hogy Marcusnak hívnak, ki vagyok én? Kik a szüleim és honnét származok?
Akkor először fordult meg a fejemben, hogy el akarok menekülni. El tőlük, el önmagamtól. De rájöttem, hogy képtelen vagyok. Ők ugyanúgy a családom, még akkor is ha én tudom, mi a helyzet. De nem tudom meddig tudom ezt magamban tartani. Ekkortájt kellett eldöntenem, hogy az utolsó évem után mit kezdek magammal. Nem akartam még hazaköltözni végleg, de elmenni sem tudtam volna. Nagy szenvedélyemmé váltak a különféle érdekes relikviák, hogy megkérdőjelezhetetlenné váljon számomra, hogyan tovább. Átoktörőként talán nem is rossz keresni, ha már hírnevet szerzek. Ezt az egy lehetőséget tartottam csak folytathatónak, hogy felépítsem a saját életemet hazugságok nélkül. De nem tudom meddig bírom magamban tartani minden érzésemet a családommal kapcsolatban. Vajon a lányok miképp fognak minderre tekinteni? Vagy rám? Nem tudom. Össze vagyok zavarodva egy kissé. Egy ideje annyira nem is önmagam vagyok és olyan dolgokat teszek, amikre talán nem is vetemedtem volna.