A nyár nagyját itt töltöttem a Roxfortban, valami elfoglaltságot szinte mindig találtam magamnak. Persze néha kivonultam innen, hogy mondjuk meglátogathassam a menyasszonyomat, vagy csak szimplán, ha egy kis levegőváltozásra vágytam. Persze, jártak itt diákok elvétve a szünidő alatt is, habár egyáltalán nem sok. De igazából nem tudom őket hibáztatni. Az évzárón történtek után nem hiszem, hogy sokan vissza akartak volna jönni ide. Viszont az életnek mennie kell tovább.
Most pedig elkezdődött az újabb tanév, az iskola megtelt, és kezdődhetett végre a munka is mind a diákok, mind számunkra. Néhány napja volt csak az évnyitó, azóta még nem történt semmi különleges. Vissza kell még szokniuk a gyerekeknek is ehhez a környezethez. Mármint azoknak, akik meg sem fordultak errefele a szünet alatt. Valamilyen szinten irigylem is őket, mert ők nekik volt okuk rá, hogy ne legyenek ezen iskola falai között. Egy család, ami hazavárta őket, egy ház, ahol megszállhattak. Én több, mint tíz éve nem láttam a nevelőszüleimet, és nem is igazán hallottam felőlük. Megkeserítették az életem jó részét, én pedig ezt nem fogom elfelejteni. Az igazi szüleim pedig… az meg egy olyan téma, amiről nem igazán tudok különösebb véleménnyel lenni. Nem ismertem őket, és nem is vagyok benne biztos, hogy szeretném. Ha halottak lennének, remélhetőleg elmondták volna, így csak arra tudok következtetni, hogy élnek és virulnak. Kit áltatok? Szívesen találkoznék velük, puszta kíváncsiságból. Hogy járna-e a megbocsátás, amiért elhagytak… ezt nem tudom. Valami igazán erős indok kellene hozzá.
Újra és újra előkerül ez a téma magányos perceimben, mikor semmi dolgom nincsen, és csak én vagyok a gondolataimmal. De máskor pedig még csak eszembe sem jut.
A dolgaink nem alakultak úgy Theáival, hogy minden időnket együtt tölthettük volna a nyáron. Hol neki akadt dolga, hol nekem. De még így is próbáltunk a lehető legtöbb időben együtt lenni. Most viszont mégis más, hogy megint egy fedél alatt vagyunk egy éven keresztül. Utána pedig, amint végez… na, az már a jövő kérdése. Viszont kétlem, hogy ilyen sokat külön fogunk lenni akkor.
Ezért is terveztem úgy, hogy egy kis időt eltölthetnénk egymással, szóval a takarodó előtt körülbelül negyed-fél órával megkerestem őt. Egy köszöntő csókkal üdvözöltem őt, aztán pedig felajánlottam neki, hogy jöjjön az irodámba, mert beszédem van vele. Persze mindezt olyan hangnemben, amiből könnyedén kiérthette, hogy csak időt akarok eltölteni vele.
Vele együtt megyek végül fel az irodámba, szobámba, nevezzük ahogy akarjuk. Elég nagy helyiség, az ágyam is itt van, valamint dolgozni is ezen a helyen szoktam. Előre engedem Theiát, aztán én is beljebb haladok, majd pedig mögöttünk bezárom az ajtót.
Ekkor viszont már ténylegesen magamhoz húzom a menyasszonyomat, hogy egy szenvedélyes csókkal adományozhassam meg.
- Rettentően hiányoztál.
Utoljára az évkezdés előtt két héttel volt, hogy találkoztunk. Vagy három? A lényeg az, hogy elég régen. Most pedig elképesztően jó érzés újra látni őt.
Végül pedig megindulok a kanapém felé, és Theia kezét fogva húzom őt is magammal.
- Még mindig gyönyörű vagy, remélem tudod.
Ó, igen, nagyon is szeretek bókolni neki. Esetenként igazi sármőr tudok lenni, ha nagyon akarok. Helyet is foglalok a kanapén, és megvárom, míg ő is leül.
- Na és mondd csak, hogy telt összességében a nyarad?
Őszinte kíváncsiság cseng ki a szavaimból, mert ahogy mondtam, nem voltunk minden egyes pillanatban egymás mellett.

Kaptam azért én is nem egy fura nézést arra, mikor kiderült, hogy a menyasszonyom csak tizenhét éves. De nincs olyan vészesen nagy korkülönbség köztünk. Meg egyébként is jobb, hogyha mindenki a saját dolgával foglalkozik. Remekül megvagyunk Theiával már évek óta, és azért azt sem lehet rámondani az itt tanuló diákokra, hogy olyan naiv fiatalok lennének, mint a mugli társaik. Persze mindenhol akadhatnak kivételek. Viszont érdekes lenne, hogyha pont egy kviddics csapatkapitány ne tudná, hogy mit akar… Lényeg a lényeg, sosem láttam még azt a lányon, akit bármelyik döntése is velem kapcsolatban bántaná. Az pedig kétségkívül egyértelmű, hogy számomra pedig ő az egyik legjobb dolog, ami az életemben történt. Theia pedig szintén tudja, hogy a nevelőcsaládommal való kapcsolatom egy borzalom, és hogy a Roxfortba kerülésem óta nem is láttam őket. Ebből kifolyólag pedig teljesen kényelmesen fogalmazhatunk úgy, hogy a menyasszonyom az egyetlen nő az életemben.
- Megértem, hogy nem akarsz róla beszélni, szóval nem is nyaggatlak efelől.
Aztán pedig hátamat a kanapénak döntöm, és felhúzom Theia lábait, hogy az ölembe tehessem azokat. Ha van rajta valami lábbeli, akkor azt leveszem előtte róla, aztán pedig elkezdem a lábát masszírozni. Egész jó tehetségem van ehhez is, panaszra pedig nem lehet oka.
- Milyen érzés végzősnek lenni?
Bár még csak év eleje van, szóval ezt a kérdést inkább év közepe fele lenne érdemes feltennem. Azért megvárom, ad-e valami választ a kérdésemre, de hamar másik témához is folyamadok.
- Vannak esetleg már terveid, mi lesz, miután itt végzel?
Kérdezem tőle egy féloldalas mosollyal az arcomon, miközben (ha csak el nem húzta) tovább masszírozgattam a lábát. Az én terveim már megvannak. A legelső pedig az lesz, hogy végre elveszem őt feleségül. Nem akarom túl sokáig halogatni ezt az egészet. De ki tudja, lehet már évközben is sor fog rá kerülni. Sok minden történhet még a tanévzáróig. Habár remélem olyasmi nem fog, mint a legutóbbin… Az nem hiányzik senkinek.
- Holnap mennyire lesz nehéz napod? Mennyire kell korán kelned? Csak mert úgy zaklatlak én is.
Mondom neki jókedvűen.