- Megfelel, Mr. Minchum? – bőrkesztyűbe bujtatott ujjaimat végigfutottam a zöld doboz szélén, ügyelve arra, hogy ne érintsem meg a nyakéket habár a kesztyű védelmet nyújt az átok ellen, azért jobb ha az ember óvatos az ilyen dolgokkal szemben. Acélkék tekintetem a drága nyakéken nyugszik és lelki szemeim előtt már látom is Alba nyakán a smaragddal kirakott láncot, ami majd a veszte lesz. Egy nőt mindig meg lehet vásárolni egy ékszerrel, főleg ha az ilyen gyönyörű, mint az a darab, ami előttem hever a dobozban. Szeretem a Borgin & Burkes-öt, egyszerűen mindent be tudnak szerezni, amit az ember kíván – feltéve ha van elég pénze hozzá. Márpedig nekem mindent galleont megér, ha sikerül a Mungóba küldenem Harold feleségét és így kedves bátyám minden gondolatát a hőn szeretett nő egészsége fogja kitölteni – remélhetőleg. Így szabad utat kapunk a minsiztériumhoz, hogy a Nagyúr végre elfoglalja méltó helyét a varázslók legfontosabb intézményében.
- Tökéletes lesz – átnyújtom a súlyos erszényt és figyelem, ahogy Mr. Borgin koszos ujjai visszahelyezik a tetejét a doboznak és igyekszem nem elfintorodni a tudatra, hogy bemocskolja a tökéletes ajándékot. Miközben elcsomagolja nekem a nyakéket szemügyre veszem a többi árut, nem akarok különösebben többet költeni de mindig találok valamit, amiről azt hiszem, hogy feltétlenül szükségem van rá.
Szerencsére jelen pillanatban az ajtó feletti csengő visszaránt a felesleges költekezések iránti vágyamtól, nem szeretném ha beszédbe kellene elegyednem akárkivel is arról, hogy éppen mit vettem Borgintól így gyorsan a kabátom belső zsebébe süllyesztem a kis csomagot és egy pillantásra sem méltatva a szakállas varázslót, aki felvont szemöldökkel figyel, sietősen távozom.


A Zsebpiszok köz a legalattomosabb, leggonoszabb és sokszor, a legigénytelenebb varázslók gyűjtőhelye. Még az sem zavarja őket, hogy sűrű cseppekben esik az eső, ezáltal csatatérré varázsolva a macskaköves utcákat – nem még ez sem tántorítja el az alkoholgőztől bűzlő boszorkányokat attól, hogy undorító ujjaikkal végigsimítsák a kabátom és feledhetetlen estét ígérjenek pár galleon fejében. Én meg csak férfiasan a lába elé köpök egyet, hogy tudtára adjam nem kívánok élni a szolgáltatásaival, mire olyan szitokáradatot zúdít rám, hogy kénytelen vagyok visszafordulni és talán azt hihetné, hogy felkelti az érdeklődésem, de nem. A tekintetem egy sötétszőke hajzuhatagon állapodik meg, ami kivillan a fekete csuklya alól. Szinte ordít róla, hogy nem idevaló és úgy tűnik, hogy ezt nem csak én veszem észre. Talán megérezheti, hogy figyelem – mással nem tudom megmagyarázni miért néz felém, pupillái kitágulnak, talán csak most jött rá, hogy pontosan hol is jár. Legalábbis a barna íriszekből azt olvasom ki, hogy elveszett és most, hogy rájött nem éppen a legjobb helyen ejti meg az esti sétát legszívesebben eltűnne, csakhogy nem olyan könnyű egy ilyen bájos arcnak sértetlenül kikerülni erről a helyről.
Egy átlagos napon sarkon fordulnék, hogy folytassam az utam a londoni kis lakásomba és hidegen hagyna, hogy valószínűleg erőszakkal fogják elvenni a lánytól, amit akarnak. A mai nap azonban úgy tűnik nem egy szimpla szombat éjszaka, legalábbis azt érzem egy hajszál választ el attól, hogy elinduljak a lány felé és kirángassam az őt fogdosó kopasz fazon kezei közül.
Valószínűleg ha egy másodperccel tovább vacillálok, akkor már hűlt helyüket találnám. Villámsebességgel kapom elő a pálcám és morgom az átkot, aminek köszönhetően fájdalmasan kap a torkához a férfi, elengedve a lányt. Ha okos lenne rögtön menekülőre fogná, mert nem hiszem, hogy képes lennék úgy viselkedni, mint egy hős – talán azzal, hogy az én karmaim közé kerül még rosszabbul fog járni, mint a kopasszal. Erre ez a kis ostoba fruska csak áll ott, mintha szoborrá változtatták volna.
Halkan káromkodok egyet és megindulok felé, nem törődve a boszorkány szajha kérdő pillantásával, ahogy a többi járókelő értetlenkedésével sem. Mit számít az nekik, hogy egy nőt az akarata ellenére vinnének el innen? Ezen a fertőzött helyen, ez olyan mindennapos és elfogadott dolog, mint melléhugyozni a kocsma vécéjének a harmadik pohár whisky után. Senkit sem érdekel.
- Tudod, ha egyik pillanatról a másik elkezd fuldokolni az a férfi aki épp azon ügyködött, hogy elhoppanáljon veled majd megerőszakoljon akkor a legjobb döntés, ha rögtön elmenekülsz – sziszegem és korántsem finoman megragadom a karját, hogy arrébb húzzam és ne legyünk szem előtt – Érted te egyáltalán amit mondok vagy nem csak béna, néma és ostoba vagy hanem még süket is?

Őszintén? Fogalmam sincs, hogy miért keveredtem a Zsebpiszok közbe. Talán, mert egyszerűen képtelen vagyok továbbra is elviselni Leonard idegesítő tekintetét magamon, hiszen, amióta ráébredt, hogy a testemen lévő vágás nyomai nem csupán egy sorozatos, szerencsétlen balesetnek köszönhetőek, helyette én, önszántamból végzem el az öncsonkítás ezen formáját, amikor már nem látok mást megoldást a lelkemet elemésztő fájdalmaim szabadon bocsájtására, azóta megpróbál minden percben mellettem, de legalábbis a közelemben lenni, mintha amúgy a titkos barátságunk jóvoltából ez tökéletesen rendben lenne. Abba viszont nem gondol bele, hogy gyakran néha szükségem van egy kis egyedüllétre, és nem csak az előbb említett problémám miatt, hanem azért, mert a nem túlságosan szociális személyiségemnek köszönhetően kevésbé vágyom más emberek társaságára. A bátyámat is képes vagyok elűzni magam mellől, ha a társasága már kellemetlen, és terhes nekem, akkor miért pont ő lenne kivétel ez alól? Persze az, hogy magam mögött hagyjam őt, nem egészen olyan egyszerű, mint, amilyennek először tűnt, hiszen, amíg a kastélyban vagyok, addig igyekszik folyamatosan a nyomomban járni, és könnyen meg is teheti ezt, bármiféle ellenvetés nélkül, mert a kérésemet természetesen nem veszi figyelembe, tehát ilyen szempontból sem az udvar, sem pedig azt azt övező birtok területén nem vagyok tőle biztonságban. Bár nem szokásom tilosban járni, ami az iskolai dolgaimat érinti, mégis kénytelen vagyok miatta szabályt szegni, és engedély nélkül olyan messze kerülni tőle, hogy még magam se tudjam merre járok.

El is érem a célomat, hiszen, ahogy körbenézek a még nappal is sötétebbnek tűnő utcán, és a mogorva tekintetet sugalló arcokon, a maradék életkedvem is azonnal elillan belőlem. Mégis féltem azt a keveset, ami az életem tragédiája ellenére bennem maradt, pláne, amikor egy tar férfi mellém lép, és megragadja a karomat, mintha ez természetes lenne erre. Mert valószínűleg az is. Attól, hogy hallottam már erről a bizarr helyről, még nem jelenti azt, hogy nagyon is tudatában vagyok annak, hogy hogyan zajlanak itt a dolgok, azt viszont már belátom, hogy hiba volt idejönnöm, pláne egyedül, mindenféle segítség nélkül. Éppen ezért naivan kapaszkodok bele az egyetlen tekintetbe, ami az erőszakoskodó férfién kívül rám irányul; egy másik férfiéba, aki ismeretlensége ellenére is sokkal több bizalmat kelt bennem, mint bármelyik utcai járókelő.
Talán túlságosan is lefagyok, szinte a földbe gyökerezik a lábam, mert eddigi életem során még soha sem kerültem ilyen helyzetbe, ezért nem is tudom, sőt, fogalmam nincs, hogy mit is tehetnék magamért, mindössze rémült pillantással igyekszem kiszabadítani magam a férfi szorításából, és elkapni a karomat előle, kevés sikerrel, miközben végighallgatom minden undorító mocskát, amit csak a száján kiejt előttem, és leginkább miattam.
Már minden reményem kezd elillanni, amikor a férfi a torkához kap, és fájdalmas kifejezését az arcán, csak a borzalmas hörgései teszik még félelmetesebbé az átlagember számára, viszont én csak arra tudok koncentrálni, ahogy a fájdalom egyre inkább eluralkodik, és megmutatkozik rajta. Önkéntelenül is az olyan sokszor már megsebzett csuklómra siklik a kézfejem, és az ujjaim a kabátom ujja alá becsúszva kitapintják a régi hegeket, és a még alig gyógyult sebhelyeket. Annyira elmélyülök a férfi látványában, hogy eszembe se jut elszaladni tőle, sem pedig a hely további borzalmai elől, és azt sem veszem észre, hogy a férfi, akivel találkozott a tekintetem, mikor terem mellettünk, hogy megragadja a karomat, és elrángasson a másik mellől.
Hirtelen azt sem tudom mit mondjak neki, megszólaljak-e, vagy inkább hallgassak, de önkéntelenül is az utóbbi mellett döntök, amikor az ajkaimon egyetlen egy szó sem akaródzik kicsúszni, mintha nem csak a testem, de a belsőm is egyaránt sokkot kapott volna. Végül a férfi szavainak unszolására halkan, kicsit remegő hanggal, de mégis megszólalok. - Nem, é-én.. Igen, értem. - hadarom csendesen, miközben egy percre sem vagyok képes megszakítani a kettőnk között fennálló szemkontaktust. - É-én csak el szeretnék menni innen, amilyen hamar csak lehet. - pislogok fel rá bizonytalan hangszínnel, mégis határozott szándékkal. - Azt sem tudom mit keresek itt. - nézek körbe magam körül, és a testem egészében megremeg, amikor a járókelők tekintetét magamon érzékelem. - Komolyan, bárhová, csak el innen. - kúszik vissza tekintetem a férfi arcára, mintha, ha már az előbb megmentett, továbbra is tőle várnám a megváltást.

Talán az lenne a legokosabb döntés, ha hagynám, hogy azt tegye vele a kopasz fazon, amit csak akar. Nem ismerem még csak nem is láttam eddigi életemben, hát akkor miért érdekel, hogy mi lesz vele? Miért nem tudom elszakítani a tekintetem az alakjáról? Miért viszket a tenyerem, hogy előkapjam a pálcám és ráüvöltsem a gyilkos átkot a férfira? Valószínűleg elment az eszem, talán Borgin boltjában volt valami a levegőben, ami bódult állapotba varázsolta az agyam. Más magyarázat nincs.
Nem kenyerem a hősködés. A céljaim általában önzőek és gonoszak, tehát ha valahová sorolni kellene, akkor biztosan a rosszak oldalán állnék. Márpedig egy gonosz szuperhős nem ment meg bajba jutott lányokat. Talán a kor tenné, hogy egy kicsit meglágyul a szívem? Kötve hiszem. Mégis a pálcám előkerül és egy pillanattal később a zaklató, már levegőért küszködik, a torkát kaparássza és ijesztő hangokat ad ki, mint aki épp a haláltusáját vívja. Talán, mert közel is van hozzá – pedig tényleg nem szándékoztam megölni.
A lány azonban nem mozdul csak áll ott némán, bambán és a férfit figyeli. Felbosszant, fel akarom pofozni, hogy térjen magához és takarodjon innen. El is rángatom a pasas mellől, egy sikátorba ahol éppen nincs senki rajtunk kívül és nem éppen a legkedvesebb szavakkal illetem bár teszek is rá, hogy milyen az első benyomása rólam. A leányzó azonban még mindig meg van kukulva csak néz maga elé és már kezdem is bánni, hogy megmentettem egy ilyen életképtelen boszorkány. Aztán egyszer megjön a hangja, vagy legalábbis valami nyöszörgés féle amiből sikerül kihallanom a mondandóját de csak mert minden figyelmem neki szentelem.
- És mi tart vissza attól, hogy elmenj? – felvonom a szemöldököm, figyelem a zavart kék íriszeket, ahogy a járókelőkre pillant én is követem a tekintetét és már látom is az okát annak, amiért nem igazán szándékozik egyedül elhagyni a Zsebpiszok közt. Felsóhajtok, mégis minek hoztam a saját nyakamra ezt a nyűgöt? Végül ahogy rám néz azokkal a hatalmas szemeivel, ahogy úgy néz rám, mintha én lennék a hőse, aki kimenti ebből a mocsokból és szebbé varázsolja az életét … Nos abban a pillanatban villan fel az agyamban egy ötlet csírája, csak éppen futólag de mégis nyomot hagy.
Végigpillantok a szőkeségen és bár az alakját takarja a köpeny, arra tippelnék, hogy egy törékeny vékony testet találnék a sok gúnya alatt. A csuklóját fogdossa ez pedig nem kerüli el a figyelmem. Lehunyom a szemem, hogy gyorsan átfussak a lehetséges kimeneteleken.
- Legyen – nézek végül rá és a kezem nyújtom felé, hogy ha megfogja akkor elhoppanálhassak innen egy kevésbé rémisztő helyre: a lakásomra.

Egyszerűbb lett volna ha valahol Roxmort egyik kis utcájában rakom ki, ahonnan könnyen visszajuthat a kastélyba – mert szinte biztos vagyok benne, hogy még diák. Idősebbnek tűnhet a koránál de maximum 18-19 évesnek mondanám, ami még mindig nagyon fiatal az én szerény 34 évemhez képest.
Ahogy megérzem a lábam alatt a nappalim padlóját rögtön el is engedem a lányt. A pálcámat a kandallóra szegezem és pár másodperc múlva már barátságosan ropog a tűz, megvilágítva az ízlésesen berendezett helyiséget.
Kibújok a kabátomból és hanyagul a kanapé karfájára dobom majd szembefordulok Frejával és figyelem, ahogy ő is lefejti magáról a gúnyáját. Apróbb, mint gondoltam.
- Mi a neved? – érdeklődöm, a tekintetemet le sem veszem róla arcizmaim egy pillanatra megrándulnak, ahogy oda nem illő gondolatok futnak át a fejemen – Ülj le! – bökök a fejemmel a fotelre – Kérsz valamit inni? – nem tudom hova rakni a kedvességem, de nem akarom, hogy máris halálfélelme legyen tőlem – bár teljesen jogosan váltanám ki ezt a reakciót, ha tudná, hogy pontosan ki is vagyok. De egyelőre kötött pulóverem ujja még tökéletesen takarja a Sötét Jegyet és nem is szándékozom megmutatni neki, még nem. Hadd higgye, hogy tökéletes biztonságban van a megmentőjével.
Igazából tetszik ez a szerep. Tetszik, hogy hálásan néz rám. Ki tudja mikre tudnám rávenni, természetesen csak azért, hogy meghálálja a kedvességem – a kedvességem, ami színtiszta önzőségen alapul, telis-tele hátsószándékkal.

Mintha fel sem fognám mi történik körülöttem, sőt, mintha abszolút nem is érdekelne, csak állok egyhelyben, szinte teljesen megmerevedett testtel, és földbe gyökerezett lábakkal. Még a lélegzetemet is visszafojtom, ahogyan a kopasz férfi eddig rajtam legeltetett szembogarait nézem, teljes önkívületben. Hiába is tagadnám, teljesen elvarázsol a fájdalom effajta megnyilvánulása, és önkéntelenül is libabőrös leszek, amint ujjbegyeim kitapintják a csuklómon éktelenkedő hegpárok helyét. Mindössze másodpercek erejéig, de már-már túlságosan is beteges gondolat ötlik fel bennem a férfi kínszenvedését látva. Elmerengve, hosszasan bámulom, mintha csak azt mérlegelném, hogy megérné-e nekem ilyen módon kiadni magamból az évek óta érlelt fájdalmamat, vagy sem? Egyáltalán szabad lenne-e, és jelen pillanatban szabad-e, vagy inkább túlon-túl perverz a férfi, akaratlanul is, de velem megosztott fájdalmának kiváltó okán elmélkednem, esetleg vágynom rá, szinte minden egyes porcikámmal?
Gondolataimtól végül az az ismerős szempár szakít el, akinek megmaradt, maradék életemet köszönhetem. Még az sem zavar túlzottan, sőt, egyáltalán nem is, hogy szó szerint idiótának néz. Megértem, könnyen tarthat annak, hiszen önszántamból, és egymagam sétáltam be a férfi kelepcéjébe. Ha csak egy normális lány lennék, olyan, mint más, átlagos lányok, akkor még az iskola udvarát sem hagytam volna el, nemhogy a hírhedt közbe keveredjek, bajt hozva ez által a saját fejemre. De mégsem vagyok az, nem vagyok normális, legalábbis nem annyira, mint kellene, hogy legyek.
Hiszen elszaladhatnék előle, a járókelők elől is, és magam mögött hagyhatnám az egész szituációt a kastély békéjéért cserébe, mégsem teszem. Annak ellenére sem, hogy már bánom az ittlétemet. Mégis, mindössze csak arra vagyok képes, hogy belekapaszkodjak egy ismeretlen ember segítségébe. Hiszen az, annak ellenére, hogy segített nekem, rajtam, akkor is idegen a számomra.
Mégis, egyetlen egy szavára aprót bólintok, majd kézfejemet a tenyerébe helyezem, és önkéntelenül is közeledek felé a hoppanálás előtt, és alatt is. Nem vagyok hozzászokva, egyáltalán csoda, hogy sikerül kibírnom éhgyomorral, amíg meg nem érkezünk.. egy ugyancsak ismeretlen helyre.
Gondolom, valószínűleg a férfi lakására. Amíg ő otthonosan kezd mozogni, addig én szótlanul, és elveszetten állok a helységben, csak nézem, amíg ő tüzet gyújt, majd leveti a kabátját, és, mintha csak kötelezne rá, én is vetkőzni kezdek, bár a ruhadarabot még a fotelben helyet foglalva is a kezeim között tartom, szinte szorongatom.
- Freja vagyok. - felelem a kérdésére készségesen, de nem tartom fontosnak, hogy a teljes nevemen mutatkozzak be neki. Amúgy is, mit is jelent manapság a családnév? Pláne a szülők teljessége nélkül, csak a testvéreiddel osztozva rajta. Már semmit sem.. - Azt hiszem, egy pohár vizet elfogadnék.
Azt sem tudom mit mondjak, egyáltalán mondjak-e bármit is, vagy inkább hallgassak, jobb híján a lakás berendezését figyelem, csak akkor siklik rá vissza a tekintetem, amikor ismételten hozzám lép. A közelségétől hirtelen még levegőt is elfelejtek venni, helyette inkább férfias illata telíti meg a tüdőmet. - Köszönöm! - préselem ki az ajkaim közül nagy nehezen, halkan csengő hangomat még zavartabbá teszi az arcomra, mintegy vezérszóként kiülő pír, amikor a pohár átvétele következtében ujjaim az övéinek érnek, még, ha csak másodpercek töredékéig is. - É-én.. Azt hiszem.. Nekem lassan mennem kellene. Amúgy sem szeretnék zavarni. - harapok bele az alsó ajkamba, és tekintetemmel inkább az ölembe gyűrt köpenyt kezdem el szemlélni.. De mégsem állok fel, hogy elinduljak.