Holtfáradtan zuhantam be az egyiksarki lebuj ajtaján. Lényegtelen a neve, igazából több mint öt éve törzsvendégnek számítok itt, anélkül, hogy egyáltalán fogalmam lenne róla, hiszen annyira apró, jellegtelen és szürke az egész ivó, hogy kár is erre neuront pazarolni. Talán a rengeteg hasonlóság, köztem és a kocsma között vezetett ehhez az őszinte szimpátiához.
Szóval ott tartottam, hogy pusztán a sors akaratából, a véletlenek különös játéka folytán betévedtem ebbe a kedves kis egységbe, magamban reménykedve, hátha Fefét is erre találom majd- óriási csalódásomra nem csak, hogy Fefe nem volt sehol, de egyetlen ismerős arcot nem láttam odabent. Mondjuk meglepő volt a tömeg ami fogadott, lelkem a maximum öt-hat állandó taghoz szokott, a húsz már sokadalomnak számított. Bánatosan a csaposhoz bandukoltam, akit sehogy nem tudtam a bizalmamba fogadni, akárhogy nyomatják a mugli filmek, és hiába a sok éves ismeretség. Egyszerűen volt valami a fickó szemében, ami…nem is tudom.
-A szokásos lesz? – kérdezte.
-A duplája. – bólintottam szomorkásan. És hogy mi az apropója a bánatnak? A csapos már meg sem próbálja kihúzni belőlem, így csak gondolatban tépelődök: úgy esett a minap, hogy kirúgtak. Mármint ez még nem teljesen biztos, de mérget már vennék rá. Egy ilyen botrány után, csak a csoda menthetne meg. Ezenfelül elég szépen elkalapáltak. Legalább a pálcájukat nem használták (that’s what she said). Egész biztosan csúnyábban festenék, bár amúgy sem vagyok egy Mona Lisa, a szende mosolyra húzódó ajkával.
Kínlódva pillantottam körbe. Csak nem Fefe hangját hallottam? Nem. Lehorgasztottam a fejem. Tilda- a volt nejem, többször is rámutatott, hogy képtelen felfogni, mégis mi a bánatért kedvelem ennyire. Erre csak vállvonogatással tudtam mindig válaszolni. A maga módján Fefe jó gyerek. Ezt viszont lehetetlen lenne elmagyarázni neki.
Amúgy sem értem miért csodálkozok. Nem mintha jeleztem volna neki, hogy itt kívánom eltölteni az estémet. Szipogtam párat. Még iszok egyet, és megyek.
És ezt még háromszor elismételtem, mire elhatároztam magam. Lecsaptam a pénzt a pultra, de még egy darabig kénytelen voltam rávenni magam a távozásra. Vajon adtam enni a macskának?

Napok óta lanyha pánik környékezett. Lanyha volt, és minden erőmmel azon voltam, hogy ne erősödjön lanyhaságában. A legegyszerűbb létező módszert választottam féken tartására: nem gondolkodtam.
Voltaképpen kényelmes módszer. Eljön a reggel, valamit lehúzol, aztán az utcán kóborolsz, és keresel valamit, akármit, ami leköt annyira, hogy ne szegezd magadhoz az egyetlen feltehető kérdést: mi lesz most?
Három napja nem jártam otthon, két napja nem tudtam igazán berúgni. Remegtem, éhes voltam, aludni akartam. Négy napja nem fürödtem. Csak pár órát aludtam, valahol az utcán, egy biztonságosnak tűnő sikátor konténerjének árnyékában. A pálcámon kívül semmi nem volt nálam.
Tudod, valahol röhejes. Még mindig nem jártam túl messze ahhoz, hogy hazamenjek. A szó fizikai értelmében. Lélekben viszont… ó, édesem, elég lenne átlépnem a birtok kapuját és elnyelne a föld, szétnyomnának a falak, rám szakadna a plafon, vagy… nem tudom. Vagyis tudom, de a pánik, a pánik lanyha kell maradjon, szóval nem beszélhetek róla. Bonyolult dolgokról nem beszélhetek.
És tovább teltek a napok.
És tovább teltek a hetek.

Kanapék és árokszélek között ingáztam. Sokat hánytam és fogytam. Biztonságos távolságba keveredtem a fizetési felszólításoktól, az otthon csábító klausztrofóbiájától, az álmatlanságtól és tulajdonképpen mindentől, ami az elmúlt években a hétköznapokat felépítette körülöttem. Nem tudom, merre tartottam, nem is biztos, hogy jó irány volt, de végre irány volt, évek óta először irányt vett valamerre az életem (zuhanó repülésben lefele) és ez olyan boldog izgalommal, csodás várakozással töltött el, mint egy szűz lányt az első randevúja.
Haza kéne menni Liam-hez, nem? Nem, nem kéne. Pár hét és mennek haza a kölykök, csak ellesz velük. Nyár végéig még a bank sem viszi a házat. Nincs nagy baj. Még van egy kis időm, hogy kitaláljak valamit. Például, hogy hogyan léphetnék le Mexikóba. Hahaha.

Ismeretlen arcok egy ismerős környéken. Bevertem a fejem a pincekocsma túl alacsony ajtókeretébe. Szitkozódtam. Későre járt. Vagy túl korán volt? Az örök kérdés. Levágódtam a pulthoz. Tulajdonképpen meglepődhetnék azon, hogy Basil-t ilyenkor itt találom, de minek? Itt összefutni vele a világnak majdnem olyan törvényszerű állandója, minthogy reggel a nap felkel.
- Hé! Még két kört abból, amit ő ivott! – csaptam a pultra a csaposra nézve. – Ő állja! – mutató ujjammal Basil-re böktem. Aztán felé fordultam és tenyérbemászóan rá is vigyorogtam.