† Helen Woodrow: Édesanya, aki mindennél többet jelentett. Szelíd volt, védelmező, szorgalmas. Ő egy igazi csoda volt. A fény a sötétben. De már nincs többé.

† Theodore Woodrow: Egy igazi seggfej volt. Arrogáns, beképzeld bunkó faszfej. Nem egyszer verte meg anyát. Néha én is kaptam. Megarát sikerült elhúzni, ha ott lett volna rosszkor. Ő még csak kislány volt. Én öltem meg. És paradox módon szégyellem azt, hogy erre büszke vagyok.

Megara Woodrow: Az egyetlen húgom, a szemem fénye, büszkeségem. A nők nagy szerepet játszottak az életemben, de aki igazán fontos volt mindig is, az anya és Meg. A többi csak játék. Már csak kicsiMeggie maradt. Ő az, aki mindig jól seggbe rúg, és a jó felé húz, fel a sötét árból.

Arthur Blake: Anya bátyja, nagyon sokat segített nekünk, hozzá menekültünk, mikor minden veszve volt. Meg szinte vele nevelkedett a szüleink halála után. Igazán jó haverom, de sosem töltött be apaszerepet az életemben.

Voldemort, halálfalók: Igazából leszarom az egész háborúsdit. Ha ők aranyvérűeket akarnak, legyen. Ha elvinnének valami jó halálfaló-buliba, lehet, hogy mennék. Ha a másik fél hívna, mennék. Attól függ kivel járok jobban.

#Hogwarts #cometomybedbabe #worststudent

- Woodrow, mondd már, hogy a halálba mész te át a vizsgákon? Belőled mindig csak annyit látni, hogy valami csajt hülyítesz valahol, hogy aztán mindig más mellett ébredj... - A srác hangja kételkedve cseng, amint Benre pillant, letéve a könyvet. Ben még betol egy adag kaját a reggeliből, mielőtt röhögve válaszolna. Persze mindezt teli szájjal.
- Tudom kit kell megfektetni egy jó jegyért – kacsint a másikra, amint harap megint a pirítósból. Persze erről szó sincs. Ami érdekli, abból jó, ami nem, abból meg átcsusszan valahogy. De nem látja sok értelmét annak, hogy könyveket kéne bújnia állandóan. A házikat, amiket meg be kell adni, majd megírja néhány csinos hollóhátas lány. Cserébe egy varázslatos estéért.
- Persze, te mindig mindent tudsz... - érkezik a válasz, amint háztársa szemeit forgatva puffog. Nem lehet mindenki ilyen rohadt nagy mázlista, hogy ilyen génekkel áldja meg a sors, mint Bent.
- Igen, és azt is tudom, hogy ő – rámutat egy összebújó párocska hölgytagjára a hugrás asztalnál. - Csalja a barátját, mert nem is igazán szereti, csak nem akarja elengedni, mivel szerinte jól cseng a neve. Tiszta dilis a csaj – felnevet, amint eszébe jut a helyzet, mikor ez a tudomására jutott. - Ő pedig – itt most egy hollóhátas fiú kerül a górcső alá – betegesen bele van zúgva abba a lányba, de attól tart, hogy bolondnak nézi a növénymániája miatt! - mondandója közben észrevétlenül int az emberek felé, hogy egy magabiztos vigyorral végül megveregesse a másik vállát. - Csak egy kicsit oda kell figyelni az emberekre, és máris tudod minden titkukat. Hasznos lehet – ismét egy lehengerlő kacsintás, és már fel is áll, befejezve a reggelijét.
- Hölgyek! - láthatatlan kalapját megemelve int oda a csajbandának, akik vihogva alélnak el ettől az egy pillantástól is. Mindenki csak ennyit lát belőle. A felszínt. A bugyiolvasztó mosolyt, a sármot, azt, hogy jókedvűen játszik a nőkkel. Holott belül sokkal több van. És a lelke mélyén üresen kong a magány, amit egyedül anyja és húga töltenek be.

#orphan #motherlove #bigbrother

Az ütés visszhangot verve csattan a nő arcán. Nem sír, csak épphogy felsikolt. A fiú szemei szikrákat szórnak, a harag elborítja az elméjét. Nem gondolkodik, cselekvése ösztönösen védelmező. Anyját védi. Az egyik nőt, aki gyengéd volt hozzá. Az egyiket, aki szerette. A másik a húga. A nő kék-lila foltos arccal néz le fiára, amint az lecsapja a villát.
- Elég volt! - a kijelentése határozott. A hangja már nem egy gyerek, nem egy tizenéves kamasz hangja. Már a férfi beszél belőle, hiába, hogy csak tizenhét éves. Ugyan a varázsvilágban felnőttnek számít, a családban még csak egy gyerek, aki apja átható kék tekintete elől meg sem próbál menekülni. - Elég volt! - ismétli meg megrázva a fejét, amint felemelkedik a székről. A kamaszok jellegzetes esetlensége éppen múlóban van, magabiztosan mozog, látszik, hogy már hozzászokott a hirtelen megnyúlt testalkatához. A férfi csak dermedten figyeli, amint fia utasítást ad neki. Keze megáll a levegőben a második pofon előtt.
- Mégis mit képzelsz, ki vagy te, hogy megmondj nekem ilyeneket?! - Felcsattanó hangjára a nő összerezzen, féltő pillantását fiára vezetve. A fiú visszanéz, szeme aggodalmat tükröz, majd barnás tekintetét ismét az apjára szegezi.
- A fiad vagyok, aki nem engedi, hogy bántsd az édesanyját – válasza meglepően higgadt, amint anyja vállára teszi a kezét. A konyhára dermedt csend telepszik, csak a kislány halk dúdolása hallatszik be a másik szobából. Mély levegőt vesz, mielőtt kimondaná a visszafordíthatatlant.
- Megara, anya meg én most elmegyünk – hangja megremeg a mondat végére. Tudja, hogy a neheze csak ezután jön, megszorítja anyja vállát, amint a nő keze hozzáér.
- Mi a kurva életről beszélsz, te eszetlen?! Nem mentek sehova, nincs hova mennetek. Én fizetek nektek mindent. A kibaszott iskolát, a hülye kocsmázós estéidet. Mindent. Érted?! MINDENT – a tajtékzó harag nem is várat magára az őszülő férfi csapongva, nyálát fröcskölve vágja a fia arcába a kíméletlen igazságot.
- A kibaszott iskolát befejeztem – mondja fenyegetően. - Ezentúl én fizetek, rád nincs szükség – közli, azzal sarkon fordulva húzza maga után anyját.
- Pakolj össze, és hozd Meggie-t is – halk szavai sürgetőek, mert tudja, érzi, hogy apja nem fogja ennyiben hagyni a dolgot. Nem tudnak csak úgy elmenni...

* * *

Húga kezét fogva érkezik meg Arthur agglegény-lakásához. Remeg, zsebkendőt szorít a vérző orrához, miközben a lányt igyekszik befelé terelgetni. A nagybátyja eléje siet, de ő megelőzve a kérdéseket csak int, hogy menjenek beljebb.
- Na mi van öcsi, megint összeverekedtél valami nagyfiúval? - heccelő kérdésére csak egy lesújtó, kétségbeesett pillantást kap válaszul. Az ajtó csukódik mögöttük.
- Meg, menj fel a szobába, kérlek. Arthurral meg kell beszélnünk néhány dolgot – mondja, amint beljebb érnek.
- De.. de.. Ben. Mi van anyával? - a lány szemeiben könny csillan, amint bátyjára néz.
- Kisbogár... majd. Majd beszélünk anyáról is – hangja elcsuklik, amint a barnái elé könnyfátyolt von a bánat. Meggie engedelmesen bólint, és elindul a lépcsőn felfelé. Benjamin megvárja, míg eltűnik a színről a húga, hogy aztán a türelmesen várakozó Arthurhoz forduljon.
- Azt hiszem megöltem az apámat. Ugye.. ugye Megara itt maradhat? - hangja komoly, sürgető. Nem mond ennél többet, csak pálcáját előhúzva egy emléket von ki fejéből. Az alig tizenöt perces emléket, ami tartalmazza az egész dulakodást. Mindent, amint apja ellöki az anyját, aki beveri a fejét, és nem kel fel többé. Azt is, amint ő erre pálcát ránt, és gondolkodás nélkül, dühtől elborultan mondja ki a gyilkos átkot. Majd elhoppanál a lánnyal, meg sem várva, mi a végkifejlet. Élete legrosszabb karácsonyának emlékét. Ebből majd Arthur megérti, miért kell most mennie.

* * *

Két év után szabadult az Azkabanból, miután elítélték gyilkosságért. Enyhítő körülménynek számított, hogy apja bántalmazta az anyját. Most először láthatja a szülei sírját, habár még mindig háborgó lelke hevesen tiltakozik a tudat ellen, hogy szeretett anyja gyülölt apja mellett nyugodjon.
A hó lassú, csendes pelyhekben hullik a sírra. A fiú és a lány egymás jegesen hideg kezét szorongatva állnak. Csend. Üresség. Halál. Nincsenek könnyek, nincsenek szavak. Ahol az embert igazán mélyen sebzi valami, ott hallgat.

#almosthealer #inlovewithbeast #potionmaker

- Ember, nézz már oda, hogy hova lépsz! - A morgós járőkelő méltatlankodása elől kitérve folytatja útját. Annyi sem telik tőle, hogy egy bocsánatot mormoljon. Nincs ereje. Minden elhagyta. A húgával is sikerült összevesznie. Az egyetlen nővel, aki megmaradt neki. Azzal, aki tényleg számít. Fázósan összehúzza magát, majd belép a Foltozott üst ajtaján.

* * *

Egy órával később, már mámoros mosollyal ül a pultnál. Előtte üres poharak, üvegek sorakoznak. Csak fáradtan int a kezével, hogy újabb kört kér. A kocsmáros rosszaló pillantást küld felé, csak úgy mint a többi vendég. De azért tölt még neki. A férfi egyszerre húzza le a lángnyelv whiskey-t. Érzi amint szétárad az ereiben, fokozva elméjében a bódultságot. Az emberek már kezdenek elszállingózni a helyről. Talán ideje lenne nyugovóra térni. Ben fejében is megfordul a gondolat, hogy kínkeserves lassúsággal ébredjen rá. Tulajdonképpen nem akar aludni. Nem akar másnak felébredni, mert tudja, nem tartogat számára a nap semmit. Egyszerűen semmit. Kicsapták, már nem lesz belőle gyógyító. Az is furcsa, hogy felvették, nagyon rezgett a léc, mert eredményei nem voltak valami fényesek. És akkor ma közölték vele, hogy nem tartanak tovább igényt rá. Nincs szükségük ilyen gyógyítókra. Mi marad hát neki? Egyedül a bestiákhoz ért, főleg a sárkányokhoz, meg a mérgekhez. Most kezdjen valami újba? Próbálkozzon meg valami mással, ahonnan ugyanígy kinézik, megvetik, apagyilkosnak titulálják? Köszöni szépen, de ebből elege van.
Az üveg koppanva ér a pulthoz. Ben tompán érzékeli a nő illatát, azt, hogy a kutakodó szemek rá tekintenek, az arcát fürkészik.
- Hát te borzalmasan nézel ki – a köszönés helyett csak ennyit kap, mire elvigyorodva pillant fel a nőre.
- Köszönöm a bókot, kedves kisasszony. Meghívhatom valamire? – Tudja, hogy elég leharcolt lehet, na de, hogy borzalmasan festene? Kikéri magának, ő mindig csodás. És a flörtölés még részeges bódultságában is megy neki, ha egy szép nővel hozza össze a sors. Csak ilyenkor sokkalta őszintébb, védtelenebb. A tökéletes érdektelenség álarca lehull, és feltárul az ember. Az esetlen, hibákkal teli való.

* * *

Hajnalban hagyja el a kocsmát, búcsút intve a megismert különös hölgynek. Biztos benne, hogy találkoznak még, hiszen a nő munkát ajánlott számára egy kísérleti kutatócsoportban. Amit természetesen rögtön elvállalt. Nem lesz nagy a fizetése. Tudja előre, ezért is kell valami mellékállás után néznie. De az biztos, hogy összeszedi magát. Kibékül Meggie-vel. Mert a lány megérdemli, és azért, mert igaza volt. Épp itt az ideje egy kicsit felnőni, és úgy viselkedni mint egy normális ember.