Szó szerint meg kell támaszkodnom a kagylóba, hogy el ne essek, amikor meglátom a hamuszürke, feltűnő alapossággal kicsipkézett arcomat, az összevissza tépázott hajamat, amiből már ránézésre is legalább két maroknyi biztos hiányzik. Tulajdonképpen ha belegondolok, a szám sarkában összegyűlt vért leszámítva, nem is tér el annyira egy teljesen átalagos, másnapos fejtől. Tényleg néztem már ki rosszabbul is, de akkor valahogy a megalázottság, a keserűséget elnyomott valami egészen  más, szenzációs fáradság, ami semmi máshoz nem fogható. Most maximum az elmém fáradt, és a kezeim remegnek, ahogy a kagylót nagysokára elengedve a csap felé nyúlok, hideg vizet csorgatok a kézfejemre, és hagyom, hogy a kellemes hűvös érzés átjárjon, és az izzadságot és a koszt is lemossam.
Megkönnyebbülten szisszenek fel, és lehunyom a szememet, próbálom szugerálni azt a még éppen csak szárba szökkenő nyugalmat. Hogy elfelejtsem azt a szuka Dolly Umbridget, hogy elfelejtsem, hogy pár perccel ezelőtt csaknem a fél iskola, de legalábbis a hatod-hetedéves hollóhátasok és mardekárosok szeme láttára átkozott szarrá. Merthogy valamiért azt hittem, hogy jó ötlet pálca nélkü, tíz karommal nekirontani, és megpróbálni a tulajdon mágiatörténet házifeladatát ledugni a torkán. És persze elborította az agyamat a vörös köd, és persze, hogy röhögés tárgya leszek még legalább három napig, de nem olyan dolog ez, ami már nem történt volna meg korábban. Nem ez az első eset, hogy valaki Dex-el baszakszik, ráadásul a háta mögött, és nem ez az első eset, hogy én nekiesek. Persze eddig volt nálam pálca, most meg az se érdekelt, ha fejjel rontok egy teljesen kiegyenlítetlen harcba, ebből is látszik, hogy az a fene bűntudat még mindig mardos belülről, mert tényleg ekkora idiótaságokat művelek, és egyre inkjább azt érzem, hogy rohadtul nem éri meg. Miért nem Philip veri be a mocskos buzizók képét? Miért nekem lenne a feladatom, hogy a kibaszott toleranciát, a jóérzést és pc-t hírből sem ismerő seggfejekkel birokra keljek?
Nem, biztos a fejemet is beütöttem, már hogyne érné meg. Dex a legjobb barátom. És képtelen kiállni magáért, de az is lehet, hogy csak leszarja, hogy mit mondanak.
Most, hogy a kezeim egészen szétfagytak, de legalább tiszták, közeklebb hajolok, a kagyló fölé egészen, hogy megtudjam mosni az arcomat is, de ahogy fejjel lefele érő pozícióba kerülök, a világ valósággal megfordul körülöttem, és egészen biztos, hogy ha nem kapaszkodok meg újra, fejjel előre esek.
Az kavargó érzés a gyomromban és az émelygés nem marad abba, tényleg olyan, mint valami kibaszott másnap, érzem, hogy a reggelim, sőt, talán még a tegnapi vacsorám is vissza fog jönni, de már nincs időm elmenni a wc-ig. Csak lehunyom a szemem.
Hideg, nyálkás ízt érzek a számban, köhögnöm kell tőle, és öklendeznem. Sokszor hánytam már életemben, mindenféle szertől és piától, anyám romlott kajáitól, mindenízű drazsétól, szárított tyúkszartól, egészbe lenyelt mosószappantól, de ilyen borzalmas még sohasem volt.
Az undorító, cuppanós hangra nyitom ki végül a szemem és valósággal felsikítok, ahogy lenézek a kagylóban tekergőző, jól megtermett, csupasz csigára.
Az a szemét kis dög,  milyen alávaló, milyen kegyetlen.
Egy elbaltázott lépés következtében, amikor másodikban két hétig még azt hittem, hogy ő lesz a legjobb barátom széles e világon, meséltem neki Loról és Humbert-humbertről, akiket az anyám macskája megett reggelire. Tudta, hogy mennyire érzékenyen érintenek a csigák azóta is.
Őt ismerve még szerencsésnek mondhatom magamat, amiért nem szörcsomókat köpködök, attól biztosan megfulladnék, bár így is esélyes, hogy a harmadik emelti lánybudiban fogom végezni.
Ahogy a kis állatka a kagylóból visszanéz és csápjaival felém tapogatózik, újra elfog az émelygés, a nyálam sűrűsödik, és megint hánynom kell. Ezúttal hiába tudom, milyen következményekkel jár, erre a szarra mégis képtelenség felkészülni.
Újra előredőlök és lehunyom a szememet.
Tévedtem, Dex rohadtul nem éri meg.  
És kurvára megfojtom Umbridge macskáját, ha a kezem közé kerül.

   

Őszintén, a legutolsó dolog, amire gondolni akarok, hogy vajon honnan a francból jönnek ezek a nyálkás kis fenevadak, hogy férnek egyáltalán fel a nyelőcsövemen, ha mondjuk a gyomromban születnek és így tovább, de mégis mi mást csinálhatnék? Megmozdulni képtelen vagyok, mert egyre csak pottyannak ki egymás után, mozdulni sem bírok, mert mire felemelném a fejemet, már jön is a következő. És tudom előre, mert érzem, ahogy valami iszonyatosan undorító előváladék megelőzi őket. Vagy utóváladék? A franc sem tudja. Néha oda jutok, hogy köpök egyet, aztán már oda, hogy próbálom kitalálni, ezúttal milyen színű és mintázatú csiga érkezik, de valahogy mindig mellétrafálok. Biztos, ha egyszer terhes lennék, akkor sem lennék képes soha megmondani a kölyök nemét előre. De miért is akarnék terhes lenni, amikor éppen azzal vagyok elfogalalva, hogy egy egész orgiára való csigacsoportot dobok a túlméretezett kagylóba, azok meg mintha csak erre lennének programozva, megpórbálnak egymás hátára egyensúlyozni. Ebben a lekiállapotban nem is csoda, ha meg sem hallom, hogy valaki bejön, és hozzám beszél. És pont, amikor az ötödik is kijövőben van, érzem, a hosszú, finom ujjakat a hajamban, ahogy hirtelen a szőke hidrogénezett tincsek eltűnnek a látómezőmből, amik valószínűleg már így is dzsuvásak. Összerezzenek, és a tarkómtól indul a csiklandozó libabőrös érzés, végig az egész hátamon.
Nem akarom tudni, hogy hány emberen keresztül kellett átmennie a hírnek, egy idő után úgyis elterjedt volna a pletyka, csak valahogy megnyugszom, az érintéstől, és a tudattól, hogy amint meghallotta, egyből idejött, és ahelyett, hogy röhögne rajtam, vagy kiakadna vagy kérdezgetne, mint úgy általában, most először próbál igazán hasznos lenni. És megszűnik az émelygés, talán mert én is lenyugodtam, vagy mert a genyó Dollynak csak ennyire futotta, undorodva nézek még egyszer az egymás hátán egyensúlyozó csigákra.
- Azt hiszem, most már megmaradok, Dex – szólalok meg erőtlen hangon, mint aki éppen most hányta ki szívét-lelkét, aztán lassan felemelem a fejemet, kézfejemmel törölve le a nyálkát a számról. De abban a pillanatban, hogy a tekintetem találkozik a saját, fáradt szemeimmel, aztán hogy ne kelljen magamat nézni a tükörben, inkább arrébb siklik a hátam mögött lévő alakra, valami beazonosítatlan panaszos nyögés hagyja el a torkomat. Mintha most akarnám itt elbőgni magam, olyan arcot is vágok, de végül erőt veszek magamon.
- Te nem Dexter vagy- állapítom meg, de mintha még magamat is próbálnám meggyőzni, mert ha ez itt nem Dexter, akkor mégis ki a fene? És miért fogta az előbb a hajamat? És egyébként is mit keres itt a lánywécében?
- De akkor ki a fene vagy? - teszem fel az első, kézenfekvő kérdést, de rögtön zavarba is jövök. Lehajolok újra, ezúttal megengedem a csapot, és a hideg vízzel nagy elánnal állok neki megmosni az arcomat. Hátha azzal semmisé tudnám tenni, hogy akárki is ilyen állapotban látott. Aztán mikor már négyszer öblítettem ki a számat és mostam meg a kezeimet, elzárom a vizet és újra kiegyenesedek. A srác még mindig ott szobrozik, és most már van erőm felháborodni.
- Most már mehetsz, vége a műsornak – szólalok meg barátságtalanul, és közben az agym szüntelenül kattog, hátha elő tudnék hívni legalább egyetlen kósza emlékképet, aminek segítségével beazonosíthatnám, de most annyira tele van a fejem szükségtelen gondolatokkal, hogy nem megy. Holtsápadt arcomba fokozatosan tolul a vér. Milyen megalázó, hogy bárki is végignézte ezt.
- Ez egyébként is a lánymosdó. Mit keresel itt egyáltalán?

   

Valahogy nem akaródzik megfordulni és a szemébe nézni, még így, a tükörképét bámulva is kellőképpen feszült vagyok, mintha az émelygés is újra utolérne. Vagy csak a fény teszi? Vagy az, hogy addig álltam majdnem tótágast a kagylóba, hogy a vér mind a fejembe szállt. Vagy csak.. jönnek megint azok a nyomorult csigák. És én már felkészülök, újra megragadom a kagyló két oldalát, és veszek egy mély levegőt, de nem történik semmi. De azért nem volt olyan szar ötlet fogni a kagylót, mert még mindig nem érzem, hogy tisztességesen megtudnék állnia a saját lábamon.
- Tessék? Mi van? - akaratlanul is a hajamra vetek egy pillantást a tükörben, aztán tekintetem ismét rászegezem. - Festem – az utolsó szótagnak külön nyomatékot adok, habár ez így nem teljesen igaz. Közös projekt volt Bunnyval, és mivel még egészen kezdők vagyunk és amúgy is haláli jó buli, ott mázoljuk a másikat, ahol érjük. És ez egyébként izgalmasabb, mint elmesélve, szóval inkább bele sem kezdek. - De egész biztos vagy, hogy most a hajfestési szokásaimról akarsz velem beszélgetni? – hangomban érezhetően ott a türelmetlen él. Mert hát csak akar valamit, Merlin szerelmére, különben nem lenne ilyen kitartó vagy csak én vagyok túlságosan üldözési mániás?
Próbálom kizárni a fejemből a megjegyzését, mert ebben az állapotban rohadtul megerőltető reagálni bármire is. Ne akarom, hogy újabb csigát hányjak, akkor sem, ha már nem ez lesz az első, amit ma látni fog. Csak egy keresetlen fintort vágok, és a szemeimet forgatom. Aztán lenézek  a csigákra, de nem valami hülye nosztalgiából, mert azért mégis belőlem jöttek ki, és mert annyira hiányozak, csak hát el kell ismerni, van abban ráció, amit mond, és ettől egy pillanatra zavarba jövök. Méginkább, mint eddig. És már ott van a nyelvem hegyén (nem a kibaszott csiga!) valami replika, de aztán helyette a nyelvemre harapok és összeszorjtott fogakkal hallgatom, amit mond. És egy pillanatra tényleg, igazán nyomorultul érzem magam. Mert mi oka lenne hazudni? De mégis mi más, fontosabb dolga lenne Dextrnek, ha nem az, hogy engem istápoljon?
Úgy tehetnék, mintha nem hallottam volna. Vagy mintha nem történt volna már hasonló korábban. Mintha nem tűnne néha baromira egyoldalúnak az egész. Szánalmas.
- Ez aztán nagyon kíméletes és finom volt. Köszi – bólintok már-már megadóan, és végül is eszem ágában sincs mondjuk Dextert védeni. Kár, hogy ez nem jutott hamarabb eszembe.
Végül is meg kellene könyebbülnöm, amiért elmegy és a jövőben megkímél a nyomasztó dumáitól. És hagynám is, ha az előbb az ujjai még nem túrtak volna a hajamba. Tudom, szánalmas. Minimális kontaktus, maximális függőség. James Pottert bővebben lehetne kérdezni a témáról, ő már szakértője ennek. Mert túl jól esett a pillanat törtrészéig amíg azt hittem törődnek velem, hogy mint valami kuvasz, amit éppen most készülnek otthagyni a menhelyen, úgy fordulok hátra, nagy, bánatos szemekkel.
- És mi van akkor, ha azt mondom, látom a jövőt? Ha elmész, megcsúszom a padlón, beleverem a fejem a kagylóba, és a saját csigáim fogják belakmározni a testem – persze kamuzok. És ezt szerintem ő is tudja, de azért egy próbát megér, hogy hátha legalább egy pillanatig az a lyuk, ott a hasamban feladja, hogy magába szippantsa és feleméssze egyenként a szerveimet.
- És akkor majd téged elemészt a bűntudat, amiért ennek a biztos tudatában kiementél azon az ajtón – még csak egy kicsi kell, és a szánalmasság kikövezett ösvnyén célbaérek. És ez még biztos a kezdet, ahogy magamat ismerem. - És őket sem hagyhatom itt. De egyedül képtelen vagyok őket elvinni – na jó, tévedtem, marhára nosztalgikus vagyok. Hát nem a csigáimra emlékeztet az egyik, amiket megevett anyám macskája? És mégis csak belőlem jöttek. És van valami különleges kötődés. - Van egyébként egy rágód? Vagy legalább mentolos cukorkád? Dexternek mindig van – mintha annyira bizonygatnom kéne, mintha nem forgaték tőrt a saját kibaszott szívemben, hoyg belemegyek a hülyeségeibe.

   

- Aha – ennyivel sikerül lereagálnom a hirtelen őszinteségi hullámot vagy mi a francnak nevezhetném. Nem tudom, hogy miért áll elő ezzel. Talán tényleg ennyire szeretne valami közös témát találni? Mindenesetre azért alaposan megnézem magamnak, hunyorgok rá, hogy ne lássak belőle kettőt, ahogy próbálom elképzelni vörösen, és hát kábé egymillió árnyalat létezik, az én képzeletemben mégis úgy jelenik meg, mint egy nyurga, vörös róka, aki kíváncsi arccal dugja bele az orrát mások dolgába. - Az elég menő. Meg kellett volna tartanod – határozottan bólogatok, mintegy bátorítóan. Mintha amúgy nem lenne menő, mert amúgy fogalmam sincs. Van abban valami menő, ahogy egy bajba jutott lány után oson a lánywécébe, hogy aztán perverz arccal végignézze, ahogy az csigákat öklendez a kagylóba, majd az egész megkoronázásaképpen még be is szóljon, aztán lelépjen, mint aki jól végezte a dolgát. Igen, Dorcas Meadowes fejében határozottan a menőség megtestesítője, és a menőségnek ezt a fajta illúzióját csak éppen egy árnyalatnyit rombolja le, amikor látványos udorának még hangot is ad.
A csigákat utálni nem menő. És ezt talán meg is mondanám neki, de aztán rájövök, hogy még annyi mondandóm van számára, a gondolatok csak úgy pörögnek a fejemben. Valahogy mindig is szerettem az emberekkel kíméletlenül őszinte lenni, de amikor ők teszik ugyanezt, attól kikészülök. Szar ügy ez.
Van benne valami kegyetlenség, valami nyers szókimondás, amikor nem kertelünk, amikor nem azt mondjuk, amit a másik rohadtul hallani akar. Van benne valami, az igazságnak talán valami húsbavágó ereje, amitől képtelen vagyok pofonvágni és azt mondani, mekkora egy barom, de nem, nem is fogok itt előtte bőgni vagy ilyesmi. Eléggé kompromittáló helyzetbe kerültem ma már előtte.
- Ez a nap már így is éppen elég borzalmas volt. De sikerült még szörnyűbbé tenned. Nem is értem, miért nem rögtön egy úthengerrel jöttél nekem, már ha tudod egyáltalán, mi az – a hangom meg sem közelíti a hisztérikust, inkább valami mély beletőrődés hallatszik ki, mint amikor elfogadjuk, hogy egy baszott idegen égitest fog a földbe csapódni, és lyukat égetni pont oda, ahol felnőttünk, ahol a legszebb éveinket töltöttük, és a gyerekkorunk egycsapásra egy mély, füstölgő kráterré válik a felszínen. - De igazad van, köszönettel tartozom. Majd máskor is hívlak, ha meg kell még forgatni a tőrt a szívemben – mély elismerést mímelek, próbálom tartani magam, nem gondolni az összes szarságra, ami most hirtelen elakarja önteni a tudatomat, Dexterrel kapcsolatban. Hogy hogyan ragadok rá, mint valami kicseszett légyragaszra, ő meg hogyan próbál észrevétlenül, finoman elhessegetni mindegyre, és csak idő kérdése, mikor veszi elő a légycsapót. És mondjuk inkább olyan dolgokra koncentrálok, mint ahogy az előbb éppen azt mondta, hogy bűntudata lenne, ha meghalnék, meg hogy egyáltalán segíteni próbál. Mert ha mondjuk ennyire szarul érzem magam, akkor valószínleg kívülről legalább kétszer ilyen szarul festhetek.
- Nehogy azt hidd, hogy bármit is tudsz rólam. Nem is ismersz. Sem őt – szólalok meg bizonytalanul, mint korábban, mert számomra is ugyanolyan bulsshitnek hangzik, pedig fejben nem hangzott ennyire rémesen.
- Jó, igazad van, talán a gyengélkedő nem olya szar ötlet. Legalább te tudod hol van – őszintén már azt is elfelejtettem, hogy hányadik emeleten vagyunk, hogy milyen órára indultunk, vagy hogy milyen kibaszott nap van egyáltalán. - De ezek a csigák velünk jönnek, és te segíteni fogsz – mondom ellentmondást nem tűrő hangon, és a kagyló felé fordulok habozva. Aztán némi töprengés után kibújok a pulóveremből. (az hogy közben a táskámat hol a francban hagyhattam el, még számomra is rejtély), és a két ujját összebogozva valami kezdetleges batyút csinálok belőle, majd belelógatom a kagylóba. Nem mintha nekem is lenne hozzá gusztusom, hogy hozzájuk érjek. Legalábbis most még biztosan nem. Így az övemből előhúzott pálcával próbálom őket ide-oda bökdösni, hátha jobb belátásra bírom őket, vagy legalább leszállnak mégre egymásról. - Ha itthagyjuk őket elmásznak, vagy valamelyik barom megöli őket. Kegyetlen világ ez egy csigacsalád számára – hangom a végén már szinte kérlelő, ahogy felnézek rá újfent a tükörképét bámulva, mint amikor először megláttam. - Sokat segítene, ha lenne nálad egy hordozható terrárium, de igazából most a pálcád is megteszi.