Mulciber & Crouch

Tényleg le kellene szállnia erről az egész témáról. Selwynről. Meg a gyönyörű kibaszott sebeiről. Tudja, hogy le kéne állnia, köszöni szépen, nyilván tudja. De egyszerűen nem megy.
Azt még képes abszolválni, hogy tökéletesen semmibe vegye Selwynt, és csak időnként egy jól artikulált köszönéssel adja a tudtára, hogy azért még tudatában van a létezésének, ha már a választható tárgyakon kívül folyamatosan kénytelen egy légtérben tartózkodni vele. Ez megy. Csak elhatározás kérdése. De az, hogy nem nyomozzon utána legalább gondolatban, az túl könnyen racionálható, hogy nem is Selwyn miatt, hanem kötelesség, és így állandóan azon kapja magát, hogy a nagyteremben a mardekáros asztalnál ülőket fürkészi, és árgus szemekkel néz körül a klubhelyiségben, hogy melyikük lehet az a rohadék, aki maradandó nyomokat hagyott rajta, mert biztos, hogy a Mardekáron belül folyik ez a játék. Aztán feladja a küzdelmet, és leírja tételszerűen a gyanúsítottakat, minden szóba jöhető seggfejt összeszed, aztán jöhet a kör szűkítése.
Pedig megtehetné, hogy egyszerűen csak szól a házvezetőjüknek. A professzor biztosan nem rajongana azért, hogy a gyerekes hülyeségeikkel kell foglalkoznia, de a feketemágiát illető „csínyek” mégiscsak olyasmik, amivel még a Mardekár ház fejeként is kénytelen lenne foglalkozni. Vagy ha nem hajlandó, hát ott az igazgató. Ő biztos örömmel, gondolkodás nélkül kicsapná a tettest, még vizsgálat sem kellene. Mehetne egyből Selwyn is, meg esetleg ő is, amiért egyáltalán mardekáros. Selwynen ott vannak a bizonyítékok (azóta biztosan nem azok az egyetlenek, amelyeket akkor látott rajta), és elég megvizsgálni a diákok pálcáit, hogy kerítsenek valakit, akit kirúghatnak azokért az átoknyomokért.
De annak, aki ezt csinálta, biztosan van annyi esze, hogy ne a saját pálcáját használja. Talán pont Selwynét. Dolohovét, baszottul tökmindegy. És különben is: bele akar nézni annak a rohadéknak a szemébe. Selwyn (Dolohov) és tanárok meg felügyelőbizottsági tagok nélkül.
Szóval egy nap után már csak négy főből áll a listája, még két nap, és egyet kizárt, a másik háromról meg nincs bizonyíték. De nem is kell. Szinte biztos benne, hogy Mulciber az. Hiába nem látta egyszer sem beszélni őket, hiába nem mászkál Mulciber sem sötét varázslatoktól csöpögő pálcával; az, amit az évek során látott tőle, az bőven elég, hogy ő legyen az egyes számú gyanúsított. Aki kicsiket terrorizál, attól kitelik, hogy belerángassa Selwynt valami faszságba, amit aztán Selwyn még a magáénak is érez, annyira, hogy ne tudja kiszedni belőle ennek a seggfejnek a nevét. Az a naiv arcú kebelbarátja is úgy követi mindig, mint akit zsinóron rángatnak (vagy legalábbis eddig úgy követte, mert most már mintha lenne köztük valami mosolyszünet, de úgy tűnik, ezt a szomorú űrt máris sikerült betölteni egy új nyomorult bábuval). És Mulcibernek tényleg van annyi esze, hogy ne hagyjon maga után nyomokat. Biztos, hogy ő volt.
És el fogja intézni, hogy kirúgják, és kettétörjék a pálcáját, és száműzzék abba a nyomorult mugli világba, amelyet gyűlölnek mindannyian. Mert kibaszottul megérdemli.
Nem vacakol azzal, hogy napokig koslasson utána valami gyanús húzásra várva, teljesen felesleges. Csak a megfelelő pillanatra vár, és mikor Mulciber a vacsoránál feláll az asztalról, ő is felpattan, és követi; a bejárati csarnokban csak a zörrenő ajtószárnyakat találja, és már odakint a szürkületben, a kastélyon kívül éri utol, és nagyon nehéz leküzdenie a kényszert, hogy elkapja a karját, és maga felé rántsa, és pláne, hogy egyenesen pálcát fogjon rá. De uralkodik magán. Most az egyszer, mióta ez az egész Selwyn-őrület tart, sikerül uralkodnia magán.
- Elsősöket kínozni mész, vagy hova sietsz ennyire? – Még az indulatot is sikerül lefojtania magában, higgadtan cseng a hangja, csak kellemetlen mellékzönge benne a fenyegetés. – Pár perced azért csak van dumálni, nem? – Összefonja maga előtt a karját. Ki kell csikarnia belőle a vallomást, bizonyítékokat nem fog találni. Akkor már rég kirúgták volna. Régesrég. – Ma pont ki akartam kérni a zárolt részlegből egy könyvet, de épp újrakötik. A de Rais-féle Az hatalmash szép rontáshokrul és ártáshokrul... stb., stb. kötetet, biztos ismered. Tudod, amelyikben az a bonyolult kötöző átok van. Azt akartam megnézni. Nem segítenél? Mi is a neve? – Nem is leplezi, hogy miről beszél.

A villámmal tologattam a párolt zöldséget a tányéromon. Jobbra, balra, balra, jobbra. A tekintetem Rosier-re szökött (az asztal másik felén, tőlem konokul távolságot tartva ült, ült és nevetett valami idiótával valami idiótaságon), ott egy ideig elidőzött, aztán fáradtan vissza vándorolt a vacsorám maradékára. Tulajdonképpen hülyeség maradéknak nevezni, két falatnál több eleve nem csúszott le a torkomon, idestova harmadik napja. Nem tudom, mi van, ránézek az áfonyaszószra és szabályosan felfordul a gyomrom. Egyébként állagra és színre pont úgy néz ki, mint az, ami Bagnold füléből folyt ki és Mrs. Dolohov kezeire tapadt. És igen, persze hogy elgondolkodtam rajta, hogy lehet, hogy van összefüggés az étvágytalanság és Bagnold kifolyt vére között, mert ez egy egész logikus gondolat, ha alaposabban, de nem túlságosan alaposan megrágjuk. Logikus, ugyanakkor használhatatlan gondolat. Mert mi közöm az egészhez? Végül is nem én mondtam Pandora-nak, hogy használja a barom iskolatársain azt, amit tanítani próbálok neki. Hogy Bangold harmadik napja a gyengélkedőn rohad az csak és kizárólag az ő hibája. Egy idétlen, buta kislány összecivakodott egy másik idétlen, buta kislánnyal, akárhogy nézem, ez nem egy olyan dolog, ami miatt különösebben emésztenem kéne magam. De akkor meg mi van? Lehet, hogy csak a párolt brokkoli áfonyaszósszal egy túl szokatlan párosítás? Á, figyelj, majdhogynem mindegy.
Letettem a villám.
Újra Rosier-re néztem. Leplezetlen élvezettel beleharapott egy csirkecombba. Körülöttünk túl nagy tömeg, túl sok tér, túl nagy zaj.
Végső soron neki lenne a legkevesebb joga a történetek miatt haragudni rám. Mindig is tudott róla, mit csinálok Pandora-val (már hogy a picsába ne tudott volna róla?), és most… most a nyomok eltüntetve, mindenki megúszott mindent, a világ felállt valami újféle rendbe, ahol Pandora… hát öhm, sejtelmem sincs, mit csinál (le is szarom, ha már itt tartunk - semmi sértődött dac, hidd el, tényleg nem érdekel), Rosier pedig olyan dolgokért sértődik meg rám, amihez eleve nincs is semmi köze. És ha valami, hát ez egy olyan minőségű és mennyiségű dráma, amit épésszel már csakugyan nem kívánok felfogni, ugyanakkor ennyiért még megőrülni sem érdemes, szóval mit tehetnék? Elfordítottam a vágyakozó, szánalmas pofámat Evan-ről, ittam egy korty vizet a poharamból, aztán mielőtt a fő fogást felváltotta volna az asztalon kismillió túlszínes és túlcukros édesség, felpattantam a helyemről.
- Hé, te hova mész? - Ó, a faszom, Dakota-ról kurvára megfeledkeztem. Mióta ül mellettem?
Vállat rántottam, ő vágott egy értelmezhetetlen grimaszt, én meg rövid tétovázás után végül otthagytam.
A nagyterem kivágódó ajtaja, az előtérben visszhangzó léptek (kemény talpú cipő, hangos kopogás, ritmusos zaj), egy újabb nyíló ajtó aztán a képembe csapó alkonyi hideg. Az ég alja vörös, sötét sziluettben rajzolódott ki a táj, macskakő (vagy legalábbis valamiféle térkő, de, mint az emberiség nagyrésze én is csak a macskakövet ismerem név szerint, és mindent annak nevezek, ami csak egy icipicit is hasonlít rá) alattam, a mindenség felettem. Lett volna az egészben valami kibaszott romantikus, ha csak egy fokkal emelkedettebbnek érzem magam, és nem az az égető vágy hozott volna ide ki, hogy elszívjak egy cigarettát.
Amit egyébként tilt a házirend.
Ami tulajdonképpen addig nem zavarna, amíg egy prefektus a seggembe nem mászik. Egyébként ez a Barty kölyök épp csak egy hajszállal kellemesebb társaság egy lethifoldnál, de hát nem tudom, egy lethifold talán nem küldött volna kényszeresen büntetőmunkára, csak mert a képébe fújom a füstöt. A markomba szorítottam az égő cigarettát, mielőtt megfordultam volna. A parázs még kiégette a bőröm, aztán elaludt.
- Te tényleg azt hiszed, hogy ez egy elfogadható mód a beszélgetéskezdeményezésre? – dumálni, baszd meg. Elfojtottam valami fájdalmas grimaszt, majd még mielőtt beleringattam volna magam abba a hitbe, hogy Barty jelensége alig rosszabb egy kullancscsípésnél, hogy alapvetően a társasága túlélhető dolog, csak vigyázni kell a később jelentkező utóhatásokkal (agyvelőgyulladás, halál, ilyesmi), vette a fáradtságot és rácáfolt mindenre, amit hittem.
Tudja. Baszd meg. Ez tudja! Ez… rosszabb, mint egy kullancscsípés, nem?
Hitetlenkedve megráztam a fejem. Mintha ezzel semmissé tehetném az elmúlt tíz másodpercet. Mégis csak meg kéne őrülni.
Vettem egy mély levegőt, mintha csak épp egy faviccel próbált volna szórakoztatni, aztán azzal a széles mosollyal, amit azok szoktak használni, akiket egy rakat kisgyerekkel teli szobába zárnak, rávigyorogtam. – Pedig biztos vannak a zárolt részlegen annál jobb könyvek is. Samatha Barbour kalandjai a seprűlovaglással? Azt ismered? Nem? Figyelj, meglepődsz, de nem is a seprűn lovagol rajta, ha érted mire gondolod. – a balkezemmel a hajamba túrtam. Barty nem az az ember, akivel szemben kifizetődő erőfeszítés pókerarcot növeszteni, de az agyát húzni kifejezetten jó mulatság, még akkor is, ha épp sarokba szorít meg az életedre tör meg minden. - Mi a faszért kínoznád magad de Rais-szal?

Lehet, hogy máskülönben megragadna minden ürügyet, a legostobább és legértelmetlenebb ürügyet is, hogy valami büntetést eszközöljön ki Mulciber számára, azaz jó, lehet, hogy meg is ragad minden ilyen hülye ürügyet, vagyis eddig megragadott, beleértve az idióta cigizést is, de most ez teljesen hidegen hagyja. Pedig az ökölbe szorított kéz, az enyhe füstszag a hűvös este friss illatában, aztán az égett bőr még haloványan is markáns szaga azért eléggé nyilvánvalóvá teszik, miért jött ki Mulciber a vacsoráról. Hidegen szemléli a grimaszt, aztán vállat von.
- Ja, bocs. Nyugodtan elszívhattad volna, leszarom - int a fejével a majdnem nem is feltűnő, összeszorított kéz felé. Elvégre ez az utolsó cigik egyike, amelyeket Mulciber nyugodt szívű roxfortos diákként szívhatott volna el. Milyen tragikus. Az égett szag egy kissé csiklandozza az orrát, mintha arra próbálná felhívni a figyelmét, hogy ez az elmebeteg rohadék komolyan elnyomott a tenyerében egy cigit (micsoda aberráltság, sose láttunk még ilyet, komolyan), de elengedi ezt is. - Nem ezért jöttem.
Elengedi, mert az a hitetlenkedő fejrázás bőven übereli azt az élményt, amit Mulciber pusztán fizikai értelemben vett sérülése jelenthetett volna. Valami nagyjából jól leplezett, mélyről jövő, orgazmusszerűen kielégítő önelégültséggel nézi az arcát, türelmesen, mintha a világ minden ideje az övék lenne. Mondhatna még valamit. Mondhatná, hogy most megvagy, te seggfej, mert ha eddig csak blöffölt is - jó, biztos volt benne, de akkor is blöffölt -, ez az arckifejezés elárulta, hogy igaza volt. Megint.
Ezt már nem változtatja meg a hülye vigyorgás sem. Meg az olvasmányajánlat. Na, az végképp nem. Bár kétségtelenül eltereli a figyelmét egy pillanatra, annyira zavarba ejtő. Énje egy része kételkedik benne, hogy tényleg vannak ilyen könyvek a zárolt részlegben (mert ha vannak, ő nyilván nem ezért látogatja a könyvtárnak ezt a figyelemre méltó gyűjteményét, hanem egyértelműen az ilyen de Rais-féle elborult műkincsek kedvéért), egy másik része viszont nagyon is el tudja képzelni, hogy ha vannak, akkor Mulciber nyilván olvassa őket, kitelik tőle. Tőle bármi.
- Kösz, lebilincselően hangzik, de majd talán máskor. Ha legközelebb könnyed esti olvasmányt keresek, feltétlen kikérem a véleményed, már kezdem bánni, hogy eddig nem tettem - hajtja kissé félre a fejét, de még mindig nem mond semmi érdemlegeset, nem vádolja meg szemtől szemben. Még. Hátha megy ez könnyebben is. Elvégre ez után az indítás után igazán igazságos lenne az univerzumtól, ha Mulciber következő mondata a beismerő vallomás lenne. De nem az. És ez egy pillanatra megint megakasztja. Ez csak egy mondat, egy bevett fordulat, ami akár vonatkozhatna akár a de Rais-könyv nehéz nyelvezetére, sötét tartalmára, bármire. Nyilván arra vonatkozik. Biztosan. Csak ő kezd paranoiás lenni érthető módon azok után, hogy minden lehetséges értelemben félmeztelenre vetkőzött az éjszaka közepén Selwyn előtt a fiúkörletek folyosóján, egy köpésre a hetedéves hálóktól (jó, az összes kibaszott fiúhálótól, elvégre ezért hívják a fiúkörletek folyosójának), ami nyilvánvalóan akkora faszság volt, hogy gondolni se gondol rá szívesen, mert legszívesebben letépné tőle a saját arcát, és ennek nyilvánvaló következménye, hogy ártatlan mondatokba is olyasmiket lát bele, amik nincsenek ott. Természetesen nincsenek ott.
- Nem magamat terveztem kínozni vele - közli végül szárazon, miután sikerült erőt vennie a megalázó gondolatokon. - Inkább másodikosokon meg lányokon gondoltam kipróbálni. Mondjuk... lássuk csak... megvan, Selw...Dolohovon? Erről mi a véleményed? Jó lesz így? - annyira ádázul néz rá, mintha a puszta tekintetével akarná meggyilkolni, megkínozni, kicsapatni, és majdnem pont ebben a sorrendben. - Vagy kérjük ki külsős szakértők véleményét is? - És a picsába, most, hogy még Selwyn nevét is kimondta, tényleg rohadtul megtenné. Az eltanácsolás kibaszottul nem elég azokért a sebhelyekért.

- Aha. - Úgy hatottak a szavai, akár egy óra végi csengő, furcsán felszabadító, még akkor is, ha az ember nagyon jól tudja, hogy mondjuk Awkward elméleti asztronómia órája után (és Binns mágiatörténete előtt) tulajdonképpen távol lesz attól, hogy az orrában érezze a szabadság szagát, de hát akkor is --- szóval valami különös áhítattal feszítettem szét az ujjaimat. Az eldekkelt szál minden különösebb izgalom nélkül a földre hullott, én pedig mit sem törődve az előttem álló Crouch kölyökkel, behatóan elemezni kezdtem az égést. Még csak fel sem hólyagosodott, sőt, egész apró sérülés volt, akár egy borsószem, vagy bármi, aminek olyan mérete van, hogy annak nem feltétlenül lenne szabad annyira fájni, amennyire ez tette. Volt bennem egy egészen korai gyerekkorból származó ösztön, hogy mielőbb keressek egy csapot és a folyó víz alá dugjam a kezem – majdhogynem nevetségesen sok cécó amúgy innen egy tisztességes férfimosdót találni egy ekkora égési sérülésért – a fene se tudja, honnan (és miért) volt bennem ennyi-ennyi tisztelet Crouch Junior felé, hogy végül nem hagytam ott faképnél, pedig pár ezred pillanatig tulajdonképpen megfordult a fejemben.
Csakhogy – ó de nem akarom ezt mondani – kíváncsi voltam. Egészen kíváncsi voltam, hogy mit tud, és honnan tudja. Sőt, mikor végre leengedtem a kezem, és újra behatóan elemezni kezdtem a képét (mintha tudnék olvasni az arca legkisebb rezdüléséből, mintha meg tudnám különböztetni, hogy mikor mosolyog vagy bámul maga elé bambán, mintha ezen az arcon, Crouch arcán fel lehetne kutatni tényleges érzelmeket, mintha hinnék azokban a városi legendában, hogy Crouch-nak vannak érzelmei és nem ölt ki belőle már réges-rég mindent az, hogy kábé tizenegyéves, szőke lurkó kora óta – megfigyelő képességeim alapján - körülbelül úgy éli a mindennapjait, mint akinek egy Nimbus 1666-ost nyomtak fel a seggébe), már nem csak kíváncsi voltam, hanem talán kissé még féltem is.
És hát mi okom lett volna nem félni? Olyan magától értetődő volt ez az egész helyzet.
Úgy értem, már az elején tudtam, hogy hülyeség Pandora-t belevonni ebbe az egészbe, azt viszont nem gondoltam volna, hogy majd pont ő fog köpni, és pont Crouch-nak fog köpni. Evan mesélte, hogy látta őket a minap együtt – ami mondjuk egy jópofa röhögésen túl másra nem hittem volna, hogy hasznos lehet – de most… minden úgy egybe vágott. Dolohov beparázott Bagnold miatt, kiteregetett neki, hogy mentse a lelkiismeretét. Tiszta, nem? Mármint, akár tiszta is lehetne, de mintha Evan előbb mesélte volna, mit látott, minthogy Dolohov egyáltalán Bagnold közelébe ment volna és… mi a fasz folyik itt?
Lelohadt a vigyor az arcomról. Tulajdonképpen egy rohadt olvasmányajánló listáról előbb csevegtem volna Crouch-csal, mint pont erről. – Muszáj ezt? – nyögtem valami fájdalmas hangsúllyal. – Mármint, ha utalni akarsz valamire, vagy kérdésed lenne, nyugodtan bökd csak ki. Tudod, egyenes beszéd. Ez olyasmi, amit a normális emberi lények szoktak csinálni. De hát mit is tudnál te erről? – sóhajtottam. – Ha Pandora-t akarod de Rais-szel kínozni, biztos távol állsz a normálistól. Ezt bármelyik külsős megerősíti neked, most megmondom. Még ha beleegyezik, az egy dolog, de így... - lemondóan pillantottam rá, mint ahogy a törött szárnyú verseny hippogriffekre szokás. - ...te beteg fasz.

Automatikusan követi a pillantásával a szétnyíló ujjak közül kiperdülő cigarettacsonk útját a tetszhalott fűcsomók felé, aztán Mulciber figyelmével együtt a sérülés felé siklik a tekintete, de ebből a szögből nem esik jó rálátás. Csak egy elnyomott cigi, még csak arra sem elegendő sérülés, hogy különösebben öröme teljen a szenvedésében. Mulciber mégis úgy nézi, mintha hirtelen valami korszakalkotó felfedezést készülne tenni. Most már nem olvasható le az arcáról se a rajtakapottság, se félelem, sőt tulajdonképpen semmi. Persze, nem feltételezte, hogy majd megbánást fog mutatni.
Összetalálkozik a pillantásuk.
Mulciber képéről lehervad a vigyor. Jó. Ez már jobb.
- Nincs kérdésem - vonja meg a vállát nyugodtan, és szinte túl akar csordulni benne az élvezet, hogy tényleg, igaza volt, még ha ráhibázott is. - Tudom a választ. - De azt nem, hogy miért. Megkérdezhetné. Végül is miért ne beszélhetnének nyíltan? Mi a fenéért volt ez az egész? Mit akart ezzel? Megvonaglik egy izom az arcában Pandora nevétől. Aztán megint, ettől az egész kétszínű, álszent, bicskanyitogató szövegtől, és megint ettől a lesajnáló pillantástól. Ebből egy kicsit túl sokat lát mostanában, és Mulciber úgy kábé az utolsó utáni, akitől képes lenyelni. - Komolyan gondolod, hogy bárkit is érdekel, hogy beleegyezett? - csattan fel. - Ettől kevésbé lennél beteg fasz? Enyhítő körülményként majd figyelembe veszik a fegyelmi tárgyalásodon? A nagy lófaszt, Mulciber, senkit se érdekel, ha szerződést írattál is alá vele két tanú jelenlétében. Amit csináltál, az nem a házirend megsértése, hanem bűncselekmény, baszd meg.
Mereven bámul a másik szempárba, és azon gondolkozik, hogy mennyivel egyszerűbb lenne lerendezni ezt itt és most privátban, jóllakatni a bosszúszomját (és ezt a nyomorult irigységet; beleegyezett, komolyan, beleegyezett, és pont ezzel a szadista féreggel kellett, pont ez rakta rá azokat a kibaszott, szépséges sebhelyeket), megszabadulni a fölösleges köröktől, amíg rábizonyítja, hogy mit művelt. De ugyan mégis mi joga van neki Dolohovné miatt átkokat puffogtatni meg orrokat összetörni? Talán nem kéne belőle rendszert csinálni. Most épp csak helyesen jár el mint prefektus. Ennyi az egész.
Kell néhány mély lélegzetvétel, mielőtt folytatni tudná. Kilazítja az ökölbe szorult izmokat a kézfejében.
- Ki foglak rúgatni - közli immár szerinte is teljesen nyugodtan csengő, semleges, sőt majdnem udvarias hangon, és szinte pislogás nélkül mered Mulciber szemeibe. - Biztosan nem a saját pálcádat használtad, mi? Dolohov se fog ellened vallani, gondolom, akkor sem, ha neki kell vásárra vinnie a bőrét. Nem érdekel, Mulciber. Kicsinállak, akármibe kerül. - Elmosolyodik, annyira jó, hogy képes volt visszahoznia magát a pengeélről, amikor már tényleg csak tizedmásodpercek választották el attól, hogy nekiugorjon Mulciber torkának, és inkább rajta próbálja ki az összes de Rais-ártást, amelyeket elsajátított az évek során, a jelek szerint Mulciberrel meghitt, bár nem tudott szinkronban. Megnyalja a száját. - Szóval, el akarsz büszkélkedni az egésszel még utoljára, így, hogy csak ketten vagyunk? Meséld csak el, milyen érzés volt. Mivel vetted rá?
Az egész helyzet annyira kibaszottul tökéletes lehetne, ha nem akarná tudni tényleg, nem csak azt, hogy mégis miért akarta ezt Selwyn, miért falaz neki még mindig, hanem azt is, azt is kurvára tudni akarja, hogy milyen érzés volt megtenni.

A katasztrófák előtti pillanatok mindig nehezek – heves pulzus, kitörő pánik, száraz torok, blokk az agyon meg más nyavalyák – kizárólag azért, mert az ember általában görcsösen arra koncentrál, hogy a katasztrófa tényleges kitörése valahogy elmaradjon. De teszem azt, úgy jársz, mint én, hogy minden előjel nélkül hopp, a nyakadba omlik egy ilyen – talán mégsem ez a legjobb szó erre, de mondjuk – katasztrófa, és onnantól… nos, onnantól tulajdonképpen egész könnyű dolgod van. Az egész azon múlik, hogy belásd, hogy szar helyzetben vagy, mármint igazán nagyon szarban, amiből nem lehet két lépéssel kitáncolni, sőt, minden út innen vagy egy ugyanilyen ótvar helyzetbe visz, vagy pedig egy még rosszabba. Úgy értem, fogadd el, hogy ettől a ponttól csak rossz lépéseid lehetnek, ne arra koncentrálj, hogy győzz, hanem arra, hogy ne legyél teljesen hülye, és hidd el, akkor milliószor lassabban veszítesz. Az idő pedig jó. Jó, ha tudod mire használni. Jó, ha nem arra pazarolod, hogy tagadd az egészet.
A tagadás az amúgy is kisstílű dolog, mármint egyenesen röhejes, ha egyszer Crouch Junior tudja. Persze előkaphattam volna a pálcám, hogy aztán rászegezzem, és két átkon belül megbánt volna minden vádaskodást, csak mondjuk egyrészt ez egyből egy tanúvallomás lett volna (ami természetesen ugyanakkora baromság, mint a tagadás), másrészt, ha pont Crouch tudja, hányan tudhatják még? Már azokon kívül, akiknek én mondtam el? Vagy oké, azokkal együtt. Úgy értem, ha pont vele le akarnék számolni, akkor értelem szerűen sorra kellene vennem a többit is – Bangold, baszd meg, aztán Dolohov, Dakota, sőt Rosier és… - és mondom, most első körben az a cél, hogy ne legyek hülye, szóval azt sem árt észben tartani, hogy ezen a ponton nem tudnék pár órán belül (vagy legfeljebb mennyi időre tudnám kiütni?) eltüntetni minden bizonyítékot.
- Hm. Ipiapacs. Vagy ezt neked kéne mondani? Sose voltam jó fogócskából. – úgy ráncoltam a homlokom, mintha tényleg szaros gyerekjátékokon gondolkodnék. Volt valami idegőrlő Crouch nyugalmában, legalábbis azt hittem, az a hűvös higgadtság a legrosszabb, ami belőle jöhet, egészen addig a pontig, amíg rám nem ripakodott. Nem, nem arról van szó, hogy akkor ettől kitört rajtam a bűnbánat, először inkább az az indulat lepett meg, amivel mondta a szavakat. Már hogy nem önmagában a düh (ez düh volt?), hanem hogy tőle érkezett.
Oké. Akkor ennek így lesz vége? Ez már biztos? Mikor először megtaláltam a de Rais könyvet, már akkor tudtam, hogy micsoda óriási szarba keveredhetek vele, de hát vállaltam a kockázatot, ha nem vállaltam volna, most nem állnék itt. Bár kockázat vállalás alatt legkevésbé arra számítottam, hogy majd Junior fog ordibálni velem. Valószínűleg őt is elkapta a helyzet elviselhető értelmetlensége, nem tudom, mindenesetre pár döbbent másodperc csend után nyugodtabban folytatta, én meg csak hallgattam megint a túl kimért, túl pontos szavakat, amik valahogy sokkal többet mondtak el neki, mint amit eleve gondolhatott. Dolohov nem vallana ellenem. Akkor meg… ki igen? Miért történik ez most?
- Szóval kirúgatsz? – nem volt annyi kétségbeesés a hangomban, mint amennyinek ténylegesen ott kellett volna lennie. Mondjuk, hogy nem blöfföl, mondjuk, hogy már szólt is a házvezetőnek, ez pedig csak petting a tanári karral való szembesítés előtt. Mondjuk, hogy így van, és holnap reggel már nem leszek a Roxfortban. Akkor… ezt nézve végül is teljesen mindegy minden, és akkor most nyugodtan rá is gyújthatok, nem? Mert hát… minderre egy cigi azért csak elkéne. – Egy dolgot árulj el nekem, jó? – a talárom zsebébe nyúltam, aztán előhúztam a dohánytárcám. – Te ezt az egészet begyakoroltad? Mármint… elmondtad magadnak párszor a tükör előtt, vagy reflexből jönnek az ilyesmik? – kivettem egy szálat. – Mármint, Merlin! Te most arra akarsz célozni, hogy meggyőztem Pandora-t arról, hogy olyan kurva jó dolog lesz neki, ha de Rais átkait gyakorolhatom rajta? Ne érts félre, csak ha már konkrét bizonyítékaid nincsenek, legalább hangoljuk össze a sztorit, hogy le ne járassalak a fegyelmimen. – végül is a szájamba pöccintettem a szálat és meggyújtottam. – Mondjuk, kezdhetjük ott, hogy nem kellett rávenni. Önként jelentkezett.

Annyira szeretné élvezni ezt a helyzetet, de valahogy mégsem megy egészen, mert Mulciber most már teljesen úgy viselkedik, mint akinek ez az egész tökmindegy, vagy azért, mert még nem fogta fel a helyzet súlyát, vagy azért, mert felfogta, és tényleg ennyire mindegy neki, hogy itt játssza a kisded játékait – nem, most nem gondol arra, hogy a körülményeket nem számítva mennyire hasonlóak tulajdonképpen az ő kettejük kisded játékai, mert de Rais öröksége ide vagy oda, ő sosem bántott másokat, pláne nem olyan szánalmasan, méltóságán alulian gyámoltalan lényeket, mint piros szemű nyuszik, alsóbbévesek meg Selwyn, és ez valamiért még a feketemágia gyakorlásában is lényeges különbségnek tűnik –, vagy valahol máshol, illegalitásban, a társadalom peremére szorulva, Fletcher-féle félvilági semmirekellők között. Egy újabb ok az ellenszenvre, hogy elveszi tőle a kizsigerelése örömét is.
- Igen, ez lesz az első lépés, hogy kirúgnak – ismétli a magára erőltetett türelemmel, mintha egy elsősnek magyarázná, hogy mennek itt a dolgok, hátha ettől Mulciber végre hajlandó lesz összeszarni magát. – Aztán gondolom, eljön egy minisztériumi biztos, és kettétöri a pálcádat, aztán száműznek a varázsvilágból. Ahogy ez lenni szokott. – Mintha olyan gyakori lenne, hogy valaki eljut idáig. Valljuk be, amióta ő idejár, egy ilyen esetet sem látott, és inkább csak legendaként kering, hogy ez történik, noha a jogi háttér, aminek nyilván utánanézett álmatlan óráiban, ezt erősíti meg. – Persze, csak ha úgy nem döntesz, hogy a nyilvános megszégyenítés ellenében inkább magadtól eltakarodsz. – De Mulciber egyelőre nem hajlandó látványosan befosni tőle, úgyhogy csak követi a mozdulatait azzal az üres, lefeszített tekintetével, amint előveszi a tárcáját, kivesz egy újabb rohadt cigarettát, a szájába teszi, és meggyújtja.
Kelletlenül rándul a szája a gúnyolódásra.
- Igazán lenyűgöző, mennyire nem érdekelnek a következmények. Miért bajlódtál egyáltalán azzal, hogy titokban tartsd a kis játékaidat, mért nem csináltad mindjárt a nagyteremben, mindenki előtt? – Akárhogy erőlködik, az ingerültség beleszisszen a hangjába, úgyhogy elhallgat, hogy egy kis időt nyerjen, amíg összeszedi magát. Mulciber meg készségesen kitölti az időt a saját szövegével. Mielőtt igazán zavarba jöhetne attól, hogy a másik nyilvánvalóan átlátott a szitán, hogy blöfföl, és nincs bizonyítéka, mert hát valóban nincs (most ezt tagadnia kellene?), ez a rohadék képes olyat mondani, hogy szabályosan leesik az álla. Vagyis legalábbis tükröződik némi rosszul leplezett megrökönyödés a döbbenten kimerevedő vonásain. Aztán felnevet. Feszülten és erőltetetten.
- Szóval ezt fogod beadni a fegyelmi bizottságnak, hogy önként jelentkezett. A fél Roxfort privát céltáblája önként jelentkezett hozzád gyakorlóbábunak. Nyilván teljesen hihető lesz. – Mereven szegeződik a pillantása Mulciberre, a hazugság közismert nonverbális bizonyítékait keresi rajta, a mozdulatain, a mimikáján, a tekintetében, bárhol. Mi a fenéért tett volna Selwyn ilyet? Amit mondott, úgy hangzott… de hát miért mondott volna igazat? Csak azért mondta, hogy feldühítse, vagy hogy leszerelje, a fasz tudja, Selwyn mit miért csinál, hiszen nem normális, de ez akkor sem lehet igaz. Majdnem kibukik a száján, hogy MÉGIS MIÉRT, de aztán sikerül visszanyernie a kontrollt. – Oké. Mindegy. Nem mintha változtatna azon, hogy tiltott átkokat használtál. Tehát önként jelentkezett, te meg örömmel végigpróbálgattad rajta de Raist? Mesélj csak, folytasd. – Összefonja maga előtt a karját, de már nem is leplezi az éhes pillantást, hogy kibaszottul tudni akarja, minden egyes perverz nyomorult kis sejtje sóvárog, éhezik Mulciber beszámolójára.
Mert tényleg tudni akarja. Minden mocskos kis részletet. Sőt azokat a leginkább. És végül nem bírja megállni azt sem, hogy tényleg feltegye a kérdést:
- Mégis miért jelentkezett volna önként?

Egy dologban biztos voltam: korunk zavaros világában jó eséllyel több gondja is van a Minisztériumnak – a szent, tévedhetetlen, csodálatos satöbbi, satöbbi államvarázslók és -boszorkányok fontos politikai és szellemi egységének – minthogy egy Roxfort-diák kihágásaival törődjenek. Pálcatörés, száműzetés… ugyan már!
- Hát, megy ez így. – bólogattam Crouch Junior szavaira különösebb átélés nélkül. Az igazat megvallva, ha tovább gondoljuk, a dolog a legrosszabb olvasat szerint úgy áll, hogy a könyvtárban találtam egy könyvet, és mint tudálékos, kreatív diák, megvizsgáltam, mire képesek az ott leírt szavak. Senkinem nem tenne jót, ha ezt az ügyet többként kezelnék. Senkinek nem tenne jót, ha kiderülne, hogy hónapok óta a tanárok orra előtt folyt a dolog. Hirtelen mindenki gyanús lenne, aki valaha szóba állt velem. A diákok veszélyben éreznék magukat. A szülők felháborodnának. A Roxfort támadás után ilyenek történnek az iskola falain belül! Ó, jaj! Ó jaj! Kész ribillió!
Szóval, igen, mindenkinek kényelmesebb lenne eltussolni ezt az ügyet. Én mondom neked, legrosszabb esetben eltanácsolnak. Ha meggyőzően szomorú szemeket villogtatok a vádlottak szörnyű padján, talán kevesebbel is megúszom. Még apa mesélt a könyvről, régen, gyerekkoromban. Esküszöm, nem tudtam, mi is ez pontosan! Csak apa nyáron halt meg, hiányzik, tudják? Megláttam a könyvet, és csak azokra a régi történetekre tudtam gondolni. Zavaros, gyerekkori maszlag. Brühühü.
Látod, menne ez! Csak akarni kéne. Hogy a franc essen bele!
Slukkoltam. Alig észrevehetően elmosolyodtam azon, amit mondott. Sok dolgot el lehet mondani Crouch Junior-ról, de hogy ne lenne szórakoztató? Soha.
Kifújtam a füstöt.
- Ne érts félre, nagyon is érdekelnek a következmények. - Mondanám, hogy nem azért szabadkoztam, hogy bosszantsam, de hát… igen-igen, szánalmas, gyerekes, pitiáner görcs vagyok, aki annyit se ér, hogy ezeket a jelzőket más önön magán kívül ráaggassa. Tudom-tudom. Hogyne tudnám? – Annyira érdekelnek, amennyire emberileg lehetséges. Az igazi kérdés az, hogy téged miért izgat ennyire ez az egész? Ugye nem azt várod, hogy sírni kezdjek? – mert egy őszintébb és szebb világban persze megtenném. De abban mi az, amit nem tennék meg?
Egy újabbat slukkoltam. Őszinte érdeklődéssel méregettem. Próbáltam felfogni a történetet az ő szemszögéből, aztán, mikor ezzel csúfos kudarcot vallottam, elképzeltem Pandoráéból, aztán, mikor emiatt kissé rosszul lettem (a szó teátrális értelmében, beképzelt hányinger, gyomorgörcs, agyérpattanás, de semmi tényleges tünet), csak a fejemet csóváltam. Nevet? Ejnye! Nem is tudtam, hogy képes erre! Szelíden ránéztem és mosolyogtam. Semmi gond, drágám, már nem fogsz sokáig nevetni. Hamarosan rájössz, hogy egy kicsit sem vicces ez az egész.
- Mert te mit akarsz mondani a bizottságnak? Vagy szerinted mit kéne mondanom? Senkit nem kényszerítettem semmire, és figyelj, végül is senki nem is sérült meg igazán komolyan! Én levonom az erkölcsi tanulságokat, Pandora pedig… hát, őszintén nem érdekel, hogy vele mi van. – levertem a hamut. – Ha ezzel fegyelmire akarsz vinni, csak csináld! Imádni fogják azt a sok papírmunkát. – Egy újabb slukk, majd olyan történt, amit mindenképp fordulópontként mondanék kettőnk csodás történetében. A mosoly lerohadt a képemről. Bal szemöldököm a magasba szökött. Az arcomon valami finom, undorra hasonló érzelem ült. – A világért sem próbálnám megérteni azt a nyomorultat. De… gondolom, azért, amit mondtál. A fél iskola céltáblának használja, meg akarta tanulni, hogy védje meg magát… én pedig az egyet neked, egyet nekem elv híve vagyok. – túl nagyot pöcköltem a cigarettán, a hamuval együtt a parázs is kiesett. – Francba! – Néztem a kialudt szálat. Rövid gondolkodás után inkább eldobtam. – Szóval – néztem rá – van még kérdésed Dolohovról?

És Mulciber tényleg elveszi tőle minden nyomorult kis örömforrását.
Bár talán akkor se tudott volna igazán örülni, ha ezüsttálcán kínálja a bizonyítékot arra a fegyelmi tárgyalásra, vagy mindjárt két tanú jelenlétében tesz beismerő vallomást, és itt helyben öt percen belül száműzik a varázsvilágból. Nem, akkor sem. Énjének az az icipicinek és jelentéktelennek gondolt, irracionális ösztönlény aspektusa, amely az elmúlt hónapokban heveny lefolyású autoimmun folyamattá növekedett, a lex talionis híve, és a hallgatói jogviszony valamiért összehasonlíthatatlanul kevésbé érdekli, mint Mulciber fogainak, orrporcainak és az arckoponyája finom, üreges csontjainak állapota.
És ahogy mereven figyeli a nyegle arcot, amin a kezdetben – talán csak odaképzelt? – jelenlévő zaklatottságnak, idegességnek, riadtságnak nyoma sincs, egyre jobban tud azonosulni ezzel a kulcsra zárt fiókban tartott ösztönlénnyel.
Elmosolyodik?
Viszket a tenyere.
Az ökölbe zárulni akaró ujjainak kordában tartása nehezebb feladatnak tűnik, mint koraérett kétévesként a záróizmok feletti kontroll megszerzése.
És jóval kevesebb benne a diadal.
- De, pontosan azt, úgyhogy ne fogd vissza magad, bőgd csak el magad nyugodtan – préseli ki magából az abszolút őszinte szavakat.
A logikus érvelést még képes végighallgatni a megszokott, begyakorolt pléhpofával, higgadtan, akármennyire is logikus, akármennyire nincsenek bizonyítékai, akármennyire is valószínű, hogy minden úgy fog történni, ahogy Mulciber mondja. Elvégre talán nem is azért jött utána, mert azt gondolta, hogy most azonnal pont kerül a mondat végére, talán csak azért, hogy elmondja, hogy tudja, hogy hallja, hogy beismeri, hogy elkezdje főzni a saját levében, amíg valóban nem szerez bizonyítékot, hiszen ő mindent olyan precízen és kérlelhetetlen alapossággal csinál, mért pont ezt ne tenné, ez csak szembesítés, ez még nem a végjáték, mi a faszt számít, hogy mit mond Mulciber, hogy magát nyugtassa. De azért mégis tud olyat mondani, ami igenis érdekli. Hát, őszintén nem érdekel, hogy vele mi van. Ez nem kéne meglepő legyen. Nem meglepő. De valamiért mégis elönti tőle a vörös köd az agyát. És folytatódik.
Ebben van logika.
A logika pedig nem szokta felbőszíteni. A kibaszott életbe, hát semmi nem szokta felbőszíteni. De a gondolat, a tudat, a puszta spekuláció, hogy Selwyn tényleg Mulcibertől – akinek van pofája ilyen undorral beszélni róla, így, ezzel az arccal – vesz párbajtechnikai különórákat, és ezért fizet azzal az idegesítő, szemet kiégető porcelánbőrével, valamiért annyira kikészíti, hogy levegőt sem kap.
Aztán amikor már igen, akkor azon kapja magát, hogy nemcsak hogy újra lélegzik, hanem a kezében tartja a pálcáját, és egyenesen Mulciberre szegezi azt.
- Oké. Mindketten tudjuk, hogy nincsenek bizonyítékaim – közli rekedten. – De lesznek. Lehet, hogy nem erre. Épp elég szarságot csináltál eddig is. És ha lesznek bizonyítékok, akkor le lesz szarva, hogy mennyi papírmunka, és milyen érveid vannak, foglalkozni fognak vele. És akkor röpülsz innen. De addig is… – Pengévé keskenyedik a szája. – Ha ennyire semmi, amit csináltál, nyilván az is rendben lesz, ha én csinálom. A későbbi fejezetek úgyis érdekesebbek abból a könyvből. Add ide a pálcádat – mordul parancsolóan, magától értetődően, mintha mi sem volna természetesebb annál, hogy fapofával elveszíti a fejét.

Hitetlenkedve felszisszentem.
Tulajdonképpen kedvelem Pandorát. Illetve azt kedvelem, ahogy ő kedvel engem. Ki nem mondottan, de azért valahogy mégiscsak. Nem, nem azt mondom, hogy barátok vagyunk, mert annál azért ez több is meg kevesebb is. Mikor pár hónapja, valami reménytelenül elbaszott délután elém állt a túl nagy szemeivel, meg azzal a pofába mászó kétségbeesésével, akkor még meggyőződésem volt, hogy egy taláromon éktelenkedő szösznek előbb fogok átkokat tanítani, mint neki. És látod? Látod hova jutottam vele?
Crouch Junior elmebajának kellős közepére.
Ehhez képest egy fegyelmi gondolata már tényleg nem tűnik olyan rossz dolognak. Néztem a felém szegezett pálcát, őszinte érdeklődéssel, mintha csak a Kviddics Most folyóirat legutóbbi számából, a rendelési katalógus részből mutogatná azt a seprűt, amit majd az apja megvesz neki. Aha. Jó. És most mit kezdjek ezzel?
Már csak azt nem tudtam, hogy végsősoron most velem vagy Pandorával van-e baja, mert ez, ez a pont már végképp túlmegy minden házirend megsértéséből fakadó frusztráción. Néztem a felém szegezett pálcát, őszinte érdeklődéssel, és csak arra tudtam gondolni, hogy Crouch Junior az elmebajának a kellős közepén képes lenne helyből megölni engem. Vagy legalábbis úgy ártani, hogy az fájjon. Én pedig, Merlin, csak egy cigarettára jöttem ki, egy átkozott cigarettára, baszottul nincs kedvem Junior szarságai miatt szopni. Mármint egy szebb világban épp szörnyülködnék, hogy hány féle süteményt képesek a rohadt házimanók sütőtökből elkészíteni, nem pedig azon agyalnék, hogy akkor mihez kéne kezdenem, ha Crouch Junior tényleg kirúgat, és hogy az, ha Crouch Junior csak kirúgatna, még a jobbik eset lenne.
- Higgadj le! – Mondtam, nos… talán nem a leghiggadtabban. Egy ponton megremegett a hangom, védekezőleg felemeltem a karjaim, és egyre csak arra tudtam gondolni, mikor Fabian még kölyök macska volt, és túlpörgött játék közben. Az ember mindig szarul jön ki abból, ha eleve dühös állatokat csak tovább bosszant. Úgy kismillió kiscica karmolás után abban biztos vagyok, hogy Junior-t most még inkább bőszíteni életem egyik legnagyobb hülyesége lenne. – Ha előveszem a pálcám, azzal nem nyerünk semmit, csak egy helyet neked a vádlottak padján mellettem, nem? Nem akarsz fegyelmire menni, Junior. Nem az a fajta vagy. – Nyeltem egyet. – Sőt, ha tényleg ki akarsz innen csapatni, akkor a legegyszerűbb az lenne, ha elraknád a pálcád, és hagynád, hogy én átkozzalak meg téged. De nem foglak bántani. Tudod, miért? Mert semmi okom rá. – Leengedtem a kezeim, várakozóan néztem rá, még egy apró, féloldalas mosolyt is megengedtem magamnak. Ugyan, Crouch, légy jó fiú. – És, ha már itt tartunk, neked sincs okod arra, hogy velem párbajozz. Kereshetnél valami más módszert a fölösleges feszültség levezetésére. Szervezz több kviddics edzést, vagy lépj be az énekkarba, bánom is én. De ne engem baszogass a szarságaiddal, jó? – A francba. – Vagyis… úgy értem, hogy…

Ha van valami, ami még a silány értékrendjénél is jobban irritálja Mulciberben, az a stílusa. Mert van neki. És valahogy ez a stílus nem úgy működik, mint az ő összeszorított szájjal, akaratalapon összerakott személyiségvonásai (ezek nem is vonások, hanem döntések, a kurva életbe), hanem csak úgy csuklóból, mint ez a kibaszott, gyomorforgató, értelmetlen dohányzás, a zsigeri vagy legalábbis zsigerinek látszó mozdulatok. Rosszul van a lazaságtól, a beleszaromságtól, a flegmázástól, hány tőle, ha valaki mindig oda tud baszni valami frappánsat. És ez az idegtépő lazaság Mulciberben úgy dúsul, mint valami radioaktív anyag.
Így aztán furcsa módon éppen ettől nyugszik le, hogy ez a rászólás most végre van elég szétesett. Most, hogy a másik végre mutat valamit, valami majdnem érzelmi reakciót, végre helyrebillen a rend, a világ visszazökken a megszokott sarkaiba. Legalábbis amíg újra eszébe nem jutnak Selwyn sebhelyei, és statisztikai alapon azok eléggé hamar eszébe fognak jutni megint. Most mindenesetre megpróbálja leszorítani őket a tudatáról. Bármennyi közös is van bennük, ő nem olyan, egyszerűen nem lehet olyan, mint Mulciber. Ő uralkodik magán. Mindig és mindenkor. Egy ilyen helyzetben is uralkodna magán a helyében. Rohadtul nincs rendben, hogy a saját helyében meg egyszerűen képtelen a normális funkcionálásra.
Rezzenéstelen elégtétellel hallgatja a döccenő hangot, és majdhogynem gyönyörködve figyeli, ahogy nyelés közben megrándul az ádámcsutkája. Végül is igen, ezt akarta látni, ezért jött ide, ezért figyelmeztette, mielőtt valódi bizonyítékot szerzett volna. Hogy lássa. Hogy elbizonytalanodik. Hogy tudatában van, hogy ki fogja csinálni, mielőtt az egyáltalán megtörténne.
Már rég hülyén mutat a kezében a kivont pálca, mielőtt képes volna leereszteni.
- Nem. Tényleg nem vagyok az a fajta. – Persze, a szétesés nem tart sokáig, pedig a nyugtalan Mulcibernek egyszerűbb igazat adni, szinte kellemes. Ennek, aki már megint mosolyog, és ontja magából a szellemes, lekezelő faszságait, határozottan nem kellemes. Pedig van benne valami, mármint abban, amit mond. – Az énekkarba? – fintorodik el ingerülten, de most, hogy már egyszer lehiggadt, valamivel könnyebbé válik megelőzni, hogy újra elveszítse a fejét. – A… „fölösleges feszültségemet” majd az fogja levezetni, ha a közelben sem leszel.
Végignéz rajta, és addig meg sem szólal újra, amíg végig nem pörgetett magában minden kis szándékmorzsát, és ki nem rostálta tökéletesen az állati agressziót, amit az önelégülten oltogató, nyegle ábrázata kelt benne. Másodpercekre volt attól, hogy valami abszolút tőle idegen döntést hozzon, vagy leginkább semmilyen döntést ne hozzon, csak hagyja, hogy az indulatai átvegyék az uralmat, és mégis miért? Kibaszott Selwyn miatt, még csak nem is emiatt a seggfej Mulciber miatt. Képes lett volna tönkretenni a jövőjét, bár nem nagyon valószínű, hogy egy botlás miatt kirúgnák, de azért mégis. Agyhalál.
Tényleg az lenne a legegyszerűbb, ha Mulciber megátkozná. Milyen szép is lenne. Milyen könnyű, milyen sima… és valójában, tulajdonképpen… valahol talán kíváncsi is, hogy Mulciber mennyit tud, mit tud, milyen messzire jutott. Megnyalja a száját, és egy, a másikénál sokkal kevésbé hiteles félmosolyra húzza a száját.
- Rendben. Igazad van. Akkor adok rá okot. – Hallgat egy kicsit, mielőtt kibökné: – Átkozz csak meg, villants valami impozánsat, és akkor ezzel megyünk a fegyelmire. Szépen kedvesen kirúgnak, és mehetsz. Nem fog előkerülni Pandora, a de Rais-könyv, nem fogok előásni minden szarságot, amit az elmúlt hat és fél évben műveltél. És hidd el, elő fogok ásni mindent, csak időbe és energiába kerül – amit akár az énekkarra is fordíthatnék. – Megfeszül a két szájsarka közé szorított mosolynak szánt grimasz, mint egy túlhúzott szárítókötél. – De ha muszáj, akkor nem fogom sajnálni rá, úgyhogy ne aludj nyugodtan. – Vállat von. – Lehet, hogy az alsósok túlságosan félnek tőled, hogy maguktól beköpjenek, de biztos, hogy elég meggyőző tudok lenni. Már nagykorú vagy. Biztos, hogy tudok annyira meggyőző lenni, hogy a pálcatörés mellé kiteljen belőle egy szép, összkomfortos cella is. – Az Azkabanra még gondolni is utál, külön erőfeszítés, hogy ezt is felhozza, de hát mindent a hatásért, bassza meg. – Majd megkérdezem a haverodat is. Rosiert. Ki tudja, hátha ő is szívesen hozzájárul az anyaghoz. Úgy láttam, most már nem vagytok akkora kebelbarátok. Talán vele is csináltál valamit?
Elteszi a pálcáját, sőt hátralép egyet, kissé félrefordul, hogy jelezze, ennyi volt, figyelmeztette, és ez az utolsó nagylelkű ajánlata, aztán hagyja, hátha hamarabb beledöglik a tüdőrákba vagy a COPD-be, mint hogy összejönnének a bizonyítékok. Kivár, csak a szeme sarkából figyeli immár többé-kevésbé nyugodtan, sőt valami szinte kellemes izgalommal. Valószínűleg el kéne kezdenie szedni valami pegazusnyugtató erejű antidepresszánst, mert ezek a rapszodikus hangulatváltások határozottan rontják a teljesítményét.

Az egész világ valamiféle sokszoros, hullámzó jelenséggé vált. Mindennek egy-kettőre több értelme lett, és ez az értelem mindenben másodpercenként cserélődött. Váltogatták egymást. Egyszer ez. Egyszer az. Nevetni akartam, ordítani akartam, vissza akartam csinálni mindent, bele akartam törődni, fel akartam dobni magamat, fel akartam dobni Pandora-t, én magam törtem volna ketté a pálcám, aztán inkább meg megúszni akartam, de alaposan, de úgy, mintha nem is történt volna semmi. Aztán ismét ordítani vágytam. Aztán meg nem érezni semmit.
És tudod, ebben a folyton váltakozó, sokszoros, végzetes impulzusokkal teletűzdelt ostobaságban, vagyis ebben, itt ebben a megélt helyzetben tulajdonképpen… nem is éreztem semmit. Amikor meg mégis, akkor mindent egyszerre. Ez meg olyan-olyan ostoba dolog, szinte szégyellem is (hopp, megint egy érzés, vegyék a többi közé!). Iszonytató borsózás a karon, a mellkasban, görcsös, görcsös, továbbra is görcsös mosoly. Valamit tenni kéne. Valamit kurvára tenni kéne. Olyan őrjítő ez az egész helyzet, beleférne – miért is ne férne bele? – hogy most azonnal én magam is megőrüljek attól, amit hallok. A baj, legnagyobb baj csak az, hogy tökéletesen felfogtam minden szavát. Mérsékelten kellő komolysággal.
Ez így akkor lehetne akár a vége is, nem?
Mármint, hogy tudsz kihátrálni Junior elől?
Esetleg, ha megölöd, mint ahogy legyet szokás lecsapni, ami bosszant, ami folyton az orrodra száll, amit önmagában még elviselnél, de tudod, a legyekről mindig tudod, hogy azelőtt a szarban mászkáltak. Valahogy Junior is ilyen alkat. Nem különösebben megrettentő figura – Mert hát… ilyen hajjal? Nézz már rá! – és tényleg, jobb napjain alig idegesítőbb bármelyik légynél. De Junior, mikor a kezeit nem arra használja, hogy pálcát szegezzen rád, akkor bizony a szarban turkál. Most is, ezzel is, amit nekem vág. Tudom, hogy megteheti. Tudja, hogy megteheti. Döglégységében bármennyire is épp az orromon keringőzik, momentán most egy elítélt vagyok a halálsoron, háta bilincselt kezekkel, lefogott fejjel, esélyem sincs legyeket hessegetni.
Persze azt a fintort csak nem értem. Az énekkar – bármilyen banális épp most erről beszélni – igenis jó móka.
Mosoly, mosoly, görcsös mosoly. De ahogy beszél, egyre inkább az egész valami grimaszféleségbe megy át a képemen.
Nem, semmi esetre sem ölném meg Junior-t. Pandora, meg az ő titkainak biztonsága messze nem ér nekem annyit, az én titkaim biztonsága… hát, annak tulajdonképpen mindegy. Egyszerűen nem érdekel. Vagyis most igen, de hosszú távon… Van valahol egy anyám, ő talán majd feldúlt lesz miatta – egy hétig, egy hónapig, az is lehet, miért ne lehetne, hogy aztán sose látom, de mindegy, tényleg mindegy. Apám temetése óta az a nő maga is halott, egyszerre két szülőt temettem, ami most igen, nagyon drámainak hangzik, de hát menthetetlenül és ŐSZINTÉN ki foglak röhögni, ha azt hiszed, ezt azért mondom, hogy szánalmat érezz, ezek csak hideg tények, mint ahogy az is tény, hogy egy meg egy az kettő, nincs sok különbség a kettő között. Nekem nincs.
És ha mindegy, ha tényleg ennyire mindegy, miért akarok megőrülni?
Vagy mi van, ha amúgy már meg is történt?
Mosoly, mosoly, görcsös… nem, ez már csak grimasz.
- Ez… végsősoron fair ajánlat. – mondtam, de még mindig nem nyúltam a pálcám után.
Oké, oké, oké. Gondoljuk újra. Veszíthetek kicsit és veszíthetek nagyon is. Mindenki tudja, mi az ésszerű lépés. Csakhogy én nem akartam semmit csinálni, és őszintén, azt se akartam, hogy ettől aztán bármi is történjen. A világnak is sokkal egyszerűbb, ha megáll úgy, ahogy van, aztán elemezzük még egy kicsit tovább a pillanatot.
Kirúgás, kirúgás, fegyelmi! Azon a ponton, ahol De Rais-nak szín jut, ott már tényleg nem az iskolai bürokrácia útvesztőiről kell beszélni. De ezt ő is érti, ezt neki is értenie kell. Ha De Rais-t érti, azt is érti, hogy a Roxfort az tulajdonképpen egy tiszta, butácska játszótér, ami megszabja, miről mit gondolsz, és a lehető legtávolabb tart az igazi mágiától. Attól a hatalmastól, ami még csak az apró betűben sincsen benne McGalagony tankönyveiben. Tudod mit?
Mi a faszért akarnék egyáltalán itt maradni?
- Hogy Rosier-t? Tényleg? – A hangom persze attól még nem volt nyugodt, bármennyire is azzal áltatom magam, hogy mégis. – Mi a franc ütött beléd? Már, hogy csinálhatnék bármit is Rosierrel? – A görcs az arcomon elterülő mosolyból átment a kezeimbe. Azok meg így is remegtek, ahogy rászegeztem a pálcát. De a mosoly! A mosoly legalább már jól működött. – Sose bántanám őt. Rosier-t sosem.
És le vannak szarva az alsó évesek. És le van szarva McGalagony. És le van szarva az egész kibaszott Roxfort. És elegem van. És…
…és ezt jó eséllyel majd kurvára meg fogom bánni…
…és remegő kézzel, pálcát előre szegezve, kizárólag arra gondolva, hogy mennyivel, de mennyivel jobb lesz nekem a Roxfort-on kívül (a többit majd valahogy csak elszenvedjük), legalább bármikor rá fogok majd tudni gyújtani, anélkül, hogy ezek a Junior féle szarháziak a seggembe állnak, és arra is gondoltam, hogy Junior egy szarházi, és hogy most bántani fogom, de nem haragból, véletlenül sem haragból, és nem is azért, mert hogy ő azt különösebben megérdemelné, hanem csak, ahogy mondani szokták, épp így jött ki, hát akkor jöjjön csak így ki, és…
…és tényleg, tényleg, tényleg meg kellene őrülni.
Kimondtam a varázsigét.

Ha egy kicsit is tudnák érdekelni az emberek és ami bennük zajlik, Mulciber arcát figyelni egyenértékű lenne egy roppantul érdekfeszítő, meghökkentően fordulatos, két és fél órás némafilm megtekintésével, és most tűkön ülne (állna? ez nem tűnik valami szabatos megfogalmazásnak), hogy megtudja, milyen gondolatok futnak végig az agyán.
De nem érdeklik az emberek. Vagy legalábbis nem önjogon. Csak annyira, hogy el tudjon lavírozni köztük.
És Mulciber lelki fogaskerekei is csak annyira tudják felcsigázni, hogy látni akarja, hogy szenved, szorong, vagy valami. De persze nem szenved. Most épp nem is tűnik úgy, hogy ideges lenne. Vagy legalábbis nem kürtölik világgá az arcizmai.
Valahol persze biztosra veszi, hogy nem fogja könnyűvé tenni. Kinézné belőle, hogy csak azért is betart neki. De legalább lerágja közben a körmét, ugye? Legalább ennyit megérdemel ezért a beszélgetésért.
Tulajdonképpen kellemes meglepetés, ami végül is az egész estés némafilm végén elhangzik, felkapja rá a fejét, sőt még egy visszafogott félmosoly is megjelenik az arcán, miközben érdeklődve visszafordul felé. Előrehozták a karácsonyt? Tényleg? De nem, nem mozdul, nem ránt pálcát, csak az ő idegeivel szórakozik. Így is teljes vegetatív készültséggel jár arra várni, hogy pálcát ránt-e végül is. Érzi, hogy kidagad az az idegesítő artéria a halántékán, és rohadtul lüktet. Ha Mulciber elfogadná az ún. fair ajánlatot, az azzal járna, hogy hagynia kéne, hogy megátkozza. Már most fáj, hogy nincs pálca a kezében, és már most minden ízében vágyik rá, hogy ne így legyen.
És ez az érzés csak fokozódik, amikor Mulciber hangjából megint szublimál a nyugalom.
Ha nem kellene ennyire koncentrálnia rá, hogy ne vegye elő a pálcáját, és ne szegezze rá, akkor ez a helyzet tulajdonképpen szórakoztató lenne, valahol. A franc se gondolta, hogy így fog reagálni a Rosier-dologra. Vagyis persze, hát azért lőtte be, mert azt gondolta, benne van a pakliban, hogy esetleg érzékeny pontra tapint, de mégiscsak vaktöltény volt. A reakcióban viszont van valami irritálóan ismerős. Ha elgondolkodna rajta, biztos nagyon kellemetlen relevációkhoz juthatna ezekben a percekben. A szimpatikus idegrendszere viszont nem kínálja fel ezt az opciót a forradalmi felfedezések megtételéhez.
Nagyon hosszúnak tűnik az a pár másodperc, amíg nyilvánvaló, hogy Mulciber most fel fogja emelni a pálcáját, és rászegezi, elviselhetetlenül hosszú így, hogy nem mozdul vele együtt, és megpróbál egy rezdüléssel se reagálni rá. Aztán amikor már a meg-megránduló pálcát nézi, ahogy a mellkasára mutat, valamivel könnyebb, tudván, hogy most már késő lenne, de így is ökölbe kell szorítania a kezét, hogy nyúljon a saját kurva pálcájáért. Néhány másodpercig a pálca hegyére bámul, meg Mulciber remegő kezére, aztán erőt vesz magán, és felemeli a fejét, hogy a szemébe nézzen.
Meg se próbál elmosolyodni, pedig bizonyára elegánsan mutatna ezen a ponton egy könnyed, gúnyos mosoly, csak ahhoz valahogy fel kéne ragasztani a szájára.
- Ahhoz képest, hogy árnyékra vetődtem, eléggé hevesen reagálsz - von vállat, vagy inkább csak megrándul a feszültségtől, mindegy, jó lesz az vállrándításnak is, direkt volt. Azt gondolta, hogy ez az egész kettejük higgadt, okos, számító együttműködésén fog alapulni... és határozottan nem azon, hogy sikerül eléggé felbasznia Mulciber agyát ahhoz, hogy végre megátkozza. De ha így megy, hát bassza meg, akkor legyen így. Inkább kiprovokálja belőle, mielőtt képtelen lesz uralkodni a helyzet kiszolgáltatottságából származó feszültségén, és előrántja azt a rohadt pálcát, vagy puszta kézzel ráugrik erre a seggfejre önvédelemből, és puszta önvédelemből megpróbálja kiverni belőle a szart is. Nem mutatna jól. - Biztos? - nyalja meg a száját, és felvonja a szemöldökét. Vagy csak rángatóznak az arcizmai, mert ennyire nem bírja elviselni, hogy tehetetlenül kell várnia, hogy megtámadják. Ez valami téboly. Ezt komolyan ő ajánlotta fel? Kezeltetnie kell magát. Minden zsigere remeg a hellyel-közzel összeszedett felszín alatt. Vagy csak reméli, hogy hellyel-közzel összeszedett bír maradni. - Nem bántottad? - Bárcsak tudna gondolkodni, hogy betonbiztosan még egyszer rálépjen ugyanarra a tyúkszemre. - Csak akartad?
Kurvára megkönnyebbül, amikor Mulciber végül is kimond egy igét.
Legalábbis addig a pár milliszekundumig, amíg fel nem fogja, hogy még csak nem ismeri ezt az átkot. Mert akkor kurvára pánikba esik - és csak azért nem kiált fel, mert az tényleg nagyon gáz lenne, és nagyon rákészült, hogy ne tegye, meg se mozduljon, szobormerevvé dermedten várja ki a támadást -, aztán pánikba esik attól, hogy pánikba esett. Lehetne ennél jobban megerőszakolni a kontrollkényszerét?
Egy pillanatig úgy tűnik, hogy nem történt semmi.
Aztán elkezd ömleni a füléből a vér.
A feszültség úgy múlik el, hogy majdnem térdre esik tőle, de aztán valahogy sikerül megtartani az egyensúlyát. Rászorítja a fülére a kezét: az ujjai között átspriccel a saját vére. Eddig nem gondolta, hogy bármi problémája lenne a vérrel, de még szinte át se tudja gondolni ezt az egészet - a kurva életbe -, mert anatómiailag biztosan nem korrekt ez az egész, ennyi vér az egész kibaszott világon nincsen, nemhogy a fejében, de addigra már át is áztatja a talárját, és olyan sűrű, olyan forró, olyan ragacsos, hogy - nem tudtál volna - jó ötletnek tűnik öklendezni tőle; beleharap az öklébe, hogy visszagyűrje a hányingert, de már az is csuromvér, és csak még inkább okádni akar tőle, nem is a sós vasíz, az már ismerős, hanem hogy ennyire kibaszottul meleg és olyan viszkózus, mintha inkább szilárd lenne, mint folyékony - valami kevésbé - a saját hangja valahogy kívülről érkezik, de közben meg ahogy előrebukik a feje, látja a saját cipőjéből kibuggyanni a talárja alatt a bőre mentén lecsorgó vért, rövid ideig csak egy cipőből, aztán legalább nyolcból vagy még többől, és nyilván nem kezdett el szteppelni, tehát a világ forog körülötte, vagy a fű alatta, vagy tudja a rohadt élet - mocskosat..?
Úgy dől el, hogy szinte fel se fogja, kellemesen puha ez a fű, csak ne ragadnának bele a vérébe a száraz fűszálak meg valamik, amik még itt vannak a földön, ez nagyon irritáló, na mindegy, még belekeni a kezét a fűbe, nem akarja összevérezni a pálcáját, de egyáltalán mi a fenét csináljon magával, ha előveszi? Egy sima vérzéscsillapítás elég lesz ennek a rohadt átoknak?
Nem mintha eljutna odáig, hogy tényleg elővegye a pálcáját. Felnéz Mulciberre, valami olyasmit akar odavetni neki, hogy nyugodtan szívja csak el az utolsó roxfortos búcsúcigijét kényelmesen, ő aztán igazán nem siet, simán megvárja, esetleg közben elmegy a gyengélkedőre (elmegy, aha, talán mégis az agyából jött ez a vérfolyó), de csak annyit bír kinyögni:
- baszdmármegmagad.
- képszakadás? vagy már hatodik éve sose tűnt fel, hogy ennyire geciszép aurora borealist lehet látni itt az udvaron? csak azok a rohadt kis szarok ne lennének beleragadva a nyakába.

És akkor már nem nagyon volt mit tenni.
Felvillant valami (nem is tudom, milyen színű) fény, ami mintha direkt sötétséget árasztott volna magából, ami hülyeség, persze, hogy hülyeség, mert ugye a fénylő dolgok nem vetnek semmire sem árnyékot, de… mindegy.
Tehát a fénynyaláb felvillant, aztán mellkason vágta Junior-t.
Majd kínkeservesen hosszú ezredmásodperceken át nem történt semmi. A kezem kinyújtva maradt. A levegő pedig mozdulatlanul. Én meg elkínozz arccal meredtem Junior-ra, figyelve az apró rezdüléseket, figyelve a változásokat, vagy hogy lesznek-e egyáltalán változások.
De, mondom, ezredmásodperceken át nem történt semmi, nekem pedig ennyi idő bőven elég volt arra, hogy átfusson a fejemben az ötlet, sőt, hogy meggyőzzem magam, hogy akkor én ezt most egy kicsit elszúrtam. Már, hogy az átkot. Hogy… hogy ez most nem sikerült.
Ettől a felfedezéstől pedig furcsán jó kedvem lett, mintha az, hogy ezt most elkúrom, majd egycsapásra minden eddigit semmissé tesz, és mondjuk… visszamehetek enni, igen, ezen után egy sütőtökös pite gondolata sem tűnik annyira borzasztó dolognak, sőt, ezek után még arra is kíváncsi vagyok, Dakota milyen baromságokkal akart vacsora közben untatni, és…
…és hát szóval rövidre fogva az alatt a röpke idő alatt, míg nem történt semmi, és azt látva, hogy nem történik semmi, olyan szépen, apránként csurgott le rólam a kétségbeesés, mint amilyen szépen, apránként kezdett folyni a vér Junior arcáról annak a röpke időnek a letelte után.
Baszd ki.
Leengedtem a kezem. És bámultam. Kissé eltátott szájjal. És valahol tudtam, hogy többet kéne tennem, minthogy tátott szájjal bámulok Junior-ra, de nem jutott eszembe hirtelen más. Azt is tudtam, hogy az átok nem halálos, de azt meg pláne, pláne tudtam, hogy annyi vére senkinek sincs, mint ami épp a füléből a nyaka felé távozott. De az… az vajon tényleg vér? Ilyenkor az agyalap sérül, és agyvízzel együtt távozik? Nem, még az se lenne ennyi.
És Junior tovább vérzett. És Junior végül összeesett.
Én meg akkor elraktam a pálcám és odamentem. Hát akkor… ez most ennyi, nem? Igazából itt is hagyhattam volna, várhatnám, hogy valaki rátaláljon. Mert… tudod, kit is érdekel?
Sápadt voltam. Remegtem. De ki is izzadtam. Ez sokk. Vagy pánik. Vagy valami a kettő között. És hát milliárd, milliárd okom lenne momentán pánikba esni, de a vér az pont nem egy olyan dolog. Nem, nem szívesen nézegetem, ne értsd félre, de egy ideje már nem rettent meg, ha túl hirtelen, túl sokat látok. Valami halott állat öt évesen, valami súlyos sérülés nyolcévesen, orrtörés, havibajos barátnő (haha!), meg az a délután, mikor makacsul letáboroztam a ravatalozóban, és néztem, hogy készítik apát elő a temetésre. Lecsapolják a testnedveket, amit csak tudnak. Mindig lecsapolják őket. Azt hiszem. Vér, vér, vér, egy kis vér, kit ijeszt még meg? Ez is csak egy fajta folyadék, nem? Az egyetlen, az egyedüli gond csak az, hogy a frissen kifolyt vér még olyan furcsán meleg, nagyon lassan hűl. De egyébként hozzá tudod szoktatni magad, csak erre célzok.
Szóval hát nem a kurva sok vér miatt álltam ott Junior mellett teljes pánikban. Valamit motyogott. Kurvára nem figyeltem.
- Oké, szóval… most kicsit még feküdj így, aztán… aztán megyünk a gyengélkedőre. – Igen, igen, ez így egy jó terv, nem? Jobb, mint futni. Felviszem, mondok valamit, aztán meg lesz, ami lesz. Úgy saccolom, legkésőbb kettő körül majd elküldenek aludni. A kettő között pedig… történni fog valami. Nem? És ez még magánál van? És én magamnál vagyok?
Lenéztem rá újra, de már rég nem tudtam, épp mit is látok. A remegő kezemmel benyúltam a talárom zsebébe, majd ügyetlen mozdulatokkal rágyújtottam.

» Crouch & Mulciber
» Mulciber & Panda
» ______ Mulciber
» Balthazar Mulciber
» Belby & Crouch

Mulciber & Crouch

Mulciber & Crouch

Similar topics

Similar topics