A csirkecsont olyan könnyedén roppan szét az ujjaim között, bárcsak egy csinos kis nyak lenne a helyén. Elképzelem, ahogy ugyanilyen könnyedséggel roppantom szét annak a kis fattyúnak a nyakát, aki már egy fél órája bömböl az anyja karján és nem képesek elhallgattatni. Bárcsak az is ilyen közönyre találna a körülöttünk ülők körében, ha megtenném. Bár az is lehet, hogy egyesek még hálásak is lennének nekem, amiért elhallgattatom. Persze nem állnának ki mellettem nyilvánosan, mert az idegen ettől a koszos, alantas fajtól, de azért belül mélységesen együttéreznének, és az út további huszonkét óráját nyugodalomban tölhetnénk legalább.
Fintorogva, de annál nagyobb vehemenciával rágom le a húst a a csontról, nem törődve azzal, hogy a szaftja a szakállamra csöpög, és megpróbálok nem gondolni arra, hogy milyen koszos csőcselék fogdoshatták össze mielőtt kikerült a tányéromra. Mechanikus mozdulatokkal rágom a csontokat, mint valami kutya, és dobom arrébb a következő tányérra. Nem eszek vele se köretet, se semmit, csak leöntözöm néhány falat után valami savas, bornak csúfolt vörös lével, aztán a kiürült kupát leteszem az zsírfoltos terítőre, majd zsebembe kotorászni kezdek, és előkerül egy zsebkendő, rajta aranyhímzéses B betű hirdeti, hogy melyik házból is való. Amiről persze a körülöttünk levőknek alig lehet fogalmuk, de azért látom, hogy a tőlem balra ülő félszemű fickó egyből górcső alá vette. Valószínűleg azon gondolkozik, hogy vajon hogy kerülhetett egy ilyen cucc a birtokomba, és hogy miért nem dobták már a közösbe, hogy valamelyik élelmes elvtárs túladhasson rajta Nyugaton.
Megtörlöm az arcomat és a kezemet, jó alaposan, habár eredti terv szerint azért hoztam magammal, hogy majd a seggem töröljem ki vele, de hát nem gondoltam, hogy a mugli vonatok annál is leprábbak, mint ahogy azt elképzeltem. Közben megint felvisít a kölök, én meg egészen közel hajolok a velem szemben tüntetően hallgató Nonnához.
- Ha nem engeded, hogy itt nyilvános férfűrdőt rendezzek, akkor legalább gyere vissza a kupéba, mielőtt még mindketten elkapunk valamit mugli nyavalyát – éppen csak fojtott hangon szűröm a szavakat a fogaim között, nem akarok most feltétlenül balhét. Legalábbis amíg ebbe a tetves országban vagyunk, biztos nem. Gyorsan terjednek a hírek, gyorsabban, mint a lepra, de azért azt sem tudom letagadni, hogy rémesen unatkozom. Egy álló napja zötykölődünk, keresztül Transzszibérián. Már azt sem tudom, hogy inkább kanos vagyok-e vagy egy jó kis kínzás hiányzik-e most jobban az életemből.
- Ha már rávettél, hogy önként összezárjam magam ezzel a söpredékkel, akkor legalább gondoskohatnál a szórakoztatásomról – ujjamal végigsimítok állának vonalán, egészen a nyakszirtjéig, de csak finoman. Zavarbaejtően gyengéd vagyok vele, és valószínű, hogy a kis Nonnának fogalma sincs arról, hogy mennyire szerencsés. - Egy kicsit megkínozhatnánk azt a kellemetlen mugli nyanyát a fülkében, aztán ha végre már nem okoz több gondot, akkor foglalkozhatnál végre velem – külső füllel talán úgy tűnhet, hogy ez egy kérés, de azért én vagyok még mindig az istenverte rangidős ebben a családban, és ha mások fölött már rég nem uralkodom, Nonna azért többnyre engedelmeskedni szokott a szavaimnak, hacsak nem akar éppen büntetni valamiért.

Akár egy nyomorult tücsök is ciriplehetne a helyemen. Körülbelül annyira érdekelné Nonnát, mint most én ebben a pillanatban. Vagy egész jelentéktelen életemben. Mert megkockáztatom az ilyen sötét pillanatokban, hogy valójában sohasem érdekeltem. És minden csak egy gyerekes bosszú része volt. De hát mit várok el tőle? Ő maga is csak egy gyerek. Gyerekes ahogy a haját hátrafésülve hordja, gyerekes ahogy ezt a talárt viseli, amirőla muglik azt hiszik valami átlagos téli viselet, persze, ha végigsimítanának az anyagon, ha megtapintanák, vagy belszagolnának, éreznék, hogy ez nem holmi mugli cafat, mint amiket ők hordanak. Nem mintha valaha megengedné Nonna nekik hogy akár egy újjal is hozzáérjenek.
Gyerek mivolta minden pillanattal csak jobban kidomborodik. Testének tartása, ahogy a cigaretta füstjét kifújja, ahogy hátrapillant arra a kölyökre, és ahogy galacsinná gyűri azt az átkozott levelet. Meg sem próbálja leplezni, hogy mennyire a hatása alá került. Nem kell tudnom, hogy mi áll benne, elég ha tudom, kitől jött.
Egészen eddig képes voltam elhitetni magammal, hogy ha kitesszük a lábunkat azon az ajtón, akkor magunk mögött hagyunk mindent. Nincsen visszatáncolás, nincs sóvárgás. Csak megyünk előre. Dolgunk van. Küldetésünk, ha ez jobban tetszik. De ha rajtam múlna, örkre úton maradnék. De nem így. Nem egy savanyú, aszott nővel az oldalamon.
Az óra a maga ritmusában ketyeg a falon. Ujjaimmal én is dobolni kezdek, gondosan lekövetve a ritmust, de igazából tépi az idegeimet, szeretnék elé kerülni, én szabni meg a tempót helyette, de mindig meggondolom magam az utolsó nanomásodpercben.
- Nem? - úgy nézek rá, mintha pofonvágott volna, és a hangom úgy hangzik, mintha rácsuktam volna a vasajtót a lábamra. Aztán elkezdi a szokásos picsogást arról, hogy ez nem miatta van ez az állapot. Hát persze. Semmi sem az ő hibája. Így könnyű elszámolni azzal a tetves lelkiismerettel. Amikor meggyűjtja pár másodpercre rá a következő bagót, fel akarok állni, ráborítani az asztalt és visszavonulni, de végül ülve maradok.
- Hát persze, ezerszer megbeszéltük, de ha mégegyszer rágyújtasz, esküszöm, azon a puha kis bőrödön nyomom ki azt a rohadt szivarat – hangomra nyugalmat erőletek, de mégis tele van érzelemmel. Mintha egy időzített bomba ketyegne a nő mellett.
- Figyelsz te rám egyáltalán? Csalódott vagyok. Nem erre váltottam jegyet. Nem egy sótlan, száraz picsával akarom végigutazni az egész átkozott Transzibériai Vasutat – hátrabillentem a széket és hintázni kezdek rajta, előre hátra, nyakamat a pult felé nyújtogatva. Hátha hoznának valami ember elé valóbbat, mint ez a savas lötty.
- Nevetséges, hogy hogyod, hogy az a balfasz így kikészítsen – szólalok meg kisvártatva, még mindig a széken hintázva, közben intek a pincérnek, hogy hozzon valami tisztességesebb déli vodkát.

Már csecsemőként is olyan mély megvetéssel nézett rám, amikor elszakítottam az anyja kebleitől, hogy csak utálni lehetett. Ez a megvetés úgy érlelődött éveken keresztül, ott nevelgette a szánalmas kis kertjében, és a sövény csak növekedett, olyan magasra, hogy emberi erővel áthatolhatatlan. Igaz, soha egyszer meg sem próbáltam, de valahogy sokkal  nagyobb volt a büszkeségem, szinte kéjes élvezettel töltött el utálni Tatjánát, mégis ez mind semmi volt ahhoz képest, amikor elvette Nonnát. Talán gyerekes irigység hajtott, magam sem tudott, de kisodort mindkettőnket a szakadék szélére. Nem nyerhettünk mindketten, nem távozhattunk emelet fővel. Hosszú évek évődései, míg végül úgy éreztem, talán a vakszerencse egy kicsit is rám msolyog. Mert igenis, Nonna tud mosolygni, én már láttam párszor, amikor megfeledkezett magáról, ahogy szája széle felfele görbült. Azokért a pillanatokért éltem, és ennek is megvan a maga szánalomra méltó része, és mégsem vágytam többre. Sosem akartam még semit ennyire, ami másé volt. Keserű szájízzel nyeltem le a sok szennyet, amit osztályrészmül jutott és még csak eszembe sem jutott panaszkodni érte. Legalábbis nem olyan hangosan.
Most, hogy itt ez a levél, akaratlanul is úgy érzem, visszaférkőzött közénk, mocskosul, alattomosan, pontosan ahogy azt tőle elvárnánk. Pedig el akartam temetni, mélyen magmaban, nem is godolni rá soha többé. De ez a kis patkány nem adja meg magát egyönnyen. Nem tudom, kitől örökölték ezt a szívósságukat.
Valahogy ez a szívós makacsság Nonnára is igaz, ahogy beledöfi a tőrt a szívembe, aztán unottan megforgatja. Szinte izzik  a tenyerem, úgy szeretném pofonvágni. De helytte csak kitratóan nézem a hamutálat, a levert hamut benne, ami a mozgó vonaton ide-oda csúszkál a tálcán. Nem az bánt, amit mond, hanem az a hideg közömbösség, ami a szavai mögül kicseng. Nem akarom, hogy közöbös legyen, annál semmi sem lehet elviselhetetenebb. Azt akarom, hogy izzon benne a gyűlölet, a szerelem vagy mindkettő egyszerre, csak ébrdejen már végre fel. Belekapaszkodok a székbe, ujjaim egészen belefehérednek, hogy visszafogjam magam. De már nem megy, egy pillanatig bénultan nézek után, ahogy a kocsi vége fele indul, átvágva a pont rossz helyen ténfergő muglikon. Szaporán veszem a levegőt. Hol a távolodó feje búbját nézem hol az asztallapon hagyott levelet és azon gondolkozok, hogy melyiken töltsem ki a dühömet. Végül az a szerencsétlen déli vodka  nyeri meg a soros versenyt, amit egy lendülettel kiverek a pincér kezébőn, ahogy felállok és én is megindulok Nonna nyomában. Nem törődök a tátott szájjal bámészkodókon, kivágom a kocsi ajtaját, és még látom, ahogy félúton jár.
- Állj már meg, te hülye tyúk -  kiabálom utána rekedtes hangon, de meg sem rezzen. Hosszabbakat lépek, hogy könnyebben utolérjem, és amikor már olyan rövidre zárom közöttünk a távolságot, megragadom a karját, durván, mindenféle finomkodás nélkül, és kényszerítem, hogy megálljon. De ezzel még nem érem be, vállánál fogva magam felé fordítom és a vonat ablakához préselem, hogy ne legyen esélye se menekülni.
- Nem emlékszem, hogy mondtam volna, hogy leléphetsz – lihegem bortól párás lehellettel, egészen közel az arcához. Nálunk ez egy ősrégi hagyomány. Az idősebbek autoritása egyszersmind a családtagok felett. Nem számít, hogy nem az apja vagyok, de hát végül is az apósa. És az már majdnem ugyanaz, tekintve, hogy a tulajdon apjától már rég elköltözött.
- Azt mondtam, szórakoztatásra vágyom – ismétlem meg magamat, pedig ha valami bosszant ebben a rohadt életben az az, hogy folyamatosan ismételnem kell magamat, dehát a jó cél érdekében bármit.
Egész súlyommal ránehezedek, de fél kezemel a talárja alá nyúlok, és megragadom a csipőjét, úgy próbálom még közelebb vonni magamhoz. Miközben akaratlanul is a melletünk elsuhanó tájra téved a tekintetem, a kibaszott porhólepte kopár sztyepp. Olyan sokig fagyoskodtunk itt, de most már mindjárt vége.
- Mindjárt vége, nem érzed? - olyan csendesen és szelíd reménykedéssel suttogom ezt már a fülébe, hogy egészen groteszknek hat ez a rengeteg ellentmondás. De én érzem, ahogy minden egyes rohadt kilométerrel a mellkasomat nyomó súlyok is egyre könnyebbek lesznek. Azt akarom, hogy ezt együtt éljük át. Együtt legyünk szabadok. Sosem állítottam, hogy ne lennék átkozottul szentimentális.

Sosem vettem a fáradságot, hogy jó apa legyek. Sohasem voltam érdeklődőd se Silje se Sergei irányába. Sohasem éreztettem velük, hogy többek lennének apró, jelentéktelen porszemeknél. Ahol értem, megaláztam Sergeit, ahol tudtam, aláástam az önbizalmát, sőt, az egész létjogosultságát egészen csecsemőkorától mostanáig. És biztos vagyok benne, hogy ebben a pillanatban, ahogy a vonat robog alattunk, keresztül Transszibérián, még ebben a pillanatban is aláásom létének minden egyes apró összetevőjét. Vertem az anyját, vertem őt, amikor már szavakkal nem tudtam eléggé bántani, a húsába marni. Mert végsősoron gyenge vagyok, és ha kifogyok alkalomadtán a szavakból, akkor jönnek a kegyetlen ostorcsapások, az öklömnek nyoma, ami hetekig ottvirít az arcán. Egész életemben, minden döntésem ellene irányult. Sohasem akartam megismerni, megtudni, hogy mit érez. Hogy mi játszódik le ott legbelül. Most is csak azért tolulnak a fejembe a gondolatok vele kapcsolatban, mert már egyszerűen megkerülhetetlenné vált. Ahogy egész életében megkerülhetetlen volt a maga módján. Nonnát akarom, teljes egészében birtokolni. Azt akarom, hogy a gondolatai csak körülöttem foroganak. Azt akarom, hogy ha éjszaka nyugovóra is tér, a fejéből, és minden egyes érzékéből képtelen legyen lerázni, eltüntetni. Mindent akarok, és most. Ezzel a vehemnciával szorítom a vonat ablakához, ezzel a mohó vadsággal nyúlok be a talárja alá, és indulnak meg türelmetlen, kutató ujjaim finom, meleg bőrének azon a részein, ahová nem sok embernek van bejárása, és mégis elviselhetetlenül soknak.
Minden súlyommal ránehezedek, nem akarom, hogy kicsússzon kezeim közül. A mellkasomon keresztül is érzem a fékevesztett dübörgést, amit az arcáról letagad, de azok az átkozott vér, ami szélsebesen lüktet az ereiben, nem hazudik. Sarokba szorul, úgy mered rám, mintha menten nekem akarna ugrani, de nem teszi, nem ellenkezik olyan határozottan, és ettől valami furcsa oknál vezérelve nem érzem magam se jobban, se rosszabbul. Ugyanaz az istentelen létállapot, olyan undorítóan semmilyen, hogy úgy érzem, csak abban látnék valami kiutat, ha megaláznám, ha a földre teperném, és leszaggatnám róla a ruhát, de nem teszem. Érdes kezemmel, végigsimítok a puha alhasán, majd rákulcsolom az ujjaimat a csípőjére és megszüntetek ezzel minden fizikai távolságot, ami kettőnk közé ékelődött, és mégis hiába. Megtehetném. Ez a részeg barom rávethetné magát és gátlástalanul, minden megbánás nélkül szennyezhetném be, elvehetném, amit akarok. És mégsem teszem. Zihálok, ahogy belefagyok a mozdulatba, és ahogy fél szemmel az elsuhanó végtelenül egyforma tájat nézem. Mardos belülről az érzes, a pórusaimon keresztül talál magának utat és viszket, égeti a bőrömet. Egy pillanatig megrándulok, mintha el akarnám engedni őt, de végül képtelen vagyok megtenni. Ahogy tekintete az enyémbe fúródik, tudom, hogy az őszinteségnek még írmagja sem maradt benne. Dobálózik a szavakkal, de nem hiszek neki. A viszketés csak egyre erősebb lesz, szinte már elviselhetetlen.
- Egy kicsivel több tiszteletet. Ez a részeg, nyálas barom fog mindjárt megbaszni – könyörtelenül, sértődötten vájom belé a tekintetem, és ezzel együtt a körmeimet is a húsába. Aztán elfordítom a tekintetem újra az ablak felé. Szinte hallom, ahogy a makulátlan, napfényt nem látott bőr sercen a körmeim alatt, és ahogy végigszántok rajta, szinte érzem, ahogy a ragacsos, meleg nedv végigmaszatolódik érintésem nyomán. De kényszerít, hogy egészen rá figyeljek. Nem csak szavakkal, hanem a tarkómat cirógató ujjakkal is. Egészen megfagyok, és egy pillanatig tanácstalanul időzök, képtelen vagyok rá. Hogy fájdalmat okozzak. Vagy csalódást. Vagy mindkettőt. De ugyanúgy képtelen vagyok elviselni az elutasítást. Azt mindennél jobban gyűlölöm. Jobban gyűlööm, mint az anyámat, Tatjánát, a bátyámat, mint bárkit és bármit ezen a világon. Panaszos, szaggatott sóhaj szakad fel a mellkasomból, ahogy térdeimmel útat nyítok a lábai között és kényszerítem arra, hogy szétváljanak. Tudom, hogy bármelyik pillanatban arra tévedhet valami undorító, koszos mugli, de mi a legrosszabb, ami történhet? Hogy meg kell ölnöm? Vagy mindenkit ezen az átokverte vonaton? Akkor legaláb kivívhatnám újra a csodálatát, azt a rajongást, amivel körülölet olyan sokszor a fáradt hajnalokban.
- Az én mániám? Hol élsz te, Nonna? Mégis hogy volna az én mániám, amikor máris fényévekkel távolabb jársz már, mégis hogy lehetnék biztos benne, hogy nem tűnsz el azonnal, ahogy leszálltunk erről a tetves vonatról? - sziszegem a szavakat, bele az arcába, szemei szikrákat szórnak a félhomályban, de így is látható az a mohó vágy és szánalmas kétségbeesés, ami kerülget, ami újabb löketet ad, hogy kezemmel a combja közé nyúljak és elkesereett mozdulattal szakítsam szét az anyagot, ami nem tanúsít különösebb ellenállást. Ujjaim türelmetlenül furakodnak egyre beljebb, erőstakosan utat törve magukban, melegségre vágyva.
- El fogsz tűnni, tudom. Lelépsz és soha nem jösz vissza. Vagy egyenesen visszamész hozzá. Nincs középút.

Ahogy görcsös ujjaimmal egyre erőszakosabban és egyre beljebb tolakszom, és a várt melegséget megtalálom ugyan, de száraz, kietlen, mint a fagyos, terméketlen sztyeppék, amiken a vonat átrobog, próbálom csalódottságomat palástolni. Mintha valósággal arra számítottam volna, hogy majd erőszakkal préselem ki belőle azt, amit szép szóval nem ad nekem, akkor majd a férfiasságomon esett csorba csodával határos módon megjavulna, és a belé vetett bizalmam visszatérne. De talán ez a vonat már rég elment. Ahogy a hangját megtalálja, és alsó ajkát beharapja, látszik rajta a megadás, de minden lehetséges módon az arcomba akarja vágni, hogy nem szívvel-lélekkel, még csak nem is önszántából teszi.
Hallgatok, és egy hosszú, végtelennek tűnő pillanatra a szemébe nézek, de egészen beledermedek a mozdulatba. Makacsul, kétségbeesetten vágyom rá. Azt a Nonnát akarom, aki szinte még kislányként, sétált be a szobámba, és a tudtán kívül vallot szerelmet, de nem ostoba, hazug szavakkal, hanem sóhajokkal, nyögésekkel, az ágyon meggyűrt lepedővel, a térdén vöröslő horzsolásokkal, a cserepes ajkával, a lapos melleivel, a madárcsontokkal a lapockáján, a cseresznyékkel az ajkai között, a hosszú, egyenesszálú hajával, amit én fontam be neki, az apró, gyöngyfogakkal, amikkel képes olyan mélyet harapni, a régi kopott nercbundával, ami az anyjáé volt, és először olyan félve vette le.
Vagy akár azt a Nonnát, aki később már érett nőként tért vissza hozzám, és önként, teljes odaadással borult a lábam elé, szemeiben végtelen, éjfekete szomorúságot hordozva.
Ez a Nonna valahol Szibéria másik végében maradt, ha létezik még egyáltalán, ha másképp nem, azon a tucatnyi átkozott fényképen, amiket megmentettem saját tomboló dühöm elől, amikor fel akartam gyújtani az összeset. És most valahol boldog vagyok és átkozom a gyengeségemet egyszerre, hogy megtettem, mert amilyen szánalmas szentimentális balfasz vagyok, fogom magam és visszamegyek értük. Mert ez itt, ez a nő csak régi lenyomata önmagának. Halvány más, mégemlítésre sem méltó, arra sem, hogy itt viaskodjak vele és újra meg újra megalázzam önmagam. Hogy hason csússzak, könyörögve a kegyeiért.  Nem fér a fejembe, hogy miért szeretem mégjobban ezt az aszott, hideg, koravén szukát, mint a ártatlan gyermeki valóját, vagy azt a Nonnát, aki önként vágódott hanyatt az ágyamon.
Talán ha néha megkérdezném, hogy hogy van, mint régen. Vagy beszélgetnénk a vágyainkról, az álmainkról. Hogy hiányzik-e még az anyja, vagy a poronty. Talán akkor másképp történik minden.
Keserű íz önti el a számat, ahogy olyan nyilvánvalóan, olyan természetesen hazudik bele a képemben. Az arcátlanságnak ezt a mértékét senki sem meri velem megkockáztatni. Senki sem, csakis ő. És ő az egyetlen, aki anélkül megússza, hogy véres barázdákat hagyna a pálcám a tökéletes, sima, fehér hátán, ami az otthoni hómezőkhöz fogható csak. Egy szelet abból, amit magam mögött akarok hagyni, ha lehet, végleg, és mégis, az az átkozott szentimentalizmus most megint arra sarkkal, hogy sohase ejtsek nyomot azon a tökéletességen, hogy ha majd kínozna és marna belülről az istenverte honvágy, mindig ott legyen. Mert egyértelmű, hogy ezekután Nonnának is mindig ott kell lennie mellettem, akkor is, ha be kell zárnom újra, és a kulcsokat el kell dobnom jó messzire.
Mozog a szája, de annyi ostobaságot hord össze, hogy legszívesebben felképelném, mégsem teszem, csak bámulok kifele a vonatablakon, hogy ne kelljen a szemébe nézzek, de ahhoz teljesen sterilnek kéne lennem, hogy hidegen hagyjanak a szavai és az érintése. Ahogy keze gépesen érinti meg az ágyékom táját, csak úgy, nadrágon keresztül, dühösen villantom rá sötét, éjfeket szemeimet. Hazudik. Minden szóval és mozdulattal.
És az emésztő indulat, ami belülről mardos, mintha savval öntötte volna legbelsőbb szerveimet, egyetlen remegő, görcsös mozdulaba összpontosul, ahogy ingerülten csapom le a kezét, aztán hátrébb lépek, kezmet kihúzva a lába közül, és ezúttal a derekát ragadom meg.
- Hazudsz – fröcsögöm olyan indulattal, olyan kétségbeesett dühvel, hogy egészen megremeg a hangom. - Hát már annyira sem veszel emberszámba, hogy legalább őszinte legyél?  - kezem ezúttal nem a vonatablaknak csapódik, hanem fékezhetetlenül, egyenesen az arcába. De annyira, hogy az az átkozott családi gyűrű, amit ki tudja még mi a francért viselek, felsérti az arcát. Egy hosszú, de egészen lehelletvékony vágás a tökéletes fehét bőrön, én meg lihegek levegőért kapkodva, és olyan vehemenciával rángatom le gyűrűt az ujjamról, mintha az lenne a hibás, mintha az bántotta volna Nonnát és nem én magam. Halltszik a koppanás, a csilingelés ahogy párszor megpördül a padlón, aztán ki tudja, hol áll meg. Nem érdekel. - Vissza fogsz menni. Vagy el, örökre. Azt hiszed, hogy nem ismerlek annyira? Nincs középút – fenyegetően hajolok fölé, szinte hangtalanul sziszegek, olyan meggyőződéssel, mintha éppen most magyaráznom a tetteimet. A most következőket, és amik már régen elmúltak.
Aztán mintha meg sem történt volna az előző közjáték, erőszakos, hirtelen mozdulat következtében  Nonna háta újfent  a vonatablakhoz csapódik, bortól savanyú szám az ő finom, puha, rúzsos ajkaira csap le, és a korábbinál sokkal határozottabb mozdulattal feszítem szét szorosan egymáshoz préselt combjait. Szabad kezemmel most már a talárja látható részét szakítom le egyetlen mozdulattal felfedve a  hófehér keblét, ami valósággal hivogat, hogy belémarjak, újra, meg újra.

Az ajka is száraz, mintha egyáltalán meglepne. Olyan sivár, akár a lelke és én hiába préselem emberfeletti erővel a falhoz, hiába tépem le róla a talárt, hiába markolom a bőrét kíméletlenül, semmiféle elégtételt nem érzek. Ha erőszakkal kell kicsikarnom belőle az odaadást, a sóhajokat, akkor francot sem ér az egész. Élveznem kéne, hogy felé kerekedek, hogy egy pillanatig én vagyok az erősebb, és ő nem tehet semmt ellene. Meg tudnám tenni, talán, de hiába hunyom le a szememet, hiába tolakszom a lábaimmal a lába közé, az arcát nem tudom elfelejteni, a két könnycsepp, és az átkozott karcolás a tökéletes bőrön, és még mennyi karcolás fogja végig szántani a testét, mire végzek vele. Mert nem hagyja magát, nem olyan, mint az a szolgalelkű Sonja, aki már buzgó nyugalommal hajol előre az íróasztalnak támaszkodva, és emeli fel a szoknyáját a derekáig, egyetlen zokszó nélkül hagyja, akkor is, ha másnap még ülni is képtelen. Még az arca sem rándul, nem hogy egy panasz elhagyná a száját. Jobban jártam volna, ha inkább vele maradok, és hagyom a pokolba az egészet. Nonna egyedül is képes. Minek kellek én lihegő kivert kutyaként a nyomába szegődjek? Miért kell a porban csússzak a lábai előtt? Miért kell olyan dolgokat tennem vele, amelyek örök életemben kísérteni fognak?
Ujjaim már a bugyijának anyagát markolják, de a szipogás, és a könnyek, amik az arcomat súrolják, olyan végtelenül kiábrándító. Nem megy. Legszívesebben ráordítanék, hogy hagyja abba, de helyette csak még erősebben szorítom, nekifeszülök, és hiába rángatózik, a testem automaikusan válaszol, mintha tényleg elhinném, hogy képes vagyok őt gúzsba kötni.
Aztán a fájdalom egészen belémynilal, nem tudom, honnét jön, és miért, de reflexszerűen húzódok hátra, megrökönyödve nézve Nonna könnyel áztatott és a szétkenődött rúzstól vörös arcára, ahogy zihálva kapkodja a levegőt, és ahogy azt az átkozott pálcát a nyakamhoz szorítja. Nem engedem el, az első reakcióm az, hogy makacsul megmerevedek, de érzem, hogy valami kaparja a torkomat, és ez a keserűség mintha az egész lényemet elöntené. Pislognom kell, szúr a szemem, hirtelen annyira égeti a szemgolyóm a gödrömet. Nonna pálcát szegezett rám. Kibaszottul rám emelte a plcáját.
Alig észrevehetően remeg meg az ajkam, de a térdem már annál látványosabban roggyan meg, és felemelem a kezemet, még egyszer utoljára végigsimítva a mellén és a derekán.
- Nonna, az ég szerelmére, próbálj meg egyszer felnőttként viselkedni, nem vagy már dacos kamasz, bármennyire is szeretnéd – a szavak megálljthatatlanul törnek utat maguknak. Szárazon nevetek fel, a hangom rekedt, de nem hagyom abba, hosszan elnyújtott kínos nevetés ez, amivel próbálom elodáznia  szégyenemet, és a keserűséget, de képtelenség ezt ép ésszel bírni.
- Te rám fogtad azt a rohadt pálcát - csak ennyit bírok mondani, amikor már képtelenség tovább tartani. De nem nyúlok hozzá, egy ujjal sem. Most már tudom, hogy bármire képes lenne. - Te rámemelted az átkozott pálcádat – ismételgetem ugyanazt, mint valami kínos mantrát, amit képtelen vagyok kiűzni a gondolataim közül. Az arcom kifejezéstelen, és mintha minden vér kifutott volna belőle. Hogy hova, azt én sem tudom. . - És mégis mit akasz velem csinálni? Elmetszed a torkomat, megkötözöl vagy jöhet a jó öreg cruciatus? Gyerünk, mutasd meg, hogy mit tennél most velem legszívesebben, Nonna, ne fogd vissza magad. Vesd le magadról ezt az álszent picsa jelmezt, és legyél már végre őszinte újra.
Valami eszelős fény villan a szemeben, valami hisztérikus, valami bronshteini, amit képtelen vagyok levetkőzni. Minden előzetes előjel nélkül térdre ereszkedek, vagy inkább valósággal borulok, és nem fogalalkozva azzal hogy ezzel rákényszerítem, használja végre a pálcáját, átkarolom a térdeit. Arcomat a lába közé fúrom, és magamba szívom a jól ismerős illatot, az ágyékának melegségét. Még mindig remeg az egész lába, de nem fogalkozok vele, csak erősebben szorítom. Nem az a legnagyobb félelmem, hogy szarrá átkoz vagy megöl, ha egyszer teheti, hanem hogy itthagy magamra.