Legtöbbször abban a kiváltságos helyzetben vagyok a családomon belül, hogy a szüleim mindent megosztanak velem. A vasszigor és a határozott elszántság mellett, amióta Siriust kitagadták, érzem, hogy végre megbecsülnek. Ez nagyon sokat számít nekem. Őrülten sokat. A tegnap esti vacsoránál viszont mindössze annyit közöltek velem, hogy holnap öltözzek fel rendesen, mert egy nagyon fontos helyre megyünk.
Kinek fontos ez? És miért kell ennyire titokzatosnak lenni?
Tudom, hogy a szüleim nekem a legjobbat akarják, mióta egy szem fiuk maradt csak, de hirtelen kételkedni kezdtem az ötletben.  

Fekete inget és egy sötétzöld zakót öltöttem magamra. A tükör előtt állva igazítottam meg a galléromat, mindennek a helyén kellett lennie, tökéletes pompában. Nem vagyok az a tipikus tinédzser srác, aki elhanyagolja magát és a sablonos "jó lesz az úgy" dumával lezár mindent. Ettől én sokkal több vagyok. A korosztályomtól is jóval több.
Beletúrtam még egyszer a hajamba, és elindultam le a lépcsőn, ahol már a szüleim puccparádéban vártak rám. Nem is tudom megmondani, mikor láttam őket ennyire költözve, vagy így együtt. Mindenesetre büszke voltam. Hogy én itt vagyok nekik, és a tekintetükből látom, hogy ők is tudják, igenis elérek valamit az életben majd. Valami nagyot.
- Tudjuk, hogy a családért élsz. Nem kételkedünk benned, fiam. - A megjegyzése a vesémig hatolt, de még mindig nem tudtam belőle kikövetkeztetni, hogy hová megyünk és miért. Szerencsém, hogy az év végén letettem a hopponálási vizsgát, így könnyedén, megkönnyítve a szüleim dolgát is, jutunk el a kijelölt célhoz. Meglepődöttségemet próbálom leplezni, de azt hiszem nem sikerül.
A Dolohov kúria. A családjaink kiemelkedően jó kapcsolatban vannak egymással, viszont ez még mindig nem ad magyarázatot a titokzatoskodásra. Nem szoktunk csak úgy vacsorára beállítani másokhoz, a szüleim nagyrészt érdekből üzletelnek, de szeretik megtartani a maguk ki körét. Mindennek ellenére, mégis magabiztosan sétálok el az ajtóig, és hasonló fejet vágok mint Cveta, amikor kinyílik az ajtó és meglátjuk egymást. Bakker, hogy Antonin nincs itt!
Könnyedén sétálunk be az ajtón, a szülők üdvözlik egymást, én pedig közelebb lépek Cvetához.
- Te sem tudod miben mesterkednek? Csodásan festesz. - Érdeklődöm csendben, és mindenképp remélem, hogy nem fog engem hibáztatni ezért is, talán a bókom meghatja. Szüleinkkel együtt indulunk meg az asztalhoz. Igazából le sem tudom venni a lányról a szemem, de próbálom nem olyan feltűnően bámulni.
Az vajon jó. hogy a családjaink nem térnek rögtön rá a tárgyra?

Anyám egyszerű, mégis erőteljes kiállásával csak legyint egyet Dolohovné megjegyzésére, de persze azért mosolyán látszik, mennyire jól esett neki ez a bók - nem hinném, hogy apámtól túl sok ilyet kapna -.
- Mondd csak kedvesem, honnan hoztátok azt a csodás étkészletet? - Ahogy haladnak előre az étkezőbe, hangjuk egyre csak halkul, kizárom őket és tekintetemmel Cvetát követem. Megváltozott az évek alatt. Nőies alkata oly vonzó a szemnek, és a tűz ami benne lobog, eléget mindent és -szinte- mindenkit, ami a közelébe kerül. Megnyugszom valamilyen szinten amikor válaszol és ő sem tud semmi többet mint én. Kifújom a levegőt, és egyszerűen csak megindulok utána az étkezőbe, elfoglalva a helyemet ott, ahová Mrs. Dolohov kéri.
Összehúzott szemöldökkel figyelem végig a jelenetet, amikor a lányt mellém ültetik az asztalnál. Nem bánom, de azt tudom, hogy ő igen. Biztos vagyok benne, hogy ráparancsoltak a szülei, hogy viselkedjen illendően és ne járjon a szája amikor nem kellene. Nekem is ezt mondták, burkolva. Nem mintha olyan nagy szószátyár lennék egyébként meg, szeretem tűmondatokban és egyszerűen lerendezni a dolgokat.
Minden figyelmemet elveszi a körülöttünk lévők beszélgetése. A politikai helyzet a fő téma, amit mindig, minden apró találkozásnál muszáj megemlíteniük. Csak bólogatok, de fél szemmel mindig a mellettem üldögélő lány mozdulatait fürkészem. Egyszer-egyszer talán sikerül elkapnom a tekintetét is, de nem akarom, hogy megharagudjon rám vagy hogy frusztrálva érezze magát. Mikor megszólal, kissé meglep, de továbbra is rezzenéstelenül figyelek előre.
- Igen, ezt én már akkor sejtettem amikor otthon a családról papoltak és hogy nem kételkednek bennem mert tudják, hogy jó Black vagyok. - Vonom fel a szemöldökömet a mondandóm végén.
Lassan elveszem a megfelelő evőeszközt, és udvariasságból pár falatot be is kapok az előttem gőzölgő levesből.
- Ez igazán finom! - Dicsérem meg, csak hogy az én hangomat is hallják, miközben ott sustorognak mellettünk egészen addig, még Cveta újra meg nem szólal. Már vártam, őszintén. Tudtam, hogy fel fogja tenni ezt a kérdést.
Leteszem a kezemből a kanalat, az asztalra könyökölök és kérdő tekintettel pillantok a szüleinkre, akik csupán egymásra nézve várják, ki is lesz az a bátor, aki majd felszólal. Végül drága apám, aki talán a legszótlanabb mindannyiunk közül, megköszörülte a torkát.
- A családjaink már évek óta jóban vannak egymással, együtt dolgoznak, és még sosem pecsételték meg ezt komolyabban azelőtt. Az őseink nem szerettek lemondani a hagyományaikról, de mi jobbnak láttuk a következő lépéseket lépni a jövőtök érdekében. - Szünet. Hosszabb szünet. Talán gondolkodás. Meg sem rezdülök, de már sejtem mit akarhatnak. Nagyot nyelek, szemem sarkából Cveta arcát kémlelem. - Úgy döntöttünk, hogy Cveta Regulus jegyese lesz. - Falfehér. Ez a szó az, amivel most legjobban tudnám jellemezni magamat.

Szinte lélegzetvisszafojtva figyeljük mindketten szüleinket. Nem tudom mit mondhatnék vagy épp mit kérdezhetnék, egyszerűen csak tétlenül üldögélek ott, mintha fel lennék készülve erre az egészre, pedig aztán nagyon nem. Igazából kiskoromtól kezdve arra voltam tanítva, hogy mennyire de mennyire fontos a vér tisztasága. Toujours Pur.
Apám határozott és felkészült szavai után nem lep meg Cveta kérdése. Egyáltalán nem. Lehajtom fejem, legbelül valahol mélyen örülök ennek az egésznek, mert mindig is a lányra vágytam, de mégis tudom, hogy ezzel még jobban elszúrták az esélyeimet, még jobban el fogják tőlem taszítani a lányt. Összehúzott szemöldökkel tekintek fel Orionra.
- Jól hallottad Cveta. - Csitítja le úgymond a lányt apám, de láthatóan ez nem működik, így az asztalnál rendezett jelentet kivárva nézek csak vissza Cvetára. A torkomban egy óriási gombóc keletkezik, leengedem kezemet magam mellé és a szék karfáját jól megszorítom.
- Erről minket is megkérdezhettetek volna! Nem gondoljátok, hogy ez egy túl elhamarkodott döntés volt? - Nem szabadna ellenkeznem. A férfi leszek majd a házasságban, komolynak és határozottnak kell lennem. Mindannak ellenére, hogy tudtam mit vállalok, rosszul esik, hogy Cveta ennyire elutasító.

A hálás pillantása után kicsit megnyugszik a lelkem. Csakis azért, mert azt hiszem az utóbbi években ez az első, ami talán számíthat is valamit. Mégis, ahogy apáink beszélnek a házasságról, a családjaink összefonódásáról és a gyűrűről, teljesen elfelejtem ezt a pillantást. Csak oda tudok koncentrálni és arra, hogy most mekkora nyomás nehezedik rám ez miatt. Nem mondhatok ellent. Nem tehetem, de viszont ha Cveta ellenkezni fog, akkor vajon hogyan oldom majd meg ezt? Rosszul esnek következő szavai. De ahogy apja leinti ismét, alá tesz egyet, én elkerekedett szemekkel pillantok rá, majd szüleinkre.
- Mi után? - Nem bírom ki, teszem fel a kérdést, akár udvariatlan akár nem. Túl kevés ideig voltunk barátok, túl kevés dolgok tudok már a lányról, akit mindig is szerettem. Pedig most előnyömre válna, ha kicsit több időt szakítottam volna rá.
- Nem érdemes ellenkezned. - Próbálok kicsit halkabban szólni Cvetának, de ettől függetlenül tudom, hogy a szüleink is hallják. - Valahogy majd megoldjuk. Kérlek, nyugodj meg kicsit. - Nem kellene rögtön az elején összevesznünk velük. Féltem a lányt, hiszen tudom mennyire szigorú Mr. Dolohov, és mivel hamarosan Cveta az én feleségem lesz, már most úgy érzem, hogy gondoskodnom kell róla. Elhallgatok és csak egy nagyot nyelek, amikor a főétel érkezik felénk. Hirtelen elment az étvágyam, és több kérdés is felmerült bennem. Vajon én is ilyen leszek majd egyszer, ha a gyermekeim életéről lesz szó?
Amikor megérzem Cveta kezének közelségét, szinte libabőrös leszek. Jól esik, mégsem tudom mire vélni. Nem ellenkezek, hülye lennék valljuk be őszintén, így finoman megszorítom kezét, amikor összekulcsolja azt az enyémmel. Hüvelykujjammal megsimítom puha bőrét, de közben végig a szüleinket figyelem. Anyáink szinte már a közös életünket tervezgetik, apáink pedig - gondolom - politikáról susmorognak. Nem figyelnek, ez jó jel, megpróbálom kihasználni.
- Sajnálom. Nem ellenkezhetek. - Suttogom oda a lánynak, aki valószínűleg ezzel ismét elhidegül majd tőlem. Nem akarok hazudni. Nincs értelme.