Roxmorts télen gyönyörű. Szállingózik a hó, a kéményekből fehér, nehéz füst száll fel, mindenki nyakig bebugyolálva lépdel az utcákon, nézelődik a jégvirágos kirakatokon keresztül. Az egész egy mozgalmas, de békés festménynek tűnik, amelyben órákig tudnék gyönyörködni. Imádok itt lógni, különösen, ha van elég pénzem összevásárolgatni ezt-azt, a húgaim imádjak, amikor viszek nekik valami hülyeséget, vagy cukorkát, vagy csokit. Én is eléggé édesszájú vagyok, az én csokoládéfogyasztásomat egy hisztis lány sem tudja überelni. Szükségem van az energiára, főképp mert állandóan pörgök, ide-oda megyek, engem nehéz elkapni. A folyosón általában a barátaim gyűrűjében vagyok, de ritkán táborozunk le valahol, fel-alá járkálunk a folyosókon, felfedezzük a kastélyt, amely hét év után is mindig meg tud lepni valamivel, mintha már nem jártuk volna körbe ezerszer. Roxmorts-szal is hasonló kapcsolatban vagyok, ismerem minden zugát, jártam minden boltjában, de a mai napig találok újdonságokat, érdekességeket a faluban.
A mai kiruccanáson azonban nem érezhetem jól magam. Csúnyán meghűltem, köhögök, fújom az orrom, ezért inkább el is kerülöm a barátaimat, nehogy megfertőzzem őket. Egyedül tök unalmas, de most nem tudok mit csinálni, jobb elkerülni a bajt, nem akarom, hogy ők is úgy járjanak, mint én. Fájó torokkal, egymagamban toporogtam végig a tömegen, a többi diák között, remélve, nem fogok senkinek vírust átadni, amíg elhaladok mellette. Szomorúan néztem végig, amint a haverjaim eltűnnek az emberáradat másik végén, nevetgélve, nélkülem. Általában ilyen kor azt játsszuk, hogy a velünk szembejövő emberek gondolatait narráljuk. Nincs senki mellettem most, akinek elmondhatnám, hogy ez a bajuszos ember úgy néz ki, mint egy félig megborotválkozott mugli varázslény, a Mikulás, vagy, hogy annak a boltnak a függönye olyan mintájú, mint Dumbledore kedvenc ünnepi öltözete. Szóval, tök unalmas.
Egészen a Szárnyas Vadkanig totyogok, ugyanis nincs jobb gyógymód a megfázásra, mint egy jó korsó vajsör. Még a mágia sem képes olyan gyorsan helyrehozni egy beteget, mint ez a merlini nedű. Akárki akármit mond, én erre esküszöm, ez a leghatásosabb, leggyorsabb és legélvezetesebb módja a gyógyulásnak. Csak sajnos egyedül iszogatni a sarokban nem túl bizalomgerjesztő.
Amikor belépek a Vadkan ajtaján, megcsap a jó meleg. A kezeim lefagytak; már nem is éreztem őket, de a kellemes időben egyből elkezdenek felolvadni, baromira fáj. Egymásnak dörzsölgetem, fújogatom, míg a pulthoz érek, hátha jobb lesz, és félig rátámaszkodom egy székre. Letekerem a nyakamról a griffendéles sálamat, amit mindig viselek, és gyorsan megrendelem a gyógyírem. Körülnézek a vendéglőn, tele van. Minden asztalnál üldögél valaki, hangosan beszélgetnek, vihognak, a korsókat az asztallapra csapkodják. A jó kedv, melegség, vidámság átjárja az épületet, engem is kissé feldob. A tekintetem végigtáncoltatom még egyszer az asztalokon, és megpillantom Emmeline-t.
Emmeline-ről sok minden jut eszembe. A szívem kalapál, és nem tudok nem arra gondolni, miért nem vele jöttem ma. Már akkor megnéztem magamnak, mikor gólyaként belibbent a kastélyba - nagyon csinos volt már akkor! - de mióta az az eset történt.. Nos, igen, egyszer csókolóztunk is. Azóta nem is tudom mit érzek iránta. Elkerüljem? Jobb lenne, ha nem bonyolódnék bele a kapcsolatba, főleg mert valószínűleg neki nem jelentek semmit. Attól még, azonban, lehetünk barátok, nem?
Nem értem, miért üldögél egyedül a sarokban egy picike asztalnál, de talán köze lehet ahhoz, hogy valamit írogat.
Kézbe kapom a vajsöröm, és elindulok egyenesen felé. Rámosolygok, ahogyan lehuppanok a vele szemben lévő székre, de nem hajolok közel, nehogy elkapja tőlem ezt a fránya kórságot.
- Szia! Hogy vagy? – kérdezem tőle orrhangon, hiszen az orrnyílásaim el vannak dugulva teljesen, legalább így nem hangzik annyira remegőnek a hangom. – Hogy-hogy egyedül vagy? Itt hagytak? – tudakolom egy meleg vigyor kíséretében, igyekezve bíztatóan festeni a beteg külsőm ellenére.

   

A Szárnyas Vadkan számos hülyeségünk emlékét őrzi, és ha a falak beszélni tudnának, már rég kirúgattak volna engem a Roxfortból. Apa sem volt egy angyal, de azért ő kerülte a bajt, én meg mágnesként vonzom azt – nem tehetek róla! Ha nem a Griffendélbe kerülök… Mondjuk, ebbe nem szeretnék belegondolni. A griffes háztársaimnál jobb haverokat el sem tudnék képzelni magamnak, és ha szórakozni szeretnék, hozzájuk bátran fordulhatok. Velük egyetlen percem sem unalmas. Ráadásul, ha máshova osztanak, talán Emmeline-t sem ismerhetem meg, és akkor kivel szemben ülnék most hülyén vigyorogva, kalapá szívvel, betegen, a világ legelrettentőbb, legkoszosabb, legbüdösebb kocsmájában? Igaz, legalább meleg van idebent.
Emmeline nagyon csinos most is, mint mindig. A többiek mindig cukkolnak vele, hogy miért nem próbálkozom be nála, azonban ezekre csak legyintek; szimplán nem akarok felsülni. Nem tudhatom, mennyit jelentett neki a csókunk, hiszen egyikünk sem volt éppen beszámítható állapotban. Azt legalább jó tudni, hogy a haverjaim szerint simán összejöhetnék vele. Általában adok a barátaim véleményére, törődöm avval, mit gondolnak másokról, de nem szeretem a saját életemet eköré alakítani. Az eddigi barátnőim amúgy sem arról voltak híresek, hogy bírták volna a társaságom. Azokkal a jelzőkkel illették őket többek között, hogy gyerekesek, csököttek, idióták, tapintatlanok, miegymás. Ezt egyébként felettébb sajnálom, mivel így sokszor kellett választani a kettesben töltött délutánok és a bulik között.
Meg, a haverjaim nem tudnak arról, hogy már csókolóztunk Emmel. Nem kizárólag szép emlék ez nekem – na, nem a csók miatt, hanem mert a halálfalók támadása alatt történt. Nem vagyok aranyvérű, a húgaim sem azok értelemszerűen, és megijedtem, ez a támadás mit jelenthet ránk nézve. Emmeline meg én is nagyon meg voltunk rémülve.
Ahogyan helyet foglaltam, Em azonnal elrakta a könyvet, amibe irkált. Kíváncsi természetemet rendkívül felcsigázta, vajon mit körmölhetett, de egyelőre úgy döntök, hallgatok róla, a kérdésére felelek inkább, az könnyebb téma. Ezt később hozom majd fel, ha kínos csend telepedne ránk, ami velem a fedélzeten ritkán esik meg.
- Á, csak megfáztam kicsit, semmi komoly. Kinek, mit vettél? Én még semmit nem szereztem be. – sóhajtok egy hatalmasat, de fáj a mellkasom tőle. Lassan neki kéne állnom az ötletelésnek, minimum, ha nem szeretném, hogy a húgaim széttépjenek. Minden évben valami nagyszerű meglepivel készülnek nekem, én meg, ahogy esik, úgy puffan, valami olyasmit adok nekik, amit egy átlagos roxmortsi hétvégéről zsákmányolok a számukra. Szinte tapintani lehet a nappaliban az őszintétlen örömöt és a feszültséget, mikor bontják a csomagjukat.
- Te minek örülnél a bátyádtól? Fogalmam sincs, mit szerezzek a húgaimnak. – mondom tanácstalanul, kérlelőn nézek Emmeline-re, hátha lesz valami ötlete, közben belekortyolok a vajsörömbe, ami kellemes melegséggel csurog végig a torkomon, belülről űzve el a hideget a csontjaimból. A körülöttünk lévő asztaltársaságok hangos rikkantásaitól kezd fájni a fülem, más az, ha az ember nem egy ilyen körben ül, hanem kívülről hallgatja őket. Jó, igaz, még sosem ültem három másik, hatalmas pocakkal rendelkező, szakállas varázslóval ugyanazon asztal körül. A saját kis hangos bagázsunkhoz tudok csak viszonyítani, viszont mi aztán tudunk hangzavart kelteni!

   

A karácsonyi programokról és ajándékokról talán nem egy kocsmában kellene társalognunk, de ha egyszer itt futottunk össze, úgy, hogy egyikünk sem egy nagyobb társaság tagjaként érkezett, örülnöm kéne. Végre tudunk beszélgetni kicsit. Szeretnék mindenkivel jóban lenni, főleg a háztársaim közül, de rengeteg diák jár a Roxfortba, nehéz mindegyikkel folyamatos kapcsolatot fent tartani. Emmeline prioritást élvez. Nem tudok elvonatkoztatni a csókunktól, azóta mintha mindenhol az ő angyali arcát keresném. Egyszerűen... Nem szoktam félni felvállalni mit érzek, nekem soha nem jött be a keményfiús, nincsenek érzelmeim imázs, nem az a fajta ember vagyok. Ha valamit érzek az kiül az arcomra, és felesleges lenne takargatni. De ez más. Ez komolyabb, mint eddig bármi. Már nem csak az érdekel, hogy a csaj ott kerekedjen, ahol kell, úgy sétáljon el a folyosón, hogy mindenkinek leessen az álla. Most kizárólag Em kell, akkor is, ha kialvatlanul tántorogna végig a többi diák között. Azt hittem a csókunk után már együtt leszünk, de én magam is eltávolodtam tőle. Beijedtem, na, valljuk be. Talán csak szerencsétlen helyzetben történt meg közöttünk az, ami. Öröm az ürömben, hogy talán sosem ismerkedtünk volna meg, ha nem történik meg. Nem emlékszem olyan sulis banzájra, amelyen ő is részt vett volna, de megeshet, hogy csak elfelejtettem, nem vettem őt észre. Gyakran megesik velem, mivel a figyelmemet a saját társaságomnak szoktam szentelni, nem pedig másoknak. Mivel azonban egy házban vagyunk, sokat látom, egy csomó lehetőségünk lett volna beszélni, de valahogy sosem alakult úgy. Most viszont itt ülök a társaságában, és hallgatom a sok ajándékot, amit vett, szinte megfájdul a fejem. Idén valószínűleg magamat viszem karácsonyra haza, ugyanis se keretem, se kedvem, se időm, se energiám nincs megvenni az ajándékokat az egész családnak. Ne értsetek félre, szeretek örömet okozni, és ajándékot is szeretek adni, de idén valahogy képtelen vagyok erre gondolni. Nincs olyan ünnepi hangulatomat, nem izgulok, milyen lesz majd otthon, egyszerűen csak meg akarom ölelni a szüleimet, szeretném, ha mind épségben otthon ülnénk.
- Te aztán mindenkire gondoltál. – nyugtázom Em listáját. - Fogalmam sincs, hol kezdjem az ajándékvásárlást. – sóhajtok, majd elmerülök a gondolataimba. Szerencsére, Em meglep, így nem kell tovább agyalnom a rám váró feladatokon.
- Nekem? – képedem el, amint előhúzza az ajándékomat. – Nagyon édes vagy, de én nem vettem neked semmit… még. – teszem hozzá gyorsan, hiszen nagyon aranyos volt, megérdemli, hogy viszonozzam. Most már tényleg ideje nekiállnom keresni valami frappáns kis meglepetést. Két dobozt nyújt felém Em, elveszem mindkettőt, leplezetlen mosoly húzza szét az ajkaimat. – Nagyon szépen köszönöm! – majd azzal elkezdem felbontogatni az elsőt. Egy bohócfej ugrik elő a semmiből, én meg nagyot ugrok egy ültő helyemben, a szívem azonnal kalapálni kezd. Jó, na, utálom a bohócokat. –Merlin! – kapok a ketyegőmhöz, de nevetésbe fordul a kiáltásom. Jó, ez ügyes húzás volt. – Remélem, a másiktól nem kapok szívrohamot. – mondom, ahogyan a másik doboz tartalmát szabadítom meg a külsejétől. Egy bordó pulcsit találok, amelynek a közepén arannyal egy D betű díszeleg. Szóval ezt nekem vette, vagy nekem csinálta… Ráadásul ez egy elég nagy, kigondolt ajándék. Kezdem azt érezni, talán Emmeline számára sokkal többet jelentett az a csók, mint azt elsőre gondoltam. Vagy csak meg akarja hálálni, hogy nem kürtöltem el az egészet a többieknek. Furcsa módon kellemesen dorombol az egóm az ajándék miatt, de nem vagyok benne biztos jelenleg, hogy ő is azt érzi, amit én. Jobb lenne mielőbb ezt tisztázni, és ha ő nem érez úgy irántam, mint én ő iránta, el se fogadni az ajándékait. Azért bunkó sem szeretnék lenni, így felállok, magamhoz emelem a pulóvert, hogy megnézzem, jó-e a mérete. Tökéletes, mintha rám öntötték volna.
- Ezt te kötötted, Em? – kérdezem, és visszaereszkedem a székemre. – Nagyon szépen köszönöm, ez gyönyörű… Egyszerűen csodálatos. – hüledezem, és még mindig nem fogtam teljesen fel, milyen sok gonddal készített ajándékot kaptam Emstől.
Apropó, ajándékok… Ötletem sincs, mivel viszonozhatnám ezt az óriási kedvességet. Még a saját családomnak sem tudom mit veszek, nem hogy Emnek.
- Igen, a szerelmi bájitallal kapcsolatban biztosan igazad van. A húgaim imádják az ilyen csecsebecséket. – mielőtt folytatom a mondandómat, lehúzom a vajsöröm maradékát. – Meginnék még egy vajsört, te is kérsz? Meghívlak. – rámosolygok. Minimum én állok egy kört, ha már gondolt rám, így karácsonykor, én pedig csak magamra és a sajáthülyeségemre.

   

Mivel beleegyezik, felállok az asztaltól és a pulthoz megyek két korsó vajsörért. A hely tele van idősebb varázslókkal, de elvétve találok néhány évfolyamtársat vagy alattunk járó diákot is, akik elképesztően kitűnnek a tömegből. Gondolom hozzászoktak már a diáksereghez, egészen gyakran szabadítanak ránk minket a varázslótársadalom azon felére, akik itt töltik a napjuk nagy részét. A vállalkozások egyenesen imádhatnak minket; számunkra élmény, ha szórhatjuk a pénzüket, mert nem tehetjük meg minden egyes áldott nap. Erről anyém és apám persze máshogy vélekedik, de a pénzügyek mindig is nehézséget okoztak nálunk, mert két féle valutával kellett egyensúlyoznunk. Anyám nem adta fel a mugli életét, így a a galleonok mellett fontokkal is bíbelődtünk, de legalább mindkét világban effektíven részt vehettünk minden galiba nélkül. Szeretem a kettős életemet. Nagyon sok varázslónövendék egysíkúan csak a mágiában gondolkodik, minden problémára az erejével keres megoldást, pedig néha a mugli módszerek, a mugli agy könnyebben érvényesül egy ilyen helyzetben. Nekem szerencsére az érem mindkét oldala elérhető volt, anyám gondoskodott róla, hogy ha bajba kerülök, a muglik gondolkodását is számba vegyem, úgy igyekezzem kihúzni magam a csávából.
Persze, Emmeline esetében ez sem működik.
Ideje felnőnöd, Darius Haven! Hívd el egy randira! Egy igazira, nem elég ha éppen rábukkansz a Szárnyas Vadkanban!
Akármennyire próbálom meggyőzni magam, hogy menni fog, egyszerűen nincs hozzá elég merszem. Kath-tal más volt a helyzet, vele nem volt igazi... Csak megsajnáltam. Azonban Emmeline iránt nem pusztán szimpátiát érzek. Annál többet, és ezt most nem szúrhatom el.
Miután megkaptam a két vajsört egy széles mosollyal az arcomon visszalavírozok a helyünkre a vendégek között. Egyre többen húzódnak be melegedni, és egyre inkább azt kívánom, valahol kettesben ücsöröghetnénk. De most itt vagyunk, ebből kell kihoznom a maximumot.
- És mesélj valamit Em, például hogy töltöd a karácsonyt? - kérdezem, mikor lerakom elé a vajsört. - Érdekel, mit csinálsz ilyenkor. Vannak testvéreid? - szégyellem, hogy fogalmam sincs róla. Nem tudom, kik a barátai, kiben bízik, mi a hobbija. Tudni szeretném, mi  a legféltetteb titka, érdekel, kit utál, mi a kedvenc kajája, mennyire ismeri a muglik világát. Gyötör a kíváncsiság, hol járt már a nagy világban, mikor fekszik le aludni, szokott-e olvasni (mert én nem igazán) ki a kedvenc kviddics játékosa. Annyi minden van, amit megszeretnék kérdezni tőle... Nem zúdíthatok rá mindent most! Muszáj lesz egyszer elhívnom valahová. Valamerre, ahol nem szakítja szét a dobhártyám mások öblös röhögése.