Szokás mondani hogy az ember életében a családja a legfontosabb. Nálam ez nem is lehetne igazabb állítás az én tökéletlenül tökéletes családomra. Mondhatnám, hogy nem is lehetnénk tökéletesebbek és nem is élhetnénk nagyobb boldogságban, de ez a Roxfort valaha volt legnagyobb hazugsága lenne. Nyilván, ha az apukám azon a végzetes éjszakán nem csalja meg az anyámat és anya erről nem szerez tudomást akkor minden másként lenne. De nincs másként, a szüleim elváltak és az apámnak már új családja is van. Innentől pedig mindenki döntse el, hogyan is állna a dolgokhoz fordított helyzetben. Én személy szerint próbálom a legjobbat kihozni abból amit nekünk szántak a múlt idők nagy varázslói és boszorkányai.
Merlin látja lelkem én eleinte megpróbáltam nem kedvelni Margitot, az apukám új feleségét, de ez nem igazán működött. Tudni illik, hogy én senkire nem tudok haragudni tíz percnél tovább és lételemem a nevetés. Így elég volt egy-két kedves, barátságos mondat és már jóban is voltunk. Amikor pedig elárulta, hogy kistestvérem lesz, szinte főnixet lehetett volna velem fogatni. William születése előtt mindig én voltam apuci pici kincse, a család legkisebb csodája, de ez abban a pillanatban ahogy az öcsém megérkezett megváltozott. Onnantól kezdve már én voltam a nagy, okos és oltalmazó nővér aki minden szabad percét a kicsivel szerette volna tölteni, annak ellenére, hogy muglinak született és úgy is fog élni.
A nővérünkről Jules-ról ugyan ez a lelkesedés már nem volt elmondható. Ő és én a kisebb-nagyobb testvéri összezördüléseinket leszámítva iszonyatosan jó testvérek vagyunk, de Julie-t és Will-t, majdnem szó szerint egy ég és föld választja el egymástól. Bár gyanítom ennek az ellenszenvnek több köze van az apánkhoz és az általa létrehozott helyzethez, mint ténylegesen kis pisishez. A nővéremnek több éves előnye volt abban, hogy közös emlékeket szerezzen a szüleinkkel és nyilván így nehezebben emésztette meg, hogy ami régen egy szuperül működő egységet alkotott mostanra megszűnt létezni.
De előbb utóbb kénytelen lesz túltenni magát rajta, hiszen nem ragadhat a múltban. Szép, okos és eszméletlen jó abban amit csak csinál. Én pedig éppen ezért vagyok olyan nagyon büszke arra, hogy a Ő a nővérem. Egy igazi Vance lány akiben szintén megvolt a mágia szikrája. Ami egy fontos részlet, ha az ember lánya félvérnek születik, hiszen ilyenkor akkor elég nagy rá az esély, hogy varázstalan lesz a csöppség. De a mi esetünkben, úgy tűnik mind a kettőnk esetben anya vérvonala dominál inkább ilyen szempontból. És ha jobban megfigyeljük akkor a nővéremnél nem csak ebben az esetbe. Hiszen a szőke fürtjeivel, porcelán bőrével és világos szemeivel, Jules külsőleg is inkább anya génjeit örökölte, velem ellentétben. Én ugyanis totálisan az ellentétük vagyok az apától örökölt sötét hajammal és sötét szemeimmel. A legkisebb jóindulattal sem lehetne rám azt mondani, hogy bármennyire is hasonlítok anyámra. De Henry Vance le sem tagadhatna, még akkor sem ha akarna, de persze nem is akar, hiszen büszke a lányaira és mind arra amit eddig elértünk az életben, azoknak a tulajdonságoknak köszönhetően amit tőlük örököltünk. Végtére is ugyan annyira makacsok, kitartóak és maximalisták vagyunk, mint Ő. Mindamellett, hogy meg van bennünk anyánk kedvessége, bája és őszintén szerethető kisugárzása, vidámsága amivel mindenkit egy szempillantás alatt az ujjai köré tud csavarni. Ami nem feltétlenül jön rosszul, ha egy olyan aranyvérű család leszármazottai vagyunk akik mindig is küzdöttek az elnyomás ellen és egyenjogúságot követelnek a varázsvilágban. Egyenlő jogokat és elbánást az aranyvérűeknek, a félvéreknek és a varázstalan szülők gyermekeinek, csúnyán mondva sárvérűeknek.