Félig lehunyt szemmel, erősen hunyorítva próbálom felmérni, hogy vajon, ha a következő ásításomat már képtelen leszek ilyen szofisztikált nőiességgel elnyomni, akkor vajon betudnám-e kapni egészben a tanárnő nyakában lógó bazinagy, szőrös nyúllábat.
A tömény, andalítő füsttől már egészen úgy érzem magam, mintha Dex valamelyik addig még teszteletlen bájitalának hatása alatt lennék. Elmém egészen eltompul, szemhéjaim elnehezednek, és egy végtelennek tűnő zuhanórepülés után a hátam a kipárnázott falnak csapódik. Az óra elején még csak olyanok jártak a fejemben, hogy vajon mi a francért járunk mi még jóslástanra, amikor nem is kötelező, és annyira nevetséges az egész, de most már inkább csak azon kattog az agyam, hogy ki ez a nő, és mi a franc történt Delphoi-jal egyáltalán, mert hogy ő legalább értett a jóslástanhoz, és nem egyfolytában a creepy tarot pakliját rakosgatja, amin azok a giccses angyalok vannak, és amit persze még év elején megvetetett az egész osztállyal. Aztán már a rikácsoló hangja is beleveszett a tanterem egyenletes morajába, én pedig a szemem előtt be-berezgő apró, szőke, égnekmeredő hajszálakat fixírozom, félig elnyíló ajkakkal, és talán nyáladzva is egy kicsit attól a rohadt füstölőtől persze. Olyan puha, és olyan selymes, ahogy átsüt rajta a beeső napfény, mintha a sors keze lett volna, hogy pont oda, abba a pontba telepedik le a párnájára, és a nap beesési szöge meg...
- Jól van, akkor válasszanak maguknak párt – a nyanya rikácsoló, reszelős hangja meglepő módon most visszarnágat a valóságba. Talán mert a szokásos monoton hangszínéből kilépve egészen beleordított a képembe, mintha egyenesen nekem célozta volna a felhívást.
Arcomon még mindig valami idült félmosollyal lököm el magam a faltól, de nem állok fel, az túl nagy erőfeszítés lenne most, helyette térdre ereszkedve kúszok előre pár métert, kinyújtott karokkal, hogy aztán pár pillanat múlva ujjaim már a finom puha fürtökbe túrjanak. Aztán némi finom taperolás után, mielőtt még túlságosan is félreérthető lenne a dolog, jól beleborzoljak.
- Az enyém vagy, Bunnycica – jelentem ki nemes egyszerűséggel, arcomon nem sok jót sejtető vigyorral, még minidig mellette térdelve. Érzem a zsigereimben, látom a tekintetén, hogy legszívesebben elküldene a francba, hogy bárki mást bevállalna ezen az órán, csak engem nem. És ha igazán jó barát lennék, megtenném neki azt a szivességet, hogy valami félkegyelműt kínzok helyette, de hát bizonyítottam már párszor etéren, nem én fogom kapni idén sem a legcsodásabb bff címért járó karácsonyi prémiumot. De hát ezt Bunny Fletcher ugyanúgy elmondhatja magáról. Ráadásul rohadtul nem bírok belelátni a fejébe, és minél nehezebb ez, annál nagyobb vágy hajt, hogy tegyek ezellen.
- Miért is van az, hogy még soha egyszer a büdös életbe nem jósoltattál velem? - hangom egy árnyalatnyit komolyabbá válik, ahogy lehuppanok mellé a párnára, de erőszakosan fürkésző tekintetemet nem veszem le róla. És az utolsó mondatnál közelebb hajolok hozzá, pontosan úgy, mint egy nőstény imádkozó sáska párosodás után. - Nem hiszem, hogy nem vagy rohadtul kíváncsi. Csak nem félsz?
   

Tulajdonképpen hiú ábrándokat kergettem, amikor idén felvettem ezt a tárgyat, pedig tudtam, hogy ha Delphoi elmegy, akkor semmi sem ment meg minket attól, hogy szánalmas kuruzslók vegyék át a hatalamat az év végi osztályzatunk felett, és ezen az órán tulajdonképpen ne lehessen mást csinálni, mint egy pihentetőt aludni az émelyítő, füsttel terhes levegőt magunkba szívva, vagy legalább jókat röhögni.
És ha nem bosszantja fel magát annyira két óra után ez a hárpia, akkor most legalább teljesen agyfasz horoszkópokat gyártogathatnánk, aminek ugyan nincs konkrét gyakorlati haszna, de legalább marhára vicces. Így megint visszatértünk az ostoba teafűhöz, amit már harmadéven letudtunk, de egyébként sem érdekelt senkit annyira, hogy ezt az új tanárnővel is tudassuk, mert a legtöbbeket rohadtul nem érdekelte, a többiek meg remélték, hogy így legalább könnyebben tudják teljesíteni a vizsgát és az évközbeni feladatokat, ha már egyszer vettük.
Részemről igazából tök mindegy, hogy mit csinálunk, anélkül úgysem tudok jósolni, ha nem vagyok beállva. Vagyis hát lehet, hogy tudok, de biztos nem százszázalékos, azontúl meg hazárdjáték az egész, és ezzel Bunny is biztos tisztában van.
- Hát jó, nem mindig zaklatott fel ennyire, ha a hajadba túrtam. Képtelenség rajtad kiigazodni – árnyalatnyi színpadias sértődöttség valami furcsa incselkedő hanggal vegyítve, mintha ezek az intenzív illatok feljebb tornásznák a libidómat, pedig amiben biztos vagyok, hogy soha nem akarok mégegyszer sem Potter ágyában kikötni, sem a Bunnyéban, és ezt a kettőt sem akarom semmi esetre sem ötvözni semmiféle formában. És mégis, érzem, hogy a gondolatra egészen elönt valami megmagyarázhatatlan forróság, aztán rájövök, hogy csak a teáskancsó fölött hajoltam éppen át, és abból árad úgy a hőség, de azért mindenképp zavarbaejtő.
Csak éppen a szemem sarkából figyelem, ahogy kézfejével eltakarja a maszatnak tűnő tengeri sünöket. Hogy honnan tudom, hogy azok tengeri sünök? De hiszen első óta ezeket rajzolgatja mindig a pergamenje szélére, ha unatkozik, ha zaklatott, a szomorú, tökminegy. Nem is láttam soha, semmi mást rajzolni, szóval képtelen lennék felmérni az adottságait. Csak halványan, de elmoslyodok, hagyom, hogy azt higgye, nem is láttam.
- Hm.. talán igazad van. Most, hogy mondod, tényleg nem sok mindenre emlékszem – nézek egy pár pillanatig elgondolkozva a szemébe. Mármint inkább mímelt elgondolkozás ez, mert egyébként ez valami köztudott tény, nem pedig olyasmi, amin túl sokat kéne agyalnom. - Arra nem is gondoltál, hogy csak téged akarlak megvédeni? Mármint az igazi jövőtől. Nem értem, hogy hogy miért érdekelne bárkit is – végül is magam ellen beszélek, én vagyok itt az egyetlen, aki pénztcsinál a jóslásból, de közben tényleg mélyen elítélem azokat, akik ilyen alattomos csalással próbálják meghackkelni az életüket.
Hátrébb húzódok, de még mindig tartom vele a szemkontaktust. Aztán a kettőnk között terpeszkedő teáskancsóra összpontosítok. Leveszem a tetejét és begyakorlott mozdulattal húzom magam elé Bunnyiét és a saját csészémet egymás mellé, majd egyenként teletöltöm őket.
- Na, akkor fenékig - kacsintok rá, ahogy átnyújtom neki a csészét, ami egyébként rohadtul forró, de nyilván ezt már Bunny is észrevette.
   

Bár mondhatnám, hogy legalább joggal teszik, amikor leribancoznak. Mármint néha tényleg jó lenne, ha azok a pletykák, amik csak úgy közszájon forognak, majd teljesen beépülnek a köztudatba, azok igazak lennének, mert talán akkor én is izgalmasabb lehetnék, mint úgy egyébként. Talán ezért nem teszek soha semmit a pletykák ellen. Nem próbálok védekezni, tisztára mosni magam, bizonygatni az igazamat. Egyrészt, mert egy hihetetlenül kényelmetlen tortúra. Fölöslegesen tépni a szádat, mások nem létező jóndulatára bízni magad, ésatöbbi, ésatöbbi.
Meg aztán amíg valótlan dolgokon csámcsognak az emberek, még eszükbe sem jut, hogy esetleg az igazság csak karnyújtásnyira van tőlük. Ezért lehet, hogy megúsztuk most már lassan több, mint egy fél éve, hogy a Potter-Meadowes-Fletcher édeshármas bármilyen formában kitudódjon, és ez valahogy így van jól. De komolyan, kinek lenne rá szüksége? Épp elég, hogy mi nem tudjuk kitörölni. Valahol ott baszódott el minden, vagy már korábban? Vagy ezután fog, csak én már képtelen vagyok  megkülönböztetni a múltat a jövőtől?
És mi valahogy még mindig ragaszkodunk ahhoz, hogy úgy tegyünk, mintha ez teljesen oké lett volna mindkettőnknek, és hogy egy cseppet se kínos, ha véletlenül kettesben maradunk. De akkor mégis miért ez a gyomorideg, miért ez a sok fölsöleges mozdulat, miért vagyunk olyanok, mint két tehetetlen gólyafos a levegőben, akik ott köröznek egymás mellett, mintha sohasem akarnának földet érni?
Bár kiszerettem volna akkor éjszaka Potterből, ő meg Dexterből, és bár belezúgtunk volna egymásba és bár ez a hajbatúrás legalább egy szerelmi vallomás lenne, de nem az. Az  még mindig túl egyszerű lenne. Ahogy az is, ha megtudnám magyarázni, hogy mit miért teszek vagy mondok.
Valami apró horkanás-szerű hangot hallatok, amikor a titokzatosságot meg saját magát egy lapon emlegeti, mert elméletben vicces, de gyakorlatban nem is áll olyan messze az igazságtól. Talán tényleg ugyanazon a lapon említhetők, mondjuk azon a lapon, amelyiket telerajzolta tengeri sünökkel.
Akartalnul is elbambulok, és végtelennek tűnő pillanatig csak a bőrét bámulom. Ha most újra megtapogatom, képes és feljelent a jóslástan tanárőnél zaklatsért, de amúgy is fölösleges lenne, pontosan tudom, hogy milyen ellenállhatatlanul puha a bőre, és hogy milyen érzés végigsimítani rajta, szinte makulátlan, gyermeki bőr, mintha a kamaszkort csak úgy átugrotta volna, vagy talán még benne sem lenne igazán, mindenesetre az egyik legigasságtalanabb dolog Edmund Fletcherrel kapcsolatban. És persze, hogy irigy vagyok, kurvára, de közben ilyenkor folyton csak arra tudok gondolni, hogy a sors kompenázlja, mert az anyja elhagyta. Meg tulajdonképpen az apja és a bátyja is. És igazán önző perceimen néha azt kívánom, bár nekem lépnének le a szüleim és nekem lenne olyan makulátlan a bőröm. Aztá képzeletben arcon csapom magam egy péklapáttal. Néha segít, de legtöbbször nem szűnök meg ettől egy hülye picsa lenni.
- Na persze, mintha valaha is féltened kéne a bőrödet – szólalok meg kisvártatva, mikor sikerül a transz-szerű állapotból kimásznom. - Éppen ezek a spoilerek, basszus, Buns. Az életünk sava-borsa – úgy nézek rá, mintha tényleg hibáztatnám, pedig csak úgy az egész jósszakmából van elegem. És legszívesebben most ebben a helyben bedobnám a törölközőt, de az igazság az, hogy félek csalódást okozni Dexnek. Végül is az egész szar az ő ötlete volt. Biztos csalódna bennem, ha megtudná, hogy ki akarok szállni. - Igazából úgy is fogalmazhatnál, hogy egy kis beszari nyúl vagy. És nem túl valószínű, sőt, egészen biztos vagyok, hogy akkor jósolnék csak, ha éppen kedvem tartja, és használd ki, mert ez éppen azon kevés alkalmak egyike, amikor.. – eddig csak néztem, hogy ügyetlenkedik a teával, és még csak nem is erőlködtem, de esküszöm, hogy láttam a lelki szemeim előtt, hogy ez lesz a vége. De hát ezzel a valószínűséggel annyi hasznom van, mint egy nyavalyás futóegérnek, aki három másodperccel hamarabb jelzi a földrengést.
Mindenféle ingerültség vagy alapjáraton jövő áldozathibáztatás nélkül törlöm le pulcsm ujjával a szagos löttyöt az arcomról. Az biztos, hogy rendesen tele van pakolva aromákkal, kábé mintha egy félig elrágott hubba-bubba rágót köptek volna az arcomba. Talán jobb is, hogy nem nyelte azt le.
És mindenki minket néz, pedig azért szerintem van jobb dolguk is az embereknek, pláne jóslástanon. Én meg, hogy Bunny zavarát legalább enyhítsem, határozottan ingatom a fejemet.
- Nem, ez azt jelenti, hogy inkább elkészítem a horoszkópodat – magam elé húzok egy pergament, csak úgy csípőből. Azt se tudom, hogy honnét, mert az biztos, hogy nem az enyém, és melléje elveszem Bunny pennáját, majd amikor megkapom a tanárnő tanácstalan, de jóváhagyó pillantását, megint közel hajolok hozzá. A hubba-bubba rágó szag még mindig ott terjeng körülöttünk. Most legalább tudjunk, honnan ez az émelyítő illat, ami mindent betölt.
- Vagy inkább azt jelenti, hogy te szándékosan akarod ezt az egészet megúszni, Buns. Nevezd ezt a tudatalattidnak, valami szaros védekező mechanizmusnak – fojtott hangon beszélek, még mindig, miközben a pergamen szélére lejegyzem, oda sem figyelve Bunny pontos születési dátumát, az órát, a helyszínt, a Szuturnusz és a Hold együttállását. Mindent. Még azt is, hogy Olga sajburgert evett, mielőtt elfojt volna a magzatvize. - Most már csak azt kellene kitalálnunk, hogy attól félsz-e jobban, hogy Dung valaha is visszajön-e érted, vagy hogy Dex-szel újra együtt lesztek, vagy hogy holnap megint nyavalyás tökös-csipkebogyós lepény lesz-e a desszert? - tekintetem már közelről sem számonkérő, mint eddig. Sőt, valami együttérzés bújkál a szemeimben. Nem mintha szüksége lenne rá.