Az az igazság, hogy otthagyhattam volna őket bármikor, senki se kényszerített a maradásra, sőt, ahogy az este éjszakába fordult, és egyik csikket nyomtuk el a másik után, és egyik üveg bort nyitottuk a másik után, és egyik szót téptük ki a másik szájából a… ööö másik után (ez a kifejezés persze lehet, hogy így már régen sántít, őszintén fogalmam sincs, na meg annyira nem is érdekel), szóval ezalatt világossá vált, hogy olyan nagyon nincs is szükségük rám. De azért csak maradtam. Mert végsősoron amennyire nem bírtam rájuk nézni, pontosan ugyanannyira látni is akartam, mi történik. Mint valami elbaszott horrorfilm, mikor már réges-rég eltakarnád a szemed, hogy csak az ujjaid közötti résen kukucskálj ki, mennyire visszafordíthatatlan előtted a mozivásznon a helyzet, de hát bármennyire is erre vágynál, nem teheted, mert hát… nem lehetsz punci, vagy mi.
Előbb a csípőmmel a csapnak dőltem, aztán kicsivel később már felhúzott lábakkal ültem a csempézett padlón, a fejem Doe vállának döntve, a kezemben egy rég elhamvadt cigaretta vége, a felettünk egy méterrel pedig Hisztis Myrtle nevéhez híven hisztizett, valahányszor megpróbáltuk direkt pajzán történetekkel kiakasztani. Jó, hát, nem pusztán próbálkozás volt, mert tényleg ki is akadt, ami lássuk be, eléggé mókás volt. De aztán jött az éjfél, és el is ment. És Doe eltűnt, és Dex eltűnt, és mindenki eltűnt – mintha az alvás tényleg fontos lenne – én pedig egyre részegebb lettem, de még mindig nem elég részeg, hogy esetleg összeessek és meghaljak. Vagy legalábbis elájuljak. Pedig hanyatt esni, hányni, és úgy megfulladni valahogy vonzóbb életképnek tűnt, mint az, amit most majd megpróbálok leírni.
Szóval vagyok a női mosdó padlóján (nem mintha fontos lenne, de addigra törökülésben), előttem kiskupac csikk, körben kiüresedett borosüvegek: félédes fehér, száraz vörös, meg tulajdonképpen mindenféle, éppen ki mit tudott elcsenni otthonról. Én valahol a részegség és a józanság határán a szerencsétlenebb oldalra billentem (hogy ezesetben a szerencsétlenebb oldal az inkább a részegebb-e, vagy sem, azt a fantáziádra bízom), és szélesen, túlságosan szélesen vigyorogtam Philip-re. Épp az imént lépett le Dexter, és nem, a világért sem tudtam nem észrevenni a pillantást, amit váltottak, mielőtt berakta volna maga mögött az ajtót, de hát egy torokgyulladásnak is betudható torokköszörülésen túl igyekeztem nem kommentálni a dolgot.
Aztán a vigyor lelohadt a képemről. Elkezdtem a csikk-kupacban turkálni valami félig elszívott szál után (órák óta elfogyott a cigim), de azt hiszem, ez afféle pótcselekvés volt inkább csak. Reménykedtem, hogy ő mondja előbb, hogy tűnjünk el inkább mi is aludni. Én végső soron csak nem vallhatom be, hogy szívem szerint a csapba verném a saját fejem a társaságától.
- Hát, jó kis este. – mondtam, csakhogy megtörjem a beállt csendet. Találtam egy harmadnyi cigaretta dekket, kinek is kell ennél több?

Akartam én Dextert?
Hát persze.
Vagyis inkább nem.
Nem tudom.
Volt az estének valami furcsán nosztalgikus beütése, minden pillanattól előjött tízmilliárd másik, még tavalyról, amikor a világ egy sokkal kevésbé elbaszott helynek tűnt, és valószínűleg akkor a képébe röhögtem volna annak, aki azt mondja nekem, hogy egy nap majd az lesz, ami. Hát, tudod, ami itt van épp. A legjobban talán az fájt, hogy mennyire, mennyire próbál mindenki úgy tenni, mintha nem történt volna semmi. Jó, hát, szétmentetek Dexterrel – pontosabban ő dobott ki engem – majd akkor most minden olyan lesz, mint régen, még azelőtt, hogy ez az egész megtörtént volna. Nem ez tűnik a logikus lépésnek? Vagy tényleg jobb lenne összeszedni minden bátorságom ahhoz, hogy egyszerűen lekopjak róluk? Mert oké, Dexter-rel végül is barátok maradtunk – a kurva életbe, előbb hittem volna, hogy egyszerűen kinyírom magam, semmint hogy belemásszak egy ilyen szakítós klisébe – azzal együtt pedig… mégsem voltunk barátok. Mint egy elhidegült házaspár, sok-sok évvel valami körülményes válás után. Lip, Doe meg a többiek meg mintha a kölykeink lennének és – bármennyire nem jönnek ki jól egymással hébe-hóba – következetesen úgy döntöttek, hogy akkor ők inkább anyuval maradnak.
Vagy csak túldramatizálom az egészet.
Vagy ennél sokkal-sokkal súlyosabb a helyzet, és nem dramatizálom eléggé.
Nem tudnám megmondani, mi volt a legrosszabb része. Egyben az egész vagy a sok hülye kis apróság. Talán az baszott fel a legjobban, hogy mennyire igyekszik mindenki a lehető legtávolabb ülni tőlem – mintha csak AIDS-szel diagnosztizáltak volna – meg hogy kerülik a szemkontaktust, ha hozzám szólnak – még a kurva elköszönéseknél is – kevés testi kontakt, ha meg mégis, az is inkább sajnálkozó, semmint együtt érző vagy mondjuk természetes. Forrongó düh a mellkasban. Féltékenység. Önsajnálat.
Turkáltam a kibaszott csikk kupacban és képes lettem volna elbőgni magam. Miért hagytak itt pont Philip-pel?
Felnéztem rá – abban reménykedtem, hogy tökéletesen hűvös és érzelemmentes arckifejezéssel – aztán lepillantottam a kezében tartott cigis dobozra.
- Nem, kösz, jó ez nekem. – mutattam a kezemben lévő eldekkelt szálra. – Asszem pont én szívtam. – vagy ha nem, már az is mindegy. Amúgy is bármit a számba veszek, amíg azt nem Lip kínálja. Volt valami gőgös sértődöttség a mozdulatban, amivel meggyújtottam a csikkemet. Vagy picit részeges esetlenség. Ezen a ponton nehéz megmondani, van-e a kettő között különbség. Rettenetes íze volt, még rettenetesebb annál, mint amilyen rettenetesek általában az újra gyújtott cigik. – Szóval – köhögtem. – hogy s mint?

Hát, mi tagadás, voltam már jobban. Eldekkelt cigarettáktól fuldokolni ebben a hülye lányvécében. Merlin, hány ilyen estém volt már! És hány ilyen estém lesz még? Vicces, most ebben a percben valahogy ki tudnék békülni azzal a válasszal is, hogy sehány. Hogy ennek vége, nem csak Dexter dobott ki, hanem vele együtt mindenki más is. Nem lenne ezzel semmi baj, csak valahogy fel kéne fogni és el kéne fogadni, nem?
Nem.
Nagyon nem.
Az az igazság, hogy nem először jutok erre a gondolatra. Minden nap, néha óránként rám tör. Sértettségből, dacból, józan belátásból (mert hát kinek ne lenne jobb pont nélkülem?). Tényleg békén kéne hagynom őket, új mániákra találni, vagy csak csendben a sarokban megrohadni, de…
…de nem megy.
Merlin! Mennyire-mennyire nem megy!
Mert bármit teszek, bármennyire próbálom kizárni, nem törődni vele, túllépni rajta, akkor is újra meg újra meg újra rám tör a felismerés, elnyomja az agyam és betölti a szívem, és már-már kiabálnák, mikor végre azon kapom magam, hogy túlságosan, T-Ú-L-S-Á-G-O-S-A-N szeretem őket. Szeretem Dexter-t és Dorcas-t és Ren-t és Philip-et – igen, még Philip-et is! – túláradóan és vég nélkül, és tényleg hittem benne, hogy ez az érzés kölcsönös, hogy örökre itt leszünk egymásnak, és hogy mindig a megfelelő helyen, időben és társaságban fogom érezni magam közöttük ennek a lányvécének a bizarr varázsában, de… baszd meg.
Olyan vagyok, mint egy frissen beültetett máj, amit kidob magából egy beteg szervezet.
Miért… miért ilyen törvényszerű, hogy mindenki megutáljon, és úgy próbáljon magáról levakarni, mint egy kibaszott rágógumit a cipője talpáról?
Még Lip is, LIP, pedig én aztán semmit nem tettem ellene, és azt hiszem, még legalább két korty bor választ el attól, hogy már az se érdekeljen, ő mit tett ellenem. Vagyis tesz épp. Vagy hát nem tudom.
Kizárólag, hogy ezt leteszteljem, kinyúltam valami üveg aljáért. Lehúztam, és…. hát ennél talán tényleg több kéne, hogy lenyeljem benne minden csepp bánatom, büszkeségem, szégyenem. Valami undorodó grimasz mászott a képemre; a bortól, a füsttől, a szavaitól vagy mindháromtól – tökmindegy.
- Miért… - mesterkélt mozdulattal magam elé raktam a tök üres üveget. – miért kell egyáltalán ilyesmire gondolnom? – mert minek tagadjam, hogy azért a kelleténél többször eszembe jut. - Mármint... tényleg miért?

Ahogy kimondtam, rájöttem, hogy bármit is válaszol, az tulajdonképpen tök mindegy. Sírhatnék, meg méltatlankodnék, vagy megpróbálhatnám tényleg megbeszélni vele ezt az egész helyzetet (mert az olyan komoly, felnőttes, érett megoldása lenne a helyzetnek, hahaha), de a lényegen nem változtatna. Döntöttek rólam, a megkérdezésem nélkül, szóval… most mi lesz? Vagy miért lenne egyáltalán bármi? Minden következő lépésem pontosan ugyanoda vezetne, mint az, ha nem tennék semmit – sehova se jutnék.
Csak azért érzem magam szarul, mert eldöntöttem, hogy szarul kell éreznem magam emiatt, merthogy ez… ez tényleg egy szar dolog. Egy szar helyzet. Amiben én vagyok a legszarabbul – már nem azért, de ennek az ellenkezőjéről bárki, bárhogy próbálhat meggyőzni, nem fog neki sikerülni. Egy orbitálisan nagy kibaszás az egész úgy, ahogy van. És nem tudok tenni ellene, nem tudok beletörődni, nem tudok vele kezdeni semmit azon túl, hogy mindegyre inkább engedek a csábításnak, hogy elfeküdjek a padlón és addig nyöszörögjek, amíg a dolgok maguktól rendbe nem jönnek, vagy, amíg meg nem döglök. Igen, ez is egy elfogadható kimenetel lenne (már ha vannak egyáltalán elfogadható kimenetelek ilyen forgatókönyveknél), akkor legalább biztosan örökre itt maradhatnék, ahogy korábban vágytam erre. Én, ez a lányvécé és Hisztis Mirtill idegeinek nyúzása a végtelenségig. Pont úgy hangzik, mint egy ideális jövőkép, nem?
Aztán meg nem tudom, most Philip-pel szemben mégis csak inkább az kéne legyen a célom, hogy helyreállítsam a csorbát megtépázott igazságérzetemen. Minden bizonnyal be kéne vernem a képét, aztán meg itt kéne hagyni vérbe fagyva, dögöljön csak meg. Vagy ne, ne dögöljön meg, nem is ő tehet kizárólagosan minden szenvedésemről, ha ő megy, akkor a többieknek is kell menni, ha a többieknek is kell menni, akkor nekem is kell menni, és ha nekem is kell menni, akkor végül is ugyanoda jutunk, mint az előbbi megoldás tervvel – megint csak sehova.
Undorító ez az egész.
- Aha. – Nem, tévedtem. Mégis csak be kéne vernem a képét. Igaz nem vagyok túl jó verekedésben, de ez… ez! Ez már tényleg megkíván és megérdemel minden eszközt arra, hogy… mire is? – Szóval mondhatjuk, hogy te ilyen felfedező-kalandorféleség lennél? – a cigarettámba szívtam, aztán kifújtam a füstöt. Aztán elértem a szűrőig, mert ez ugye csak fél cigi volt, azok fele annyi ideig tartanak, pláne, ha újra gyújtod őket. Nem tudom, miért, de így van. – Vagy ezzel a szöveggel valami béna pornót próbálsz utánozni?

Ha a világban lennének istenek, akkor most valaki idejönne – tagbaszakadt, ázsiai, mondjuk úgy kétszáz kilóval és viseljen SELYMET, mert az egy döbbenetesen jó anyag, de na, ma kegyes vagyok, a műselyemmel is kiegyezek – lefogna, és aztán csak úgy zsupp, forró ólmot öntene a fülembe. Legrosszabb esetben megdöglök. Legjobb estben megsüketülök. Végeredményben pedig nem kell tovább hallgatnom ennek a fasznak a faszságait, amivel én már csak jól járok.
Nem is érdekel, hogy értette, szóval kimondottan hálás vagyok, hogy azért csak-csak elhallgatott, de azért sötéten és megvetéssel, és tudod mit? Baszott drámaian pillantotta rá. Valahogy elvesztettem a fonalat, hogy vajon én most titkolom-e, hogy épp duzzogok, vagy mi van. De hát be voltam kicsit rúgva, ilyenkor megesik az ilyen, nem?
- Nem akarod, hogy az anyád legyek. Nem hordhatnál… - egyébként semmi nem nézett ki kimondottan rosszul rajta. – ilyen pólót többé. Kiégeted vele a szemem. – Dung nem lenne büszke rám, hogy épp csak egy ilyen szar oltást találtam. De hát Dung sokkal több dolog miatt joggal nem lenne büszke rám. Mármint… ez az előbbi nem is biztos, hogy értelmes mondat volt. Olyan furán hangzott, nem? Mindegy, egyébként Dung is megbaszhatja, itt van talán, hogy épp ne legyen büszke rám? Akkor meg?
- Bár meghalnánk! – Sóhajtottam. Aztán hamar rájöttem, hogy rajtam kívül nem sokan vevők arra, hogy ilyenekkel viccelődjenek. Szóval kínosan vigyorogtam, hogy nehogy komolyan vegye, amit mondtam (pedig…!), aztán a hajamba is túrtam. De azt már nem tudom, miért. – Szóval, csak hogy egészen nyíltak és tiszták legyünk egymás előtt. Te most mindenféle terv nélkül dugni akarod az exemet, és leszarod, hogy én hogy érzem magam emiatt. Mármint… jól értelmezem. Ugye? – A témához, a helyzethez és a világhoz illően erőtlen és elkínzott volt a hangom. – Mert ha igen a válasz, asszem be kéne verjem a képed. Vagy… valami. Igen. Csinálnunk kéne valamit. Mert ez így nincs jól. Nagyon nincs jól.