Jó, hát, gondolom, csak azért, mert szar az életem, elvárható lenne, hogy minden belső mantrázásom valami olyasmivel kezdődik, hogy légy férfi és ne bőgd el magad, légy férfi és ne bőgd el magad, légy férfi és…
Na, most, mármint ebben a pillanatban mondjuk sokkal jobban foglalkoztat az a gondolat, hogy a „légy férfi és ne bőgd el magad” belső imába, mottóba (vagy igazából, ha lenne bakancslistám, akkor talán ez a két pont kerülne fel arra is) mintha amúgy kéne egy vessző is, nem?

Kifejezéstelen arccal bámulok előre. Azzal a kifejezéstelen arccal, ami egyébként nem is annyira kifejezéstelen, mert hát így-úgy csak-csak kiül rá, hogy épp szétveti a másnap, meg reggeli előtt az előző este elszívott, eldekkelt (oké, az már a csikk volt) spanglit se kellett volna tán újra meggyújtani. Mindegy, végeredményben – és mindennek köszönhetően – a világ nem volt már világ, csak egy nagy, sűrű katyvasz, amiben ugyan nem volt helyem és semmi nem volt rendben, de azért már-már elfunkcionálgattam.
Például Dorcas gondos vezetésével erre az órára is eljutottam (pedig amúgy semmi kedvem nem volt), ahelyett, hogy ott maradtam volna a lányvécé padlóján fekve, alighanem cseppfolyós-, de még inkább valószínű, hogy gázhalmazállapotban (amihez, azt hiszem, ugyancsak csekély kedvem lett volna, mármint így elfolyni vagy elszublimálni vagy mi), de ha egyszer így alakult, akkor az ember megmakacsolja magát

és férfi lesz
és nem bőgi el magát

hahaha.

Szóval az ember megmakacsolja magát, és nem ugrik annak a seggfejnek (különös módon sehogy sem ugrik be a neve) egyetlen szavára sem, mondjon bármit is a bátyámról. És igazából még az sem zavart feltétlenül, mikor beszálltak hozzá, mert mondom, a világ az nem is világ, csak egy katyvasz, egy nagy, zavaros, sűrű katyvasz, amiben Dung mondjuk hónapokkal ezelőtt megígérte, hogy minden rendben lesz, de nincs minden rendben, és Dung sincs meg sehol, szóval nem értem, tényleg nem értem, hogy miért beszél most körülöttem mindenki róla.
Amúgy sem tudnak róla semmi olyat mondani, ami ne jutna róla eszembe napjában százszor. Azt hiszem, inkább csak a tömeg zavar meg a reggel óta kerülgető hányinger és hogy minden ujjam bizsereg.
Neki kéne talán mégis csak ugrani, mármint, igazán nem is zavar, tényleg, mondjanak róla, amit csak akarnak, csak
Dorcas karon ragad, a fülembe súg, nagyokat pislogok.
Tényleg nincs rendben semmi, de azért…
Elindulunk valamerre, igazából nem tudom, mi történik (pedig annyira nem vagyok betépve, meg annyira nem is vagyok másnapos), de Dorcas engem szorít, én meg azt, ami a kezemben van.
- Hagyj már! – morogtam rá, megráztam a fejem, próbáltam kitépni a szorításából a karom. – Tökre leszarom, oké?

Igazából az évek egész jól megedzettek – kussolj, most komolyan mondom! – és Merlin látja lelkem, egész jól hozzászoktam a tényhez, hogy nincs anyám, és Merlin a lelkemnek azt a részét is látja, amit még én sem, te pedig pláne, sohasem… hát szóval ahhoz is hozzászoktam, hogy Dorcas legyen az anyám. Úgy értem, minden ellenszegülés és harag és dac és csomó más, tinis érzelem mögött azért ott van a boldog megelégedés, valami sehova sem beszorítható vidámság, hogy hé, hé, látjátok, srácok? LÁTJÁTOK? Legalább ezt az idiótát még érdeklem, szóval… minek is más rajta kívül? Nem mintha ezt hajlandó lennék neki beismerni, esetleg majd elsírom a holtteste fölött, közvetlenül azután, hogy meghalt, mert kibeleztem.
Meg, azt hiszem, az egybegyűltek közül mégis csak ő lenne az első, akit kibeleznék.
Üveges-semmilyen arccal hátrabámultam az előbbi alakokra (a fenébe is, minek jártunk mi hat éven át egy osztályba, ha ez csak arra volt jó, hogy ne jegyezzem meg a nevüket?), és a helyzet egyetlen logikus megoldásaként kissé elhúztam a szájamat. Egyébként meg mondom, Dungra nem ugrom, miatta már rég nem ugrom. Nem akarom itt túldramatizálni a dolgokat, hogy okozott ő már annyi fájdalmat a szánalmas kis életemben, hogy egyszerűen túlcsordult a pohár, és jöhet bármi, hallhatok róla bármit, mondhatok róla bármit, mondhat róla bárki bármit, az már nem ráz meg, és soha többé nem fog megrázni – mert tudod, van az a dolog a kiégéssel, ami elvileg a depresszió előszobája, de ha őszintén érdekel, engem szerintem évek óta a hálószobájában dönget a depresszió, legalábbis a Dalton farmon végignyálazott önsegítő könyvek alapján nem tudok másra gondolni, de mondjuk az is fura, hogy miért találtam én ott egyáltalán ilyeneket, ha egyszer eleve pornóújságokért törtem be Beck Dalton szobájába, nem mintha egy nyitott ajtón való áthaladás bármiben is hasonlítana a betörésre, de azért érted, ugye? – na jó, na jó, na jó, figyelj, könnyen lehet, hogy egyszerűen csak beleképzeltem magam ebbe az állapotba. Ez persze elsőre furának hangzik, gondolom én, de elégséges mennyiségű kábítószer azért tényleg csodákra képes, csak a kormány nem akarja, hogy ezt megtudd. Szóval… szívesen?
Na mindegy, hol is tartottam?
Ja, igen, szóval tulajdonképpen ki tudtam volna nyírni Dorcast – miközben ugye az bizonyos, hogy ő maradt az ember, akit a világon a legjobban szeretek – egyrészt, mert nem akarta, hogy rossz kedvem legyen, amikor épp fizikailag képtelen vagyok arra, hogy Dungtól rossz kedvem legyen (mit Dungtól? a seggfejektől, akik a nevét a szájára vették, mármint ez nem rossz kedv volt, ez tényleg nem, ez csak… mondom, kiégés vagy mi), és ez… összességében valahol mégiscsak rosszkedvűvé tett (ennek határozottan semmi értelme, de akkor is így érzek), illetve éppen akkor, éppen úgy elégséges érvnek tűnt egy gyilkosságra (jó, figyelj, lehet, hogy hazudtam, lehet, hogy valójában nem Dorcas legyilkolására volt jó érv ez, de hát mit tehetnénk, ha egyszer ő volt ott?), de aztán meg végig gondoltam újra a helyzetet, és azt hiszem, nem tudnék nyomok nélkül eltüntetni egy holttestet és épségben eltűnni aztán.
- A halálfalók rágyújtottak egy farmot? – Az a baj a napjainkkal, hogy sohasem lehet tudni, hogy az erőszakos bűncselekmények felsorolásánál épp túloz-e valaki, vagy sem. – Nem tudom, oké? Mármint, már nincs nyár, ha feltűnt volna.