You are the only thing in this screwed up world that's right. ▲▼▲
Tik-tak. Tik-tak. Tik-tak. Az óra kitartóan idegesítő zenéjére nyitom ki a szememet, és érzem, hogy az ereimben lüktető vér egy másodperc leforgása alatt iramodnak meg a szívem felé, ami ennek hatására eszeveszett ütemben kezdi verni a bordámat. Szemeimen még szürke fátyol pihen és nem is tudom, hol vagyok addig, amíg nem érzem, hogy érzékszerveim visszanyerik használhatóságukat. A fülemet eszeveszett zajnak teszi ki a monoton órakattogás, orromba az aceton csípős szaga férkőzik be, szemeim végül meglátják a lámpafénytől sárgára festett fehér plafont és a paravánnal elkerített ágyat. Belesüppedek a keményre mosott ágyneműbe és próbálom megerőltetni magamat, hogy miért is vagyok itt. Nem tart soká mire rájövök, hogy leestem a lépcsőn. Túlságosan siettem, hogy időben a kirendelt helyemen sétálgathassak mikor kibicsaklott a bokám és pár lépcsőfokot estem, beütöttem a hideg padlóba a fejemet és utána feketeség, tehát elájulhattam. - Miss Morhange! – hallom a csengő hangot a hátam mögül mikor egy fehér ruhás alacsony nő lép az ágyam mellé és az éjjeliszekrényemre egy gőzölgő teát pakol. Összevont szemöldökkel meredek rá és tényleg nem értem a miértjét itt létemnek, hiszen semmi bajom nincs. Sőt, kipihentnek érzem magam és esélyes, hogy nem aludtam ilyen jól már hetek óta. Lehet ide kéne járnom, ha vízszintesbe szeretnék helyezkedni. - Emlékszik a tegnap történtekre? – hajol kicsit közelebb a nővér, megcsapja orromat édeskés parfümjének az illata és máris elviselhetőbbé válik az orvosi szag. Bólintok egyet mire ő elmosolyodik és túl közel lép, hogy megigazítsa a takarómat. - Attól féltünk, hogy az eséstől agyrázkódást kapott. Fejfájás, hányinger vagy egyéb panasz? – Megrázom a fejemet és még mindig nem értem, hogy mi a francnak fekszek még mindig itt, ha az égvilágon semmi bajom? Fel is kelthettek volna, megkérdezik ugyanezeket a kérdéseket és már mehetnék is a dolgomra. - Mikor mehetek? – teszem fel a legkézenfekvőbb kérdést, ami éppen eszembe jut, nem lehetek itt régóta hiszen kora reggel volt mikor leszaltóztam a lépcsőn most pedig sötétség van csak az éjjeliszekrényen helyet foglaló lámpa tölti meg az apró helyiséget fénnyel. - Az éjszakát örülnék ha itt töltené, hogy ha valami mégis csak történne, helyben legyen. Ez nem olyan nagy kérés ugye? Beszéltem az igazgatóval és jóváhagyta az itt maradását. – szemeim résnyire szűkülnek és érzem, hogy nincs menekvés. Felkönyökölök az ágyon, hogy a falnak dönthessem a hátamat. - Gondolom nincs más választásom. – fintorodom el mire ő kedvesen megrázza a fejét, kényszeresen igazítja meg ismét a takarómat a lábamnál majd még közli velem, hogy akármi van, szóljak nyugodtan a szomszédos teremben lesz a többi beteggel, ma már nem zargat. Nézem még távozó alakját majd magamhoz veszem a teát, hogy enyhítsem szomjamat. hosszú estének nézek elébe így, hogy magam körül egy árva hangot nem hallok, tehát még szórakoztatni se tud senki, az álmosság meg már messziről elkerül, így, hogy az egész napot átaludtam. Fanyarul kortyolok bele az ízetlen teába és eldöntöm magamban, hogy hajnalban ki kell lopakodjak egy kis cukorért, mert ez így teljes mértékben ihatatlan.
I solemnly swear
I am up to no good
Remus Lupin
C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
12
▽ Avatar :
Matthew Hitt
»
»Szer. 28 Dec. - 11:24
All I need
Még sohasem verekedtem korábban, és elmondanám, hogy elgyepálni a látszólag gyengébbet, egyáltalán nem tölt el olyan kimondhatatlan elégtétellel, sőt, inkább arra sarkall, hogy sűrű bocsánatkérések közepedte, sajgó öklömet jegelve rángassam a szegény manót, aki már így is háromszor indult meg, hogy a húskolpfoló alá rakja az ujjait. Még sosem hallottam arról, hogy a manók ne adtak vola valamit szívesen. Peter és James szerint alig dugod be az orrod, máris megrohamoznak, és egymást túllicitálva tömik meg a zsebeidet, a kosarat, amit szintén ők adnak, és amikor én egyszer az életben élvezném a vendészeretetüket, akkor kifogok egy agresszívebb fajtát. Persze néha elfantáziálgattam mágiatörténet házidoga közben, hogy milyen lesz az, ha egyszer birokra kell kellnem Megan Morhangért - mert már az évzárón is láthattuk, hogy ennek az esélye nagyobb, mint valaha képzeltem volna – de abba a majdnhogynem ártatlan fantáziálgatásban sohasem szerepeltek a göcsörtös ujjak, amiket csaknem az agyvelőmig dugott fel az a kis szaros, vagy a palacsintasütő, amivel próbált képen találni, de szerencsére mindegyre kihajoltam előre. Aztán már lélekszakadva, hosszú lábaimból előnyt kovácsolva rohanok a lépcsőkön, hátamon egy hatalmas zsákkal. És persze felmerülhet az emberben a kérdés, hogy vajon miért nem jöttem előbb, és hogy mért nem egyenesen idejöttem, ahelyett, hogy a konyhában birkózom a manókkal, de mindennek megvan az oka. Mondjuk, ha valaki fontosnak tartotta volna, hogy szóljon nekem azonnal Megan balestéről, akkor már biztos rég ittlennék és a javasasszony agyára mentem volna a kérdéseimmel, de ezúttal megúszta. Csendben nyitok be, de még mindig kapkodom a levegőt, és úgy nézek körbe. - Nem hiszem el, hogy a javasasszony egyedül hagyott ebben az állapotban. Micsoda felőtlenség – elképedve nézek Megan Morhange holtsápadt arcára, és habár látszólag él, és tud mozogni is, és azonkívül, hogy legurult a lépcsőkön, de nincs nagy baja információn kívül nem sokat tudok róla. Két lépéssel az ágya mellett termek, és mielőtt izzadt kezemet a homlokához tenném, beletörlöm a nadrágomba. - Jól vagy, Megan? Van valmire szükséged? Fáj valamid? Hoztam csokit, sokat. Rohadstokat – mintha felhúztak volna, úgy záporoznak egymás után belőlem a kérdések, válgatás nélkül, és olyan komoly arccal fürkészem a szemét, ujjaimat a szeme előtt táncoltatva, mintha legalább én is orvos lennék, vagy lenne bármi közöm hozzá. - Azt mondták, agyrázkódásod volt. Hány ujjamat mutatom? Megan, Megan, válaszolj már – mintha képes lenne egyáltalán bárki közbeszólni az egyszemélyes előadásom közben, de ez majd csak későre esik le, amikor már az ágy lábához citálom a zsákot. - Felpócokoljam a fejedet? Vagy a lábadat? Kényelmes ez így? - miután pár pillanatig tulajdonképpen csak összevissza toporgok egy helyben, aztán a zsákba nyúlok, és kiveszek belőle négy kötetet, tehát az összeset, amit a szobájában találtam. - Ezeket Eva adta ide, nagyon kedves, elhoztam a fogkefédet és a fésüdet is. És még...– újabb kotorászás után az éjjeliszekrényre pakolok mindent, aztán mielőtt újra eltűnnék a zsákba félig, egészen közel hajolok hozzá, arcomon továbbra is aggodalmas pillantással. - Azt tudod, hogy ki vagyok, ugye?
Kezdőlap
