Nikolai & Bellatrix

A férfi hangja hasítja fel a bennem pulzáló, veszett dühöt.
Lány – így nevezte a vérfarkas a húgomat, legalábbis Narcissa elmondása szerint, amikor valahogyan hazavergődött. Megtépázva. Piszkosan. Kétségbeesetten. Soha nem láttam még az előtt így a húgomat. Soha nem kellett félnie – tettem róla, hogy így legyen. Egy bájos kis burokban nőtt fel-, és élt ebben a továbbiakban is, amikor a Roxfortba került. Nem, mintha bárki is bántani akarta volna a húgomat. Nem, mintha bárki is bántani merészelte volna őt. Most meg... mint egy porcelánbaba, amire ráunt a tulajdonosa, amivel megunta a játszadozást, és csupán félredobta a sarokba. Mocskosan. Kihasználtan. Repedten. Törötten.
Az anyám a majomszeretetével traktálta, a házimanónknak kiadta az ostoba utasításait: hozzon tiszta ruhát, teát, ételt, töltsön forró vizet a kádba, vigye ki a puha törölközőket, ágyazzon meg, csukja be az összes ablakot, reteszelje be az ajtót, és takarodjon a szeme elől, és végezze a dolgát.
Az apám őrjöngött. Olyan volt, mint egy veszélyes vadállat. Dühödt bika módjára járt fel, s alá, ordítozott, bosszút esküdött, megtorlást ígért a névtelen, arctalan elkövetőnek. Aztán vadul pennát, tintát és papírt ragadott, hogy papírra vesse a panaszát: veszélyes, erőszaktevő ólálkodik a környéken, minden bizonyossággal vérfarkas. Esküdözött, hogy vérfarkas.
Erre az anyám csak hangosabban kezdett el zokogni, miközben rázkódó testéhez ölelte Narcissát.
Az anyám tehetetlen.
Az apám üres szavakkal, buta fenyegetésekkel dobálózik csupán.
És én? Én mit tehetnék? Most akarok tenni valamit. A fekete selyembe burkolt kőszívemet mintha satuba fogta volna valamiféle természetfeletti, torz erő, úgy préselődött össze bordáim alkotta ketrecében.
Elég idő telt el ahhoz, hogy ez a másik ragadozó, ez a túlságosan emberi bestia felébredjen. És vadászni akar.
- Fenrir – dorombolom, immár a Halálfaló gyűlésen. A hosszú asztalt körbeülőkre mély, áthatolhatatlan csend telepszik, csak hidegen csendülő hangom borítja rájuk kétes, sötét leplét. – Fenrir. Drága, drága Fenrir... – groteszk mosoly feszül arcomra, a méregzöld gyertyák fényében torz maszk vetül arcomra. Hatalmas önuralom kell nekem ahhoz, hogy ne öljem meg itt, és most azonnal ezt a MOCSKOS FÉLVÉRT. Ezt az undorító DÖGÖT. Legszívesebben itt, helyben felhasítanám az ágyékától, egészen az orra hegyéig, a ház előtt felkoncolnám, hagynám, hogy a varjak és a férgek csemegézzenek a földre borult belsőségeiből, hogy a hollók kivájják szemét, kiszakítsák nyelvét. Hagynám itt rohadni, oszlani, foszlani, hogy a teteme elég nyílt üzenetet hordozzon magában, minden hozzá hasonló KORCSNAK.
- Mondd csak – duruzsolom, míg minden szem rám szegeződik, rám merednek, amint nevetek, és arcom hirtelen fagy vasszigorba. – A KUTYÁID közül melyik FÉREG emelt kezet Narcissára?! – rárivallok. Magamból kikelve ordítok, és nem érdekel, hogy kiféle, miféle a másik szerzet. Hogy épp úgy egy célért küzdünk, hogy épp úgy egy embert szolgálunk, Voldemort Nagyurat. Nem érdekel. Engem az a szarházi érdekel. – Csak EGYETLEN NÉVRŐL van szó. Nem kérek sokat, Fenrir – hajolok előre ültemben, le sem véve fenyegetőn villanó íriszeimet a férfiről. - Csak egy nevet – a hangom ezúttal csendes. Fenyegetően, élesen, nyomasztóan halkan vágja át a csend fátylát.
A vérfarkas nem tud semmiről. Tudna róla, ha az ő embere volna. Ugye? Ő ezt hiszi. Én meg nem hiszem el neki ezt a sületlenséget, amit összehord. Ostoba, szánalmas fasz. A szék élesen csattan, amikor hirtelen egyenesedek fel ültemből, és közben az asztalra csapok két tenyeremmel.
- Azt akarom, hogy vond kérdőre az ÖSSZES EBEDET, MEGÉRTETTED? – tudom, hogy ezek a gyűlések nem kifejezetten ilyen jellegű témákra specializálódtak, nem ez lenne az elsődleges cél, de vannak dolgok, amik bosszút, amik vért kívánnak. Valószínűleg Voldemort Nagyúr fülébe is elröppen majd a hír, hogy az egyik, őt hűen támogató család egyik gyermekét, legkisebb leányát lehet, hogy az egyik KORCS támadta meg. Egy olyan KORCS, amit elvileg pórázon tart az alfája. A MÁSIK KORCS.
Odakint a kiáltás felé fordítom az arcomat. A szürkületi félhomályba nézek, a köd leplébe burkolózott, a sötétségből kibontakozó alakot figyelem rezzenéstelen tekintettel.
Ajkaimat penge vékonyra préselem össze, állkapcsaim megfeszülnek, ahogy látom a könnyed ugrást, és a tompa puffanást, majd a közeledő alakot. Ezer szikra pattan szét sötéten dobbanó szívemben, érzem, ahogy a gyűlölet, az undor és a véres bosszú mámorító elegye versenyt fut az ereimben a gyilkosság iránt érzett olthatatlan, visszafoghatatlan vággyal. Szinte a nyelvem hegyén is érzem e keserédes ízt.
Farkasszemet nézek vele, kérlelhetetlenül állom pillantását, még csak szempillám sem rebben. Hagyom, hogy az arcomba bámuljon, hagyom, hogy belé hasítson a felismerés. A mellkasom hevesen emelkedik, és süllyed a bennem feszülő dühtől, érzem, amint a harag dühösen szántja végig a bőrömet, a csontjaimat.
Miközben ugat, vonyít, kissé jobbra biccentett fejjel, szemérmetlenül, zavartalanul méregetve a férfit, közelebb lépek hozzá. Ajkam szeglete sötét kis mosolyra rándul. Nem érdekelnek a magasságbeli különbségek, nem érdekel az ereje, nem érdekel semmi; a koponyámban az ónix köd már teljesen ellepte az elmémet, és ősi ösztön szerint cselekszem.
Megragadom a mellkasán a ruhát, markomba gyűröm a bűzölgő anyagot, körmeimmel vájok a saját tenyerembe a matérián keresztül. Ahogy egészen közel kerülök az arcához, úgy hasítom fel a puha, emberi bőrt az arcán.
- Mit képzelsz magadról, ki vagy te? – sziszegem a képébe, fénytelen, opálos lélektükreimet az övéibe vájva. – Ki vagy te, FÉLVÉR KORCS, hogy Damoklész kardját merészeled a húgom fölött lóbálni? TE UNDORÍTÓ FÉREG! – és ezzel ellököm magamtól, egyelőre még mindig csak a tőrt tartva a kezemben, a pálcám pedig az övemben feszül testemnek.

Nikolai & Bellatrix

Megállíthatatlan, és vehemens erővel préselődik neki a düh a bőrömnek, felszántja azt, az idegeimbe, a szöveteimbe tép, én pedig örömmel és kéjesen mártózom meg e szenvedélyes, természetes, ösztönös gyűlöletben. Amikor meglátom a ködből kilépő alakot, elfog az undor, és a düh mindent elsöprő elegye, amiben oly’ önfeledten dagonyázom most, hogy egyre közelebb, és még közelebb lépked hozzám a FÉLVÉR bestia. Ez a szánalmas, eltaposandó FÉREG. Nyilvánvalóan okkal vagyok dühös, és, ha nem is így volna, hát akkor sem fognám vissza a sötéten dobbanó szívemet, hagynám, hogy láncait szaggassa az a szörnyeteg, ami eddig távolról, a sötétség bugyraiból szemlélhette csak a külvilágot. Mostantól nem fogom visszafogni. Optimális esetben nem támadnék a Nagyuram hű ebeire – a farkashoz hasonszőrűre sem, és egyébre sem, kivéve persze, ha ezek a mocskok, ezek a szánni való kis piszkok Voldemort Nagyúr ellen fordulnak, árulást nem követnek el ellene.
És most ez történt. Ha nem Narcissáról volna szó, hanem egy másik, aranyvérű fiatalról, úgy nem saját kezűleg, saját erőből rontanék a férfire, és akarnám életét venni. Csupán rossz szemmel nézném a dolgot, és valahogyan a többi Halálfalót is arra a belátásra bírnám, hogy bizony nincs nekünk szükségünk veszett vadak módjára viselkedő, irányíthatatlan félvérekre. Idővel kiátkoznánk őket, legalábbis a férfihez hasonló alakokat, akiknek semmi keresnivalójuk sincs a köreinkben, akik még arra sem méltók, hogy Voldemort Nagyúr lábnyomát csókolják, amerre a Sötét Varázsló jár-kel.
De Narcissáról van szó, nem más aranyvérű varázsló ivadékról. Narcissáról. Egyedül róla. A kishúgomról. Az én édes, gyönyörű, imádott kishúgomról! NARCISSÁRÓL! És ez, ebben a kontextusban tehát, eléggé nyilvánvaló, hogy vért kíván. Sok vért. Alig várom már, hogy a mocskos korcs üvöltése hasítsa fel az éjszaka csendjét, mely a kúriára telepedett. Alig várom, hogy ez az ordítás kíntól terhesen söpörjön végig a tájon, elriasztva minden élőt a közelből. Szinte viszket a tenyerem, hogy kivágjam a KUTYA nyelvét, hogy kivájjam a szemeit, hogy gyötrelmeit elhúzva, hajnalig kínozzam, rendíthetetlenül, fáradhatatlanul, minden természet adta erőmmel, hogy végül e tőrrel adjam meg neki a kegyelemdöfést.
E helyett azonban csupán bőrét szántja fel a nemesacél penge, vére azonnal serken a nyílt sebből, érzem, ahogyan látszólag, mintegy megadja magát, bár nem értem, miért tenne ilyet, és nem tetszik, ahogyan mosoly görbül arcára.
Míg a KORCS beszél, egyre erősebben szorítom állkapcsát, és bár gyanítom, közel sem vagyunk egy súlycsoportban, eléggé dühös vagyok ahhoz, hogy az ónix-, és a vérvörös köd elegyedve keringjenek koponyámban, nehézkesen elmémre telepedve, ami miatt nem tudok tisztán gondolkodni; elfedi a szemeimet, ami miatt nem látok tisztán, és e miatt meggondolatlanul, pusztán gyilkos ösztönből, elvakultan cselekszem. De nem érdekel senki, és semmi. Az sem érdekel, hogy mit fogok ezért kapni a Nagyúrtól. Nyilván meg fog majd büntetni engem, amiért az egyik hűnek hitt katonájában kárt tettem, vagy akár meg is öltem, de nem érdekel. Emelt fővel, egyenes gerinccel fogom viselni a csapást, amivel Voldemort Nagyúr súlyt engem, és büszkén fogom viselni a fájdalmat, a megalázást, a szidást, és minden egyes maradandó – testi és lelki – nyomát e büntetésnek.
- PONTOSAN TUDOD, HOGY MIRŐL BESZÉLEK, FÉREG, NE HAZUDJ! – rivallok a férfi képébe, akárha épp oly’ veszett eb lennék, mint ő, épp úgy acsarkodom, mintha csak egy lennék közülük. Hiszen éreznie kell rajtam Narcissa illatát, vagy csak egy aroma foszlányt, mely többé-kevésbé a húgoméra hasonlít. Nem nevezem a nevén, mert még arra sem méltó, hogy úgy hívjam, ahogyan az anyja, vagy az apja, a barátai, a mocskos falkája. Az én szememben se több, se kevesebb, csupán egy, a jelentéktelen, eltaposandó férgek közül.
Kérdésére ingerült, groteszk mosoly feszül arcomra, és egészen közel hajolva hozzá, mélyen belélegezve a föld és az erdő, valamint a sárvérűek halálrúdjának, és az olcsó, vizezett, de erős szesz páráját suttogva az arcába sziszegem, akár egyfajta mérgeskígyó.
- Én vagyok a halál. És érted jöttem – merész kijelentés, de nem vagyok hajlandó tágítani, nem engedem el a bestiát, csak így, azok után, amilyen mocskosan elbánt a húgommal. Már csak azért is meg kell tanulnia a leckét, hogy, ha netán valamiféle csoda folytán ESETLEG életben hagyom, vagy CSUPÁN az őrületbe kergetem, VÉTEK Voldemort Nagyurat elárulni, és saját, tulajdon csatlósaira támadni.
Állom a farkas tekintetét, rezzenéstelen pillantással vájom opálos, hideg lélektükreimet az övéibe, nem eresztem. Kérdésére nem válaszolok, arcom megfeszült, komor a dühtől, ami az egész bensőmben forrong, és fortyog, mint egy éppen kitörni készülő vulkán, az apró szikrák szinte sercenve szántják a csontjaimat, az idegeimet.
- Ne merészeld a mocskos szádra venni a húgomat, korcs – ezúttal hangom karcos és rekedt, éles, akár a szilánkjaira tört üveg, metsző és csípős, mint a hideg, téli szél. Olyanok vagyunk, mint két, kecses, koncon civódó ragadozó. – Még egy szó, és Merlinre mondom, kivágom a nyelvedet – sziszegem, míg úgy mustrál, mintha csak valamiféle szuka lennék az övéi közül. De nem vagyok. – HALLGASS! – rivallok rá, és már nyúlok is a pálcámért, hogy egy főbenjáró átkot használjak rajta – a kedvencemet -, de a bestia gyorsabb volt, mint én. Szemem sarkából gyors pillantást vetek a pálcám helyére, hogy tudjam, hol keressem, de abban a pillanatban, ahogyan visszanézek a vérfarkasra, úgy hajítom el a dobókésemet, mely valószínűleg pontosan két bordája közé fog éket verni – hacsak nem ugrik el, vagy nem hoppanál. A következő mozdulattal pedig visszaszerzem a pálcámat, de a balomban tartom. A jobbomban egy másik dobókést pörgetek.

Nikolai & Bellatrix

Minden egyes lélegzetvételével bosszant a FÉLVÉR KORCS. Időpazarlásnak is nevezhetném a puszta létezését, és nevezem is, de mindaz, amit tenni fogok fele, amit kapni fog, minden, csak nem időpazarlás, annak fényében, hogy mit tett az én gyönyörű húgommal, aki nem, hogy neki-, de senki másnak sem ártott, rövid élete során. És ezért most bűnhődnie kell a gyalázatos kutyának - és bűnhődni is fog.
Tökéletesen tudatában vagyok annak, hogy Lord Voldemort nem fog örülni az én kis magánakciómnak, és kristálytisztán látom, hogy meg fogja torolni a vehemens kirohanásomat, még akkor is, ha nem ölöm meg a bestiáját, csak kárt okozok a testi-, vagy szellemi épségében. De a Nagyuram nem látta, hogy milyen undorító, gyalázatos nyomokat hagyott ez a korcs a húgom, nem látta, hogy Narcissa mennyire összetört, és a Nagyúrnak, bármilyen szomorú is, nem jelentene annyit a húgom, hogy miatta elveszítsen egy parasztot a sakktáblájáról.
Pontosan tudom, hogy miféle kockázatos, rizikós hazárdjátékot folytatok ezzel a mindent elsöprő rohammal, amit a vérfarkas ellen indítottam. A saját képességeimen és erőmön túl abban bízom, hogy, még, ha Narcissa Black nem is jelent sokat-, vagy egyáltalán semmit sem a Sötét Nagyúrnak, én igen. ÉN! Elvégre én vagyok az ELSŐSZÁMÚ, LEGHŰSÉGESEBB, LEGODAADÓBB csatlósa! ÉN! Nem ez a szánni való FÉREG! Ez a senkiházi, itt, előttem, nem jelent a Nagyúrnak semmit sem! Ez a senkiházi, itt, előttem, saját magát teszi a vicc tárgyává, és csattanójává, amiért van pofája farkasnak titulálni magát. Nem egyéb ez, semmint egy kutya.
Kettőnk közül én inkább vagyok a nagyúr hű farkasa, semmint ez a mocskos öleb!
Megrándul egy ideg az arcomban, amikor a férfi saját, kiserkenő vérét törli le arcáról-, majd nyalja le ujjáról. Nem eresztem a pillantását – avagy ő nem ereszti az enyémet, de, ha így is van, én törhetetlenül, makacs önhittségtől túlfűtve állom a tekintetét.
- Megismétlem, féreg – sziszegek, alig bírva elfojtani a parazsas dühöt. - NE. HAZUDJ. NEKEM! – rivallok az arcába, vicsorogva a férfire, szinte morogva, mintha egy őhozzá hasonló bestia volnék. Nem eresztem állkapcsát, bőrébe vájom körmeimet, és azon kapom magam, hogy a haláltusájáról fantáziálok. – Nem érdekel, hogy ki vagy a lealjasodott, gusztustalan falkádban, véreb. A szememben ugyanolyan senki vagy, egy névtelen, arctalan senki fia, mint Fenrir maga. Olyan aprók és JELENTÉKTELENEK vagytok, hogy nem is láttalak titeket ez idáig – köpöm ki a szavaimat. – De, hogy lásd, kivel van dolgod, véreb, az emléked oltárán adózva Fenrir lesz a következő – megfeszítem állkapcsomat, és összeszorítom a fogaimat.
A dühöm ugyan nem mozgat meg hegyeket, és tengereket, de ez a mindent elsöprő düh, mely most a koponyámban, a testemben tombol, a vérereimben mintegy vehemens ménesként robog végig, melyet az idegeimben, az összes kibaszott idegsejtemben hordozok, ez fog kiélesedni és kicsúcsosodni abban a pillanatban, amikor a korcs sorsa is megpecsételődik. Amikor majd a főbenjáró átokkal fogom szétszaggatni. És abban a minutumban ez a mindent felemésztő, szikrázó düh össze fog keveredni egy másik érzéssel. A bódító, katartikus örömmel, amiért fájdalmat okozhatok, amiért a férfi a kínok kínjait fogja átélni. Ez a titka a cruciatus átoknak. És ezért vagyok olyan ördögien jó – ez által pedig olyan ördögien gonosz.
- Mérhetetlenül várom a pillanatot, mit mondasz majd akkor, ha ezek a nagy szavak, hatalmas tettekké lényegülnek – és nevetek, és nevetek, és nevetek; hidegen csilingel kacajom, felhasítva az éjszaka leplét; hangom, akár a jégszilánkokra csorgatott méz, ajkam szegletében kegyetlen, bestiális ragadozómosoly feszül, gonosz, eltorzult, elkorcsosodott vonalat rajzolva, nemes, karakteres Black-arcomra.
Voldemort Nagyúr be fogja látni, hogy egy ilyen alaknak, egy ilyen ELFAJZOTT BESTIÁNAK nincs helye a köreinkben, köztünk, a Halálfalói között – mantrázom magamban. Voldemort Nagyúrnak hűséges, odaadó csatlósokra van szüksége, nem ilyen kezelhetetlen FENEVADAKRA. Olyanokra van szüksége, akik nem árulják el, akik nem gyalázzák meg a hű, ODAADÓ, követőinek családtagjait kényük-, és kedvük szerint. Voldemort Nagyúr jobbat érdemel ennél az elfajult, emberi torzónál, ennél a GYALÁZATOS VÉREBNÉL, aki a húgomon hagyta-, aki megpecsételte az ÉN Narcissámat, a nem kevésbé GYALÁZATOS nyomaival! Nem tudom elfelejteni a húgom arcát, ijedt, suta mozdulatait, könnyek szántotta, piszkos arcát, szakadt ruháit, a bőrbe égett, billogként éktelenkedő fog-, harapásnyomokat. Megbocsáthatatlan, elfeledhetetlen bűnt követett el a kutya, olyasmit, ami vért kíván, ami életet kíván.
Rezzenéstelen pillantással, és vasszigorba fagyott arcvonásokkal bámulok a férfi képébe, miközben hozzám beszél, és kinevetem. A képébe röhögök.
- Hozzám ne merj érni a mocskos mancsoddal, félvér – orrlyukaim kitágulnak, és, a parancsom ellenére, egy tapodtat sem mozdulok, nem hátrálok el a férfitől. – Már viszket a tenyerem, hogy az üvöltésed melódiáját hallgassam közben – és most az én fogaim csattannak a férfi arca előtt, gyalázatos nevetés robban ki tüdőmből.
- Darabokra téplek – suttogom magam elé, az éjszaka csendjével játszadozik karcos hangom, még mielőtt elhajítanám a kést. A pálcámnak hűlt helye, valahova elrepítette a senkiházi invitója. Nem rettent meg a pálcám hiánya, egészen addig, amíg van a kezem ügyében nemesacél penge – és még van néhány, jól irányzott dobásom.
- Miért érdekel téged, véreb? Hiszen addigra – vérfagyasztó, sikolyszerű nevetés tör fel tüdőmből. – már régen halott leszel! – teátrálisan lebiggyesztem ajkaimat, majd kaján vigyor feszül képemre, melyet torz, bestiális nevetés követ, ezzel is, mintegy próbálom magamat is meggyőzni arról, hogy nem követek el olyan hibát, amit a Nagyuram ne tudna megbocsátani, ami Lord Voldemort szemében lealacsonyítana engem.
Aztán a végeláthatatlan, áthatolhatatlannak tetsző, nehéz, mérgező köd ereszkedik ránk. Fekete alakjaink a vérvörösbe csavarodnak.
- Ártatlan – ismétlem, és újfent hidegen nevetek. - A magadfajta, gyáva férgek a legundorítóbbak mindközül – leplezetlen undorral a hangomban és az arcomon szólok a férfihez, abba az irányba fordulva, ahol sejtem őt. – Soha, SOHA nem vállalják a tetteik következményét. Csak a szád nagy, míg a saját irhádat mented, előadva ezt a PATETIKUS darabot. Még annyi MÉLTÓSÁG és BÜSZKESÉG sincs benned, hogy felvállald, amit elkövettél, TE MOCSKOS FÉLVÉR! HOGY MERÉSZELED MAGADAT FARKASNAK HÍVNI? – üvöltésem ezernyi szilánkként tépi szét az éjszaka sötét csendjét, mártózik bele minden egyes kimondott szavam a vérvörös, áthatolhatatlannak tetsző ködbe. – Arra sem vagy méltó, hogy a bőrödből készíttessek szőnyeget a házimanómnak! – ujjaimat a dobókés markolatára fonom, minden természet adta erőmmel szorítom, hegyét kifelé fordítom, éppen abba az irányba, amerre a levegőbe ütök vele, abban a reményben, hogy éppen a korcs testébe fúródik a kés csúcsa. Valamiféle megmagyarázhatatlan oknál fogva a tőrt választom a pálca helyett, utóbbi leeresztett balomban pihen, de tettre-, átokra-, rontásra készen.
- Azt ne mondd, hogy te nem akarsz megölni engem, bestia! – kéjesen búgom bele a vörös düh ködbe, hangomon érezhető a groteszk, korcs mosoly, melyre ajkaim rándultak, magamba szippantva a skarlát, nehéz párát, mígnem az meg nem telíti tüdőmet. Mellkasom hevesen emelkedik és süllyed, a szívem hevesen kalapál, láncait cibálja, kalitkájában vergődő rabmadárként feszül neki bordáim alkotta ketrecének, a bőrömet perzselő, tüzes harag és düh szántja.