Nem egészen úgy alakult minden, ahogyan eredetileg elterveztem, vagy szerettem volna. Akár meccs eredményétől vagy egy veszedelmesebb, idegszaggatóbb edzéstől függetlenül, nem egy valóra vált álom a gyengélkedőn végezni, akár nyert, akár vesztett, akár volt értelme, akár nem. A fertőtlenítő szagát is a pokolba kívánom, és akkor még a sok egyéb nyavalyát is gyógyító néha förtelmes ízű töklevelekről - amit a tálba köpnék vissza első felindulásból -, szót sem ejtettem. Ennek ellenére tudom, hogy egyiket sem fogom megúszni. Így jár az, aki nem figyel, túl magabiztos és fejjel rohan a falnak, vagy másnak. Mindezt persze egy seprűn ülve, hogy még nehezebb legyen visszavenni a lendületből. Még jó, hogy nem tört ketté, csak újabb festékkopás, az a hajlékony fája megmentette, amit régen annyit szidtam-hordtam, mert az időjárási viszonyok miatt kiszámíthatatlan szeszélyek jellemezték a hölgyeményt, és ha esett, ha fújt, nem elég, hogy nekem máshogyan kellett számolnom a labdamenetre, lövéserőre és hosszra, vagy éppen magára a repülésre vonatkozólag, még Louisa - igen, Julie elnevezte - sem az volt, akihez egy másik alkalommal már alkalmazkodtam. Másképpen működtek az éles és finom fordulatok, a gyors és lassú fogalma fényévekre került egymástól, a reakcióidő sem egyezett - érzékeny teremtés volt, mondjuk ki. Eleinte azt hittem Martha a legröhejesebb, ami történhetett velem, tévedtem. A seprűlovaglás órákon mindez még nem ütött ki, csak aztán elkezdtem kviddicsezni. Egyébként már azt sem tudom,hogy ketten zuhantunk alá, vagy valamikor a karambol után lebucskáztam róla és mellém esett a földre szolidarítva. Azonban most nem is ez a fontos, hanem a végeredmény, vagyis annyira az sem, nem érzem, hogy akkora tragédia történt volna, hogy megérjen egynéhány éjszakát ezen a helyen, de alapszabály, hogy ne vitatkozz erről, mert nem menekülsz, felejtsd el. Ha legalább valamelyik vaddal akaszkodtunk volna össze, mint tavaly, akkor volna értelme, hogy itt legyek. Akkor mindenem sajgott és tele voltam horzsolással, az orromból vér folyt, és egy darabig nem tudtam rendesen fogni a kezemmel, még szerencse, hogy télen történt, különben megbaszhattam volna az szezont, aztán a túloldalról figyelhettem volna mit alkotnak. De pár véraláfutásért nincs sok értelme itt tartani, legalábbis szerintem nagyobb bajom nincs, maximum a fejemmel vannak gondok, de Doris szerint mindig is voltak, így ez sem egy értelmes alternatíva, azonban ezt persze a hozzáértők biztosan jobban fel tudják mérni nálam, én meg várhatom, hogy elengedjenek végre, és megszabadulhassak ettől a fekvőbeteg pozíciótól és ne ínyenc gyógynövényekből készült remekbe szabott főztöt nyelegessek undorodva, vagy intézzem el, hogy rögtön azon a helyen végezze, ahova kívánom: a vécébe (hogy az egy milyen csodás angol találmány, ha az, bár úgy emlékszem). Nem törtem ki a nyakamat, ennek ellenére ehhez a nyomorult vaságyhoz vagyok láncolva, inkább érzem magam rabnak, akit a súlyos vétkei miatt így büntetnek, mint betegnek, ami elvileg vagyok. Elvileg. Mindenki tudja mi a véleményem erről a szóról. A plafont bámulom unottan, néha-néha már dühösen a türelmetlenségtől. Azt meghagyták, hogy tapodtat se mozduljak egyelőre, nem hogy az ajtó felé, hanem úgy egyáltalán. Szóval miért is nem dermesztettek akkor kővé? Mindegy. A fejemet jobbra, majd balra döntöm a párnán, várom, hogy sötétedjen, de talán anélkül is el-elbóbiskolok egy kicsit. Sehol senki. Komolyan. Még ha nem egyedül lennék. Számvetésként bezártak ide rejtélyes ízű ételek közé egyedül, unalomra ítélve azzal, hogy nem csinálhatok semmit. Így nem kell sok hozzá, hogy elaludjak, ami meg is történik. Ha már egyébként éjjeli bagoly vagyok, és nem jellemző rám, legalább egy haszna lesz ennek az egésznek. Csak ne arra ébredjek, hogy egy fáslival van körbetekerve a fejem agyrázkódás gyanújával. Túl van bonyolítva minden.
A hozzászólást Jesse T. Edwards összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. 24 Okt. - 21:27-kor.
I solemnly swear
I am up to no good
Catherine Scamander
C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
Lili Reinhart
»
»Csüt. 20 Okt. - 10:05
Jesse & Cathy
Már megszokottá vált számomra, hogy minden évben, amióta Jesse a Griffendél kviddics csapatának a tagja, lejárok az első meccsre. Nem mondom, hogy imádom a játékot, valószínűleg ezért nem is játszom, amit már így utólag kicsit bánok, hiszen az auror felvételiben bizonyosan sok repülési gyakorlat is lesz, és remélem azért jól fogok majd teljesíteni. Kezdek félni, hiszen ez az utolsó évünk és utána kiröppenünk a nagyvilágba. Néhány ismerős mellé ültem le Hollóhát lelátóra, majd jobban eligazítottam a házam címerével ellátott sálat a nyakamon, hiszen itt fenn eléggé fúj a szél, és furcsa hogy ilyen hirtelen érkezett a lehűlés. A meccs hamar elkezdődött, a többiek mind ujjongásba kezdtek és szurkolni valamelyik csapatnak, mire én kénytelen voltam felállni, hogy lássak is valamit. Viszonylag jól alakult a meccs, egészen addig, még fel nem tűnt, hogy Jessevel valami baj történt. Hirtelen indultam el oldalazva a lelátón, hogy jobban megfigyeljem a történteket, de biztos voltam benne, hogy hamarosan a gyengélkedőre viszik a nagyfiút. Mert miért is ne történne mindig valami? Ez szinte már megszokássá vált, szerintem nem nagyon volt még olyan meccs az iskola életében, amikor ne került volna valaki a gyengélkedőre, hacsak egy apró zúzódással is. Időbe telt mire sikerült lejutnom a lelátóról. A tömeg sikeresen elállta az utamat, és volt, ahol legalább öt percig kellett könyörögnöm, hogy engedjenek el, mire felfogták egyáltalán, hogy mi is akarok. Ahogy kiértem a pályáról, már minden rendben, sietős léptekkel trappoltam a gyengélkedőig. Csendben foglaltam helyet a szunyókáló fiú mellett. Nem tudtam, mennyire sérülhetett meg, sőt, a javasasszonnyal sem találkoztam, hogy rákérdezzek erre. Így hát kénytelen vagyok megvárni, míg a beteg felébred. Azt pedig nem szerettem volna, hogy én okozzam azt, de mivel olyan szerencsétlen egy napom van, a sálam beleakad az éjjeliszekrényen lévő orvosságos tálcába, és ahogy megmozdulok, nagy csörgés csattogás után mind leborul. Persze próbálok utána kapni, hátha nem csak olyan nagy zajt, de addigra már késő, Jesse kinyitja a szemét, én pedig elfintorodva, kínosan pillantok rá, bociszemekkel. - Sziaa, öhm, bocsi, nem akartam, hogy felébredj...
Csörömpölésre térek magamhoz. A szemhéjaim még jobban összeugranak a meglepetéstől, mondhatni megáll bennem az ütő a zajra. Mi a...? Még azelőtt kuncogáson kapom magam, hogy kinyílnának a csipáim, vagy akár gondolatban is befejezném a mondatot, vagy a mellém telepedő botrányosan zajos vendégem serény mentegetőzésbe kezdene. Furcsa. A húgomnak nem szokása azonnal utánam rohanni a gyengélkedőre... Vagy egyáltalán nyakra-főre látogatni - bár teszem hozzá nem tudom pontosan hány óra telhetett el a légi incidens óta -, de rá vall leginkább, hogy romlásnak indítson egy olyan helyet, ahol rend, szabályok, undorító löttyök és tisztaság uralkodik. Na jó, egy ilyen helyet, amit felvázoltam az imént bárki hajlandó lenne káoszt csapni. Még én is, Doris pedig erre lett teremtve. Nem hagyom abba a nevetést, amíg meg nem szólal. Akkor egy újabb sokk hatására azonnal elhallgatok és kinyitom a szemeimet. Döbbenten meredek a szabadkozó lányra mellettem. - Cathy... - suttogom magam elé megilletődötten bámulva őt, nem is tudva az értetlenségem okát. Azt hiszem, annyi az egész, hogy nem rá számítottam. Megrázom a fejem, hogy kivergődjek a saját meghökkenésemből, kínosan elnevetem magam az ujjaimmal megdörzsölve a szemhéjamat, és ahogy a kezem csúszik hátra, én is úgy tolom fel magam a nyikorgós vasszerkezetű ágyon. - Azt hittem Doris az... tényleg - magyarázkodom én is, mintha muszáj volna a szám szélén egy bujkáló mosollyal. Nem, én sem értem mi ütött belém az imént, aztán most megint csak ülök, és őt figyelem, vagyis várok arra, hogy megszólaljon, aztán én teszem meg, ez az Jesse, mindenki tudja, hogy nagy a szád. - Amúgy meg nagyon rosszul érintett, hogy megzavartad a szunyát - fonom össze a két kezem ujjait a tarkóm alatt, és úgy vágom magam hátra, aztán egy koppanás jelzi, hogy beverem a fejem. - Au - azzal a lendülettel azonnal felemelkedem, és az ütközőmet kezdem dörzsölgetni a fogamat szívva. Majd ahogy újra lenyugszom kissé, és nem érkeznek impulzusok, amik újabb mozdulatokat és szavakat váltanak ki belőlem, az jut eszembe, hogy Cathy milyen anyáskodó: itt ül mellettem, ahelyett, hogy valami tankönyvet bújna a holnapi házi ürügyén, vagy olvasna, vagy bárki mással lenne, emiatt pedig kissé bűntudatom is van, hiszen nincs semmi bajom, ő inkább ideloholt hozzám. - Néha nem fárasztalak? - mondom ki a kérdést, valódi megfogalmazás nélkül. - Úgy értem, hogy ennyi gondod van velem... az állandó korrepetálással, amivel hébe-hóba... azaz hébe-hóba sikerül helyrerántanod a jegyeimet, vagy baromságaimat, vagy hogy... hogy részt veszel az őrültségeimben, és hallgatod az idióta vicceimet, és amúgy elviseled a hülye fejemet... és még most is itt vagy, lehet, hogy virrasztasz is, fogalmam sincs mennyi az idő, mintha nem volna jobb dolgod - zárom le a gondolataimat ezzel a gombostűvel, ami talán bököd is, viszont nem arra használnám, csak most úgy.... úgy elgondolkodtam. Valami nagyon fejbe talált, nem vagyok magamnál, ez kóros.... - Oké, mindegy... Ne kérdezd ez most, hogy jutott eszembe - újra megdörzsölöm a fejem hátha attól helyrerázódik minden.
Őszintén nem szerettem volna túl nagy zajt csapni és mindössze csak annyi vágyam volt, hogy helyet foglaljak, csendben, mint azokban a mugli filmekben - mondjuk eddig csak kettőt láttam, de ez is benne volt -, és megfogni a kezét, biztatni ezzel, hogy minden rendben lesz. Legalább annyi előnyhöz jutottam, hogy a csörömpöléssel ő kuncogásba kezdett, én pedig rájöttem, hogy ezek szerint csak nem lehet akkora baja, úgyhogy még jó, hogy az előtt említett műveletet nem vittem véghez. Meglepetten konstatálom a pillantását, és úgy hiszem, hasonló képet vághatok én is, miközben a nevemet úgy ejti ki. Nem szólalok meg a szabadkozásom után, csupán megvárom a magyarázatát - hiszen neki mindig van -, hogy miért is van ilyen vicces kedvében, valójában. - Most nem talált. De hogyha őt szeretnéd ide inkább... megkereshetem... - Mosolyodom el haloványan és kicsit zavartan. Nem is tudom miért motyogok itt össze-vissza, biztosan nem mondaná meg a szemembe, hogyha valamiért nem tetszene neki az, hogy itt vagyok. Mindenesetre Jesse tesz róla, hogy ne gondolkodjak ilyen bugyutaságokon, hiszen a következő pillanatban akkorát koppan a feje, hogy még én is megérzem és fájdalmas fejet vágok. - Hééé, csak óvatosan, ne legyen már még több bajod, ha nem muszáj! - Nem tudom, hogy ez csak a napi balszerencséjéhez tartozik vagy én váltom ki belőle? Lehet, hogy nem is akarom tudni a választ erre... sőt, lehet, hogy ő sem tudná ezt megválaszolni. Csak próbálok nyugodtan hátradőlni a mellette lévő széken - ami egyébként a legkényelmetlenebb szék, amin valaha is ültem - és onnan pillogok rá, főleg, hogy teljes monológgal állt most elém. Komolyan nem tudom elképzelni, hirtelen honnan jött ez a sok duma, talán az adhatott rá még muníciót, hogy a fejét is beverte az imént. A végére már a szemöldökömet is kérdőn húzom felfelé. Sosem láttam még ilyennek azelőtt, azt hiszem. Szavai végét sem várom meg teljesen, - ettől biztos vagyok benne, hogy ő még elmondja azokat -. - Na! Most miért mondasz ilyeneket? Tudod nagyon jól, hogy nem vagy a terhemre és nem is fárasztasz. Mégis miért mondod ezt, Jesse? - Amióta beverte a fejét, a mosoly nem ült vissza ajkaimra és valahogy úgy érzem, nem is fog. Ez nem egy boldog jelenleg, most még nem az. És nem teljesen értem, mit is szeretne ebből kihozni. Zavaromban a mellettem lévő éjjeli szekrényen lévő tálcát - amit az előtt természetesen lelöktem - kezdem el rendezni, felállítgatni a gyógyszeres üvegcséket, de még pár szót hozzá kell fűznöm a beszélgetésünkhöz. - Elmondod, mi bánt?
Kissé elhúzom a számat - Nem-nem. Örülök, hogy itt vagy. Hogy te vagy itt - nyugtatom meg békésen miközben átsuhan egy halvány mosoly az arcomon. Nem is értem, hogy gondolhattam arra, hogy esetleg ő van itt, és nem Cathy, nem is hiszem, hogy járhattam volna jobban egyébként. Oké, talán, ha Pearl lenne itt és be tudná bizonyítani, hogy feleslegesen tartanak itt, viszont rá sem kimondottan jellemző az, hogy annyira állhatatos, ha jelen helyzetben erre kérném, szerintem ő is ragaszkodna hozzá, hogy itt maradjak, pech. - Te is tudod, hogy Doris körberöhögne, amiért itt kötöttem ki. - Nos igen, nem vagyok benne biztos, hogy sokkal boldogabbá tenne a húgom jelenléte, aki éppen nem tudom melyik modorát venné elő velem szemben, aztán pedig ülnénk itt nagy csöndben azt sem tudva, mit is mondjunk pontosan, és én nem szeretem a kínos csendeket. De ha azt nézem, van választási lehetőségem, mert éppenséggel lehet, hogy ezúttal újra megszidna, hogy mennyire vagyok szánalmas ezért, azért, Cathyért, ezt a témát pedig nem akarom taglalni, továbbra sem tudtam bebizonyítani, hogy amiről ő beszél, annak nincs alapja, vagy legalábbis nem akarja elfogadni. Vagy felhozhatnék egy róla szóló pletykát, hogy arra koncentráljunk, amiről vagy jobb, hogy ki sem derül, ha igaz, vagy megmagyarázná, hogy nem az. Egyikhez sincs túl nagy kedvem most, még akkor sem, ha kutyabajom, ettól még lehetek fáradt. És hé! Most kelltem, igazán nyűgös lennék most ehhez. Ahogy próbálom leplezni a zavarom egy gonosz viccel, beverem a fejem. Most komolyan? Ez karma, vagy ver a sors amiért mindenáron azt bizonygatom, hogy makkegészséges vagyok, és el akarja intézni, hogy mégis legyen valami bajom. Üzenném, hogy folyamodjon erőteljesebb módszerekhez! Vagy ha már itt tartunk, békén is hagyhatna - csak mondom. Tessék megint. Vagy még mindig. Ahelyett, hogy kinevetne, ő aggódik. Anyáskodik. Felettem, vagy felettem is, Lachlan is mesélt már erről. - Nyugi - csítítom egy újabb mosollyal. Aztán belevágok a nagymonológba. Elképedve hallgatom őt, pontosan úgy, ahogy feltételezem Catherine tette az előbb. Úgy tűnik elevenére nyúltam, viszont furcsa lenne, hogy ez a pesztrálásomban merülne ki, de lehet, hogy ez csak rám vonatkoztatva van így... vagy végső soron mindenkire. Persze Jesse, biztosan... Honnan szedsz te ekkora baromságokat? Olyan, mintha kifakadás lenne, viszont a szavai.... Ebben mi minősül annak? Kissé megtöri a mozdulattal az eddigi döbbenetemet, ám mégis szótlanul figyelem, ahogy rendet tesz a kis tálcán, és az fiolák és éteres üvegcsék újra a helyükre kerülnak, abba a rendbe, amit alaposan felkavart az érkezése, és ami még talán otthonosabbá is tette ezt a helyet. Mint egy gyerek, aki csendben tűri a korholást, mintha egyáltalán annak lehetne nevezni. - Semmi ilyesmi.... - rázom meg a fejem. - Én csak... Csak elgondolkoztam - nézek a vakító lámpafénybe, és hunyorogni kezdek. - Hogy hogy bírsz elviselni... De komolyan, rajtad kívül szerintem senkinek nem megy - egy pillanatra újra elhallgatok. - Ne aggódj ennyit, mindent túldramatizálsz, nem kell kétségbeesned, ha minimális szinten elkomolyodom - egyszerre szidom meg, kérem és próbálom megnyugtatni őt a megszokottá vált lágy mosoly kíséretében, Cathy-ről van szó, ez nem parancs, csak holmi kérés. - Oké, biztosan lesz, amikor ez majd okot ad rá, de ez nem az a pont - zárom le végül a témát ezzel. Például, mint az évzáró, vagy Pearl és a támadás.Még mindig nem mondtam el neki mi történt, pedig az eddig úgy tűnik sokkal rosszabb volt, mint a jelenlegi sérülésem, amivel marasztalnak, illetve az elméletemet sem fejtettem ki neki. Túl aggódós ahhoz, hogy ilyenekkel traktáljam, a végén még rémeket látna és be is gubózna egymagába, aztán utána győznénk előcsalni a zárkózottságából, nem tudom, hogy sülne el, de nem is akarom. Nagy levegőt veszek - És milyen volt a meccs? Összeraktad már fejben hogyan tudod majd kivitelezni az egyes manővereket, vagy már sunyiban, nélkülem ki is gyakoroltad őket? - kérdezem tőle újra mosolyt villantva az auror felvételinkre utalva, ahol elvileg repülésgyakorlatok is lesznek, amik nem tartozik feltétlenül Cathy erősségei közé.
A hozzászólást Jesse T. Edwards összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. 16 Jan. - 17:27-kor.
I solemnly swear
I am up to no good
Catherine Scamander
C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
Lili Reinhart
»
»Csüt. 10 Nov. - 18:41
Jesse & Cathy
Egy apró mosollyal nyugtázom zavarodottságomban, hogy igen, végül is örül nekem. Azért egy rövidke kis kuncogást is kivált belőlem mondandója, ami igazából hiányzott is már, mert mindig, minden esetben ilyennek mutatja magát. - Igen, Doris biztosan. Mostanában nagyon nagylány lett. Rá se lehet ismerni. - Felvont szemöldökkel pillantok a fiú felé. Hogy őszinte legyek, jó ideig valamiért nem is beszélgettem Dorisszal, de mostanság volt pár eset, amikor véletlenül összefutottunk és váltottunk pár szót. Mindig is úgy gondoltam rá, mintha a fogadott húgom lenne vagy... valami ahhoz hasonló, hiszen én csupa pasik között nőttem fel, nem volt kit édesgetni kiskoromban, pedig mindig is szerettem volna egy húgit. Valamit azért csak megjegyeztem a fiúktól is, és mára már őszintén nem bánom hogy velük voltam összezárva. Az aggodalmaskodásom igazán akkor látszik meg rajtam, amikor még mindennek tetejében a fejét is beveri. Mindig is ilyen voltam, de mondjuk szerencsére nem volt túl sok eset, amikor aggódni kellett volna pl Jesseért. A tesóim más eset. Itt mindig én voltam az, aki éjjel is rohant a gyengélkedőre, ha valami baj történt velük. Végül is csak bólintva visszaülök a helyemre és onnan hallgatom amit mond. - Nem is dramatizálok túl mindent! - Csattanok fel hirtelen szavai hallatán, kicsit nagyobbra is nyílnak szemeim, ahogy leginkább csak ezen szavait fogom fel. Ezt most kivételesen nem tudom, hogyan is szánta nekem, de azért próbálok nyugodtabban folytatni a mondandómat, még egy apró sóhajt is hozzáfűzök. - Egyszerűen csak aggódom érted, és féltelek ha valami történik... miért baj ez? Ha nagyon idegesít, akkor végül is megpróbálhatom kevésbé feltűnően is...- Azt nem mondom, hogy megígérem, hogy többé nem csinálom, mert nem tudnék erről leszokni. Kicsit elfintorodom és az ajtó felé bökök. - Nem mondod, hogy neked jó lenne itt egyedül..? - Tekintetem még mindig nem mosolygós. Csak komolyan pillantok rá, mert nem tudom megérteni azt, hogy ennyire rossz legyen neki, hogy törődöm vele. Persze ha erre megy ki a téma. Mert lehet, hogy csak félreértettem vagy ezt is túldramatizáltam. Ki tudja. A témaváltásnak igazából örülök, és miután a zavart pakolászást befejeztem, visszapillantok a fiúra. Kicsit nyugtatom tekintetem az övében -már ha ő is megtartja-, és aztán vállamat vonogatva, kicsit oldalas mosolyommal válaszolok. - Nem tudom, még nem nagyon tudtam rávenni magam arra, hogy egyedül bénázzak. Majd csak veled. Aztán ha megsérülök, akkor ki fog behozni a gyenguszra? - Ja és hát persze egy kicsit félek is ettől a résztől, mert muszáj és én meg elég gázos vagyok repüléstanból. Egy ideje már komolyabban nem repültem. Most majd be kell pótolni. - A meccs jó volt. Őszintén, szerintem mindig az év első meccse a legizgibb, mert ti mindig úgy túldramatizáljátok! - Élek az ő szavaival, kicsit meg is erősítve azt, miközben ide-oda lengetem fejemet, mosolyogva, és remélem érti, hogy most próbálom oldani a hangulatot ezzel a pici piszkálódással.
Hátraugrik a nyakam kissé, ahogy gyanakodva összehúzom a szemöldökeim az állítása hallatán. - Mire gondolsz? - teszem fel a kérdést. Most mondjam, hogy előre félek a választól? Úgy értem ismerem a húgomat. Ki ne ismerné, ha 16 évet töltött el mellette? De éppen elképzelésem sincs arról mit művelhetett, ami szemet szúrt Cathy-nek. Vagyis oké, attól függetlenül, hogy nem ő a legmerevebb egyed az emberi lények közt, az még nem jelenti azt, hogy nem tisztelettudó, ami sem Dorisról, sem rólam nem mondható el - kettőnk közül még rá a legkevésbé -, de kétlem, hogy ez újdonság lenne a számára, vagy hirtelen akkora port kavart volna ez az új ismeret... Szóval valami extravagánsabb hozta meg ezt az eredményt. Nyilván. Megdöbbenek azon, ahogy felcsattan a témán, ha valamit, akkor ez az, amit nem vártam volna tőle. Jó, ezt nem úgy értem, hogy sosem láttam még dühösnek, viszont ezúttal nem is volt célom, hogy felhergeljem - nem mintha máskor lett volna -, de az okát sem értem pontosan mitől gurult méregbe. Nők. Mindig is azt hajtogattuk Danny-vel, hogy útmutató kellene hozzájuk. Az utána következő magyarázkodásnak nem úgy tűnik, mintha látnánk bármi hasznát. Legalább van valami a világon, ami nem változik. Cathy és az aggódása, valahol ez megnyugtató. - Mint tavaly év végén? - kérdezem kicsit komolyabban. - Vagyis... - kapok észbe rögtön. - Ugyan, kutyabajom - akkor senki nem tompíthatott semmit, most legalább az esést tudták. Mondjuk esélyes, hogy annak a fenevadnak a találatát meg fogom érezni a továbbiakban, de úgy tűnik ma még megúszom, vagy belémtunkoltak valamit, amíg szunyáltam, és a okozza az egészet. Azért elmosolyodom és a fejemet kezdem ingatni, ahogy a saját feltűnéséről elmélkedik. - Cathy... Cathy, nyugodj meg! Kérlek! - csitítom halkan. Nem, utálom egyedül itt pocsékolni az időmet, de kerültem már be sok mindennel, túl fogom élni. Azt is túléltem, amikor nem segített rajtam senki, ez már meg se kottyan. Hihetetlen, hogy mindez azért történt, mert gondolkodni kezdtem. Újabb jel, hogy sose tegyem. Mindigis tudtam. - Nincs semmi baj - mondom ezt én, aki sosem tette, most elkezdte használni az agyát. Ha valamitől tartani kellene, akkor azok a sötét felhők felettünk, és nem az, hogy lesérülök egy kviddicsmeccsen, vagy azt hiszem eljött az én időm, beolajozhatom az agyam, és felthetek egy különös kérdést. Mindenesetre inkább utóbbiakról filozofáljunk, azokat legalább ki tudom ütni egy-két poénnal, a másikat már nem. - Szerintem felvonszolnád te magad, nem kell téged félteni - mosolyodom el pimaszul. Aha. És én ezt mennyire is gondoltam komolyan? Szerintem hanyatt homlok rohannék fel a gyengélkedőre a kezeim közt Cathy-vel, ha ez történne. És még én papolok arról, hogy túl sokat aggodalmaskodik... habáár... értem aztán tényleg nem érdemes. - Csak ketten lennénk, vagy társulna Theia is? - ékelem közbe a kérdést, ha már a legjobb barátnője maga a Hollóhát kviddicskapitánya, ő azonban mégis az én segítségemre támaszkodna. Az normális, hogy úgy érzem, hogy azt akarom ketten legyünk csupán? Ember, mi a franc bajod van neked? Oké, ezt az egészet tudjuk be annak, mint a múltkorit, hogy kezdem úgy kezelni őt, akár a tesóimat, vagy mint valami családtagomat. Igen, így nézve végülis tök logikus az egész, és nem tűnik úgy, mintha őrült lennék, még véletlenül sem vagyok az. - Tudod... A Mardekár-Griffendél mérkőzés védjegye a túldramatizálás - amikor kimondom a szót, csak akkor tűnik fel, hogy odaszúrta ezt a tűt, nesze nekem. - Hééé! Nem csipkelődünk - mondom gyermeki sértettséggel. Remélem azért ennyire nem bántottam meg ezzel az egésszel, hogy még ekkor is ezt szajkózza. - Nem tudod ki nyert? - teszek fel egy újabb égető kérdést, remélem tudja a választ, vagy megvárhatom, amíg még valaki bekerül, vagy bejön ide. Mert a lila foltokkal elbánok, történt már ilyen, nem egyszer, inkább az érdekel van-e valami értelme itt feküdnöm. - Mindegy. Valami uzsonnai, vagy esti mese a sajgó fejemnek? - kontrázok rá mindenre.
Nem vagyok az a típus, aki beárulja az embereket, de tisztában vagyok vele, hogy Jessenek tudnia kell Doris néhány lépéséről. - A múltkor megfogtam a folyosón, éjjel. - Ennyi, összesen. Ha többet mondok és Jesse ezt visszarivallja Doris felé, akkor biztosan rajtam csattan az ostor a végén. Azt pedig nem szeretném, hogy az a heves lányka haragudjon rám. Kiskorom óta ismerem, kicsit olyan mintha a húgom lenne, így szeretném is ezt megtartani a későbbiekben is. Anyáskodó típus vagyok. Ez az egyik legfőbb jellemzőm, amit szerintem sosem fogok kinőni. Persze, ez természetesen nagyon jó egy nőnél, de nem minden esetben. Például ha a barátairól van szó, lehet, hogy egy idő után kicsit besokallnak ettől. Én pedig egyszer tutira megbolondulok. Ebben a mai világban... ami most történik... remélem nem fogok tényleg belebolondulni az izgulásba, aggódásba mielőtt még aurornak állnék. Fú, talán tényleg kicsit le kellene szoknom erről. Végül is egy összehúzott szemöldök és néhány gyanús tekintet kíséretében sikerül megnyugodnom Jesse szavaira. Kifújom magam, lehet, hogy tényleg túlreagáltam? - Jól van. Bocsi... - Rázom meg kicsit a fejemet és kezemet a homlokomhoz emelem. Úgy tartom meg tenyeremen azt. Nem szeretnék visszagondolni a tavaly év végére, sem a többi problémára, amivel mostanság szembesülünk az újságokból, tanároktól. Valamiért úgy érzem, szerencsésebb lesz nekünk majd kinn a Roxfort falain kívül. Egy apró mosolyféle terül ki az arcomra, amikor Jesse megpróbál poénkodni kicsit. Most valahogy annyira nincs beszélőkém, előzőleg kiadtam magamból minden bajomat, bánatomat. De persze sikeresen tereltem el a témát kicsit más irányba is. - Szerintem csak ketten. Mármint, én nem akarom Theiat még ezzel is zargatni. Ugyan azt mondta év elején majd segít, de tudom, hogy sok dolga van... meg biztos te is ugyan olyan jól megtanítod nekem amit kell. - Kicsit szélesebb mosoly terült szét az arcomon a mondandóm végére. Végül is nem kviddicsezni akarok tanulni, hanem kicsit biztosabban repülni és hát Jesse is tud, nem is akár hogy, ha már bevették a csapatba. Ugye... Tekintetem meglágyul és így keresem tovább az övét. Kicsit megforgatom a szemem. - Nem is értem miért kell ennyire túldramatizálni. Ez csak egy játék! - Sokaknak nem csak ennyiben merül ki, tudom, de persze remélem Jesse nem fog ezen olyan túl komolyan besértődni... hiszen nagyon jól ismer már és a véleményemet is az ilyen haszontalan rivalizálós, dramatizálós akármikről is. Amikor megkérdi, tudom e ki nyert, kicsit értetlen képet vágok. - Öööö, nem. - Tömören és velősen. - Akkor már nem arra figyeltem, bocsi... de biztos megtudod nemsokára. Valakitől... valahogyan, csak ne izgulj. - Rándítom meg a vállamat. Amúgy én is szeretném tudni a végeredményt. Nem is tudom melyik csapat állt esélyesebben. Talán a Mardekár. Na mindegy. Kérdésére ismét csak megforgatom a szemem, de picit kénytelen vagyok felnevetni. - Mese? Mi vagy te, kisbaba, hogy mesélt kell mondani a szebb álmodért? De amúgy szívesen olvasnék fel nekem Bogar bárd meséiből, ha itt lenne a könyvem, de sajnos otthon hagytam. Szóval csak simán, mese nélkül foglak hagyni pihenni. - Össze vissza magyarázok. Nem is tudom, mit mondhattam volna erre a kérdésre. Úgyhogy inkább most már csak mosolygok rá, és ha szükséges, akkor lassan tényleg visszavonulok, hogy tudjon ő is pihenni, és mihamarabb elmúljon a sérülése.
Kezdőlap
