~Valamikor délután

A mai délutánomat a tanulásra szántam. A helyzet az, hogy nem vagyok olyan ember, aki elmarad a házidolgozataival. Igyekszem mindent időre - ha nem előbb - elkészíteni, de mos valahogy a Rúnatan fordítás kifogott rajtam. Ezt jelzi a körülményem is: egy bögre tejes kávé gőzölög a halom könyv mellett, amely előttem hever. Az egyik szótár neki van állítva a teás kancsónak, hogy könnyeben tudjam olvasni. Előttem természetesen a hatalmasan hosszú (nak tűnő) pergamen áll, penna, tinta - vettem egy új üveggel a múltkori baleset miatt - és igyekszem valami érthető nyelvezetté formálni a jobbra tőlem nyitott könyv lapjain álló rajzokat. Érdekel a Rúnatan, természetesen ezért vettem fel, de most valahogy nem fog az agyam. A nagyszüleim már egy hete nem jelentkeztek és nem sokra vagyok attól, hogy vonatra szálljak és hazautazzak, hogy megnézzem, jól vannak-a. Az persze eszembe sem jut, hogy a nagyanyám babusgatja picit a baglyot és nem engedi el hamar, hiszen "nagy utat tett meg szegényke". Hiába próbáltam már ezerszer elmagyarázni neki, hogy ezek a baglyok erre vannak kiképezve, ezt szokták meg és nem gond nekik, hogyha egy hosszú út után 1-2 nappal már visszaindulnak. A nagyanyám csak engem idegesít ezzel, és úgy tesz, mintha nem tudná... Morcosan lapozgatom a könyvemet, majd egy ügyetlen mozdulattal borul fel a kancsó, és csúszik ki a könyv, ami lepottyan az ölembe. És a tea pedig szép lassú, szivárgó patakban követi őt.
- A francba! - lököm hátra a padot és pattanok fel és egy szalvétáért nyúlok, valamit a könyvet igyekszem menteni. A könyvtárban nem biztos, hogy örülnének neki, ha teásan vinném vissza...

Viselet

A kancsónak döntött könyvek mindig balesetet okoznak. Ideje lenne már megtanulnom ezt, mert nem az első eset, ami velem történik, és nem is az első, amit másoknál láttam. De ez afféle bevett szokás a diákok körében, kényelmes és hasznos megoldás. Bár nem túl biztonságos, mint a mellékelt ábra mutatja. A tea lassan folydogál végig az asztalon, majd hirtelen el is tűnik. Döbbenten pislogok, majd meghallom és látom a mögöttem/mellettem álldogáló idősebb nőt pálcájával a kezében. A könyvre tesz megjegyzést, hát persze, hogy arra. Az azonban már száraz lapokkal biztonságban foglal helyet az asztal egyik távolabbi végében, a többi között.
- Igen, kár lenne. Köszönöm... - biccentek és kicsit elhúzom a számat. A ruhámért is kár lenne, de persze egy könyv mindenkit jobban érdekel...
A kérdésére kicsit meglepődök. Nem gondoltam volna, hogy bárki egyből felismeri a rúnákat, illetve a sok vaskos szakirodalmat és szótárt. A címük bár bőven lekopott a borítóról, max egynéhány kötetnek maradt még meg néhány fényes betűdarab. A derekuk pedig annyira nem látszik ebből a szögből. De talán a nő a pergament melletti nyitott könyvből szúrta ki a rúnákat. Az eszembe sem jut, hogy ő is érdeklődik a rúnák iránt (bizonyára sokkal jobban, mint én...).
- Hát, most egyelőre csak egy nehéz fordítással szenvedek, de igen, amúgy érdekel. Csak most valahogy nem megy a dolog. Vagy legalábbis lassabban, mint ahogy szokott... - húzom el kicsit csalódottan és fáradtan a számat, majd sóhajtok egyet és megcsóválom a fejem. Végigmérem a nőt, nem igazán tudom, hogy kicsoda, olyan tanárnak meg diáknak is tűnik, szóval... De bepróbálkozok a tegezéssel, nagyobb eséllyel idősebb diák, mint tanár.
- Kérsz egy.. hát teát már nem, de egy tejes kávét, vagy valamit? - kínálom a nőt és jelzem neki, örülnék most egy kis társaságnak, igazán maradhatna egy picit. Néhány már nem szükséges könyvet becsukogatok, és biztonságos helyre teszem magam mellé a padra, hogy a nő is elférjen. Az ő kezében is észreveszem a könyvet és mivel újonnan vásárolt példány, vélhetőleg tökéletesen látszik rajta a cím.
- Oh, te is szereted a rúnákat? - bökök fejemmel nem túl illedelmesen az új könyv felé és egy kíváncsi mosoly szalad keresztül az arcomon.
- Hannah vagyok, amúgy... - mutatkozom be, hiszen az illem így diktálja, majd hozzáteszem:
- Hollóhát, negyed év. - ezt pedig a Roxfortos illem diktálja, így hát ez sem maradhat el. Szép lassan helyet foglalok, és kíváncsian várom, hogy vajon itt marad-e velem a nő(/lány?), vagy félti a könyvét és inkább egy üres, bénáktól mentes asztalt keres magának.

Nem tudom miért, de valamiért bizalmat keltő a lány jelenléte, és örülök is a társaságának. Mostanában nem sűrűn keresek társaságot magamnak, általában inkább egyedül vagyok - mint ahogy most is voltam - , de néha jól esik az embernek egy ismeretlen ismerős, aki kicsit eltereli a figyelmét. Pláne, ha még a házijában is tud segíteni! Hasonló a véleményünk a rúntanról, így megmosolygom a lány megjegyzését és elgondolkodtat a dolog, hogy milyen lelkesen beszél róla. Habár csak pár mondatot mondott, mégis érzem rajta, hogy tényleg szereti ezt a tárgyat. Biztosan baromi ügyes belőle és sokat tanul... Már mielőtt felajánlja, felötlik bennem a kérdést/kérés, hogy majd segíthetne nekem a háziban, ha van kedve hozzá. Végül is kávézni jött, és a mellé jobb egy társaság - egy béna Hollóhátas, aki szenved a házijával - mint csak simán olvasni, nemde? Mikor közli, hogy kávézni jött, elmosolyodom, és elveszek egy tiszta bögrét a többi közül, majd a kisebb kancsót, amiben a finom illatú kávé gőzölög. Csodálatos kávét tudnak főzni a manók, én nem is értem... Tölteni kezdek, és szólok, hogy szóljon, ha elég. Majd tej, cukor és ami még kell, és hamarosan már Anne előtt is ott gőzölög egy kellemesen meleg kávé, amely újult erővel tölti majd fel a nap hátralévő részére. Mikor bemutatkozok, hamar kiderül, hogy miért is van nála rúnakönyv és miért is ismerte fel olyan hamar a dolgot.
- Tanuló vagy a tanársegéd mellett? És pont rúnatanból? Bakker! - nevetek fel vidáman. Nem is tudom, mikor éreztem ilyen kellemesen magam, és ez a meglepetés tényleg megkacagtat. Mikor felajánlja, hogy segít nekem, felsóhajtok.
- Oh, hát azt nagyon megköszönném. Ezzel a bekezdéssel van gondom, egyszerűen nem állnak össze a jelek, meg a szavak értelmes mondattá. Itt egy sárkány jel, ott meg egy asztal... Mi köze a kettőnek egymáshoz? - nyögök fel és kettőnk közé tolom a könyvben lévő fejezetet, amit le kellene fordítani. Egy régi sárkányos néptörténet, amely azt meséli el, hogyan vakított meg egy sárkány tüze egy boszorkányt, és az hogyan próbált meg bosszút állni a lényen. Persze fogalmam sincs róla, hogy az a bizonyos jel nem asztalt jelent, hanem valami egészen mást. De hát ezek a rúnák olyan egyformák!

Valóban furcsa véletlen, hogy pont ezzel a lánnyal sikerült összefutnom. És még csak nem is "sima diák", hanem már felsőbb éves tanuló. Vélhetőleg ő is tanár lesz, vagy valami komolyabb dolog miatt kezdett el a rúnatannal foglalkozni, így csak az előnyömre válhat, ha vele tanulok - vagy tőle. Hálás vagyok, hogy felajánlja a segítségét, mert úgy gondolom, hogyha egyedül akarnám lefordítani ezt a részt, lehet, hogy itt ülnék este 10ig is. És a helyzet az, hogy ez alatt a pár perc alatt eszembe sem jutottak a nagyszüleim, ami miatt kicsit szégyellhetném magam, de jelen helyzetben azt hiszem jobb, hogyha az aggodalom nem palástolja el az agyamat, és akkor kicsit jobban tudok koncentrálni a tananyagra.
- Hát igen, nem sokan járunk az órára. És van, aki végig alussza az egészet... - húzom el a számat. Hát persze, hogy egy pofátlan Mardekárosról van szó. Már csak ezért is szúrja a szememet a dolog. Hogyha más házból való lenne, lehet észre sem vettem volna. De a zöld talár annyira virít...
Lassan kettőnk közé tolom az anyagot, a lefordítandó fejezetet és az eddig összetákolt mesémet, és igyekszem rámutatni a problémámra, hogy hogy is jön össze a két szó egy mondatban. Mikor Anne közli, hogy figyeljek a részletekre, kicsit babán bámulok a jelekre és mintha kicsit össze is mosódnának. A részletekre? Egy rúnában csak részlet van! Végigrajzolom a pennámmal a rúna jelet, igyekezve nem kihagyni egy részletet sem. Egyszer, kétszer, majd...
- Ó! Itt van egy plusz kis pöcök! - szólalok meg hirtelen, majd kicsit bocsánatkérően nézek a lányra. Pöcök? Bakker, egy rúnatanár előtt hogy lehet ilyen baromságot mondani? Elpirulva kapkodok a szótárban és rájövök, hogy nem asztalról van szó, hanem szemről. Hát, pech...
- Tehát szem. Így már kezd értelmesebb lenni a dolog... - kúszik egy apró lágy mosoly a szám szegletére. Talán egy ismeretlen ismerős kellett az ihlethez és ahhoz, hogy tudjak dolgozni?
- Nektek is le kellet fordítani ezt a szöveget? - nézek titokzatosan a lányra. Tudni szeretném, hogy ő ismeri-e a történetet...

Való igaz, hogy a rúnatan nem a legérdekesebb és legizgalmasabb tantárgy. Már akinek, persze. Eleinte én is csak azért vettem fel, mert halvány fogalmam nem volt róla, hogy mit is takar a tárgy, és hogy mit is lehet itt megtanulni. Azóta néha kicsit megbánom a dolgot (mint mikor elkezdtem a fordítást) és néha hálás vagyok, hogy felvettem a tárgyat (mint most, Anne lelkesedését hallgatván). Valóban megvan a maga szépsége, hogyha az ember éppen ráér és kedvet érez az ilyen aprócska különbségek kibogarászásához.
- Azért remélem, hogy az év végére már az ilyen alap jeleket tudni fogjuk... - húzom el kicsit a számat, de a csillogás a szememben nem szűnik. Tényleg örülök Anne-nek, hogy éppen itt és most futottunk össze és ismerkedtünk meg egymással. Úgy látom, hogy ő is élvezi kicsit ezt a kis tanárkodás dolgot, hiszen végtére is arra készül, nemde? Persze ezt nem tudhatom biztosan, de órákat majd gondolom, hogy kell tartania, talán majd nekem is. Érdekes lesz... Rákérdezek, hogy ismeri-e a történetet, és mikor közli, hogy gyakran változtatják a történeteket, elkerekedik a szemem.
- Tényleg? Én pedig pont azt hallottam, hogy megvannak az alap történetek, amiken a legegyszerűbb megtanulni a rúnákat. De gondolom akkor van pár alap szöveg, meg van néhány gyakorlásra érdemes, változatos szöveg is. Hosszú lesz ez az év... - sóhajtok, majd elnevetem magam és megcsóválom a fejem. Lekörmölöm a kész mondatot, ami most már értelmesebb, mint a sárkány és az asztal esete volt még néhány órával ezelőtt. Végigfuttatom a szemet a következő sorokon, majd elmosolyodom, amikor már felismerek néhány rúnát.
- Ez a sárkány. Ez a szem. Ez az élet. Az pedig a ház. A gyógyítás. És a lélek. - mutogatom sorban a jeleket, amik most egy soron belül immár ismerősen köszönnek vissza. Hamar sikerül összeraknom a mondatot, csupán egy jelnek nem tudom a jelentését, így a szótár után nyúlok és lapozgatni kezdem, hogy a megfelelő részhez érjek. Közben persze Anne-re is figyelek és megcsóválom a fejem.
- Vannak jó fej tanárok, akik csak néhány centi házit adnak így a szünet előtt. Azt hiszem mindenki tartogat egy jó nagy adag házit az ünnepekre, úgyhogy most előtte annyira nem hajtanak minket. - húzom el undorodva a számat. Már sejtem, hogy mi fog rám várni az ünnepek alatt, de december 28.-ig nem vagyok hajlandó egy könyvhöz sem hozzáérni.
- Hol laksz az iskolán kívül? Otthon ünnepled a karácsonyt, vagy itt maradsz a suliban? - teszek fel egy talán kicsit túl személyes kérdést, és kicsit el is pirulok.
- Már ha publikus, persze... - teszem hozzá kicsit bocsánatkérően.

- Hát igen, végül is az annyira nem rossz, csak időm nem nagyon van bámulgatni a jeleket. Többnyire csak az órán foglalkozok vele, meg azt a néhány órát, amit a házikészítéssel töltöm. Csak úgy nem olvasgatok rúnás könyveket... - mosolyodom el és vetek egy pillant a lány előtt fekvő könyvre. Ő bizonyára könnyed olvasmányként vette meg magának, hogy elüsse az unalmas perceit. Talán most is azt csinálná, ha én nem lennék itt.
- Sajnos általában a házi és az órák között elfelejtek néhány jelet, aztán néha úgy érzem magam - meg szerintem a tanár is - mintha meg sem csináltam volna a házikat. Pedig meg szoktam többnyire mindegyiket. - jelentem ki határozottan. Valóban megcsinálom a legtöbb házit, gyakorlok is annyit, amennyit elvárnak a tanárokat. Ha valami érdekel, akkor talán kicsit többet is, ha nincs más dolgom. Mostanság nem nagyon járok társaságba, így jut idő mindenre...
- Lehet, hogy akkor azért vannak eltérő vélemények a tanítási módszerekről. Gondolom téged nem ő tanított. Illetve... Itt végeztél egyáltalán a Roxfortban? - teszek fel egy nagyon alapvető kérdést, ami eddig még eszembe sem jutott. Lehet, hogy már említette, csak nem figyeltem éppen, minden esetre azért nem mindegy, hogy ki hol végez. Szerintem. Én hálás vagyok és büszke, hogy felvettek a Roxfortba. Bár talán pont a népszerűsége miatt jár ide mindenki (még azok is, akiknek nem kellene) és ezért van kitéve olyan veszélyeknek, ami tavaly az évzárón is történt. Beleborzongok a gondolatba és igyekszem elhessegetni a fejemből a rémes emlékeket, mielőtt még néhány könnycsepp utat tör magának... Gyorsan a szövegre koncentrálok, és hamarosan már egy újabb értelmes mondat kerül a pergamenre, szépen összerakva a dolgokat. A keresett szó pedig ott csücsül szótár megfelelő részén: vak.
-A vak szem... Ó! Kezd érdekes lenni a történet. - szólalok meg halkan, miközben leírom a lefordított teljes egész mondatot. Nem is figyelve rá mit, rákérdezek, hogy Anne hol fog karácsonyozni. Utána tudatosul bennem, hogy nem egy haveromról, vagy diáktársamról van szó, hanem egy tanár tanoncról, így valahogy még mindig igyekszem tartani a távolságot. Talán több mint 5-6 (vagy 10...) év van közöttünk, ki tudja. A választ azonban megkapom és habár kiderül, hogy van egy háza Godric's Hollowban, mégis a kastélyban marad az ünnepekre. Ezen kicsit elcsodálkozom, bár hallottam már diákot, aki áradozott a roxforti karácsonyról. Szűk körben ülnek asztalhoz, és Dumbledore is részt vesz a vacsorán, valamint mindenki kap valami kis apróságot. Biztosan érdekes és izgalmas lehet, de én inkább a nagyszüleimmel töltöm majd a karácsonyt. Legalábbis addig is együtt vagyunk és nem történhet semmi baj. A gondolatra ismét gombóc nő a torkomban, így igyekszem ismét más felé terelni a gondolataim folyását.
- Legalább ismerkedhetsz kicsit a tanárokkal. Úgy hallottam, hogy ilyenkor igen családias szokott lenni a légkör, és Dumbledore is a diákokkal vacsorázik. - jelentem ezt ki úgy, mintha ez valami nagyon különleges megtiszteltetés lenne.
- De igen, én hazautazok, a nagyszüleimmel töltöm a karácsonyt. A szüleim már nem élnek... - teszem hozzá szinte motyogva az utolsó mondatot és nem is tudom, hogy miért és hogyan csúsznak ki a számon a szavak. Néha annyira vágyok egy bensőséges beszélgetésre, hogy valaki tényleg, úgy komolyan megkérdezze, hogy érzem magam. Ez a nő valamiért nagyon bizalomgerjesztő, és talán ennek a hatására csúsznak ki önkéntelenül a számon a szavakat. Végül megcsóválom a fejemet és sóhajtok egyet, majd mosolyogva nézek fel a lányra.
- Nem hiszem, hogy elmegyek idén. Amióta itt vagyok, mindig elmentem hol fiúval, hol csak a barátnőimmel. Idén valahogy... Nem igazán van kedvem emberek között lenni. - vallom meg őszintén a dolgot és észre sem veszem, hogy a pergamen egyik szélére rajzolgatok aprócska karácsonyfákat.

- Uh, hát azért az kemény. Ennyire sajnos még nem vagyok lelkes. De kérdezd meg majd a vizsgák előtt, hátha akkor már perfekt leszek. Lehet nekem is lesznek majd ilyen jelek a plafonomon. Ötletnek nem rossz végül is. - nevetek együtt a lánnyal, bár nem nagyon tudom elképzelni, hogy ilyesmit csináljak. Rákérdezek végül, hogy Anne itt végezett-e, hiszen ez nem volt számomra egyértelmű. Végül kiderül, hogy igen, csak akkor még számos tanár más volt. 7 éve. Hú, hát igen, az elég sok idő. Gyors fejszámolást végzek, és így rájövök, hogy igen, pontosan 10 évvel idősebb ez a lány nálam. Bakker!
- És volt olyan tanár, akit nagyon szerettél, de már nem tanít itt? Amúgy szerintem nagyon sok tanár a nyugdíjig itt marad a Roxfortban. Én büszke és hálás vagyok, hogy ide járhatok, itt tanítani szerintem még nagyobb dicsőség lehet... - osztom meg az előbbi gondolatomat a lánnyal. Nem igazán tudom elképzelni, hogy valaki máshol kapjon tanári állást és itt hagyja a Roxfortot. Egy izgalmasabb, jobban fizető állásért igen, de hogy valaki máshol tanítson... Persze lehet csak én tartom túl nagynak az iskolát. Közben persze csinálgatom a fordítást, megnézek egy-egy szót a szótárban, amit le is jegyzetelek, végül a szavakból igyekszem értelmes mondatokat összerakni. Igazából már csak pár értelmetlenebb mondat maradt hátra, de jól jött Anne segítsége, hogy figyeljek a részletekre.
- Aha, ezt is egy kis plusz vonal miatt máshogy fordítottam... - húzok át lendületesen egy szót és írom helyére az immár passzolót. Szóba kerül a karácsony téma is, hiszen itt van már a nyakunkon ("pedig a szívünkben kellene lennie"), és kiderül, hogy habár a lánynak van háza, mégis a kastélyban tölti az ünnepeket. Elmesélem, hogy ezidáig mit hallottam az itt létről és nagy dologként említem meg, hogy Dumbledore is a diákokkal szokott vacsorázni. Én azonban inkább vágyok haza a nagyszüleimhez. A félig elmotyogott mondatra csak egy együtt érző pillantást és szót kapok, ami tökéletesen elég. Egy halk köszönöm, és máris másra terelődik a téma, aminek nagyon örülök. Nem biztos, hogy lenne erőm elmesélni, hogy mi történt. Nem sok ember tudja, és azok sem nagyon adták még tovább... De meg kell tanulnom együtt élni a múlttal és ez az, ami még ilyen rövid idő távlatból nem megy. Még nem...
- Hát igen, lehet. Ha valaki elhív akkor lehet, hogy benézek. Te mész valakivel? Vagy... Mióta vagy itt? Ismersz egyáltalán embereket már? Mert gondolom a te korosztályodból, meg a régi ismerőseidből nem nagyon maradt már itt senki. - nézek megértően a lányra. Nem tudom, hogy esetleg nekik is van évfolyamuk, vagy csak néhány tanuló jöhet ide gyakorlatra? Sajnos fogalmam nincs, hogy működik, úgyhogy nem hülye kérdés részemről.
- Régebben sokat jártam el a barátaimmal sétálgatni, vagy éppen szórakozni, le a faluba. Gyakran rendeztünk gyakorlati versenyeket a kh-ban. Meg szeretek rajzolni és írni. Verseket többnyire. De mostanában inkább a tanulásra koncentrálok... - mesélek egy kicsit, és habár megjelenik egy halovány, lágy mosoly az arcomon, ahogy a "régi" barátaimra gondolok, a régi hobbikra és szórakozásokra. De annyira elhalványult a jó kedv az emlékekből, hogy néha én is megijedek, mennyire nem érdekelnek már ezek a dolgok és milyen hirtelen megkomolyodtam és felnőttem.

- Mindenki máshogy tanul. Vizsgaidőszakban mindig megnőnek a folyosón motyorászó emberkék. - vigyorodom el szélesen, mert valóban a kastélyban ez igen napi szintű jelenség év végén, hogy minden sarokban a folyosókon magoló diákokat látsz, akik néha hangosan motyognak a könyvük felett - vagy éppen a könyvük nélkül.
- Én általában mindig mindent többször leírok, úgy beleragad a tollamba a tanagyag... - vigyorodom el titokzatosan. Való igaz, hogy általában ugyan azzal a tollal megyek vizsgázni, mint amivel előtte jegyzeteltem, úgyhogy ez valami pszichés dolog lehet nálam. Persze a gyakorlati dolgoknál a pálcám jobban a hasznomra van. Most is ott pihen az asztalon, az egyik könyv borítójába csúsztatva. Már el is felejtettem, hogy itt van, bár tavaly óta mindenhova magammal hordom. Bár nem bízom annyira az iskolában és a védelmében, mint tavaly...
- Kedvelem az olyan tanárokat, akik szeretik a munkájukat. A tanárkodás nem is munka, inkább hivatás kellene, hogy legyen... - fejtem ki a véleményemet komolyan. Vannak olyan tanárok, akik csak azért vállalták el ezt a munkát, hogy legyen fizetésük és állásuk. De van, aki tiszta szívből tanít és az olyan tanárokat mindig is kedveltem.
- Remélem neked sem fognak túl hamar az agyadra menni az idióta kölykök... - nevetem el magam. Szerintem sok tanár abba un bele, hogy mindig az idióta gyerekeket kell hallgatnia és fegyelmeznie.
Szóba kerülnek az ünnepek, hogy ki hol tölti a karácsonyt, és a bál is. Idén még nem gondolkoztam ezen, nem sok kedvem van elmenni, és emberek között lenni. De persze lehet, hogy valaki meghív, vagy éppen idén is számíthatok a barátnőimre. Bár sajnos ahogy én, úgy ők is tartják a két lépés távolságot, úgyhogy lehet, hogy most kimaradok a kvartettből, és csak hárman mennek - nélkülem. Ahogy Anne beszél a bálról és az agyamba is beköltözik a gondolat, egyre inkább érzem, hogy talán butaság lenne kihagyni az év lenívósabb eseményét. (Persze, kinek mi. Valaki a Halloweeni lakomát élvezi a legjobban...)
- Hát azért karácsonyit hátha megismersz még valakit, akivel eltudsz menni. - biztatom a lányt. Csinos, kedves nőnek tűnik, talán még hím nemű is lesz az illető, akivel összeismerkedik és elkíséri őt a bálba. A hobbik is szóba kerülnek, és elmondok néhány dolgot, amiket régen csináltam. Régen. Tavaly. Manapság már nem hoz lázba, hogy lemenjünk egy forrócsokira a faluba, hogy hosszú társalgásba kezdjek egy-egy szimpatikus emberrel, és nem izgat, hogyha szép a táj, nem fogom lerajzolni, vagy verset írni róla. Sajnos ahogy egyre depressziósabb vagyok, úgy egyre inkább tűnnek el mellőlem az emberek, akiket csak a vidámságom és a jó kedvem tartott ott. Sajnálatos dolog ez, de mindig azzal vigasztalom magam, hogy az ilyen barátokat jobb is elveszíteni. Akik csak akkor vannak melletted, ha jól érzik magukat veled. Tudom, hogy változtatnom kellene a hozzá állásomon, és az újonnan kialakult viselkedésemen, de egyelőre még nem megy. Még nem tudtam feldolgozni a nyáron történteket, és egyszerűen nem tudok csak úgy átlépni a szüleim holtteste felett, akiknek indokolatlanul kellett meghalniuk. Kicsit felhúzom magam, a kezem ökölbe szorul a füzetlapon, és erőteljesen teszek pontot a szöveg végére.
- Pompás. Azt hiszem kész... - sóhajtok egyet, és igyekszem lenyugodni, bár a szótárt is elég erőteljesen csukom be.
- Ha nem haragszol, elköszönök, mert még gyakorolni szeretnék ÁTV-re. - húzom el a számat, és bocsánatkérően nézek a lányra. Örültem a társalgásak és az új ismerettségnek, de sajnos eléggé elment délután, már sötétbe burkolódzik a kinti táj is.
- Nagyon szépen köszönöm a segítséget, és lehet, hogyha úgy alakul, még megkeresnélek a tárggyal kapcsolatban... - nézek a lányra kérdőn, hogy nem zavarná-e a dolog. Összeszedelődzködöm, majd megköszönöm a társalgást és még egyszer a segítséget majd ott hagyom, súlyos, vaskos könyvekkel teli táskámat a vállamra lökve hagyom el a Nagytermet.