Figyelem ahogy a teste ívbe feszül a Cruciatus átok hatására, szája néma sikolyra nyílik – de mivel előzetesen elvettem tőle a hangját, így nem hallja senki. A Nagyúr azt kérte büntessem meg, mivel elengedett egy muglit aki az életéért könyörgött neki. Elengedte, mivel szerette? Fogalmam sincs, a részleteket nem tudom – bár igazából annyira nem is érdekel. Az egyetlen dolog, ami most izgatja a fantáziámat, hogy miért nem lelem végtelen örömömet abban, hogy szenvedni látom. Teljesen érzelemmentesen pillantok le rá, ahogy a teste megnyugszik miközben a pálcám elrakom és leguggolok hozzá. Megragadom a verejtéktől összetapadt haját a tarkójánál fogva és hátrahúzom a fejét.
- Még nem fejeztük be, de most hagyom, hogy egy kicsit pihenj. Dolgom van – hideg tekintetem egy pillanatra összeforr az övéével és valami belenyugvás féleséget látok megcsillanni a barna szemekben. Ezek szerint már elfogadta a halált, pedig ha tudná, hogy Marcell most épp azt a mugli nőt keresi gőzerőkkel, akit ő futni hagyott. Ha tudná, hogy valószínűleg holnap majd itt a szeme előtt fogják megkínozni a nőt. Akkor nem lenne nyugodt.

Itt állok kicsiny templom előtt és egyszerűen valahogy nem akarja a lábam, hogy elinduljak. Egyik kezem zsebre dugva, a másik pedig épp lepöcköli a parazsat a cigaretta végéről. Két lépéssel közelebb megyek, hogy belássak a nyitott ajtón. Rögtön kiszúrom a rengeteg bárány között a szőke fürtöket.
Fogalmam sincs, hogy most hányadán állunk. A Roxfort megtámadása óta nem igazán beszéltünk, nem kerestem, Ő se tette. Úgy gondoltam időre van szüksége, hogy megeméssze a látottakat, hogy a leendő férje egy halálfaló aki örömét leli abban, ha másokat tönkretehet. Igazából annyira nem is hazudtam neki, amikor azt mondtam, hogy külföldi kapcsolatokat ápolok a minisztériumnak. Tényleg azt teszem, csak kissé speciálisabban végzem a munkám.
Nem akarok bemenni, nem akarom meghallgatni a misét, egyetlen ájtatos szót sem akarok hallani. Képmutatásnak tartom az egészet, a tudatlan nép butításának, reményt adnak és aztán nem történik semmi. Az imák süket fülekre találnak, választ pedig nem kapsz. Azt még a halálfalókat tartják kegyetlenek, röhej. Az egyetlen oka annak, hogy itt vagyok az Celestine és mert olyan szépen kérte, hogy találkozzak a pappal aki majd összead minket és nem árt ha vetek egy pillantást a templomra mielőtt kimondanám a boldogító igent.
Le sem veszem a szemem róla miközben ő lehajtja a fejét motyog valamit, csak figyelem ahogy feláll és körbenéz amikor véget ér a mise. Az ajtóban állok a félfának támaszkodva és megvető pillantással nézek le a mellettem elhaladó emberekre, akik épp kifele igyekeznek a templomból. Csak akkor mozdulok meg amikor már alig akad egy-két varázsló a padok között. Zsebre dugott kézzel haladok előre közben szemügyre veszem az épületet és kellemesen meglepődöm, hogy nem azzal a csicsás, katolikus szemfényvesztéssel találom szembe magam, mint amire számítottam.
- Khm – halkan megköszörülöm a torkom ahogy a lányhoz érek – Szép hely. Egyszerű de szép, remek választás – bólintok egyet és igyekszem elkapni a tekintetét, hogy kiolvashassam belőle vajon hányadán állunk, hol tart most éppenséggel a kapcsolatunk.

Az ember azt gondolná, hogy amikor már majdnem eléri a harmincadik életévét és oylan sok nőt hagyott már maga mögött, mint szerény személyem, akkor egy tizenhét éves hölgynek való megfelelés nem okoz semmilyen gyomorgörcsöt vagy izgalmat. Azt hiszem ebből látszik, hogy bár testileg már régen felnőttem mégis maradt a lelkemnek egy olyan része, ami megragadt egy tizenhárom éves fiú szintjén. Elképzelhető, hogy nem ártott volna nekem egy rendes apa karaktert az életembe aki megtanítja hogyan bánjak a nőkkel, amikor éppen valami fontos dologról van szó. Szívem szerint ezt az egész templomos hercehurcát is elviccelném valahogy, azonban a szőkeség arcát látva gyorsan el is vetem az ötletet.
Sikerül kicsikarnom magamból egy elismerő megjegyzést, ami a templomot illeti. Kezdésnek annyira nem is rossz, főleg akkor ha nemrég tudta meg a menyasszonyod, hogy az a munkád, hogy a világ leggonoszabb varázslójának a kívánságait teljesíted és ártatlanokat ölsz. Na hát még ha tudná, hogy a munkám a hobbim, akkor biztosan elásnám magam nála nem is egy, hanem talán több száz életre.
- Nem is volt kérdéses – hanyagul megvonom a vállam, elszakítom a pillantásom az arcáról és az egyik freskót kezdem el tanulmányozni, mintha a világ legérdekesebb dolgával találnám magam szemben. Nem jönnek a szavak olyan könnyen, mint ahogy azt gondoltam. A tervem úgy nézett ki, hogy addig nem hozom szóba az egész történteket amíg nem Ő rá nem kérdez valamire. Ezt pedig igyekszem elkerülni azzal, hogy random kérdéseket fogok feltenni az esküvőről, azt hiszem az a tökéletes téma arra, hogy egy nő figyelmét eltereljük a fontos dolgokról, ha a közelgő házasságáról kezdünk érdeklődni.
- Anyád megint átment hárpiába? – halványan elmosolyodom – Képzelem mennyire ki van akadva, hogy nem azokat a nézeteket vallod az esküvőn, mint amit elvár tőled – megcsóválom a fejem és olyan érzésem lesz, mintha az a fal ami eddig köztünk volt kicsit omladozni kezdene. Nem gondoltam volna, hogy valaha is hálás leszek a leendő anyósomnak, de talán most Ő a tökéletes téma arra, hogy kicsit felolvasszuk ezt a fagyott hangulatot köztünk. Ami ugyan nem oldja meg a problémánkat, de átmenetileg legalább elviselhetővé teszi az együttlétet.
Természetesen nem így történik. Nők. Az egyik pillanatban még biztos vagyok abban, hogy sikeresen elvontam Celestine figyelmét a tényről, hogy halálfaló vagyok és nem osztottam meg vele az első alkalommal. A következőben pedig már közli, hogy úgy általánosságban nem érzi jól magát aminek hatására már látom is a viharfelhőket közeledni és valami fagyos érzés mászik fel a gerincemen. Nem is tudom, amikor meg kell ölni egy aurort vagy csak szimplán harci helyzetbe kerülök akkor nem szoktam ennyire ideges lenni.
Könyörgöm csak ne tedd fel a kérdést. Hűvösen pislantok a lányra, ami egészen nagy dolog a belső állapotomat figyelembe véve ő meg felteszi a kérdést, mert miért is ne tenné. Hogyan is gondolhattam, hogy nem fogja rögtön megszorongatni a tökeimet – még ha csak képletesen is – amint alkalma lesz rá.
- Pontosan ezért – mutatok rá vádlón, amikor azokkal a kétségbeesett hatalmas szemekkel pislog rám – Mert nem akartam ilyen tekintetet látni már az elején – szeretném megölelni, hogy érezze rá nem jelentek veszélyt, igenis vissza tudom fogni magam a kedvéért de nem érzem még illendőnek.
- Annyira lelkes voltál az esküvő miatt meg, hogy meglátogass a birtokon nem akartalak letaglózni azzal, hogy hé ne haragudj, egyébként embereket ölök – keserűen felnevetek – Meg egyébként kis min változtatott volna, ha hamarabb tudod meg? – magam is meglepődök, hogy milyen hevesen gesztikulálok miközben csak kérdezgetem. Azt hiszem ez az első vitánk, milyen szép - Nem tudsz megváltoztatni, nem fogok a kedvedért felhagyni vele mert egyébként pontosan ez kell ahhoz, hogy neked egy hajad szála se görbüljön.

- Azt hiszem ez még mindig jobb annál, ha folyamatosan beszólogatna és megjegyzéseket tenne a döntéseidre – szórakozottan húzom végig az ujjam az egyik fafaragáson – Ha gondolod szívesen szerzek valakit, aki segít neked az egész szervezősdiben – egy halovány mosolyt engedek meg magamnak miközben a tekintetem elszakítom a freskótól és Cece arcát kezdem tanulmányozni. Mintha egy picit fogyott volna – de lehet csak én látom rosszul, bár azt mondják egészen sok stresszel jár egy esküvő és amellett, hogy az egész az ő nyakába szakadt még most én is rátettem egy lapáttal, amikor „lebuktam” a Roxfortban.
Hogy gondoltam-e rá, hogy elmondjam neki az első alkalommal? Nem. Azért nem, mert nem gondoltam volna, hogy valaha is érdekelni fog a véleménye. Mindig is úgy képzeltem el az egész házasság dolgot, hogy lesz egy nőm aki mindig otthon lesz a házamban, akivel meg kell, hogy osszak dolgokat és őt kell vinnem a különböző eseményekre, amit a Minisztérium szervez. Nem szándékoztam semmilyen érzelmi köteléket kialakítani a leendő nejemmel, csak kötelességként tekintettem rá.
- Ácsi – felemelem a mutatóujjam, hogy jelezzem szólnék mielőtt még jobban lehordja a fejemet – Nem hazudtam, csak nem mondtam el a teljes igazságot. A kettő teljesen más – oldalra pillantok ahol a templom ajtajában egy középkorú pár állt meg miközben igyekeznek úgy tenni, mintha nagyon keresnének valamit a nő táskájában holott egészen nyilvánvaló, hogy csak szeretnék kihallgatni a beszélgetést és otthon majd jót csámcsogni rajta.
Sóhajtva ragadom meg Cecet a könyökénél fogva, hogy egy kicsit odébb húzhassam ahol egy oszlop biztonságos takarásában folytathassuk a beszédünket. Reménykedem benne, hogy nem szándékozik túlságosan mélyre ásni az egész halálfaló dologban és elég felnőtt lesz ahhoz, hogy higgadtan tudja kezelni a helyzetet.
- Azért is – higgadtan ejtem ki a szavakat, nem akarom egy újabb hazugsággal rontani az amúgy is kétes helyzetemet – Ez a dolgom, Celestine. Kiiktatom azokat az embereket, akik veszélyt jelentenek a Nagyúr tervére. Ilyen egyszerű az egész – vállat vonok – Engem erre neveltek, soha még csak meg sem fordult a fejemben, hogy letérjek arról az útról amit apám kitűzött nekem. Nem azért, mert nem mertem. Csak így volt kényelmes – magam is meglepődöm az őszinteségemen, talán még magamnak sem vallottam be soha. Kényelmesebb volt fejet hajtani az apai akarat előtt és folytatni azt, amit ő elkezdett.
- Mi az, hogy ilyen fajta védelemre nincs szükséged? - egy pillanatra lehunyom a szemem és igyekszem uralkodni a remegésen, ami végighalad a testemen. A kezem ökölbe szorul majd hosszan fújom ki a levegőt – Nézz rám, Celestine! - parancsolom, nem kérlelem – Megköszönném, ha kifejtenéd, hogy mégis mit gondolsz milyen védelem kell neked – kérdőn pillantok rá, közelebb lépek hozzá és talán a kelleténél kicsit erőszakosabban nyúlok az álla alá, hogy a szemébe nézhessek, esélyt sem adva neki a menekülésre.
- Hallgatlak, bár tudod azt hittem, hogy te kicsit más vagy, mint a többi korodbeli lány. Felfogod, hogy az élet bizony nem arról szól, hogy minden úgy alakul, ahogy azt eltervezed – megcsóválom a fejem, kisimítok egy szőke tincset az arcából – Nagyon remélem, hogy ezt nem gondolod komolyan és vagy olyan okos, hogy nem állsz az utamba, ha éppenséggel egy olyan varázslót vagy boszorkányt kell ártalmatlanná tennem, aki már belopta magát a szívedbe – nyelek egy nagyot mielőtt folytatnám – Nem értem miért lázadsz. Jó életed lesz, mindened meglesz amit csak akarsz és azon sem kell aggódnod, hogy veszélyben lennél ha a háború tényleg kitör – a tekintetem az ajkaira téved egy másodperc erejéig, de nem engedek a csábításnak, mert valószínűleg csak rontanék a helyzetemen – Azt ajánlom Celestine, hogy szépen lassan kezd el elfelejteni azokat az embereket, akik potenciális áldozatai lehetnek a Nagyúr tervének. Sokkal könnyebb lesz, ha kevesebb emberhez kötődsz – szavaimat suttogóra fogom és direkt nem válaszolok konkrétan arra a kérdésére, hogy mi fog történni ha Ő is az utamba áll. A probléma az, hogy évekkel ezelőtt hidegen rávágtam volna, hogy akkor Ő is követné a barátját. Most azonban valahogy nem jön a nyelvemre a válasz, amin egy picikét én is meghökkenek, de ezt neki nem kell tudnia.
- Jelen pillanatban nem hiszem, hogy bárki is nagyobb biztonságban lenne nálad -

Nem vagyok egészen biztos abban, hogy egy templom a legmegfelelőbb helyszíne annak, hogy megvitassa az ember a leendő feleségével az életük azon árnyoldalait, ahol a férfi történetesen azért kapja a pénzt, hogy embereket fenyegessen meg illetve ha a helyzet megkívánja akkor tegye el őket láb alól. Még szerencse, hogy hatalmas ívben leszarom, hogy mit illik és mit nem illik tenni egy templomban. Az azonban már kezd kicsit idegesíteni, hogy Celestine nem hajlandó szót érteni és elfogadni, hogy márpedig a férje egy halálfaló. Nem így képzeltem a házasság dolgot, amikor beleegyeztem Wilkes ötletébe, hogy vegyem el a lányát – mert azzal annyira jól járna mindkét család – akkor úgy gondoltam Celestine majd kezesbárány lesz. Hiszen mindig olyan jól nevelten üldögélt a szalonban, az aranyos kis ruhájában ami semmit nem sejtetett, olyan volt, mint egy földre szállt angyal.
Leendő Mrs. Daugherty azonban minden, csak nem egy kezes bárány, egy szófogadó menyecske aki mosolyogva helyesel a férje minden egyes szavát hallgatva. Vannak gondolatai sőt ezeknek még hangot is mer adni. Ha valamivel nem ért egyet azt is szavakba önti és képes a szememre hányni ezeket a dolgokat. Az eszem megáll! Valahol, a lelkem mélyén azonban tetszik ez a tüzesség ami ebben az ártatlan külsőben szunnyad és ki is élvezném az ellenkezését, a felháborodását ha nem éppen olyan helyzetben lennénk, amilyenben.
- Nos, ez esetben ne támogass. Maradj otthon a formás kis seggeden, szervezz partikat, járj el a barátnőiddel teázni vagy mit tudom én … - idegesen beletúrok a hajamban, miközben nagyon azon vagyok, hogy ne robbanjak fel, mert az véglegesen romba döntené minden gyengéden dédelgetett álmát Celestinenek amit az esküvőről, a házas életről és rólam szőtt. Nem szándékozom még teljes valójában felfedni az igazságot előtte, hogy pontosan milyen beteg emberhez készül hozzámenni.
Azonban úgy tűnik, hogy érzékeli a lány is nem éppen a legmegfelelőbb helyen vagyunk ahhoz, hogy egy ilyesfajta veszekedést lebonyolítsunk. Mintha meghunyászkodna és amikor újfent összetalálkozik a tekintetünk csalódottan konstatálom, hogy egy kis félelem is költözött azokba a gyönyörű íriszekbe. Bár végül is mit vártam? Szemtanúja volt annak, ahogy túszként használtam fel az egyik diáktársát – még akkor is, ha csak a Carrow gyerekről volt szó – és elég szépen elgyepáltam a tanárát, bár tegyük hozzá Awkwardot még egy házimanó is elintézné, amelyik félig süket, vak és nyomorék.
Esküszöm, olyan változékony ez a lány, hogy ha akarnám sem tudnám rendesen követni. Az egyik pillanatban még szűziesen feszengve, lehunyt szemekkel dadog előttem és már majdnem kezdem megsajnálni, hogy ennyire megijesztettem majd egy másodperc töredékével később már nekem támad, hogy ő bizony nem fogja hátba támadni a barátait. Annyira meglepődöm, hogy először fel sem tűnik, hogy egy bizonyos illetőről beszél. Szinte alig bírom visszatartani a vigyort, ami ki akar ülni az arcomra, ahogy a saját szavaimat fordítja ellenem. Egyszerűen zseniális ez a lány és még afelett is szemet hunyok, hogy van valaki az életében aki annyira fontos a számára, hogy szembe merne szállni velem, ha az illetőt meg kellene védenie. Mindennek eljön a maga ideje, de azért elraktározom az agyamban, hogy talán nem lenne rossz ötlet ha valaki kicsit körbeszimatolna Celestine baráti körében.
Hirtelen azonban elképesztően déja vu érzésem lesz. A könnyek kicsordulnak a szemeiből, én pedig lassított jelentként látom ahogy végigszáguldanak porcelán bőrén. Ismerős a helyzet, amikor egy nő miattam sír és a szememre veti, hogy ha azt a parancsot kapom, hogy meg kell ölnöm akkor nem ellenkezhetek.
- Nem foglak megölni – nem gondolkodom, csak hagyom, hogy a szavak maguktól kibukjanak belőlem, fel sem fogom a jelentőségét annak a három szónak. Csak azt tudom, hogy mocskosul ismerős a helyzet és nem akarom sírni látni, nem akarom érezni azokat a fojtogató kezeket a nyakam körül, a görcsöt a gyomromban annak a gondolatára, hogy nekem kell majd elmondani a halálos átkot.
Ahogy a szavaim felett sem uralkodom, úgy a tetteimet sem tudom befolyásolni. A lehető leggyengébb mozdulattal törlöm le a könnycseppeket az arcáról, hogy a következő pillanatban már a tarkójára fonódjanak az ujjaim és közelebb húzva magamhoz hosszú csókot nyomhassak rózsaszín ajkaira.

Kezdem nagyon kellemetlenül érezni magam és nem tudom hová rakni az érzést. Az cseppet sem zavar, hogy templomban vagyunk, felőlem akár egy bordélyházban is lehetnénk vagy mondjuk a Roxfort nagytermében akkor sem érdekelne ha nem úgy viselkednék ahogy illene. A problémám annyi, hogy én Finnick Daugherty aki mindig is annyira tudta, hogy mit kell csinálnia és előszeretettel baszogatta legjobb barátját, amikor az egy kicsit papuccsá vált a hőn áhított nője miatt, nos én… Én most megijedek egy tizenhét éves roxfortos lánykától, amiért nem akaródzik egyezni a véleményünk a halálfalók kontra barátok témában. Nagy ívben le kellene szarnom Celestine véleményét, hiszen mégiscsak én vagyok a férfi a kapcsolatunkban de valamiért sokkalta inkább tekintek rá egyenlő félként, mint egy bábuként akit majd akkor rakok arrébb amikor csak akarok.
- Nem ezt mondtam – felmordulok, ha valamire hát egy buta libára biztos, hogy nincs szükségem bár lehet talán mégis okosabb döntés lett volna egy naiv kislányt elvenni feleségül – Csak egyszerűen… - keresem a szavakat miközben idegesen a hajamba túrok, de nem jön egyetlen észérv sem, mintha valami megszakadt volna bennem így végül csak sóhajtok egy nagyot – Csak próbáld meg nem megnehezíteni a dolgomat.
Nem hiszem, hogy a Nagyúrnak problémája adódna azzal, hogy Wilkesék lányát veszem feleségül hiszen Cece apja hűséges katonája így azt gondolhatja majd, hogy a lányka is az apjához hasonlóképpen fogja őt imádni és az egekig magasztalni. Tehát annyi feladatom lesz, hogy nem engedem, hogy Cece valaha is személyesen találkozzon Voldival vagy ha mégis talán előtte le kellene itatnom vagy kezes báránnyá varázsolnom mielőtt még ostobaságokat mondana. Abban egy pillanatig sem kételkedek, hogy Tommy fiú elvárná tőlem, hogy megöljem a feleségem ha úgy gondolja, hogy árthat a tervének és nekem is úgy kellene gondolnom, hogy képes vagyok ezt megtenni hiszen ezért díszeleg az a jegy az alkaromon, nem? Feltétlen hűséget fogadtam neki – amit már akkor megszegtem amikor az ostrom során felhasználtam Carrowt, hogy kimentsen a lányt a felfordulásból.
Kibuknak belőlem a szavak és már nem szívhatom vissza, na nem azért mert ne gondolnám komolyan, hanem, mert ez így olyan mintha ígéretet tennék neki és ott abban a pillanatban elárulnám a főnököm, aki bizony nagyon nem örülne neki ha ezt az egy mondatot hallotta volna. Sőt ráadásként még képes vagyok egy csókkal is lepecsételni a szavaim komolyságát. Ez a csók pedig most nem olyan, mint az első volt, ez most sokkal bensőségesebbre sikeredik. Karjaim védelmezőn fonják körbe a törékeny testét és ráébredek, hogy tényleg nem fogom hagyni, hogy akárki miatt is egy haja szála görbüljön ennek a lánynak – bár ki tudja, talán a legnagyobb veszélyt még mindig én jelentem rá.
- Azt hiszem kénytelen vagyok most ennyivel megelégedni – félmosolyra húzódnak ajkaim ahogy suttogom a szavakat, miközben a tekintetem le nem veszem az ő szemeiről –Viszont szerinetm jobb lesz ha nem váratjuk tovább a papot – egy apró csókot nyomok a homlokára mielőtt hátrébb lépnék – A végén még olyan dolgokat tennék veled ami miatt kénytelen lennének lebontani a templomot és sóval behinteni az egész földet – a félmosoly egy vigyorrá szélesül és a kezem nyújtom leendő nejem felé, hogy aztán mintha mi sem történt volna, mintha mi lennénk a legnormálisabb és legboldogabb pár a Földön, úgy ballagjunk az atya felé.