Kedves Eagle!
Minél több időt töltök távol az otthontól, annál inkább érzem, hogy mennyire nem normálisak a dolgok. Mintha minden,ami itt van helyénvaló volna és egyúttal mindent, ami ott van egyszerűen abnormális. Én meg idióta vagyok, amiért úgy írogatok neked, mintha élnél. Mert nem élsz. De amíg nem láttam a testedet addig nem akarom elhinni. A temetésed nevetséges volt. Sötétedett és apa homokot szórt a Temzébe és úgy tett, mintha azok a hamvaid lennének. Tiltakoztam, vitatkoztam velük, aztán pedig nem akarták, hogy visszajöjjek a Roxfortba. Nem tudom mit csinálnék, ha folyamatosan a kommunában kellene lennem. Velük. Nem bírnám mert…

Mi a francért csinálom ezt megint? Nem írhatok többet a bátyámnak, egyrészt azért, mert hülyeség, másrészt pedig azért, mert már nincs, aki elolvassa a leveleket, amikben arról picsogok, hogy mennyire furák a dolgok nagyjából mindenhol. Sajnos megszoktak. Minden hónapban kétszer írtam Eagle-nek és ő minden hónapban kétszer, menetrendszerű pontossággal válaszolt. Hát most már nem fog. Vagy nem tudom.  A túlvilágon vajon nyitva van hétvégén a posta? Vagy van egyáltalán? Lehet, hogy semmi nincs, se posta, se túlvilág, de akkor vajon mi lesz a halottakkal? Nem hiszem, hogy köze lenne ahhoz, amiben a szüleim hisznek. A lélek nem keres otthont egy másik testben,növényben,állatban,tavikavicsban vagy ki tudja miben. Szerintem egyszerűen csak felpárolog valahová vagy teljes egészében eltűnik.
Megrázom a fejem, összegyűröm a levelet és egyszerűen csak kivágom az egyik közeli ablakon. Szükségtelen az egész, nem kellene ezen gondolkodom,mert úgysem tudok segíteni magamon. Inkább törökülésben helyezkedem a padló egyik olyan pontján, ami nem tűnik vészesen retkesnek, becsukom a szemem és próbálom irányítani a légzésem az otthon használt gyakorlatok egyikével. Nincs kedvem elrontani a saját kedvem ezzel a fölösleges gondolkodással.

Próbálom rendesen végezni a gyakorlatot, csak a saját légzésemre figyelek, a cél, hogy a levegővételeim folyamatossága töltsön ki minden teret a koponyámban. Teljesen jól haladok a dologgal és már szép lassan érzem, ahogy elcsendesül az elmém, kezdem jobban érezni magam.  Mintha a szívem dobogása is szépen lassult volna, mikor hirtelen olyan impulzussal találkoztam, amire egyáltalán nem vágytam és nem is számítottam.
Egy srác konkrétan gitárostul esett át rajtam, miközben sikeresen oldalbarúgott. Fájdalmasan szisszentem fel, megmondom őszintén anélkül is remekül tudtam volna tovább élni, hogy valaki alaposan lerúgja a vesém, pláne puszta véletlenből és, ahogy nézem még azt sem várhatom tőle, hogy elnézést kérjen.
-Talán, mert jól végeztem dolgom- válaszolom fájósan tapogatva az oldalam, de a pozíción eszemben sincs változtatni, ugyanúgy törökülésben maradok.  Az érkezőt láthatóan csak a gitárja érdekli, az cseppet sem, hogy alaposan megbarátkozott kis testem a lábával és nem nagyon vagyok oda az érzésért. Ez holnapra egész biztosan belilul!
-Ha már itt tartunk…-kezdek én is ágálni, annak ellenére, hogy sosem volt szokásom- neked fájna, ha a lábad elé néznél? Vagy szimplán csak mindenkin és mindenen átgyalogolsz, mint valami veszett bivaly?
Nem vagyok ma hű a hippi értékrendhez, de valahogy nincs is kedvem játszani a virággyermeket, mikor kishíján agyontaposnak, mint bamba boci a kis virágot a réten.
-Tényleg a gitár a legfontosabb…-jegyzem meg még szemforgatva, ezután abbahagyom önmagam aggódó tapogatását és a srácra nézek, méghozzá elég bosszúsan.