Oldalköltözés
clementia.
Kedves Mindenki!

Oldalunk új formában nyitotta meg kapuit: clementia. néven. Sok szeretettel várunk benneteket, ahogy új discordunkon is! Ott találkozunk! : )

b & caelor & effy

Lépj beljebb
ki jár itt?
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
 Elfelejtettem a jelszavam!
Multiváltó
válts felhasználót!
Felhasználónév:


Jelszó:


Bagolyposta
az oldalon fecsegõk
Friss posztok
pergamentekercseink

Hírek
Alastor Moody

Harapós probléma EmptySzomb. 25 Dec. - 10:27
MARAUDDDERS
Alecto Carrow

Harapós probléma EmptyVas. 5 Dec. - 0:12
Practise makes perfect... really?
Alex R. Emerson

Harapós probléma EmptySzer. 21 Júl. - 14:54
Elkészültem!
Lucius Malfoy

Harapós probléma EmptyPént. 9 Júl. - 1:06
Marvel Universe
Vendég

Harapós probléma EmptyCsüt. 8 Júl. - 9:43
Lucius A. Malfoy
Lucius A. Malfoy

Harapós probléma EmptySzer. 7 Júl. - 16:18
arasznyit fölötte léptek
Yves McGonagall

Harapós probléma EmptySzer. 30 Jún. - 3:38
First Knight
Martin Nott

Harapós probléma EmptyKedd 29 Jún. - 2:33
en passant
Anathema Avery

Harapós probléma EmptyKedd 29 Jún. - 0:34
A hónap írói
a hónap posztolói
Erre kószálók
ki kóborol erre?

Nincs


Jelenleg 409 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 409 vendég
A legtöbb felhasználó (531 fő) Hétf. 25 Nov. - 3:14-kor volt itt.


Megosztás

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Anonymous

Vendég

C’est la vie
Vendég

»
» Szomb. 3 Szept. - 23:12

If I seem dangerous, would you be scared?

Vajon hogy nézhetek ki egy külső szemlélő szemszögéből? Azon kívül, hogy borzasztóan, sőt inkább rémisztően, mint aki most lépett ki egy horror regényből, hogy elinduljon fölfedezni egy új világot. Csak jellemző ezekre a szereplőkre, hogy annyira idegen helyre csöppennek, hogy még ők maguk sem hiszik el, hogy ez megtörténik és legfőbb fegyverük az, hogy sértetlenül vagy minimális sérülésekkel érkeznek az új világba, nem pedig úgy, mint akit egész éjjel vertek és üldöztek. Rosszabbra sikeredett ez az éjszaka, mint amire számítottam, de természetesen nem emlékszem semmire, csak a fájdalomra, ami bal lábamba hasított, mielőtt magamhoz térhettem volna, rögtön utána pedig a fájdalom, mintha szétosztódott volna bennem mindenütt. Mozdulni sem tudtam csak az az egy gondolat járt a fejemben, hogy itt halok meg a Rengeteg közepén, reszketve a fájdalomtól és a félelemtől, hogy magatehetetlen állapotomban tökéletes préda vagyok bármely lény számára, minden különösebb erőfeszítés nélkül a napszaknak megfelelő koszt válhat belőlem. Fény nem szűrődött át a fák sűrű lombjai között, a sötétség ölelt körbe egyedül és a néha-néha felvillanó, elsuhanó szempárok üdvözöltek és sugallták, hogy ideje távoznom, de képtelen voltam megmozdulni. Mindennek dohos, rothadó szaga volt a Rengeteg mélyén, ami vegyül a vér fémes szagával és a saját ocsmány kórom szagával, ezek elegye pedig elviselhetetlen keveréket alkotott minden egyes apró rezzenésem után. Forgott a gyomrom, fáztam de vert a víz, nem csak a fájdalom miatt, közrejátszott a félelem és a magatehetetlenség pálcám hiányának végett, bár kételkedtem benne, hogy valaha is föl fogok tudni állni onnan, hogy akár négykézláb ugyan, de kimásszak valahogy az erdő külső rétegére az elrejtett ruháimért és a táskámért. Mennem kell, de nem tudok. Szemeim csukódtak volna vissza, hogy ugyanaz a sötétség fogadjon, mint amit perceken keresztül nézegettem riadtan, de ez a sötétség megnyugtatott és abban a hitben ringattam magam, hogyha még alszom egy keveset rendbe jön minden, elmúlik a fájdalom, elmúlnak a szagok és talán némi napfényben is reménykedhetek. Hogy ezeknek a gondolatoknak mi volt az alapja magam sem értem, még most sem. Nyugodtabb nem lettem semmivel és pihenés helyett sürgettem magam, hogy ideje fölvenni a nyúlcipőt, mielőtt valami úgy gondolja, hogy kitűnő alkalmat nyújtok neki arra, hogy megkóstolja a fiatal vérfarkas húst.
'Mozdulj meg Agatha, gyerünk!' - suttogtam magamnak és a földet markolva próbáltam testemet életre kelteni, de az első egyetlen apró rezzenést követve bal lábam, mintha ki akarta volna magát tépni jelenlegi helyéről, mind e mellé, mintha meg is mozdult volna benne, ami egyáltalán nem szokványos és hétköznapi. Fejem zsongott, meg is szédült azonnal, amint fölemeltem, agyam pedig fúrt-faragott-kalapált, hogy minél jobban fájjon, nem beszélve testem többi részéről, ami nagy valószínűséggel sérült, talán még valamim törött is.
'Próbáljuk meg újra...' - ösztöneim egyre sürgetőbbnek érezték, hogy elhagyjam a helyszínt, ha kell repülve. Az ágak egyre sűrűbben reccsentek meg körülöttem, a lehullott száraz levelek hatalmasat roppantak az erdő csendjében, ahogy valami átgázolt rajtuk, fénylő szempárok villantak felém minden irányból. Tarkómon felborzolódott a haj, torkomban a hangszálak sikításra készen álltak, minden egyes izom megfeszült a testemben, amikor váratlanul a talpamat súrolta valami, ami nem fűszál lehetett, ez annál szőrösebb volt, szuszogása pedig közeledett az arcom felé. Azt hiszem ez éppen elég volt ahhoz, hogy az adrenalin és a félelem fájdalomcsillapító hatása, ha nem is olyan erős hatással ugyan, de szétáradjon bennem és mozgásra bírjon a másodperc tört része alatt. Egyik percben még feküdtem, a másikban pedig már futottam az életemért - jó, futásnak túlzás lenne nevezni azt az elkeseredett bicegést fától fáig -. Hátra nézni értelmetlen lett volna, mert úgyis a nagy semmit láttam volna a változatosság kedvéért, így csak reménykedtem, hogy lábaim jó felé vezetnek, bár a hátra nem nézésnél nehezebbnek bizonyult a sérülések fájdalmának figyelmen kívül hagyása, ugyanis az adrenalin hatása arra volt elég, hogy egy nagyszerű rajttal nekiiramodjak a kastély felé vezető útnak és körülbelül a második vagy harmadik lépésig volt elég, ami igazán nem elég egy hosszabb túrára. Alsó ajkamat beharapva kényszerítettem magam a hallgatásra, bár erős szuszogásom és elfojtott zihálásomat így is hallani lehet, de legalább a torkomnál várakozó sikoltást nem engedtem ki. Fejem zsongott továbbra is, éreztem, ahogy mindenem gyengül el és egyre lassabban szedem a lábaimat, forog körülöttem a sötétség és eszembe jutott az a téli éjszaka, ami örökre megváltoztatta az életemet. Ott, akkor is elájultam, mert nem bírtam tovább és mindenki látja az eredményt. Többé-kevésbé mindenki. Viszont, hogyha megadtam volna magam az idegrendszerem akaratának, akkor a végeredmény igencsak szétszórt és darabos lett volna. Szó szerint.
Magam sem tudom, hogy mivel tartottam ébren az agyam, talán a rettegéssel, hogy érezni fogom, amikor szétmarcangolnak, nem fogok elájulni és ébren leszek egy bizonyos ideig, amíg föl nem adom végleg, ez pedig valljuk be, nem a legkellemesebb. Leizzadva borultam a bokor mellé, ahová a táskámat és a ruháimat rejtettem, testem pedig itta magába a nap sugarait, már azon részei, amiket nem borított alvadt vér, aminek a java már lepattogzott. Térdem viszont rosszabb állapotban volt, mint ahogy arról álmodni is mertem volna. Úgy tűnt megint összekaptam a kentaurokkal és hálájuk jeléül a térdemet átlőtték egy nyíllal, aminek a felé elhagytam valahol az éjszaka folyamán, de a feje még mindig kikandikál a helyéről. Már nem voltam rosszul, nem akartam sikítani és elájulni, csak véget vetni ennek az egésznek és persze kiadni magamból a gyomrom tartalmát a fájdalom végett. De képtelen voltam, mert egyre csak azon voltam, hogy a nyilat azonnal el kell távolítanom és be kell jutnom a Szükség Szobájába.
Képszakadás és utána már csak arra emlékszem, hogy a nyíl darab a fűben hever véresen, én pedig kábán kutatok a táskámban gyógyszer és kötszer után, ami nem fogja a vérzést enyhíteni, de kitart, amíg föl nem érek. Mindig megfogadom magamnak, hogy soha többé nem lesz még egy ilyen este, de sajnos ez nem egy választható dolog. Még.
Lábam cuppog a cipőben, amibe belefolyt a vér menet közben, vállammal a falat súrolom, ahogy haladok bicegve, sziszegve és senkire rá nem nézve. Szőke hajzuhatagom csatakosan lóg koszos arcomba, nadrágom szára vértől szennyes, hogy az ingemről ne is beszéljünk, amit a felső testemet borító sebek áztattak át. Talárom az egyetlen mentsváram, ami a legtöbbet takarja belőlem, de így is kérdőjeleket hagyok magam után mások fejében, amíg el nem érek a hetedik emeleti üres folyosóra a jól megszokott üres fal elé.
'Engedj be kérlek, mielőtt bárki meglátna...' - kérlelem kétségbeesetten a szobát és fixírozom közben a padlót. Mindjárt vége, mindjárt pihenhetek és senkinek nem kell tudnia róla.


Erősödni fog a minőség

Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Mici Visconti

Mici Visconti

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
10
▽ Avatar :
Xavier Dolan

»
» Kedd 13 Szept. - 13:37

'Cause for all we know


Egész éjjel álmatlanul hánykolódtam. Alecto már második éjszaka aludt az ágyamban, és nekem még csak eszembe sem jutott kitessékelni őt. Nem, valahol a mohó, önző énem nem tudta elengedni, most hogy végre szóba álltunk újra egymással. Az, hogy mindezért milyen árat fizettem, csak sokkal később férkőzött a fejembe.  Mint egy hatalmas lepel, úgy telepedett rám a kétségbeesés, hogy mit műveltem, de tudtam, hogy már késő visszatáncolni. Reggel, amikor mindenki felébredt, úgy tettem, mintha én is az órákra készülődnék, és csak a Nagyterem felé menet szakadtam el a társaságtól. Minden olyan csendes volt, és nyugodt. Akár békésnek is hívhatnám a jelenetet, ahogy együtt vonultunk az ebédlő felé, és már majdnem ott voltam, hogy odamegyek Yaxleyhez és bocsánatot kérek. De az utolsó pillanatban meggondoltam magam, és inkább bevágódtam a földszinti férfi mosdóba. Nincs ennél kellemesebb és nyugodtabb hely, főleg, amikor az emberek órákra vonulnak és a csend betölt mindent. Csak a csap ütemes csöpögése tartott itt a jelenben, éreztette velem, hogy mindent, ami megtörtént, és ami ezután fog, az valóság. De fejben egészen máshol jártam. Órákig ültem a lecsukott wc-ülőkén, előre görnyedt testtel és csupasz, fehér alkaromat bámultam. Vajon mi lehet az oka, hogy egyetlen anyajegy, egyetlen gyerekkori seb, karcolás nyoma sem látszik? Olyan makulátlan, olyan tiszta. Mint egy frissen kibontott pergamen, ami csak arra vár, hogy teleírják.
Képes lettem volna ott ülni a végtelenségig, ha nem kezd el rohadtul zsibbadni a lábam, de már annyira, hogy nem is éreztem. Lábra állni ettől függetlenül könnyebbnek tűnt, mint gondoltam, és sikerült odavánszorognom a csaphoz, megmosni hideg vízzel az arcomon, aztán elindulni. Egyértelmű volt, hogy az utam felfele visz, hátha minél távolabb kerülhetek az alagsortól. Mintha képes lennék elszakadni tőle, ólmos léptekkel indultam meg a végtelen és pláne összefüggéstelen lépcsősoron, amíg végül elfogyott az út előttem, és kénytelen voltam elindulni az utolsó emelet folyosóján. Nem titkolt célom volt, hogy minél több embert elkerüljek, és tényleg, itt mintha kevesebben lézengtek volna. Sőt, az első pár méter után már egyetlen fényesre sikált cipővel sem találkozott a tekintetem.
Nem volt határozott célom, így kvázi akadályozni sem tudott volna benne senki. Mégis amikor egy koszos, trutyitól ragacsos cipő elém kerül, hirtelen dühös leszek a viselőjére. Megtorpanok, és tekintetem lassan kúszik felfelé. Az össze-vissza kaszabolt lábszáron, amiből éppen csak egy centi látszik ki a talár és a kötés között, aztán a elnyűtt talár, ami alól kikandikál két, koszos kéz, a körmök alá a kosz és talán alvadt vér begyűlve, aztán a kivillanó nyak, véraláfutásokkal tarkítva, a hosszú szőke, csapzott haj.
Elfelejtek levegőt venni, csak egy száraz, nyál nélküli nyelésre futja tőlem. Agatha eltűnt. Két kerek napja próbálok a nyomára bukkanni, azaz próbáltam múlt éjszakáig. Felkutattam a kastély minden olyan zugát, amit valaha ismertem, durván és erőszakosan szálltam rá McKinnonra, Evansre és arra a félkegyelmű Forthingamre. De mindegyre csak elutasításba ütköztem. Látnom kellett, szükségem volt rá, ahogy már egy ideje folyamatosan szükségem van rá. Arra, hogy mellettem legyen, hogy rendbe tegye a dolgokat, hogy éreztesse velem, hogy szükség van rám. Hogy lebeszéljen valami hatalmas őrültségről. Hogy bebizonyítsa, más út is van számomra, mint követni Alectot valahová nagyon mélyre, ahonnan nincs visszaút. De ő nem volt sehol, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rá. És tulajdonképpen nevetséges, hogy ráhárítom az egészet. Hogy mindig másra hárítom a döntéseim felelősségét. És most, amikor mindenkinél jobban el akarom őt kerülni, csak felbukkan előttem.
Érzem, hogy a szívem vad ritmusban kezd kalapálni, ahogy végignézek rajta ismét, tetőtől talpig, és próbálom befogadni az elém tárulkozó képet. Habozok, talán túl sokáig is. Félő, hogy megint kicsúszik a karmaim közül, de meg sem moccan, én meg összeszedem minden maradék erőmet és egy lépéssel megszüntetem a köztünk tátongó ürességet.
- Mégis mi a fene történt veled? Ki tette ezt? – érzem, hogy a kezem ökölbe szorul az utolsó mondatnál. Pedig tisztában vagyok vele, hogy a kérdés rossz. Ahogy közel hajolok hozzá, érzem a Tiltott Rengeteg mohás, nedves illatát. A földet és a gallyakat, és a közé keveredő alvadt vér szagát. Habár undorodnom kellene, mégsem teszem, úgy szívom magamba, mintha frissen sült péksüteményeket tettek volna elém az asztalra. Agyamban felsejlik a jelenet, amikor arról beszélt, mennyire szeret veszélyesen élni. És azt hittem, én túlzok, amikor annyira féltettem, valahányszor nekiindult éjszaka a rengetegnek, és egyszer sem engedte, hogy vele menjek.
Kezem önkéntelenül indul meg az arca felé és a friss vágáson remegő ujjakkal simítok végig. Már éppen szólásra nyitnám újra a számat, amikor a hátam mögött valami neszezésre leszek figyelmes. Éppen a szemem láttára rajzolódik ki az addig üres falon egy hatalmas, tömör faajtó. Összevont szemöldökkel nézek vissza rá, aztán újra az ajtóra.
- Ez mégis mi a franc? – mintha nem tettem volna fel eddig is elég idióta kérdést, de aztán rájövök, hogy nem ez a megfelelő eljárás ebben a helyzetben – Hagyjuk, mégis kit érdekel. Miért nem voltál még a gyengélkedőn? – hangom olyan határozott, ellentmondást nem tűrő, mint amikor egy apa megdorgálja a gyerekét. Egy pillanatig habozok, azt sem tudom, hogy hol érjek hozzá, hogy ne okozzak fájdalmat, végül úgy döntök, finoman, de határozottan megragadom a derekát és próbálom rákényszeríteni, hogy elinduljon le a lépcsők felé.

We might be dead by tomorrow 
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Anonymous

Vendég

C’est la vie
Vendég

»
» Csüt. 6 Okt. - 15:53

If I seem dangerous, would you be scared?

Reszkető lábakkal állok a még mindig üres fal előtt és minél erősebben gondolok rá, annál jobban várom, hogy meghalljam az ismerős reccsenéseket és neszezéseket a közelemben, ami jelzi, hogy zöld utat kaptam a külön bejáratú búvóhelyemre, de most akármennyire meg akarom hallani végre, csak a folyosó néma csöndjét megtörő hörgő légvételemet hallhatom. Gondolataim nem cikáznak minden irányba, mint máskor, amikor ide jövök, mégis lassabban jut el a kérésem a szobához, mint általában. Mi történik most? Miért nem segít? Jó falnál állok egyáltalán? Persze, hogy jó helyen állok, csukott szemmel is tudnám már az idevezető utat, de még ebben az állapotban sem tudnám eltéveszteni. Elgyötört arccal nézek föl a sima falfelületre, ami változatlanul bámul vissza rám, mintha tiltakozna az ellen, hogy bemehessek. Bocs, Agatha, de ma nem fogok rajtad segíteni. Oldd meg máshogy.
Lemondó sóhaj kíséretében fordítok hátat a falnak és dőlök neki, hogy legalább addig legyen a támaszom, amíg kitalálok egy másik tervet arra, hogy hogyan rejtsem el a terngernyi sebet, ami beborít, hogyan hozzam helyre a szebb napokat is látott lábamat és hogyan foglalkozzak a többi aprósággal, ami másoknak feltűnhet és gyanakvásra vagy aggodalomra adhat okot nekik.
'Te is jókor hagysz cserben mondhatom.' - jegyzem meg hangosan a falnak címzett dorgálásom, de a többi mondanivaló rögtön a torkomra forr, amint meghallom, hogy a folyosó csöndjét nem csak én töröm meg, hanem egy pár cipő sietős kopogása. Kipp-kopp-kipp-kopp, hallatszik gyors egymás utánban, én pedig megpróbálom a legtermészetesebb testtartást fölvenni, amit ebben a helyzetben csak lehet, de a levegővételem továbbra sem hangzik úgy, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Én csak egy várakozó diák vagyok, itt sem vagyok igazából, mindjárt indulok tovább és... Megszakad a gondolat menet, amikor ismerős illat csapja meg az orromat. Megtanultam együtt élni ezzel az állapottal - mondjuk - , de érzékszerveim  felerősödött állapotáról valahogy mindig megfelejtkezem. Szinte facsarja az orromat a parfüm erős illata és szeretném csak befogni, hogy ne érezzem többé, de nem tehetem. A koppanások hangja lassan elhal mellettem, ahogy ideérkezik a pár cipő a gazdájával, én pedig csak kémlelem a sajátjaimat, mintha észre sem venném, hogy valaki itt áll mellettem. Nem kell Amycusra néznem, hogy el tudjam képzelni az arcát, miközben végignéz a koszos, szakadt viseletemen és kérdeznie sem kell, mert szinte hallom a gondolatait és tudok rá minden választ, amiket nem akarok neki elmondani. Két napja láttam ezt az arcot utoljára, mielőtt felszívódtam volna. Egy rendes kapcsolatban az ember már az első nap után hiányolja a párját, én pedig még egy hétig is képes lettem volna halogatni vele a találkozást, amíg teljesen föl nem épülök, hogy ne kelljen az aggodalmának palántáját táplálnom, most pedig abból az aggodalomból egy egész esőerdő fog kinövekedni, megszámlálhatatlan levelei pedig mind azok a kérdések lesznek, amikkel el fog árasztani meglehetősen rövid időn belül. Hangjától úgy rezzenek össze, mintha valaha is lett volna bármi félnivalóm tőle, a válasz pedig már ott van a nyelvemen, szívem arra sarkall, hogy legyek vele őszinte, meg fogja érteni és nem szükséges tovább hazudnom legalább ennek az egy embernek, agyam viszont ezeket hamar felülírja és megváltoznak az eddigi kimondatlan szavak.
'Szia' - nézek föl rá, hajamat véletlenül sem simítom ki az arcomból és hibát hibára halmozva intek neki azzal a kezemmel, amelyiknek a tenyerének a közepén hatalmas vágás éktelenkedik, a kötés pedig már lassan fekete azon a részen az alvadt vértől. Számat mosolyra húzom, mert tudom, hogy muszáj, de ez annyira béna és elcseszett próbálkozás arra, hogy a gyanakvást elaltassam benne, mintha a Titanicon keletkezett sérülést, amit a jéghegy okozott egy darabka ragasztóval próbálták volna meg helyrehozni, nem beszélve arról, hogy nem mozdulok felé egy millimétert sem, nehogy az amúgy is sajgó lábam megmozdítása könnyeket csaljon a szemeimbe.
'Micsoda? Ja, hogy ez!' - nézek végig magamon és leeresztem közben a kezem, mintha csak egy kis semmiséget vennék észre az öltözékemen. - 'Kirándultam egy kicsit és rosszkor voltam rossz helyen, véletlenül egy... egy... egy kentaur csata közepén voltam... és egy trollt próbáltak meg legyőzni. A troll meg ahogy kalimpált véletlenül eltalált a kezével és... és nekirepültem egy fának... kettőnek... és egy bokorban kötöttem ki, de ez igazán semmiség. Kicsit pihenek és újra a régi leszek.' - néha őszintén elcsodálkozom, hogy mennyire képes vagyok az emberek agyának helyére egy darab követ képzelni, ami a hazugságokat, még ha ilyen finoman szólva is bénák, minden gondolkodás nélkül igaznak véli és gond nélkül folyhat tovább a nap. Arcomon a mosoly egyre jobban torzul viszont, ahogy átszúrt térdem kezd a gyógyszer kábító hatásából feléledni, nem beszélve minden apró sajgó pontomról és úgy érzem, mintha lángra kapna az egész testem, a tűz középpontja, ahonnan indul minden, a térdem. Apró izzadtság cseppek gördülnek végig az arcomon, ahogy reszketve próbálom magam tartani a falnak támaszkodva, hogy ne essek össze a földön, mint egy zsák szalma, de egyre erőt próbálóbb feladatnak bizonyul. Az sem hoz felüdülést számomra, hogy Amycus figyelmét egy pillanat erejéig elvonja a mögöttem lévő fal, ami végre a jól ismert reccsenéseit hallatva változik át ajtóvá. Mintha csak arra várt volna, hogy megérkezzen és utána boldogan teljesíthesse a kérésemet. Pillantásom a kezére esik és pislogás nélkül figyelem a tiszta, hófehér ujjakat, amelyek most bepiszkítják magukat azzal, hogy hozzám érnek. Nem akar bántani, tudom, mégis olyan feszületen figyelem minden mozdulatát, mint az űzött vad, amikor nem bízik meg még az emberben, de elfogadja a jelenlétét és közelebb engedi magához. Képes leszek neki valaha is elmondani a szörnyű titkomat, amit magammal cipelek nap mint nap, vagy egyszerűen hazugságokkal próbálom meg tovább hitegetni, hogy minden rendben? Nem járható egyik sem, de valamelyiket mégis választanom kell, és ha már muszáj lesz, akkor maradok az első gondolatnál. Nem jár sok magyarázattal, ő dönti el mit kezd vele, míg a hazugságba bele lehet bonyolódni és sokkal súlyosabb, rosszabb következményei lesznek, hogyha ő kezd el magában következtetéseket levonni, képzeleteket fölállítani, amiből nehéz kimászni és elmagyarázni egy már saját magát meggyőzött személynek, hogy mi is az igazság valójában. Nem akartam, nagyon nem, de más lehetőség hiányában ez az egyetlen opció maradt.
'E-ez...' - kezdeném kiszáradt szájjal magyarázni, hogy mi folyik a hátam mögött, de nem adja meg nekem a lehetőséget arra, hogy végigmondjam, hanem derekamat megragadva mozdít el a helyemről, lábam fájdalma pedig annyira elviselhetetlenné válik, hogy egy ordítással taszítom el magamtól és könnyáztatta szemekkel ülök - vagy inkább zuhanok - a folyosó kövére, hogy a fájdalomtól elködösült aggyal fogjam a vért lövellő lábam, mintha bármit is segíthetnék rajta. Még a legapróbb sérülések is égető fájdalmat okoznak. Saját nyüszítésemet és ordításomat hallom felváltva, a nadrágomból kicsöpögő vér pedig kezd kisebb tócsát képezni a lábam alatt. Fogaim összekoccannak, miközben reszketek, szemem sarkából pedig látom, hogy a szoba kitárta teljesen ajtaját és bentről hívogatóan néz rám a kis rejtekem, ahova ha kell hason csúszva jutok be, de meg kell próbálnom.
'Vigyél... be... oda... most!' - szűröm ki a fogaim között az utasítást Amycusnak címezve. Könyörgöm, drága, ne most fagyj le és bámulj rám hitetlenkedve, hanem cselekedj is.


Erősödni fog a minőség

[/b][/b]
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Mici Visconti

Mici Visconti

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
10
▽ Avatar :
Xavier Dolan

»
» Hétf. 17 Okt. - 22:12

'Cause for all we know


Vitatkozni tudnék órákig magammal, hogy melyik volt a legintőbb jel, hogy valami nagyon-nagyon nem stimmel itt. Az, ahogy a hangom hallatán összerezzent, a kézfején megfeketedett kötés vagy az az erőltetett mosoly, amit az arcára erőltetett, ki tudja milyen okból? Mert azt biztos nem gondolhatta komolyan, hogy attól majd kevésbé fogok aggódni, gyanakodni. Nem szeretem, ha hülyének néznek, pedig néha tényleg rájtszok, főleg, ha Agatha tízméteres körzetében vagyok. Nem segít a tétlen álldogálás, a réveteg tekintetek, a csodálkozástól tágra nyílt szemek. Mert mondjuk lehet, hogy van, amikor igen, de általáb nem ez a helyzet adott Agatha mellett és ilyenkor csak méginkább kínosabban érzem magam. Amikor sokkal rátermettebbnek, kismilliószor bátrabbnak és szenveélyesebbnek bizonyul, mint én valaha, és néha megkérdezem magamtól, hogy mégis mi a francot eszik rajtam? De akkor fogja magát és felszívódik egy szó nélkül, és csak arra tudok gondolni hogy basszus, miért nem jutott ez eszébe hamarabb? Ha a hiánya fel is őröl, azért mégis több ráció van benne, mint amikor ott van mellettem és minden titkos találkát, fölösleges, gyerekes titkolózást bevállal, hogy egy ilyen gyáva, szaralakkal legyen együtt. Mindig elhatározm, hogy ezután más lesz, mindig megszületik a fejemben a gondolat, hogy kilépek ebből a nevetséges tagadásból, vagy ha nem, hát legalább megpróbálok férfi lenni csak egy hangyányit, hogy biztonságban érezze magát és a titkait velem. És most itt lenne a lehetőség, mondjuk szembeszállhatnék a kentaurokkal, lemészárolhatnám vagy egyetlen posrzemmé változthathatnám azt a tetves trollt, ha... ha léteznének mondjuk, és nem nézne már így is teljesen hülyének a lány, ami mondjuk jogos is valahol.
- Aham, és mégis milyen gyógynövénytrippen voltál közben? - tagadólag rázom meg a fejem, de a hangom egészen higgadt a körülményekhez képest – Vagyis elnézést, rosszul kérdeztem: mit gondolsz, hogy én milyen gombát ettem, hogy ezt az egészet beveszem? Egyáltalán, miért nézel hülyének? - egy kérdés, ami már rég mardos belülről, amit megannyiszor felakartam tenni neki, ráadásul úgy, hogy közben ne tűnjek teljesen gyerekesnek. Igy is olyan szemekkel nézek rá, szinte kérlelően, mint egy ötéves gyerek, aki valamit nagyon nem ért a világ működésével kapcsolatban. Tulajdonképpen úgy is érzem magam. Jó volna legalább a látszatát magamra erőltetni, hogy kézben tartom a dolgokat. Talán úgy Agatha is jobban megbízna bennem, de azzal, ahogy összerezzen az érintésemre, nem is adhatná világosabban tudtomra, hogy reménytelen a helyzet. Abban a pillanatban, ahogy összerezzen, én is visszahúzom a kezemet. Nem akarok erőltetni olyasmit, ami nem esik jól. Nem akarom elijeszteni. Bár szerencsére ebben az állapotban nem fog egyhamar elfutni előlem. És tényleg csak a jószándék vezérel, amikor erőszakkal akarom elrángatni a gyengélkedőre. Rossz döntés volt.
A kínkeserves ordítás még pillanatokkal azután is visszhagzik a fejemben, mintha újra és újra ismétlődne a jelenet, pedig a szája mozgása arra enged következtetni, hogy egyetlen ordítást hallatott. De vajon tényleg Agatha volt-e vagy valami vadon élő állat, valami sebesült lény, ami a karjaimból kicsusszanva a földre rogyik, arcvonásai eltorzulva, mint aki hatalmas kínokat áll éppen ki. Nem habozok, azonnal ott guggolok mellette, minden figyelmemet rá összpontosítva, végignézve mégegyszer minden egyes porcikáját, hogy vajon honnan jöhet a fájdalom. Nem nehéz kiszúrni a lábát, amit korábban egy veszélyes, ám teljesen a többihez hasonló sérülésnek állapítottam meg. Ujjammal arrébb lököm a rögtönzött kötést, és felvillan a tátongó lyuk, ahogy ragacsos, feket vér ömlik belőle. A testem automatikusan reagál, öklendeznem kell, de odaemelem a kezemet, hogy Agatha ne vegye észre. Az sem biztos, hogy egyáltalán ilyen fájdalmak között lát egyáltalán tisztán. Már kapnám elő a pálcámat, hogy kötést tegyek rá, de a lány olyan határozott, olyan tisztán és világosan ragaszkodik ahhoz, hogy a feltáruló ajtón bevigyem, hogy képtelen vagyok ellent mondani.
- Minden rendeben lesz. Beviszlek oda, csak ne ordíts kérlek, mert megszakad a szívem – ahogy a szívverésem gyorsul, úgy lesz erősebb a zihálás is, és megnehezíti, hogy összefüggően beszéljek, pedig baromira nyugodtnak kéne maradnom. Nem is szólalok többet, nem akarom húzni az időt, könnyedén nyúlok a lány alá, és az ölembe véve emelkedek fel a földről. Igavonó állatnak éppen tökéletes volnék.
Az ajtót egy rúgással megadásra kényszerítem, és berontok rajta kapkodó léptekkel. Ha most lenne időm csodálkozni, egészen tátva maradt volna szám. Egy pillanatig azt hittem, hogy a gyengélkedőn vagyok, legalábbis sokféle színű fiola és gyógyszeres edény, a mérleg, a kötöző és a fehéren világító lepedő az orvosi ágyon egy pillanatig megtéveszt. Csahogy a gyengélkedő nem ezen az emleten van, nincsen sehol a javasasszony sem, ráadásul félig úgy néz ki, mint egy kórterem, a másik fele azonban gyanúsan hasonlít inkább valami totál nem sterilizált menedékkunyhó belső berendezésére. De most az egyszer próbálok eltekinteni a örülményektől. A zihálásomon túl is hallom, ahogy a csempére csöpög a vastag, ragacsos vér, és minden egyes elvesztegetett pillanattal egyre hipnotizálóbb lesz. Úgy teszem le Agathat az ágyra, mintha hímestojással bánnék, igaz, eddig is úgy fogtam a karjaimban, mintha valami különlegesen törékeny árut szállítanék, és ez valahol nagyon is igaz.
Leguggolok mellé, és a kisöpröm a szeméből az izzadságtól tapadós tincseket, és a kezem megállapodik a homlokán.
- Csak mondd, hogy mit csináljak, mit keressek. Agatha nem cseszem el most, jó? Csak bízz bennem. Mi a franc fúródott a lábadba? - habár nyugodt tónusban kezdtem a mondatot, minden egyes szótaggal egyre kapkodóbb és összefüggéstelenebbenk hat. - Hé, figyelj rám. Összpontosíts, jó? Nélküled nem fog menni – ha eddig féltem is, hogy fájdalmat okozok, mostanra változott a gyerek fekvése. Érzem, hogy egyre gyengébb, és attól félek, hogy a végén még elájul itt nekem, úgyhogy olyan erősen szorítom meg a kezét, hogy a fájdalom biztosan véggszaladjon a testén, és eszébe se jusson elájulni. Nem hagyhat magamra, akkor teljesen elvesztem. Így is elég nekem nézni, ahogy a fájdalomtól eltorzul azok a finom vonások groteszk maszkká torzulnak, és közben tétlenül várni.

We might be dead by tomorrow 
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Anonymous

Vendég

C’est la vie
Vendég

»
» Vas. 20 Nov. - 17:41

If I seem dangerous, would you be scared?

A fájdalom egyre nagyobb hullámokban önti el a testemet, minden egyes levegővételkor és érzem, hogy lassan egyre távolabb sodródom a valóságtól, sajgó lábam viszont nem engedi, hogy az eszméletvesztés határát át is lépjem. Csak mint élettelen rongybaba csüngök Amycus karjaiban, félig nyitott szemekkel és próbálom fejben elkapni a valóság léggömbjéhez tartozó fehér fonalat, de az örökké kicsúszik a kezem közül. Bár nem kellene, mégis ösztönzöm magam az ébren maradásra, sebesült lábam erre csak rásegít, hiszen az általam kialakított benti világban magamra maradok, Amycus nem tudja, hogy mit hol talál meg a felcímkézett fiolák, üvegcsék rengetegében, amelyek a falra erősített polcokon sorakoznak végestelen végig, én pedig vajmi kevés segítséget tudok neki nyújtani élettelen nyöszörgésemmel és mutogatásommal. Félig lehunyt szemhéjaimon át érzékelem a szobát teljes egészében bevilágító éles fényeket, a még be nem fejezett bájitalom gyógyszerszerű, kesernyés illatát, ami elegyedik a szobát örökösen körbelengő menta illatával, ami máskor frissítően szokott hatni az elmémre, most viszont csak a gyomromat kavarja fel és azt kívánom bárcsak lenne bennem annyi erő, hogy megszüntethessem a varázslatot. Erőnek erejével nyitom ki újra szemeimet, mint aki egy igazán hosszú nap után elszenderedett olvasás közben a foteljában és már álmában is érzi, hogy a nyaka sajogva próbálja fölébreszteni, hogy menjen lefeküdni az ágyba, mert ott sokkal kényelmesebb, mégis túlságosan kimerült mindenhez és elviseli a fájdalmat. A fájdalom könnyeitől elhomályosult tekintettel vizslatom a makulátlanul fehér plafont, ami azóta sem veszített színéből és tisztaságából, amióta először beléptem ennek a szobának a falai közé és megpillantottam a kristályosan csillogó fiolák sokaságát, amik a végtelen hosszúságúnak tűnő polcokon sorakozva vártak arra, hogy különféle bájitalokkal és főzetekkel megtöltsem őket. Ma már ez a polc nem üres üvegcséknek ad helyet, hanem egyenesen rogyadozik a színültig telt, más-más színű, felcímkézett fioláktól, amelyeken az írás már megkopott, a pergamen rajtuk sárgás, gyűrött. Ahányszor belépek ide, pillantásom először mindig a polcokra esik, arcomon pedig halvány mosoly húzódik végig és büszkeséggel tölt el, hogy ezeket a magaménak tudhatom. Érzem, ahogy az emlék hatására ajkaim valami mosolyhoz hasonló alakba torzulnak, pilláim pedig ismét nehezedni kezdenek, de már nem próbálok küzdeni ellene. Elönt egyfajta belső melegség, a biztonság érzete, hogy nem kell a folyosón kóborolnom a rémült tekintetek kereszttüzében, nem kell várnom, hogy az ajtó feltáruljon és menedéket nyújtson, mert már bent vagyok és megpihenhetek, mielőtt bármit is kezdenék magammal. Teljesen megfelejtkezem a megmentőmről, akinek a hangja távoli morajlásként ér el hozzám, nem tudom kibogozni a szavait, a motyogását hallom és semmi mást. Később megkérdezem. Később... Elúszott a valóság léggömbje, végleg elveszítettem a madzagját, de már nem kapkodom utána kétségbeesetten, átadom a tudatomat a mentsvárat jelentő tudatvesztésnek, hogy majd később magamhoz térjek, ki tudja mikor. Lehet ez percek kérdése, de akár óráké is, vagy napoké. Egyszer visszajövök...
Éles fájdalom hasít a karomba. Érzem az erőteljes szorítást, érzem, ahogy a körmök belevájódnak a vérző sebbe, amelynek hatására kiserken belőle a vér és elindul lefelé világot látni, mielőtt megalvad. Szemhéjaim kipattannak és ismételten a patyolat plafon köszön vissza, de van itt valami más is. Az a más, amitől minden holdtöltekor rettegek és egy csettintés alatt átveszi fölöttem az irányítást, hogy a legszörnyűbb tetteket követhesse el, amíg én a saját elmémbe vagyok bezárva. A fájdalom fölébresztette a szendergő fenevadat és készen áll, hogy újra napvilágra bukkanjon. Egyre erősödik a nyomás a mellkasomban, mintha be akarnám szippantani saját magamat, testem megfeszül a fájdalomtól és torkomból a vadállat dühödt ordítása tör fel, nem az én sikolyom. Ujjhegyeim, mintha szétrepednének, ahogy a pengeéles karmok nőnek vissza a körmeim helyére, ínyem sajog a fájdalomtól, mint a csecsemőé, aki elkezdett fogzani és az apró fogak át akarják törni mindenáron a gátat. Szabad kezemmel erőnek erejével markolom a vastag matracot, de másodpercek alatt megadja magát a fenevad erejének és reccsenve hasad ketté az anyag, a fájdalomtól sajgó kezem ujjai pedig Amycus csuklója köré fonódnak és szorítják, amíg meg nem szűnik a vér áramlása a csuklójába. Csapdában vagyok. Ismét a saját testem rabja vagyok, amit nem én irányítok. Nem tudok szólni, segítségért kiáltani, csak könyörögni az ösztönlénynek, hogy bármit is akar tenni, ne tegye. A testemet marcangoló fájdalom nem szűnik meg, csak enyhül valamelyest, a fenevad pedig tekintetét Amycusra emeli. Torkomból mély, állatias morgás tör elő, mint amikor egy állat támadni készül, csak vár a megfelelő pillanatra. Nem eresztem el, még erősebben szorítom, mint eddig és mohón a levegőbe szimatolok, miközben felülök és közel hajolok a fiúhoz annyira, hogy az orrunk hegye jócskán összeér. Szimatolja, de nem támad, csak elképzeli az ízét, ahogy a finom fehér bőrt feltépi, hogy a vértől áztatott hús felszínre kerüljön és lakmározhasson. Nyál csöppen a földre. Az én nyálam. A morgás egyre haragosabb, agresszívabb, de úgy hal el, mintha elvágták volna. Visszazuhanok az ágyra és újra önmagaménak érzem a testemet. A morgást hangos zokogás veszi át, újra csak homályosan látok mindent a könnyeimen át. A fenevad gyenge, de nem felejt. Volt még annyi ereje, hogy egy utolsó bivalyerős ostrommal kitaszítson a saját testemből és szemügyre vegye, kiszagolja a következő áldozatát teliholdkor: Amycus Carrow.
Nem tudom mennyi idő telhetett már el úgy, hogy a fal felé fordulva, magzatpózba gubózódva zokogok, amíg a zokogás csak egyenetlen hörgéssé csitult, könnyek nélküli sírássá és csöndes tombolássá. Felszáradtak a könnyeim, kicserepesedtek az ajkaim a szájon át vett légvételtől és száraz szivacsnak érzem a nyelvemet. Nem merek megfordulni. Nem merek ránézni és látni az arcán a rémületet, ami valószínűleg olyan tisztán látszik, mint a Nap az égen. Mégis meg kell tennem. Nincs több kertelés, hazugság, kitalált harcok trollokkal és a Rengetegben élő lényekkel, akik mindig akkor támadtak meg, amikor véletlenül arra jártam. Nincs több rosszul sikerült varázslat, bájital vagy esetleg varázs szerkezet, amire rá lehetne fogni a sebhelyeket, legkevésbé nem az átlyukasztott térdemet. Ő is látta azt, ami bennem lakik kicsi gyermekkorom óta. Látta az átkomat, ami egy életre velem lesz és nem szabadulok meg tőle soha. Miért nem ment el végre, Miért nem állt fel és rohant ki fejvesztve a szobából, hogy riassza a kastély összes lakóját, hogy egy szörnyeteggel osztják meg a mindennapjaikat? Miért nem? Lassan mozdulva fordulok felé, arca pedig holt sápadt még mindig, szemei kereken merednek ki üregükből, majd kiesnek a helyükről, egész testében reszket, de tartja magát. Életlében először levetette magáról a sziklakemény és sérthetetlen Carrow fiú álarcát és kimutatta, hogy őt is halálra lehet ijeszteni. Sajnálkozva nézek rá, de nem szólalok meg hosszú percekig, csak nézek rá, szipogok egyet néha, arcomat pedig szakadt talárom ujjába törlöm.
'Gondolom nem erre számítottál, amikor megtaláltál a folyosón, vagy, amikor behoztál ide.' - szólalok meg rekedten, megtörve ezzel a szoba csendjét. Hangosan sziszegve ülök fel lassan az ágyon és vizsgálom meg sérült térdemet, jelenleg csak az érdekel, a többit várólistára tettem. Újra a rémült Amycusra nézek és érzem egész testemben, hogy reszketek. Tartottam ettől, hogy bárkinek is valaha elmondjam a titkomat, de ő látta és ezt hazugsággal már nem lehet elterelni. Látta.
'Most biztosan sok kérdést fel akarsz tenni. Egyet mindenképp. Öhm... vagy el is futhatsz, hogyha az úgy kényelmesebb megoldás és nem foglalkozol velem többet. Mindenbizonnyal ez lenne a lehető legbölcsebb döntés, nem akadályozlak meg benne. Ilyen lábbal nehéz is lenne utánad szaladni...' - felszakad belőlem egy erőltetett nevetés, miközben óvatos mozdulatokkal kikelek az ágyból és sántikálva indulok el a fiolákkal teli polc felé. - 'Mi tagadás, sejtettem, hogy előbb vagy utóbb kiderül, de álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen hamar. Ostoba voltam, mert elhitettem magammal, hogy egy életen át titokban tudom tartani úgy, hogy csak a családom tudjon róla és más nem, de sajnos mégsem voltam annyira okos.' - üvegcsék sokaságával a zsebeimben sántítok el az üstömig, ami mellé katonás sorrendben lerakom a bájitalokkal telt üvegeket, hogy aztán óvatos mozdulatokkal levethessem magamról a rongyos, alvadt vértől és földtől mocskos iskolai egyenruhát, s csak egy szál fehérneműben ülhessek fel a székemre. Még mielőtt bármibe is belekezdenék, újra a fiúra pillantok és ujjbegyeimmel dobolni kezdek a márványból készült pulton.
'Emlékszel még, amikor ősszel kocsmáztunk és azt mondtad, hogy a karomon lévő sebekről később szeretnél hallani? Azt hiszem elérkeztünk ahhoz a bizonyos későbbhöz. Legalábbis szerintem most van itt az ideje, amíg friss a dolog és érzem magamban az erőt meg az elhatározást, hogy válaszolok mindenre, amit kérdezel. Ha akarod mesélek is mindenről.'  - lenézek a saját testemre, amelyet számtalan heg, sérülés, forradás borít, talán már nincs is olyan porcikám, ami sértetlen lenne. Lábam remeg a fájdalomtól és a padlót vérnyomok borítják, amerre jártam idáig a szobában, mióta kikeltem az ágyból, hogy a vértől szennyes ágyneműt ne is említsem.
'Francba... Amycus, megkérhetlek, hogy hozd ide a pálcámat az ágyról? Kieshetett a zsebemből. Szívem szerint elsántikálnék érte, mert tudom, hogy te most egy másik bolygónyi távolságra szeretnél lenni tőlem, de szeretném kímélni a lábamat és magamat is még több fájdalom megélésétől.' - kezemet kérlelően nyújtom az ágy felé, miközben le nem veszem a tekintetemet róla. Védtelen vagyok. A fenevad alszik. Amycus akár rám is támadhat, hogyha úgy gondolja és van hozzá ereje. Véget vethet az életemnek egy átokkal, hogy ne bántsak senki mást a kastélyban, kiváltképpen ne Alectot, hogyha elszabadulnék. Érzem, hogy pengeélen táncolok, főleg a Roxfortban folytatott tanulmányaim és a szabadságom. Kezem továbbra is nyújtom az ágy felé, gondolataim pedig cikáznak a fejemben, szívem hevesen dobog a mellkasomban, már-már fájóan hevesen. Nem tudom, hogy mit várhatok tőle, túl sok mindenre van most esély ebben a szobában. Itt dől el a sorsom, ez fogja életem hátralévő részét meghatározni.


Erősödni fog a minőség

[/b][/b]
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Mici Visconti

Mici Visconti

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
10
▽ Avatar :
Xavier Dolan

»
» Hétf. 21 Nov. - 11:41

'Cause for all we know


Fogalmam sincs, hogy hol a fenében vagyunk, azt sem tudom, hogy választ fogok-e erre a kérdésre kapni valha, vagy hogy egyltalán mi a francért érdekel, amikor annyi megválaszolatlan kérdés keregeti egymást a fejemben, hogy lassan érzem, magam is csak egy hatalmas kérdőjellé válok és a zsámolyon gubbasztva, biztoságosnak vélt távolból, meggörnyedt háttal, megroggyant vállakkal fixírotom a véres, koszos ágyneműt, ami korábban olyan vakító fehéren világított. Aztán a remegő testet, ami összegörnyedve magzatpózba olyan parányinak és törkénynek tűnik, eltűnik a takaró eredeti mintázatában, és az új, kosszal és vérrel szabdalt amorf alakzatokban egyaránt. Egy részem, egy felelőtlen, meggondolatlan, de sokkal bátrabb és önzetlenebb Amycus, akiről mindig azt hittem, létezik valahol mélyen, aztán kiderült, hogy csak a képzeletem szüleménye, amivel valamikor magasabb polcra akartam helyezni magam bárki másnál, hogy elhitessem – akár önmagammal is - hogy különb vagyok. Szóval ez a fickó a nagykifli, és Agatha Greewyt nem hagyja magányosan zokogni az ágyon, hanem átöleli, nyugtatni próbálja, ég akkor is, ha tudja, hogy hasztalan. De ő nem én vagyok.
Az orrom, habár már teljesen akklimatázlódott és már fel sem tűnik a vér, a gyógyszerek, a fekélyes seb szaga vagy a saját hányásomé ami mellettem egy lavórban nyugszik, tanúbizonyságot téve arra, hogy egyvalami gyengébb a jellememnél is, mégpedig az az istenverte testem. Úgy kapaszkodok abba a székbe, görcsösen, mintha attól tartanék, hogy leszédülök, és talán valós is a félelemem. Annyiszor elindultam gondolatban, de a testemnek sohasem tudtam parancsolni, de mindannyiszor az ágy felé, és nem pedig a másik irányba. Makacsul őrzöm itt már órák óta talán, nem törődve azzal, hogy a fenevad visszatérhet, mert itt van a pálcám, valahol.
Nem, valószínűbb mégis, hogy kibelezne, ha megint alkalma lenne rá. Farkasszemet néztem már egyszer vele, szorítása nyomot hagyott a csuklómon. Véres, durva karmolások, amiket talán ne ártott volna fertőtleníteni, talán nem ártott volna az ocsmány, szirupos nyálat a cipőmről letörölni, hogy ha majd Agatha felkel, mégis, hogy magyaráznám meg neki, hogy valaki más csorgatta rám a nyálát és én hagytam?
A remegés, a tudatom folyamatos lebomlása, a tudatalattim alattomos, de hatásos erőfeszítése, hogy ne feletsem el, azt ami történt, egy pillanatig se higgyem azt, hogy csak egy rossz álom, egy beteges hallucináció volt. Folyamatos emlékképeket vetít elém, akárhányszor behunyom a szememet, akár csak egy pillanatra is. Agatha elájul, a vastag, undorító, hegyes karmok csapdába ejtenek, és azt hiszem, hogy én vagyok veszélyben, de abban a pillanatban csak arra tudtam gondolni, hogy mit csinál az a feneved a lánnyal, ahogy átveszi az uralmat sebezhető lényének egy része felett, ahogy görcsbe rándult az egész teste, a vér patakzik lefelé csendesen. A szeme, a fogai, az a bűzös lehellet, ami folytogatott, amikor az orrunk összeért. Felkavart, annyira, hogy utána még órákkal is alig képes vagyok mozogni, de egy percig sem féltettem az életemet.
Ott van Agatha valahol, ott volt – nem hagyta volna. Az egyik pillanatban ezeket mantráztam magamban, nem tudom, volt-e egyáltalán értelme, de hittem és most is hiszem, hogy a veszély már elmúlt. Érzem. Érzem az egyre halkuló sírásból, a szaporább levegővételből, aztán a csendből, majd amikor megfordul végre, és kisírt, vörös szemeit felém fordítja némán, tudom, hogy ezek Agatha szemei. Pontosan megtudom mondani a különbséget, egyszer s mindenkorra, mert belémégett most már mindkettő. Képtelen lennék bármelyiket is kiverni a  fejemből, és a tény, hogy Agathanak osztozkodnia kell valami olyasmin, ami eddig sem volt teljesen az övé, nyugtalanító érzéssel tölt el.
Amikor végre megszólal, az ő finom, de a sok sírástól rekedtes hangját hallom, ami mellesleg rohadt szexi, és ha más helyzetben lennénk, talán megjegyezném, de most mégis akaratlanul odaképzelem hozzá, mintegy kísérőként a farkasvonyítást is.
Egy pillanatig döbbenten nézem, nehéz megtalálni a hangomat, mintha egy kínos, sziogrúan egyéjszakás után akarna a csaj beszélni, nekem meg semmi kedvem hozzá.
- Ó, hidd el nekem, még tudok várni azokkal a kérdésekkel – tekintetemmel bambán követem, ahogy feltápászkodik, és habár megfordul a fejemben, hogy felálljak arról az ostoba zsámolyról, hogy segítsek neki, vagy inkább visszatuszakoljam az ágyra erővel, nem teszem meg. Vannak kérdéseim. Ó, de még mennyire. De nem biztos, hogy felvagyok rá készülve, hogy ennél is többet tudjak. - De hé, neked nem kéne abban az ágyban feküdnöd vagy valami? Én azt hittem, napokig nem kelsz fel onnan – kihúzom magam a görnyedt és feltűnően előnytelen testtartásból, úgy követem a lány lépteit a polcok felé. - Sokáig gondolkoztam azon, hogy mégis hogy a francba lehet ezt ennyi ideig, egy ilyen helyen titokban tartani. Mármint amióta elájultál. Ne értsd félre, nem sűrűn gondolkoztam eddig a …. - nevetséges, hogy milyen nehezemre esik kimondani a szót. Már megint az a hasznavehetetlen test, ami mindig a legjobbkor hagy cserben. A fejemben olyan egyszerű, annyi minden átfutott rajta, szavak, amikket támogatni szeretném őt, amitől jobban érzi magát még ezek után is, de helyette úgy viselkedek, mint egy barom. - Tudnak erről a tanárok.. vagy valaki? - teszem fel ismét a számomra legkevesebb jelentőséggel bíró kérdést, ami hamar el is tűnik a süllyesztőben, amikor egyenként lekerülnek a ruhadarabok.
A világítóan fehér, de össze-vissza kaszabolt bőrből egyre több válik fedetlenné. A mocskos ruhák egy kupacba kerülnek, én meg visszafojtott levegővel, elnyíló ajkakkal próbálok minden egyes barázdát, mély vágást megjegyezni, mint egy különösen bonyolult térképet, amin az életem múlhat. Ezt is szeretném az emlékeimbe vésni. Szükségem van rá. Szükségem van valamire abból az Agathaból, akit megismertem, ahhoz, hogy azt a szörnyet bevágjam egy sötét sarokba. Csak gondolatban simítok végig a dombokon, a völgyeken, az örvénylő kulccsonton, és pillanatig beleveszek a látványba, sokkal inkább letaglóz, mint korábban a farkasszemet nézni a fenevaddal, érzem, ahogy újra meg kell kapaszkodnom, ha nem akarok leesni. A kín egyre erősebb, szúrja a mellkasomat a tétlenség most már valósággal. Összepréselem a számat, összeszorítom a fogaimat, de nem mozdulok, a rajongás, a vágynak és az átkozott melankóliának valami különös elegye villan a szememben.
Csak akkor nézek végre a szemébe, amikor újra megszólal, de ez is olyasvalami, amit nem önszántamból teszek.
- Tudom, hogy azt hiszed, hogy tartozol nekem valamivel, ha mással nem, hát magyarázattal, de nekem ezt most baromira másodrendű problémának tűnik. Előbb látni akarom, hogy jól vagy, és nem hullatsz magad után gyanús vércseppeket, és esel össze mindjárt, hogy van valami rohadt fájdalomcsillapító legalább ebben az átkozott szobában vagy mi a fenében – a mondat végére egyre inkább, mintha ordítanék, és a korábbi nyugodt, rezignáltnak tűnő Amycus hangnak már nyoma sincs. Úgy futtatok körbe a tekintetemet a polcok között, majd egyetlen szavára úgy pattanok fel a székről, mintha valami különösen rémisztő álomból ébrednék.
A testem zsibbadt, olyan érzés mozogni, mintha a holdon járnék, de nem mutatom, nem akarok gyengének tűnni előtte, hisz ő is olyan rohadtul erős.
Most először közelítem meg az ágyat azóta, hogy a farkassal találkoztam. Lépteim óvatosak, habozok pár pillanatig, mintha attól félnék, hogy újra felbukkan, mintha nem is Agatha testében bújkálna, hanem a véres takaró alatt. Visszafojtott lélegzettel, remegő kezekkel rántom le a takarót egyetlen mozdulattal, aztán a párnát és a lepedőt is, mintha meg akarnék szabadulni tőlük minél hamarabb, és bizonyítani, hogy  a mumus nincsen ott. Nincsen. Ellenben a pálcával, amit izzadt ujjaim megmarkolnak, és egy pillanattal később már a pultnál állok, a lány előtt.
Mellkasom fel-le hullámzik.
Nincs itt a lény. Csak ő meg te. Milyen ártatlan, milyen védtelen és hogy szenved. Mennyi kibaszott fájdalom van a szemében. Nem hagyhatod magára, Amycus.
Egészen közel lépek, megszakítva közöttünk minden távolságot, és szabad kezemmel az ő kezéért nyúlok, koszos, ragacsos az alvadt vértől, és olyan forró, mintha legalább negyvenfokos lázban égne az egész teste. Oda akarok nyúlni, homlokához, hogy ellenőrizzem, de helyette csak a pálcát nyomom a kezébe. Megszorítom, majd hirtelen engedem el, és a farzsebembe nyúlok a sajátomért, ami mindvégig ott volt. Megvédhettem volna magam, lefegyverezhettem volna a fenevadat, de eszembe sem jutott. Helyette lendítek egyet a pálcával, aztán mégegyet, és valahonnan a hátam mögül egy tele vizeskancsó, egy mosdótál, szivacs és háziszappan lebegnek katonás sorrendbe, hogy aztán egyenként helyet találjanak maguknak mellettünk a pulton.
We might be dead by tomorrow 
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Anonymous

Vendég

C’est la vie
Vendég

»
» Pént. 27 Jan. - 16:05
Amycus & Agatha


'Hogyha minden egyes alkalommal fekve maradtam volna, amikor visszaváltoztam másnap és nem láttam volna el a sérüléseimet, most valószínűleg a Szent Mungóban feküdnék és nem lenne se kezem, se lábam, mert elfertőződött volna mindenem. Ez még a jobbik eset lett volna, rosszabb esetben valamilyen fertőzésbe belehaltam volna már rég, úgyhogy jobban járok, ha kibírok még egy kis fájdalmat egy jóval nagyobb, életre szóló probléma helyett. Az igaz, hogy nem mozdulok ki innen napokig, nem szeretném, hogyha valaki meglátna és rögtön a gyengélkedőre tessékelne, mert megtudná az egész iskola, amit nem szeretnék. Így is a kelleténél több ember tudja és még több sejti, hogy Agatha Greewy vajon miért néz ki időnként  úgy, mint akit odadobtak egy hegyi trollnak. Így a kérdésedre válaszolva; a tanárok közül egyedül Dumbledore és McGalagony tudnak róla, bár ebben az iskolában nem történhet olyan, amiről Dumbledore ne tudna, mégis inkább leültem vele erről beszélni. Meglepődnél, hogy mennyire támogató tud lenni az az ember még a magamfajtákkal szemben is. Nem azt nézte, hogy... hogy mennyire káros lehetek másokra nézve, persze nyilván elsődleges szempont volt, hogy ne ritkítsam a diákok és tanárok sorát, de rögtön megoldást akart találni arra, hogy holdtöltekor hol legyek és a Rengeteg tűnt a legoptimálisabbnak. Úgy gondolta, hogy legyek akármilyen erős, ott bent elbírnak majd velem. Nem tagadom, tényleg jobb az erdőben bolyongani, mint valahová bezárva lenni, azzal viszont nem számoltunk, hogy így fogok kinézni nagyon rövid időn belül és a sérülések is súlyosabbak lesznek a vártnál, úgyhogy újabb remek ötlettel állt elő. Ezzel a szobával.' - tekintetem körbehordozom a tágas szoba minden egyes négyzet centiméterén. A berendezésen, az eszközeimen, az eddig megbűvölt tárgyakon és a még csak félig elkészülteken, a lassan szobányi polcon, amin sorakoznak a varázsszerek, bájitalok, mérgek, ellenszerek és gyógyitalok, különféle összetevők, amiket bárhol be lehet szerezni, de még a ritkaságok is, amikért minden lyukba be kell kukkantani és minden kapcsolatot meg kell mozgatni. A polcok alatt pedig ott várnak a szerencsétlen egereim, akik várják, hogy mikor kit ragadok ki közülük, hogy a saját kis kísérleti céljaimra használjam őket, aminek vagy gyászos vége lesz számukra, vagy élhetik tovább az életüket. Már nem tudnám elképzelni az életemet enélkül a helyiség nélkül, amit saját tulajdonomnak tekintek. Dumbledore olyat adott nekem, amiért egész életemben hálás leszek neki, viszont ötletem sincs, hogyan viszonozhatnám ezt neki. Napirendre kell tűzni ezt a kérdést. S ahogy a gondolat megszületett a fejemben, úgy ugrik föl a ajtó melletti falra akasztott táblák egyikén a kréta, hogy fölfirkálja az iskola igazgatójának nevét, mellé egy ajándékot rejtő dobozt és egy kérdőjelet rajzoljon, hogy azután koppanva essen vissza a többiek mellé. Hat táblát kaptam a szobától, mind a hat tábla különféle témákra van felosztva, amiket különféle jelzésekkel oldottak meg a kréták. Az ajtótól számolva az első ötön mind szerepel valami, ötlet, képlet, recept, de a hatodik, aminek a sarkába a kréták egy farkas fejet rajzoltak, csak egy hatalmas kérdőjellel van ellátva. Nem tudom mióta nem gondolkoztam róla érdemben és választottam inkább a belenyugvást, de azt hiszem ismét elő kell vennem azt a táblát is. Sok a dolgom még.
'McGalagonynak pedig muszáj tudnia róla. Ő a házvezetőm és ha nem tudná, hogy miért hiányzom az órákról annyit, amennyit úgyis kiderítené, így viszont megspóroltam magamnak egy ingerült házvezetőt és megértést kaptam helyette. A diákok közül Andrew tudta idáig biztosan, mert neki elmondtam. A lányok szerintem sejtik a körletemből, hogy mitől lehet, hogy nem lehet mellettem aludni rendesen éjszakánként, viszont az egész iskolában mindenki más csak találgat, kiváltképp a mardekár, akik vonyítanak, hogyha elmegyek mellettük. Meg most már te is biztosan tudod, hogy Agatha Greewy a nagy gonosz farkas. Élhosszal nyert a mardekár ezért.' - a tárgyilagos hangnemet egy ordítás váltja fel, öklöm pedig döndülve csapódik a márványpultra, mialatt másik kezemmel húzom le sérült lábamról a vértől mocskos zoknit, de minél tovább tart lehúzni, annál tovább kell a lábamat a kényelmetlen pozícióban tartanom, ami fölerősíti a fájdalmat a százszorosára. Az alvadt, ragadó vér nem engedi egykönnyen, hogy lehúzzam a vádliig érő zoknit, könnyeim pedig patakzanak végig az arcomon a művelet alatt. Könyörgöm, valaki vágja le a lábamat!
Reszketve dobom félre a félpár zoknit, amit a párja valamivel kevesebb szenvedés után követ. Nem egészen így képzeli el az ember az első alkalmat, amikor megmutatja magát a párjának minden szégyenérzet nélkül fehérneműben, és minden bizonnyal jóval kevesebb sebbel is rendelkezik. Reszketve nézek a még mindig az ágynál lévő Amycusra, fogaimat összeszorítom és úgy préselem ki magamtól a levegőt. Hajam az arcomba tapadt ismét az izzadtság miatt és már csak arra tudok gondolni, hogy fekszem az ágyban. Nem akarok a fájdalomra gondolni, amit a gyógyszerek fognak okozni nemsokára nekem, sem pedig a fájdalmas fürdésre és seb tisztításokra, hogy minden probléma nélkül begyógyuljon az összes és csak ronda heget hagyjon maga után. Mondanám, hogy csak feküdni szeretnék, de az sem vigasztalna, sőt az gyötörne a legjobban. Lehajtom a fejem a márvány hideg lapjára és kapaszkodom belé, nehogy egy óvatlan pillanatban leessek a székről, ha az megbillen alattam. Íme, ez vagyok én. Lehunyt szemekkel hallatom, amit a fiú mond, de hangja kezd újra elúszni a térben és egyre távolabbról hallom. Nem, nem ájulhatok vagy alhatok el megint. Nem tehetem. Ébredj! Az egyre ingerültebbé vált hangszínének sikerül visszahoznia a valóságba és megemelem magam, hogy legalább görnyedten tudjak ülni. Fájdalomcsillapító? Nézd meg a polcot, tele van! Az egész nagy polc egy gyógyszerkészlet szinte, de azt most nem fog sokat segíteni, hogyha ezt közlöm vele, mint tényt. Aggódik, meg van rémülve, az előbb nézett szembe a szörnyeteggel könyörgöm és még mindig itt van! Az állapotomból való tahó viselkedést célszerű máskorra tartogatni, nem pedig most elővenni, elsődleges feladat Amycus megnyugtatása valamelyest , mielőtt jobban kiborulna, mint amit még kezelni tudok ennyire lestrapáltan, utána jöhet minden más. Illetve közben. Csak nem kéne elhalálozni a pult mellett.
'Nyugodj meg kicsit, kérlek! Van gyógyszer a szobában, rengeteg. A polcon azok mind gyógykeverékek, amik segítenek. Levettem már az előbb a megfelelőeket, hogy elkészítsem magamnak a főzeteket, amik helyre tesznek és elmúlik minden. Egy időre, de elmúlik. Csak arra kérlek, hogy most higgadj le. Könnyű ezt kérni, tudom, hogy ezt gondolod, de jelenleg nem tudok mást csinálni. Rettentően bátor vagy, hogy szembenéztél a szörnyeteggel és még mindig itt vagy, nem hagytál magamra. Köszönöm. Nem tudom, hogy mi vezérel, amiért itt vagy még és nem rohantál még ki azon az ajtón, de nekem sokat jelent és hálás vagyok. Nemsokára minden rendbe jön és a régi leszek. Egy-két sebbel több lesz rajtam és kész.' - óvatosan a szabad keze után nyúlok és megfogom, miközben végig mosolyogva beszélek hozzá, nyugodt hangon. Nehéz volt magamra erőltetni és meggátolni, hogy ne csukoljon el a hangom egy-egy pillanatra vagy reszkessek beszéd közben, mégis sikerült valahogy. Hideg verejték folyik végig a hátamon, ahogy a fájdalom egyre erősebben kínozza minden porcikámat és az óvatos kézfogásból erős szorítás válik. Ennyit arról, hogy megnyugtatom Amycust. Amint ujjaim között érzem újra a pálcámat, elengedem a fiút és a pult felé fordulva, nagyot szusszanva, mintha egy nehéz vizsgafeladat elé állítanának, gyújtok be az üst alatt és kezdem el immáron rutinosan összeszedni az összetevők maradékát a pult különböző fiókjaiból.  Türelmetlenül söpröm ki az izzadtságtól nedves, koszos tincseket az arcomból, hogy lássak is valamit, ne csak vaktában tapogatózzak, miközben megőrülök a viszketéstől, amit a lábamon végigszánkázó vércseppek okoznak. Kezd újra elállni a seb, vagy inkább a tátongó lyuk vérzése, a szivárgás azonban tart.
'Egek, de utálok ilyenkor lefürdeni...' - vetek egy oldalpillantást a pulton felsorakoztatott tisztálkodó eszközökre és kicsit meg is remegek a gondolattól, hogy biztosan belemegy a szappanos víz a sebembe, akkor pedig megnyílnak a pokol kapui. - 'Tudom, hogy ez a szükséges rossz, de... annyira tud fájni ilyenkor még ez az apróság is.' - erős gyógyszeres illat kezdi körbelengeni a szobát, ahogy a főzet lassanként kezd elkészülni, persze ennél jóval több idő kell neki, mire lehet is használni. Hogyha hisztis kisgyerekké akarok válni, akkor itt a tökéletes idő, hogy ne tegyem meg.

►××× szó ; 1299► jegyzet:  Please, help me...
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good


Ajánlott tartalom

C’est la vie

»
»
Vissza az elejére Go down

Harapós probléma

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 1 oldal

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
The Age Of The Marauders :: Archívum :: Befejezetlen játékok-