To; Capricus

Egésznap hasznavehetetlen voltam. Egyszerűen élő hullaként jártam keltem. Nem ettem, nem ittam, így folyamatosan szédülök és dekoncentrált vagyok. Csoda, hogy egyáltalán képes voltam reggel rendesen felöltözni. Tavaly szoktam rá, erre az önpusztító böjtre, akkoriban még mugli tudatmódosítókat is kipróbáltam… Nem vagyok rá büszke, de az utóbbiról legalább már leszoktam. De ez egy másik történet. Hogy miért vagyok ma ilyen? Hát… kezdjük az elején.

Az lépten-nyomon eszembe jut, hogy anyám már meghalt. A kínzó fájdalom ma már csak egy állhatatos sajgás a szívem tájékán, de az évnek e szörnyű napján újra érzem milliónyi tű szúrását mellkasomban. Mára minden sötétbe borul, így emlékezve anyám temetésének napjára. Reggel nem álomból ébredtem, hanem emlékből; újra láttam a hófehér márvány koporsót melyen fekete pókháló szerű erezetek voltak. Láttam, ahogy elmerül a föld alá, örökre, visszavonhatatlanul. Néma könnyekkel keltem és az óta se volt erőm lemosni őket.

Az átváltozástan órán kivételesen leghátra ültem és a padon összefont karjaimra hajtottam a fejem. Előttem árválkodott egy aranyos sün, amit tűpárnává kellett volna változtatnom. Mivel egész órán nem tettem semmit levontak tőlem 10 pontot. Még erre se mozdultam meg. McGalagony elküldött a gyengélkedőre és én mentem, mivel nem érdekelt mi történik. A gyengélkedőn kaptam egy sütőtök levet, amit nem ittam meg. Ott ültem, amíg el nem engedtek egy nagy sóhajjal. A második ember, akinek ma csalódást okoztam.

A gyógynövény tanon csendesen, magamba roskadva hagytam, hogy a társaim átültessék az immunogyökereket, míg én csak lógattam a lábamat és elbambulva figyeltem őket, amíg a megbűvölt pennám jegyzetelt helyettem. Nem valami fair, de az se lenne az, ha csak egy csoportban a háromból csak ketten dolgoznak. Szóval a gyógynövénytanon végül is csináltam valami hasznosat! Aztán ebéd helyett céltalanul bolyongtam a folyosókon.

Délután lefeküdtem… vagyis lefektetett az egyik szobatársam, aki megtalálta ájult testemet az ajtó mellett. Igen, sikerült ezen a csodás évfordulón is kikészítenem magamat. Büszke lehetek a kitartó önpusztításomra. Annyira érdektelen vagyok, hogy már másoknak is gondot okozok! Anya biztosan nagyon csalódott lenne, ha ezt látná.

Egy remegős lélegzetvétellel keltem fel. Mintha nem is álomból, hanem a halálból keltem volna. Úgy, ahogy voltam, gyűrött ruhával, szétzilált hajjal és kisírt szemekkel sétáltam ki a klubhelységből. Egyik előnye a prefi létnek, hogy senki sem furcsállja, ha a takarodó előtt csupán egy órával indulsz el… vagyis nem annyira. Első utam a manókhoz vezetett a konyhába. Kedvencem, Mufurc, aki ismeri az otthoni manónkat rögtön elém szaladt és ellátott minden jóval. Friss csokoládés kuglóffal és forró csokoládéval a táskámban indultam el a könyvtárba.

Ahogy haladtam a csendet nem törte meg más, csak a néha-néha felhangzó szipogásom. Időnként síró görcsök akartak hatalmukba keríteni, de hősiesen küzdöttem ellene. Nem akartam, hogy bárki is sírni lásson. Még családom azon részétől tanultam, hogy csak a gyengék sírnak, akiket gyermekkorom óta nem láttam. Nem éppen a legjobb hagyaték, de azokhoz képest, amiket igyekeztek belém nevelni, ez volt a legkevésbé visszataszító gondolat.
A könyvtár egyik legeldugottabb sarkába telepedtem és kiábrándító bűbájt szórtam magamra, mindannyiszor, amikor hallottam a könyvtáros nénit közeledni. Tapasztalt éjszakai tanuló vagyok. Megírtam minden házi dolgozatom és bepótoltam a hiányzott órák anyagát. Addigra el is fogyott minden élelmem és bőven benne voltunk a kijárási tilalomban. Szóval összepakoltam és elindultam tilosban járókat elcsípni. De arra még én se számítottam, hogy rögtön a könyvtár előtt találok egyet.

- Philips ugye? – Nézek rá fáradtan, de még így is felismerem America öccsét. Americát mindenki ismeri, akárcsak a Tekergőket. Philips tett arról, hogy mindenki tudja ki az öccse, szóval szinte már vártam a napot, amikor elkapom. – Meg kérdezzem, hogy mit keresel itt vagy kíméljem meg magamat egy fárasztóan átlátszó hazugságtól és egyből küldjelek el a házvezetődhöz? – Kikészülten kiropogtatom a nyakamat és lejjebb eresztem a világító pálcámat, mikor egy festmény vérmesen rám förmed. – Na, mi legyen? – Érzem, ahogy feltámad a fejfájásom… aj de nincs kedvem Slughorn-hoz. Már vagy egy hete kerülöm, hogy ne kelljen elutasítanom a karácsonyi báljára való meghívását. Nincs kit vinnem és egyedül nem akarok menni.