Futó pillantását veti a két jómadárra, kik közelebb húzódnak társaságához.
- Akadt egy kis gondunk. Önnek meg nekem. Nem az, akinek mondja magát. - leheletnyit közelebb hajol, csupán a hatás kedvéért -
Kap két percet, hogy elmagyarázza, ki is valójában.- Nem értem, miről van szó.
- Ne beszéljen badarságot. Már késő. Csak árulja el. Mert a két urasággal ellentétben én úgy gondolom, a hullákkal csak a baj van, és felettébb nehéz az igazságot kivájni belőlük.- Én... Én nem...
- Kemény munkájába tellett, hogy felépítse a történetét, de az most tört ripityára, mert rosszul mérte fel, kikkel áll szemben.- Úrnőm, so-sokára jár, és tudja, az elintéznivaló a ---Csendre intik. Azzal az elutasító csuklómozdulattal, melyből rögtön ért, s értenie kell mihaszna manó létére; bólint aztán, alakját elnyelve a sötét folyosó. Metsző tekintet jár utána.
Megzavarták.
- Távozom egy időre. Visszatérésemig még talán - de csak talán -, rá tudom venni ezt a két urat, hogy ne végezzenek Önnel. Gondolja meg, mit csiripel.Mindössze egyetlen hajszálon múlott, csak egyetlenen, hogy két ügyet is kisimíthasson bizsergéstől fűtött kezei alatt. A gyalázatos manó azonban... Átkozza érte, de még mennyire; őt
nem kell emlékeztetni. Semmi sem hibádzik a fejével, mi több, feneketlen katlanja önnön valójának, az érzések, illatok, pillanatok őrzője, a végtelen időké, mit a műmassza el sem képzelhet, fel nem foghat.
Pimasz. Gőgös. Vehemens.Az utca csöndje hívogatón öleli körbe korom palástjával, ő maga ekképp ivódva be annak minden pórusába, s rejtelmébe; nem jő majd hiány abból az elkövetkezendő... órákban. Szolgálat és hűség ötvözte léptek hátrahagyott bélyege. Rendre koppanó, havas eső áztatta sötét csizmák, bensőjéből fakadó hűvös misztikum. Mégis, valami makacs, csupasz igazság piszkít tudatába, nem moshatja ki azt, hiába emelné fakó arcát az ég felé.
Fiatal felnőtt. Kiteljesedő erő.Nem irigyese, s korántsem csodálója, nem szorul sántító gondolatok burjánzására. Ösztönös képzettársításait így sem rázhatja le könnyedén, akaszkodón hoppanálnak a sötét sarkon, kavarognak egészen, nem eresztve egymást. A csituló szédítés múltával sem.
Egy Black.Talán késik, talán nem, de bizonyos, hogy érdektelen efelől. Lezseren burkolózik karcos érzéseibe, kevéssé van ínyére. A Nagyúr kieszelte párosukat. Beleképzelte tán, vagy mindig is jelen volt valamiféle... ígéretes egybeesés. Súlyos, súlyos. Ismeri a kettejük között feszülő ellenszenvet. Merje állítani, ennek dacára, általuk kockáztat? Nem. Voldemort kellően megfontolt, tudója valaminek, ami a részletek árnyékában rejtőzik...
Mindaddig, a zsengének tetsző rügy veszélyes hajtást hozhat, ha nem fojtják el gondosan, maguk mögé utasítva aljas, női büszkeségük - mi felsejlik látómezején a strázsáló alakkal egyetemben, ekképp teljesedve ki az ominózus pillanat, ami felé oly’ kíváncsian viseltetett; s viseltet, míg a hangosodó kopogás végleg elhal a környék némaságában.
- Szép esténk van – peregnek alá hűlő ajkairól triviális szavak köszönés helyett - s mennyivel szebb lesz az est hátralévő része a haláltusának pikantériájával -, arca rezzenéstelen. Nyálkás, fényes rétegbe vonja elegáns külsejét a fokozódó szitálás. -
Indulhatunk, részemről. Hasznos perceket pazaroltam. Tekintete hideg, epésen emészti a hús-vér kivonatot a gondolati sík után. Íme a hírhedt, átkokkal hadonászó leány, ki most bizonyíthatja, szemlére vetítheti, miként alakít a
kollektív munkában. Jöjjön, minek jönnie kell. Ilyesfajta, túlcsorduló mohósággal felitatott fiatallal úgysem akadt dolga. -
Eltéveszthetetlen. A kertváros legpuccosabb épülete. Csodálandó, a természet és a közízlés mindeddig nem dobta ki magából.