Bellatrix Lestrange (née Black)

You need to really want to cause pain — to enjoy it — righteous anger won't hurt me for long — I'll show you how it is done, shall I? I'll give you a lesson — CRUCIO!

Kivágjam a nyelvedet? (Bella, Bells)


18 esztendős


Aranyvérű


Voldemort-hű


Legilimencia és oklumencia


Halálfaló


Katie McGrath


Canon

Toujours pur. Vagyis örökké tiszta. A méltán híres, és nagy múltú Black család leszármazottja vagyok, Cygnus Black és Druella Rosier Black legidősebb gyermeke. A családom már évszázadok óta igyekszik fenntartani vérünk tisztaságát – aki mugli származású férget akarna köreinkbe hozni, azt természetesen kitagadjuk, hovatovább megtagadjuk. Ezzel az eszmével, nyilvánvalóan, mélységesen egyetértek, és átkozom – persze csak képletesen értve – Walburga nénikémet azért, hogy csupán kiégeti a mocskos árulókat a családfából. Én halállal jutalmaznám azt az együgyű, nemtörődöm, aljas és gyalázatos senkiházit, aki tulajdon családját, húsát és vérét áldozza fel, árulja el a szerelem oltárán. Mert, ugye, az merőben nagy szerencse, ha két, tiszta vérű mágus egymásba szeret... nem kizárt, nem lehetetlen, olykor-olykor megesik, de nagyon ritka.
Úgy vélem, a szüleim soha nem szerettek engem igazán, ami nem meglepő, hiszen egymást sem szeretik. Ennek ellenére apámmal mindig is jobban kijöttem, mint Druellával, valószínűleg azért, mert Cygnusra jobban hasonlítok. Druella egyébként is gyáva és gyenge nőszemély. Képtelen megérteni, és elfogadni engem, és, egy bizonyos értelemben véve, fél tőlem. Éppen azért fél, mert tudja, hogy milyen vehemens vagyok, arrogáns, és makacs, tudja, hogy képtelen irányítani, és az ember ösztönösen fél attól, ami irányíthatatlan. Egy adott perspektívából nézve nem is Sirius a család fekete báránya, hanem én – akit jobb szeretne Druella távol tartani magától, és mégis képtelen rá, mert ízig-vérig Black vagyok, a hűségem megkérdőjelezhetetlen. Mindig is tudtam, anyám már alig várta a pillanatot, hogy hozzáadhasson valamelyik aranyvérű család, nemes sarjához, és, hogy ezáltal eltakarodjak a közeléből. Persze azt is elvárja, hogy gyerekeket szüljek, mint valamiféle tenyészkanca.  
Mindig is felelősnek éreztem magamat a húgaimért, és viselt dolgaikért; igyekeztem őket a kezdetektől fogva irányítani, és bevezetni őket a boszorkányok, és varázslók igazi világába, ami bizony nem a Black kúria falai között van, és nem is a Roxfort ódon folyosóin és tantermeiben zajlik. Odakint, a világban nem minden éjfekete, vagy hófehér. Minden egyszerűen vörös, mint a vér, ami mindennek a mozgatórugója. Nincs benne semmi prózai, mi, emberek tesszük az életet költőivé – groteszk, emberi csattanókkal.
Bármit megtennék Narcissáért, és módfelett aggódom Andromedáért, akin ugyan alig észrevehetően, de látszik valamiféle változás. Nem tudom, mitévő legyek, soha nem értettem az emberekhez, az érzelmekhez és a törött dolgokhoz.
Büszkén viselem a Sötét Jegyet. Voldemort első számú, legmegbízhatóbb, leghűségesebb, legodaadóbb hívének vallom magamat. Aki pedig másképpen gondolja, azt ráveszem, hogy töprengjen el a dolgon újra. Nagyon meggyőző tudok lenni.
A végletekig lojális vagyok Voldemort Nagyúrhoz, egészen az utolsó lélegzetvételemig, rendületlenül, megtörhetetlenül, megmásíthatatlanul és visszafordíthatatlanul.

▲ 12¾", diófa, sárkányszívizomhúr; hajlíthatatlan
▲ ex-Mardekáros
▲ megszállott vérmániás
▲ sötét varázslatok - rontások, ártások, átkok, bűbájok
▲ rendkívül erős és veszélyes
▲ kiszámíthatóan kiszámíthatatlan
▲ roppantul nagyszerű párbajozó
▲ nonverbális varázslatok alkalmazása
▲ piromániás
▲ mocskosul büszke, önimádó, önző és arrogáns
▲ önmagánál jobban csak és kizárólag Voldemortot szereti
▲ 'Őrült, mint a mestere.'

Brutális, erőszakos, szadista gyilkos. Rendkívül inteligens és ravasz, de módfelett lobbanékony, vehemens jellem, és sokszor e vad, robbanékony énje felülkerekedik a racionalista énjén.
Mérhetetlenül büszke a státuszára. Eleve, ami a vérminőségét-, és a nevét illeti, továbbá a Voldemort mellett betöltött szerepe végett, a címe és a rangja miatt, amit egymaga ért el, amiért ő dolgozott meg, amit saját maga harcolt ki magának. Ő Lord Voldemort leghűségesebb és legmegbízhatóbb követője, valamint egyike a legkegyetlenebb halálfalóknak. Továbbá mélységesen imádja-, isteníti-, hovatovább szerelmes a Mesterébe.
Keménykezű, acélmarkú vezető.
Nyilvánvalóan nem riad vissza a gyilkosságtól, ugyanakkor beteges módon imádja megkínozni áldozatait, még mielőtt véget vetne az életüknek. A cruciátus átok a kézjegye, a sajátos védjegyévé vált.
Kegyetlen személyisége ellenére nem képtelen a szeretetre és a törődésre, de igazán kivételesnek kell lenni ahhoz, hogy ezt kiérdemeljék.

- Ne, könyörgök, ne... – rimánkodik. Félti az undorító, sárvérű életét, mely, mintha olyan sokat érne, és, amelyet hamarosan oly’ könnyedséggel fogok kioltani, mintha egy szánni való férget taposnék agyon cipőm sarkával. Még térdre is rogy, a szemtelen, úgy könyörög! És a ruhámhoz ér! Az ÉN ruhámhoz! Erőteljes mozdulattal ragadom meg a fekete anyagot, és ellépve tőle tépem ki a szerencsétlen kezéből, hogy amaz szinte hasra essen, a porba hulljon előttem. Ha már magától képtelen volt megtenni ugyanezt, amikor még szépen kértem... arra sem méltó, hogy pálcára nézzen, nem hogy sajátja legyen! Nem is értem, hogyan, és miképpen dolgozhat ilyesfajta patkány a Minisztériumban, hogyan, és mikor fajult idáig a varázslóvilág?
Arcát a föld felé fordítja, fejet hajt előttem, nem néz rám, kezeit összekulcsolja, úgy kúszik felém.
- A családomat ne... ne bántson minket, kérem... – hangja reszket a fagyos, néma éjszakában, akár a csillagok hideg fénye. Lustán emelem tekintetemet a háza második emeletére, ahol az ablakok csukva vannak, és sötétség honol odabent, de az üvegen gyermeteg-, falemezből vágott, butácska dísz függ. Penge vékony ajkaim kegyetlen mosolyra rándulnak.
- Untat, kedves uram – dorombolom, lenéző udvariassággal, és összetéveszthetetlen megvetéssel hangomban. – Unatkozom – hanyag eleganciával vonom meg vállamat, ismétlem önnönmagamat, karcsú ujjaim közt forgatva, szemlélve a férfi pálcáját, azon töprengve, vajon ketté törjem-e. Heccből. Mert, miért ne? Mert megtehetem. – Mi lenne, ha bemutatna a családjának? – teszem fel a költői kérdést.
- Ne, könyörgök! – rándul össze, és csak most emeli rám könny áztatta arcát, vizenyős, ibolyaszín szemeit. – Fizetek, bármennyit, csak mondjon egy összeget! – arcom szép, ugyanakkor éles és szigorú vonásai undorba rándulnak. Érzem, ahogyan a harag, a megvetés, erdőtűzhöz igen hasonlatos érzése gyorsan terjed a testemben, a vérem a fülemben dübörög, kezeimet ökölbe szorítom, körmeim élesen tenyerembe vájnak.
Vihar közeleg.
- Oh, szóval fizetne nekem? – képtelen vagyok megállni, hogy az a kicsinyes, becsmérlő nevetés ki ne bukjon ajkaim között. Konkrétan a férfi arcába kacagok. – Fogalma sincs róla, hogy ki vagyok, ugye? – sajnálkozva, teátrálisan lebiggyesztett ajkakkal nézek le a fegyvertelen, mágusnak aligha nevezhető féregre, aki most éppen ott fetreng, ahova való. Igazság szerint a föld alatt, hat láb mélyen volna a helye, de teszek róla, hogy oda is eljusson idővel. És, mivel imént feltett kérdésemre nemlegesen megingatja a fejét, hát úrinő módjára válaszolok neki: - A legborzasztóbb rémálma – sziszegem, kegyetlen éllel a hangomban, és mit sem törődve vele, a ház felé indulok, pálcáját övembe csúsztatva.
- Ne, ne...! – hallom, ahogy a lábai és kezei alatt zizegnek a falevelek, és a por, meg a kavicsok, ahogy feltápászkodik, és utánam iramodik. A ház majdhogynem üres, a felesége – az a véráruló, aranyvérű, álszent szuka – a Szent Mungóban dolgozik, éjszakai műszakban, ezért, úgy vélem, a félvér kölykeire ráfér az... anyai gondoskodás, ezen a hideg, sötét éjszakán. – Mondja, mit akar tőlem? – a férfi fojtott hangja kétségbeesett, alig tudja visszafogni magát, hogy csendben maradjon. Tudja, hogy hiába kiabál, azzal csak pánikot keltene a gyerekeiben, akik ösztönszerűen lejönnének az emeletről, és csúfos véget érnének. És ezt, ugyebár, nem akarja.
- Azt akarom – felelem, a Blackekre jellemző, hanyag gőggel, fennkölt eleganciával -, hogy tüntessen el néhány meglehetősen súlyos bizonyítékot a Minisztériumban, amik bizonyos Halálfalókra utalnak. Ha ezt megteszi, lehetőleg még ma, esetleg a hajnali órákban, talán nem esik bántódása – nézek bele a falra szerelt tükörbe, de csupán röpke pillanatra, majd a férfi tükörképére szegezem átható íriszeimet, így nézek a szemébe, és várom a visszautasíthatatlan ajánlatomra adott válaszát.
– Azt nem tehetem meg. Ha kiderül, Azkabanba dugnak! Mi lesz a családommal? – újfent kinevetem, hangom jeges csilingelése betölti a teret.
- Az ön helyében jobban aggódnék a családomért akkor, ha azok a bizonyítékok nem tűnnek el nyomtalanul, záros határidőn belül. Mert visszajövök, és nem leszek ilyen finom, és nőies – dorombolom, kétes mosolyra görbítve ajkaimat, és folytatom az utamat az emelet felé.
- Fizetek, tényleg fizetek önnek, amennyit csak akar! Kérem...! - váratlanul ragadja meg a felkaromat, ahogyan a háza előszobájában haladok. Hirtelen torpanok meg, amire ő sem számított, szorítása enyhül, de nem ereszt el. Nem azonnal. Érzem hideg ujjait, amint bilincsként fonódnak a karomra. A gyomrom görcsösen rándul össze az undortól, a nyelvem hegyén valamiféle keserűen maró, fanyar ízt érzek. Hirtelen, és pulzálva önt el a düh, erélyes mozdulattal szabadulok fogásából, felé fordulok.
Tompán, és ezüst-feketén villan a penge a félhomályban, arcából, a hosszanti vágásból vér patakzik, érdekes, vöröses maszkot vonva bőrére.
- UNDORÍTÓ SÁRVÉRŰ! – rivallok a férfire, attól nem félve, hogy bárki meghallja odakint, az utcán, a házra ugyanis előzőleg disaudio bűbájt szórtam. – Hogy merészelsz hozzám érni?! Honnan veszed a bátorságot, te féreg? – szegezem rá most már a pálcámat, ezzel mintegy a falnak szegezve őt. Mellkasom hevesen hullámzik a fékezhetetlen, csillapíthatatlan dühtől és haragtól. Metsző, opálos íriszeimet a férfi tekintetébe vájom, nem eresztem. Látni akarom, ahogyan az élet fénye kihuny lélektükreiben. – Nincs szükségem a mocskos pénzedre, és... – megzavarnak. Halk, bizonytalan cincogás szövi be a csöndet, mely a házra telepedett. Nem nézek oda, le sem veszem a szememet a férfiről, kinek izzadság gyöngyözik halántékán, homlokán, orcáján, és már-már beleolvad a fehér falba, oly’ annyira lesápadt félelmében. A mágus nyitja a száját, de hang nem jön ki rajta.
Ajkam bestiális ragadozómosolyra húzódik.

A férfi soha nem fogja elfelejteni ezt az éjszakát. Örökre megpecsételte a nevem az életét. Emlékszik rám, emlékszik az arcomra, minden egyes vonásomra, a nevemre – de képtelen kimondani, képtelen rólam beszélni.
A félvér kölykeit az őrületbe kínoztam, menthetetlenek. Nem öltem meg őket, de a férfinek minden nap szembesülnie kell a gyávaságával, az árulásával, a becstelenségével. Tudja, hogy ki tette ezt a gyerekeivel, de egy ügyes kis rontásnak köszönhetően csupán a fejében élek, és uralkodok, immár örökké.
Az emlékeibe szövődök, lassan és kínzón bontom ép elméjét. Egy érzés leszek. Az érzés leszek; a fejében, a szívében, a mellkasában, minden egyes idegsejtjében és pórusában. Egy rémálom. Egy szepszis. Megfertőzöm ép tudatát, házasságát, életét.
Én leszek az élete. Én leszek a titka. Én leszek a végzete.
Én vagyok a halál.
- Morsmorde – sziszegem, pálcámat a magasba lendítve, ahogy kilépek a kapun, arcomat az ég felé fordítom, és egy hosszú pillantást vetek a Sötét Jegyre, majd az éj sötétjébe veszve, fekete füstöt-, és keserű emléket hagyva magam mögött, térek vissza Nagyuram mellé; oda, ahol a helyem van.