Antonin & Silje

Unom. Kezd idegesíteni a rend, ami a kastélyban körbevesz, nem vagyok hozzászokva, nemhogy évekig éljek így, eddig mégis eltűrtem, lenyeltem a békát, ami évek óta adott hangot feltörő nemtetszésemnek. De most végleg betelt a pohár, nem tudom, hogy a hely, vagy sokkal inkább a társaság az, ami az egész ellen uszít, nem is érdekel, a lényeg, meguntam, és valami másra vágyom. Egy kis szórakozásra, izgalomra, változásra, a kastély környékén pedig csak a Tiltott Rengeteg nyújt számomra lehetőséget, semmi más.

A Fekete-tó sejtelmesen mély vizének fodrozódására szegezem a tekintetem, lábaimat teljes hosszukban kinyújtva támaszkodom két karomra a méregzöld fű kellős közepén. Élvezem a nap gyenge, mégis erőlködő sugarait, amint végignyaldossák bőröm hófehér felszínét.
Szeretek egyedül lenni, jobban, mint társaságban, soha sem az emberi kapcsolataimról voltam híres, amúgy is nehezen bízok meg bárkiben is, a múltam, a családom tett róla. Egyetlen ember van a kastélyban, akit nemhogy elviselek, jól is érzem magam mellette, mondhatni a testem, és lelkem párja. Most is őt várom, egymagamnak ugyanis unalmas időtöltést választottam, de Antonin képes nemcsak a napomat, az egész életemet felvirágoztatni akár csak egy kedves mosolyával is. Egy apró pergamen darabot hagytam az ágyán, jelezve szándékom. Tudom, hogy manapság ő sem vágyik semmi másra a felszabaduláson kívül.
Várakozásom közepette hirtelen gondolva nyúlok a pálcámért, és lengetem meg, fakosarat varázsolva magam mellé, majd teletöltve ínycsiklandozó ételekkel, italokkal. Egy üveg Lángnyelv Whiskey nyaka is megbújik köztük, megragadva azt vonom magamhoz, és kortyolok bele, majd lehunyt szemekkel élvezem a torkomat végigmaró keserű, de karakteres ízt. Nem érdekelnek a szabályok, már nem.

Antonin & Silje

©

Késében vagyok. Ruganyos léptekkel szelem át a birtokot, igyekszem, hogy ne várakoztassam meg még jobban. Hihetetlennek tartom, hogy így elrepült az idő, hogy ebéd után elidőztem a folyosókon, és már ennyire jár. Pofátlannak érzem magamat, amiért az általam legkedveltebb személyt várakoztatom meg. A hajamba túrok, hideg szellőnek nevezhető valami csiklandozza az arcomat. Tekintetem, mint aki prédát keres, úgy cikázik, hogy megtalálja az áldozatát. Csakhogy most nem Pandát kutatom, most nem neki akarok esni, nem őt akarom bántani, hanem szeretném megtalálni a lányt aki kissé kordban tart, aki segít megzabolázni, mégis csak olajat önt fölhevül tüzemre.
Tudom mit akarok, tudom merre tartok, már csak Őt kell magammal rántanom. Mert ilyenek vagyunk mi, védjük a másikat ezzel jobban ártva egymásnak. Nem hagyhatom ki ebből az egészből, mert félő, hogy akkor ellene kellene fordulnom, arra pedig sohasem lennék képes. Nem tudnám bántani, megtagadni, meghazudtolni. Végezne velem, őrületbe kergetne a gondolat, hogy akár egy eszmefuttatáson keresztül is, de bántom Őt.

Megpillantom. Gyönyörű haján megcsillan a késő délutáni napfény, fehér bőréről élesen verődik vissza. Elmosolyodom. Hiányzott. Csak röpke két-három órára nélkülöztem ugyan, de mintha lelkem egyik darabját hagytam volna el, nem éreztem magamat egésznek. Csonka hasonmása voltam csak önmagamnak, gondolataim nem voltak teljesen velem. Körülötte döngtek, akár méh a virág körül. Biztos vagyok benne, hogy egyszer Ő lesz a végzetem, hogy egyszer miatta halok majd meg. De nem bánom, azt kívánom, bár Ő ölne meg, hogyha már vele nem lehetek, ne legyek senkivel. Persze tudom, hogy erre nem kérhetem, Silje sohasem lenne képes ártani nekem, ahogy én se Őneki.
- Szervusz arany virágszálam! -
Összeborzolom a haját és fölé állok.
- Eddig azt hittem csodás ez a nap, de most hogy itt vagy.. egyszerűen remek! -
Kacsintok rá. Élcelődöm vele, vagy igazán bókolok nem is tudom. Gyönyörűnek tartom, a legszebbnek ezen a Földön, tökéletesnek, megmásíthatatlannak.
- De lehet, hogy csak a Nap miatt van, ha más szögből sütne, más lányt kellene keresnem.. -
Térdemmel a hátát érintem, kissé előre hajolok.
- Maradjunk így örökre, csodás belátás nyílik így a melleidre... -
Most már tudom, hogy provokálom, hogy azt akarom játékos legyen velem, hogy neki is csak én járjak a gondolataiban, hogy Ő mondja ki. Mindegy hogy mit, csak mondja ki.

Nehezen viselem, ha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogyan azt én eltervezem, a késés pedig egy szelete a nemtetszésem tömkelegének. Csak egyetlen egy ember van, akitől képes vagyok elviselni, az Antonin. Érdekes módon, tőle szinte semmi nem bosszant. Sokszor elgondolkodtam már rajta, hogy miért. Ő egyben az, aki testileg, és lelkileg is kiegészít, nélküle teljességgel feleslegessé válna az életem, jobban, mint eddig volt. Ismer, mint a tenyerét, mindent tud rólam, illetve, majdnem mindent, hiszen a sötét, mocskos, és mély titkomat még neki sem vagyok képes elárulni, sem pedig felfedni előtte a régi Tsetsiliya életét. Talán majd egyszer, bűntudatom van miatta, hogy elhallgatok előle valamit, belőlem, pedig én még őt is jobban ismerem saját magamnál. Mintha egymásból származnánk, egymásnak születtünk volna meg, mindenünk közös, az ösvény is, amin haladni kényszerülünk.

Csak pár órára váltunk el, hiánya mégis érezhetően tört rám, egészen addig a pillanatig, míg meg nem hallom ismerős tónusát, megérzem megszokott illatát. - Antonin, drága. Már kezdtem azt hinni, hogy elfelejtettél. - incselkedő mosollyal tekintek fel rá, és hátrahajtott fejjel élvezem tincseimet szántó ujjainak érintését. - Úgy látod? Nekem fel sem tűnt eddig, milyen csodás is lehetne, csak egy átlagos napnak tartottam, amíg meg nem jelentél, és fel nem hívtad rá a figyelmemet. - somolygok, szavaimat megjelenésének titulálva. Nekem ő a nap, a hold, és a csillagok is az égen, ezt ő is tudja. Különleges a kapcsolatunk. Még az sem érdekel, hogy jegyese van, ennek ellenére, még mindig az enyémnek érzem. Kétlem, hogy ez valaha is megváltozna.
- Akkor szerencséje van a napnak, hogy rám sugározza a nyalábjait. - kacsintok egyet, hátammal a térdeinek dőlök. - Ejnye, Antonin, hogy neked mindig szorul a gondolataidba egy kis erotika is. Nem is te lennél. - csípek bele játékosan a lábszárába, majd megfogom az egyik kezét, és gyengéden, de határozottan levonom magam mellé a földre. - Kérsz? - nyújtom felé a kezemben szorongatott üveget, és teljes tartalmát. - Vagy, máshogy szeretnéd megkóstolni? - pislogok fel rá a szempilláim alól, megnyalva az alsó ajkamat. Senkit, és semmit sem szeretek jobban, mint őt, a kis játszmáink pedig az életem legboldogabb, és egyben legszebb pillanatait jelentik.

Antonin & Silje

©

- Mégis hova gondolsz? Én? Elfelejteni? Pont téged? Ha akarnálak sem tudnálak.. -
Kacsintok.
- Meg aztán nem is akarlak.. -
Mosolya engem is megmosolyogtat. Incselkedik velem, ezt szeretem. Kissé talán be is indít.
- Rossz irányból nézed a dolgokat. Talán néha, nagyon néha kelhetnél úgy, hogy ez egy jó nap. Nem unalmas mindig azt gondolni, hogy átlagos? Elvégre mi sem vagyunk átlagosak. Ha félvér lennél.. megérteném. Szerintem nekik minden napjuk átlagos. A sárvérűeknek gyötrelem, a mugliknak pedig egyszerűen szar, de te drágám, te olyan kivételes helyzetben vagy, hogy csettintesz egyet, és tied a legújabb seprű.. ezt ne feledd! -
Kifejezetten jó kedvem van. Tökéletesnek tartom ezt a napot, ezt a percet, és ezt a pillanatot. El sem tudok hinni ennél jobb helyzetet. Süt a nap, simogatja a bőröm, és itt van velem a számomra legkedvesebb ember a Földön. Kell ennél több? Kell más?
Melléülök, karomat a vállán vetem át, úgy húzom közelebb magamhoz. Szememet a tó vizére emelem. hidegnek látszik, fagyosnak, megközelíthetetlennek. Tükörhöz hasonlító felszíne nem enged belátásra mélybe, ahol a polip és a sellők élik nem mindennapi életüket. Néha kedvem lenne beúszni a tó közepére, onnan nézni körül, de még én sem vagyok olyan buta, hogy olyan messzire merészkedjek. A sellők nem mindig barátságosak, és ugyan a parthoz nem jönnek nagyon közel, de bent a nyíltvízen nincs ami visszatartsa őket.
- Ez így nem igaz. Nem mindig szorul erotika a gondolataimba. Például ha a vén MgGalira gondolok, akkor az undor hamarabb fog el, mint a vágyakozás érzése.. de te ezt hozod ki belőlem. Dög vagy! Túl szép, és túl csábító! Szerintem az alsóbb évesek, mind rád rej.. -
Tettetett undorral hagyom félbe a mondatot, úgy is tudja mire gondolok. Elengedem vállát, majd magam mögött támaszkodom meg. Szerencsésnek mondhatom magamat, amiért Őt a magaménak tudhatom.
- És még az én gondolataimba van jelen az erotika, mikor te kínálod fel az erotikus lehetőséget? Milyen szemtelen vagy! -
Vigyorodom el.
- De ez tetszik! -
Hangom rekedtessé válik az elfojtott vágytól. Felsóhajtok, közelebb hajolva pedig ajkamat finoman az övére nyomom, ha hagyja. Nyelvem óvatosan kér bebocsátást ajkai közé, kezem pedig kedvesen siklik rá a lány combjára. Melegség önt el. Otthon vagyok. Lehetek bárhol, csak legyek vele, és otthon leszek.

Elégedettséggel tölt el a tudat, hogy van nekem. És boldogsággal, merő, végeláthatatlannal. Sosem lennék képes elviselni a hiányát, túl önző vagyok hozzá, hogy valaha is elengedjem magam mellől. Pár óra, míg nem találkozunk is, kétségbe ejtéssel tölt el, nemhogy a jövőmet képzeljem el nélküle.
Mosolygok, mert előre válaszolt a fel nem tett kérdésemre. Ismerem őt, mint a tenyeremet, ha nem jobban, magamnál is. Mások számára olyan kiismerhetetlenek vagyunk mi ketten, mi meg már az első pillanatban tudtuk, lelki társak vagyunk, egymás mellett a helyünk. - Nem is engedném. Valahogy úgyis elérném, hogy emlékezz rám. Megvannak a módszereim, tudod. - pislogok fel rá, édesen, incselkedve, mégis olyan határozottsággal, ami még engem is megrémít. Ő jelent nekem mindent, pótol mindenkit, csak rá van szükségem, senki, és semmi másra. Az érzéseim irányába olyan lángolók, hogy félő, felemészt mindkettőnket egyszer, soha sem hagynak alább. Még akkor sem, ha ő maga már másé.
Elgondolkodok a szavain. Nekem soha sem voltak átlagos napjaim, pláne nem gyermekként. Nem tudhatja, de egyre inkább érzem, lassan felfedem előtte a kártyáimat, elárulok neki mindent, a sötét, és mocskos titkomat, ami körbelengi az egész életemet. - Legyen. Megelégszem a jóval, ha te jársz mellé ajándékként, nap, mint nap. Megengedem, hogy szebbé varázsold a napjaimat, pláne az éjszakáimat, és a reggeljeimet. - a szempilláim alól kacér pillantást vetek rá. Nem egyszer aludtunk el, és ébredtünk fel egymás mellett.
Jóleső borzongás járja át a testemet, libabőrt varázsolva bőröm felületére, mikor megérzem karját az enyémhez érni. Vállára hajtom a fejemet, úgy meredek én is a tó feketének tűnő vizére.
Felnevetek. - A fene se gondolta volna, hogy nem gerjedsz a vénlányokra, Ant. Mindig azt hittem, hogy szereted a tapasztaltabb nőket, egy jó koros példány pedig tudna neked újat mutatni. Lehet. - szúrok bele az oldalába, élcelődve. - Mondjuk, nem panaszkodom, nincs is okom rá, egyelőre megelégszem veled. Bár, néhányan az alsóbb évesek közül ígéretes friss húsnak ígérkeznek. - kacsintok rá, mintha fontolóra venném a megjegyzését. De úgyis tudja, hogy soha nem lennék képes mással együtt lenni, csak vele. Nemcsak ő, de a múltam is megköti a kezeimet e téren.
Széles mosollyal villantom fel előtte fogaim fehérjét. - Csak tanulok a mesteremtől, nincs ebben semmi rossz. Ugye? - nyújtom meg hosszan az utolsó szót, majd lehunyt szemekkel várom, had érintse meg ajkaimat. A csókunk lágy, mégis szenvedélyes, érintése nyomán pedig égni kezd a bőröm. Felnyitom a szemeimet, mikor egy lélegzetvételnyi időre elhúzódok tőle, szemügyre veszem a jól ismert arcvonásokat. Egyik ujjammal végigsimítok az álla vonalától, az arccsontján át, egészen a tincseiig, majd ott járva belegabalyodok a hajába, akarva okozva enyhe fájdalmat vele neki. - Hogy ízlik az ital? - somolygok fel rá, miközben újat kortyolok az üvegből, majd lerakva bújok hozzá, karjaimmal fonva át a nyakát, apró csókokat nyomva rá.

Antonin & Silje

©

- Milyen nagylelkű vagy.. ezentúl szólítsalak Úrnőmnek? -
Szemöldököm a magasba szalad homlokomon, bár nem igazán lepődöm meg. Inkább csak szórakozva tettetem nemtetszésemet, sértettségemet, bár tény, hogy Silje engem kevés dologgal tudna csak megbántani. Nem tudna olyat mondani, ami elrettentene, megsértene, vagy elűzne tőle. Bár biztos lenne az a pont, amikor elegem lenne belőle, de ez még sohasem jött el. Szerencsére személye sohasem irritál, sohasem idegesít, mindig megmelenget. Azt hiszem ilyen az igazi barátság, vagy mi..
Felnevetek ahogy belemegy a játékba, és velem incselkedik. Jól esik, hogy szórakozik velem, hogy nem komolykodik, nem nyelt karót, csak hagyja, hogy vigyen minket a pillanat. Most amúgy sincsen kedvem komoly témákról fecsegni, nincs kedvem lelkizni, inkább csak kiélvezném a pillanatot. A pillanatot amit vele tölthetek, és ha elhalasztunk, sohasem tér majd vissza. Ezt fontosnak tartom. Éld meg a pillanatot, ne szemléld, ne lesd, hanem csapj bele, éld meg és adj bele mindent!
- Ha odakerülne a sor, hogy lecserélsz, akkor kérlek.. ígérd meg, hogy segíthetek kiválasztani a jelöltet.. -
Kacsintok. Sohasem választanék mást neki magamon kívül. Megölne a féltékenység hogyha mással kellene látnom, megbolondulnék, és szanaszét átkoznám azt, aki rajtam kívül hozzáér.
- Hát akkor neked nagyon menő mestered lehet bogaram! -
Kaján vigyorom kiszélesedik, szememben ismeretlen tűz lángol ahogy végigmérem. Kívánom testileg és lelkileg egyaránt. Silje a múltam, a jelenem, és a jövőm.
Megremegek ahogy csókunk közben ujjai engem cirógatnak, jóleső borzongás szalad végig testem minden egyes pontján. Kissé csalódottan sóhajtok föl mikor ajkunk elszakad a másikétól, igazán élveztem volna még száját az enyémen.
- Remek az íze.. -
Hangom rekedt az elfojtott vágyaktól, érzelmektől. Karomat erősen fonom dereka köré, ahogy ölembe mászva bújik hozzám. Hátradőlök a fűben, hagyom, hogy nyakamra leheljen csókokat, amelyektől a hideg is kiráz.
- Ha jót akarsz magadnak, és minden egyes személynek aki idekint van, akkor most inkább lemászol rólam, és hagysz lenyugodni.. -
Nagyokat lélegzem, gondolataimat próbálom elterelni róla, és a testéről, ami valljuk be igen nehéz úgy, hogy Ő éppen rajta tanyázik.

Kuncogva nevetek fel.
Jól esik kissé kibillenni az egyensúlyomból, és tréfával elütni mindkettőnk idejét, pláne, mikor ilyen komoly dolgok vannak készülőben. Antonin jegyessége, illetve a családom ellen tervezgetett bosszú képes lassan, de biztosan felőrölni bennünket. Kell, hogy legyen rá lehetőségünk, el tudjunk szakadni tőlük, legalább csak egy kicsit. Ha pedig együtt vagyunk, kevésbé válik nehézzé a feladat, módot nyújtunk a másiknak, hogy el tudjon feledkezni a negatív érzéseiről.
- Igen, szeretném. De jobb, ha előre felkészülsz, ha már az úrnőd leszek, nincs apelláta, mindent teljesítened kell, amit csak kérek tőled. Minden egyes mocskos kis kívánságomat. - kacéran kacsintok rá. Tudom, hogyha így is lenne, képtelen lenne ellenállni nekem, és a kéréseimnek, pontosan úgy, ahogy fordított esetben én se neki. Soha sem volt ilyen erős kapcsolatom senkivel sem, mint amilyen a miénk, így érthetően rettegek tőle, hogy egyszer mégis el fogom veszíteni majd, ezt pedig nem engedhetem. Mindent megteszek érte, és meg is fogok, míg csak világ a világ.
Tettetett elgondolkodással kezdem el tépkedni a fűszálakat. - Nem is tudom, Dolohov, a kettőnk ízlése nem nagyon egyezik meg e téren. - élcelődök vele, alulról pislogva fel, somolygok rá. Valójában ennél nagyobb hazugságot nem is mondhatnék neki. Senki ízlése nem volt még olyan megegyező, mint a miénk. Én kiválasztottam őt, ő kiválasztott engem, hiszen már az első pillanatban, amikor megláttuk egymást tudtuk, hogy a barátságunk valami más, nagy horderejű kapcsolatnak a kezdete. Kétlem is, hogy bárki pótolhatná őt, és őszintén, nem is akarom, hogy így legyen. - De, ha nagyon ragaszkodsz hozzá, mondd csak el, oszd meg velem, kit képzelsz el mellém, aki elbírna minden szeszélyemmel? - érdeklődve fordulok felé, ugyan kit szánna nekem, csak elvben bár, mert bízom benne, hogy ő is ugyanúgy lenne képtelen elhagyni engem, mint én őt.
Mosolyogva vonom meg a vállaimat. - Ugyan, azért ne ajnározd túl, lassan átveszem az uralmat felette. - incselkedek vele, folyamatosan, élvezve, hogy kekeckedhetek vele.
Ugyanazt a tüzet, azokat a lángokat látom a szemeiben, mint amelyek az enyémekben is izzanak. Úgy csókolom, mintha nem lenne holnap, lágyan, mégis szenvedélyesen, közben ujjaimmal végigszántom, és simítom testének minden egyes porcikáját. Elégedetten kuncogok fel, amint meghallom karcos hangját. - Nem vagy túl meggyőző, mintha nem is lennél teljes egészében önmagad. - vigyorgok. Jóleső, imponáló, hogy ennyire nehezére esik ellenállni nekem, mintha csak igéző bűbájt bocsájtottam volna rá, de az ő érzései valóban őszintébbek az irányomba, mint a családomé, főként a megigézett nagyanyámé.
Szorosan, mégis gyengéden ölelem, úgy bújok hozzá, mintha csak egy kisgyermek lennénk, ehelyett olyan érzések cikáznak bennem, amikkel nem tudok mit kezdeni, egyelőre. Vele szeretnék lenni, csak vele, elszakadni tőle soha sem lennék képes, ha mégis megtörténne, valószínűleg bele is halnék. Nélküle elképzelhetetlen lenne az életem.
Homlokomat az övének döntöm, érzem az izzó bőrét, még egy utolsó csókkal pecsételem meg. - Ha szeretnéd, már itt sem vagyok. - mosolygok bűnbánóan rá.
- Mit szólnál hozzá, ha egy kicsit lehűtenénk magunkat? Bár, neked hiányzik most a legjobban, ahogy látom. - nyalom meg az alsó ajkamat, majd meg sem várva a válaszát, ülök, majd állok fel a földről, és lassú, de határozott léptekkel kezdek el a Fekete-tó felé sétálni, majd időközben a ruháimtól is elkezdek megszabadulni. Nem lenne szabad, veszélyesen mély víz, amiben kevésbé kedves lények laknak, de engem mindig is a tiltott dolgok éltettek, és tudom, hogy Antonin sincs ezzel másként. Éppen ezért várakozóan pillantok hátra rá, kíváncsian várva mit fog cselekedni.

Antonin & Silje

©

Kajánul elvigyorodok, szinte kilátszik az összes fogam. A szürke fellegek amik átlagosan minden nap a fejem fölött lebegnek beárnyékolva a nappalaimat és az éjszakáimat is, most mintha kissé feloszlanának, engednék, hogy a Nap kellemes sugarai ha még csak pillanatokig is, de fejemet megsüssék. Jólesik ez a melegség, ez az önfeledt érzés amit Silje társasága nyújt. Hiányzott már, hogy elszabadulhassak a gondjaimtól, és kiélvezzem az utolsó pár hetet amíg még diáknak nevezhetem magamat. Nem kellene olyanokon aggódnom, hogy mi lesz a nyáron, hogy mit fogok érezni az esküvőmön, vagy hogy miként mászok ki a szarból amibe hirtelen nyakig merültem..
- És mond csak Kedvesem, milyen piszkos kívánságod lenne? -
Ujjaimat végigcirógatom a nyakán, le a vállán egészen a kézfejéig. Tenyeremet finoman a lány kezére teszem. Rögtön elfedi az Ő apró, lányos tenyerét az én hatalmas kezem. Rámosolygom. Barátságosan, őszintén, szerelmesen.
Felkacagok, hangos nevetésemet a tó vize viszi el a túlpartra, a kastély fala löki vissza felénk. Boldogságom vitathatatlan, ahogy jókedvem is. Nevetésem alig akar csillapodni. Nem Őt nevetem ki, nem is rajta nevetek, csak hirtelen olyan hatalmas erővel tört rám a boldogság érzése, hogy képtelen vagyok visszafogni magamat. Nem is akarom.
- Kit is.. kit is.. -
Gondolkodva nézek körül a terepen keresve a tökéletes célpontot, aki eléggé megbotránkoztató lenne számára.. De hiába forgolódom, hiába látok magunk körül srácokat, egyszerűen képtelen vagyok kiválasztani egyet is, akit neki kívánnék. Mindegyikben találok valamit ami nem tetszik nekem. Ennek nagy a foga, arról tudom, hogy egy seggfej, az sárvérű, amaz meg Hugrabuggos.
Csalódott pillantással nézek vissza rá Silje mindet elsöprően tüzes tekintetébe. Szomorkáson biggyesztem le az ajkaimat egy pillanatra, majd hatalmasabb mosollyal hajolok hozzá közelebb. Érzem lélegzetvételét, csiklandoz a melegben.
- Senki sem olyan tökéletes, hogy megérdemeljen Téged Silje. Kevesek Ők ahhoz is, hogy akár csak egy pillantást vethessenek Rád. -
A füle mögé tűrök egy tincset, és hosszú csókot nyomok a homlokára. Néha elgondolkozom azon, hogy Silje miért barátkozik egy olyan idióta állattal, mint én. Én sem érdemlem meg, sohasem érdemeltem.
- Na várj csak.. adok én majd neked felülkerekedést.. -
Húzogatom sokat mondón a szemöldökömet.
Csalódott sóhaj szakad ki a mellkasomból. Nem szeretném, hogy elmenjen, nem akarom, hogy távolabb legyen tőlem akár fél centiméternél is, de a hely nem éppen a legalkalmasabb arra, hogy egymáséi legyünk testileg-lelkileg.
Egy pillanatra megérintem a tenyerét, ahogy elengedem, és rámosolygok. Biztatóan. Ha el kellene Őt engednem az Ő biztonsága, jobb léte érdekében, mosolyogva tenném, mert tudnám, hogy jobb lesz számára.
- Megállj csak.. -
Végignézem ahogy vetkőzik, szemeim mintha kocsányon lógnának, mintha sohasem láttam volna nőt fehérneműben, mintha sohasem láttam volna Őt fehérneműben. Az igazság az, hogy mindig elcsodálkozom azon, hogy Silje milyen tökéletes. Gyönyörű, nőies vonásaira most mások is idekapják a fejüket.
Hüvelykujjammal simítom végig az alsó ajkamat, majd fölpattanva előbb egyik, majd a másik lábamról rángatom le a cipőmet, sietős léptekkel követem és húzom le magamról előbb a pólómat, majd a nadrágomat, és ádáz vigyorral kezdek el szaladni a víz felé. Elhaladva mellette, nagy nekilendülésből ugrok fejest a vízbe.
- Kapj el ha tudsz pufók dirikól -
Hasonlítom csúfolódva az ötödikes llg-n tanult állathoz és a még derékig érő vízben várok rá, mint farkas az eltévedt bárányra.

Bele sem merek, és nem is akarok gondolni, hogy mi lesz velem, ha véget ér a tanév. Minden megváltozik, a kastély nem lesz többé az otthonom, a nagyvilág kapui megnyílnak előttem, viszont, ha betöltöm a tizennyolcat, már a nagyanyámra se lesz szükségem már. Senkire sem. Csak egy emberre, egy férfira. Antonin az, aki egy örökkévalóságra kell nekem.
Úgy teszek, mintha mélyen el kellene gondolkodnom azon, mit is szeretnék, pedig ő, és én is nagyon jól tudjuk, mit akarok. Ismer már, mint a tenyerét, én úgyszintén őt. - A kérdés inkább, hogy te mit lennél hajlandó megtenni értem? - kérdezek vissza csábosan pislogva rá, karjaiba simulva, mégis, az őszinte kíváncsiság akaratlanul is belevegyül a kérdésembe. Szeretném, akarom, sőt, vágyom arra, hogy elmondja mit is jelentek valójában neki, még akkor is, ha mélyen legbelül tudom, elég csak arra gondolnom milyen az, amikor az érintése kellemesen simogat, pont, mint most. Visszamosolygom rá, miközben nézem arcának karakánul szép vonásait.
Nevetése jólesően cseng a füleimben. Felhúzom az orrom, úgy nézek körbe vele egyetemben, mintha én is csak a leendő hódolómat keresném. - Ugyan, csak van valaki, aki legalább annyira illene hozzám, és megfelelő lenne nekem, mint te. - pislogok rá oldalról, majd megrázom a fejemet. - Részben igazad van. Csak egy valaki az, aki mégis megérdemel engem. Te. Még, ha nem is vagy olyan tökéletes. - mosolygok rá, incselkedek vele, mégis tudja, hogy mennyire komolyan is gondolom, amit mondok. Számomra ő az egyetlen férfi a világon, és kétlem, hogy e felől a véleményem valaha is megváltozna. Csak lehunyom a szemeimet, úgy élvezem ki homlokomra adott csókjának minden egyes másodpercét. Soha nem akarnám, hogy véget érjen.
Szélesen mosolyodok el. - Már alig várom. - kacsintok rá.
Nem is gondolom át a tettemet, önkéntelenül, mintha teljesen normális lenne, hogy egy diák a tó vizének ígérete felé kezd sétálni, a sellők ellenére, ráérősen, és kínzóan lassan, ahogyan vetkőzök is, Antonin szeme láttára. Mosolygok a tekintetét látva, nem, mintha először látna fehérneműben, mégis kellemesen érint, és hat rám az elismerő pillantást, amivel végigmér. Az, hogy többen is látnak, nem érdekel, nekem egyedül csak ő számít, mint mindig, és elégedettséggel tölt el, hogy nem kell unszolnom, szinte azonnal a nyomomba ered. Én is végignézem, amint megszabadul a ruháitól, majd mellém érve, még engem el is hagyva merül el a tó hűs vizében. Játékosan gúnyolódó megjegyzésére nem tehetek mást, felnevetek. - Pufók ám a te nénikéd, Dolohov. - indulok utána, majd a nyakába kapaszkodva próbálom a fejét a víz alá erőltetni. Olyanok vagyunk most, mint két kisgyermek, akik a végtelen gondatlanságukat élvezik ki éppen. Bárcsak inkább azok lennénk, ahelyett, hogy hamarosan a felnőttek világában kell, hogy találjuk magunkat.
- Mi lesz velünk, ha véget ér az iskola? - kérdezem elé kerülve, karjaimmal a nyakát, lábaimmal a derekát átkulcsolva. Számomra most ez a legfontosabb kérdés, amit csak feltehetek neki.

Antonin & Silje

©

Kérdésére összeszűkítem a szemeimet, úgy vizslatom. Nem tudom eldönteni, hogy kérdése ugyan csak játék, mint eddig, vagy ténylegesen komoly-e. Elkomorodom egy pillanatra, a mosoly lefut az arcomról, helyette komolyság kúszik fel igencsak éles vonásaimra.
- Tudod, nagyon sokat gondolkoztam már rajta, hogy mire lennék képes érted.. néha úgy érzem, hogy csak Te és Én vagyunk az egész világban, és azokban a pillanatokban, amikor minden idegszálam csak Rád koncentrál akkor tényleg csak a saját világunkban létezünk. Régen gondolkoztam rajta, hogy képes lennék-e mondjuk kiugrani a toronyból ha arra kérnél, vagy bárki ellen megvédeni.. de a válaszok annyira egyértelműek voltak mindig is, aztán elgondolkoztam azon, hogy képes lennék-e ölni érted.. és tudod Silje nem is az a legrémisztőbb a dologban, hogy egy perc hezitálás nélkül mondanám ki a gyilkos átkot, hanem, hogy megfordult a fejemben, hogy még magamat is képes lennék megölni érted gondolkodás nélkül.. -
Kezemmel a füvet tépkedem a lábamnál, hangom halk, komoly tónusú. Csak mondandóm vége felé pillantok föl rá, tekintetem hagyom beleveszni az ő mély íriszeibe, hagyom, hogy magával sodorjon a Silje-féle valóság. Élvezem, hogy az Ő szemébe pislogva magamat látom, miközben arcán és tekintetén egyaránt kellemes érzések suhannak át. Szeretem azt a fajta szeretetet amit tőle kapok.
A komoly pillanatnak hamar szakítok véget, féloldalas, csábító mosollyal mérem végig. Kihúzom magamat, felfújom a mellkasomat, és magamra varázsolok egy kissé gúnyos ábrázatot.
- Szóval azt mondod, hogy nem vagyok tökéletes.. én itt a szívemet öntöm ki neked, te meg a lelkembe tiporsz.. ti nők milyenek vagytok! -
Hangom sértődött éle csak megjátszott, egészen biztos vagyok benne, hogy ezt Ő is tudja. Több kell ahhoz, hogy megbántsanak.
Kezemből eldobom a kitépett fűszálakat, úgy nézem útját a tó felé. Pillantásom a kacéran ringó csípőre szegezem, nem kell sok ahhoz, hogy utána iramodjak. Pillanatok alatt válok meg én is ruháimtól és csobbanok a kellemesen hideg vízben. Megborzongom kicsit a hűs víz csiklandozó érzésére, és nevetve úszom messzebb és messzebb Silje elől. Hagyom, hogy elkapjon, hogy fejemet a víz alá nyomja.
Nevetve bukkanok föl, hajamból a vízcseppek az arcomra csorognak. Megrázom a fejemet, kényesen ügyelve arra, hogy rá is mindenképpen kerüljön pár nedves csepp.
A feneke alatt fogom meg, mintha az ölembe vettem volna. Észre sem vettük és már a mellkasomig ér a víz. Lopva pillantok oldalra, egy igazán kicsit félek attól ami a víz alatt lehet.
Kérdésére rábámulok, mintha valami rettentő otrombát mondott volna, mintha sohasem láttam volna nőt, meglepődve, felhúzott szemöldökkel.
Megvonom a vállamat.
- Mi lenne? A szüleim vidékre költöznek anyám anyjának a kúriájába, én meg megkapom a Dolohov villát. Apám beajánlott a minisztériumba, szóval ott fogok dolgozni, aztán majd feleségül veszem azt a mihasznát, és felcsinálom. -
Arckifejezésem semleges marad mindvégig, de ahelyett, hogy ránéznék, a füle mellett bámulok mögé.
- Vagy mire gondolsz? -

Életemben soha sem gondoltam volna, hogy egyszer lesz majd valaki az életemben, aki olyan fontossá válik majd számomra, mint még soha senki sem, és talán majd ő lesz az egyetlen, akit mindig szeretni fogok. Azt hittem, hogy a családomnak sikerült minden ilyesfajta érzést kiölnie belőlem, meg is lepődtem magamon, mikor megismertem Antonint, és szépen, lassan, de biztosan bízni kezdtem benne, hogy aztán teljesen megnyíljak neki úgy, ahogy csak lehet, ahogy még senki előtt sem tettem. Mégis félek tőle, vagyis nem magától, inkább az érzéseimtől, mert nem tudom, hogy hogyan fog majd végződni ez az egész, ami közöttünk van. Éppen ezért sugall őszinte, és keserű kíváncsiságot a kérdésem, amit könnyedén ki is olvashat a tekintetemből, hiszen nem tagadom le előtte. Úgyis szinte már mindent tud rólam, felesleges lenne, ha bármi mást is eltitkolnék előle. Viszont a szavai még engem is kellően meglepnek, bár cseppet sem negatív érzésekkel reagálok rájuk, miután másodpercekig a szemeiben megcsillanó fényt szemlélem. - Olyan őrült vagy. - vonom magamhoz a karjaimmal a nyakánál fogva, majd hosszú csókot lehelek az ajkaira, közte csak egy kis szünetet tartva. - Mégis úgy szeretlek, mint még soha senkit, és tudom, hogy mást nem is fogok már. - suttogom halkan. Talán először mondom ki nyíltan, hogyan is érzek iránta, bele is remegek egy kicsit az őszinteségembe, mégis kellemes melegséggel tölt el, hogy mostmár végérvényesen a tudtára adtam az érzéseimet.
Mosolyogva engedem el a komoly pillanatunkat, hogy utat engedjek a könnyedebb hangvételnek. - Tökéletes már lehetsz, az már túl szép lenne, hogy igaz legyen. Amúgy sem mindig jó az, amiben nem találni hibát, az én szemeimben legalábbis. - kacsintok rá kedvesen. - De, ha véletlen megsértettelek, szívesen ápolom a lelkedet, nehogy begyógyulatlan maradjon. - simítom végig ujjaimmal arcának élét.
A hirtelen támadt ötletem bevallom, nem túl biztonságos, de, amikor vele vagyok, eszembe sem jut félni, sem pedig megijedni. Bízom benne, olyannyira, hogy a tóban élő sellők cseppet sem kellemes modora sem érdekel túlságosan. Az már inkább, hogy Antonin karjai között lebegjek a habok között.
Karjaimat a nyaka köré fonva simulok hozzá, nevetek rajta, és kiélvezem a délutánunk minden egyes pillanatát.
A kérdésemmel viszont jelentősen lecsökken a kellemes hangulat közöttünk. Csendben hallgatom, elgondolkodva a szavain, majd megrázom a fejemet. - Nem így értettem. Engem az érdekel, kettőnkkel mi fog majd történni, ha neked már más utat kell majd járnod, ami mindent megváltoztat majd. - préselem ki magamból, egy sóhajtással ötvözve. Valóban érdekel, még, ha félek is tőle, hogy mi lesz a válasza.

Antonin & Silje

©

Suttogása könnyen jut el a fülembe, de amit hallok azon igazán meglepődöm. Sohasem beszéltünk ilyen nyíltan ezen érzelmeinkről. Én még sohasem mondtam neki, hogy szeretlek, mert egyszerűen túl büszke vagyok ahhoz, és túlságosan félek attól, hogy elveszíthetem. Na nem mintha Ő az a lány lenne aki elmenekülne a szeretlek szó hallatán.
Halványan elmosolyodom. Tudom, hogy nekem is mondanom kellene, hogy ki kellene nyögnöm azt a nyamvadt szót, de egyszerűen nem megy. Nem érzem azt hogy ez lenne a megfelelő időpont a dologra, így hát kissé lehajtom a fejemet a csók után, aztán pillantok a szemébe.
- Jajj Silje ne bolondozz! Nem hiheted azt, hogy én vagyok a tökéletes neked.. tudod milyen vagyok.. inkább menekülnöd kellene amíg megteheted.. -
És tényleg így gondolom. Nem vagyok tökéletes, messzemenőkig nem. Rossz ember vagyok, aki olyan dolgokra is képes amire egy normális férfi sohasem lenne. Bunkó vagyok, egy igazi seggfej, aki nem ismer határokat. Ötletem sincsen, hogy mi az amivel Siljét ennyi ideig magam mellett tudhattam. Mi foghatta meg bennem? A mosolyom, vagy az amúgy igen lekezelő modorom?
- Te tudhatod a legjobban, hogy engem nem könnyű megsérteni.. pláne nem ilyen kis hülyeségekkel.. -
Túrok bele egy pillanatra a tincseimbe, visszaerőltetve a helyükre őket. Sötét hajamat a Nap már eléggé megmelengette, majdhogynem égetik ujjaimat a forró tincsek. Imádom a Napfényt, a nyarat, amikor olyan tikkassztó a hőség, hogy az ember legszívesebben ki sem mozdulna a hideg vízből.
- Silje a nyáron a Bahamákra küldenek apámék, jössz? -
A legnagyobb előnye annak, hogy gazdag családba születtél az, hogy bármit megadnak neked amit csak kérsz legyen az bármekkora hülyeség, kerüljön az bármennyibe, a lényeg az, hogy ne kezdj őrjöngni..
A vízben lubickolva érzem csak igazán jól magamat. Hűsít a víz, a lábujjaimat alig érzem, mégis vigyorgom, mint a vadalma, egészen addig a pillanatig míg Silje el nem vonja a figyelmemet.
- Silje, hát nem tanulsz? Selwyn az én feleségem lesz, nem lesz választása.. amit én mondok azt fogja csinálni.. ha én magamhoz akarlak költöztetni, akkor magamhoz foglak, Ő pedig még csak pofákat sem vághat.. nem kell aggódnod, nem fogok megfeledkezni rólad.. -
Kacsintok rá, aztán egy határozott mozdulattal a derekánál fogva megemelve dobom be a vízbe.
- Miért szerinted mi lesz? -
Látszólag nem igazán van kedvem hosszú lelki beszélgetéshez. A kérdésem inkább félvárról jön, mintsem teljes szívből. Pedig az igazság az, hogy még én magam sem tudom mit hoz a jövő.

Könnyedén illan el a komoly pillanat, talán jobb is így. Még soha sem hallhatta tőlem, sosem mondtam még el neki, hogyan is érzek iránta, de nem érzem úgy, hogy az ajkaimon előbb kiejtett jelentős szó hiba lett volna. Akartam, hogy tudja, még akkor is, ha sejtettem, hogy gondolja, így őszintén megosztva vele még szorosabbá fűzte a viszonyt közte, és köztem. Még az sem érdekel, hogy ő nem ismétli utánam. Azért tudom, hogy ő sem gondolja másként, és még így, hallatlanul sem lehetnék tőle boldogabb.
- Ki tudja, lehet, hogy tényleg bolond vagyok, végül is, elég nagy az esély rá, akkor meg miért ne vonzhatnánk egymást? - mosolyogva vonom meg a vállaimat. Aztán elgondolkodva döntöm oldalra a fejemet, és nézek fel rá, kíváncsian. - Hagynád, hogy elmeneküljek előled?
Az biztos, hogy nem tenném meg, és azt sem engedném, hogy ő megtegye, ahhoz túl önző vagyok. Szeretem magam mellett tudni, talán még birtokolni is azt, amit az enyémnek hiszek, márpedig rá így gondolok, másként nem is tudok.
- Azért jobb, ha biztosra megyek, semmiképpen sem szeretnélek elriasztani magamtól, még ilyen kis apróságokkal sem. - kedvesen mosolygok rá, mialatt végigsimítok arcának vonalán.
Érdeklődve pillantok rá. - Ha szeretnéd, megyek. Lassan kinőjük a Fekete-tavat. - keserédes mosoly kúszik fel az arcomra, ahogy belegondolok, hogy a nyár után már nem térünk vissza sem a Tiltott Rengeteg, sem pedig a kastély világába. Boldog, de egyben kissé szomorú érzés is tudomásul venni ezt felnőtté válásunk eljövetelét.
Kicsit megbánom a kérdésemet, hogy ilyen negatív dolgokkal zaklatom Antonint, mikor látom leolvadni arcáról ismerős, szívemet melengető mosolyát. De a válasza őszintén érdekel, így igyekszem elhessegetni kétes gondolataimat, és csak a témára koncentrálok. A kettőnk jövőjére, már, ha lesz olyanunk, egyáltalán. - Azért ismerd be, elég furcsán hangzik így ez az egész. - billentem félre a fejemet, miután felbukkanok a víz hullámai alól. - És akármennyire is nem akarod, neki is lesz majd beleszólása a dologba, mégiscsak a feleséged lesz. Na meg, ki tudja, az is lehet, hogy az idő múltával megszereted. Sok időt fogtok együtt tölteni, meg lesz rá az esély. - utolsó mondataimat csak halkan, a víz morajlása mellett hallja, míg beszélek, fogom magam, és messzebb úszok tőle, beljebb a tó közepébe. A kimondott szavakkal egyetemben nem szeretnék a szemeibe nézni.
Mintha valami megérintené a lábaimat, de nem érzem biztosan, így nem is kezd foglalkoztatni a dolog, betudom egy pár algának, eszembe sem jut, hogy más, veszélyesebb forrás is tartózkodhat alattam. Teljes érdektelenséggel bukom le a habok alá, majd még távolabb bukkanok fel, kézfejeimmel hátrasimítva hajtincseimet. Csak utána nézek felé. - Mi van veled, Dolohov, csak nem félsz beljebb jönni? Tartasz a halaktól, vagy.. tőlem? - vonom fel a szemöldökeimet incselkedően.

Antonin & Silje

©

Elgondolkozom egy pillanatra. Vajon tudnék-e egy egész pillanatra nem magamra gondolni? Tudnék-e egy kicsit is nem önző lenni? El tudnám engedni azt aki a világot jelenti számomra? Hagynám, hogy menjen? Nem könyörögnék, fenyegetőznék, zsarolnám a maradásért? Valószínűleg de. Nem menne. Túlságosan önző vagyok ahhoz, hogy azt nézzem neki mi lenne a legjobb. Nekem vele a legjobb, nélküle csak egy darab szar vagyok a szarkupac tetején. Megrázom a fejemet.
- Túl önző vagyok, hogy hagyjalak elmenni, elfutni vagy akármi.. persze ha menni akarnál, mert tudom is magányra vágynál, elengednélek egy napra vagy egy hétre.. de többre nem. -
Megvonom a vállamat, és küldök neki egy ravasz mosolyt. Az igazság az, hogy őrjöngenék hogyha le akarna lépni, bezzeg én elvárnám, hogy szó nélkül engedjen el. Mint tavaly, amikor Franciaországba utaztam a fiúkkal. Nem hívtam, meg sem kérdeztem arról, hogy mit gondol, csak leléptem két hétre hogy megdugjam a francia picsákat. Siljet meg itt hagytam, aztán meg megsértődtem, amiért nem keresett négy napig. Szörnyű vagyok. Önző.
- Mi az a szomorú mosoly az arcodon? -
Meglepődve pillantok rá. Azt hittem Silje is örül annak, hogy vége ennek az egésznek, hogy végre kirepülünk a nagyvilágba, és a magunk urai lehetünk.
- Ne keseregj. Az igazi kaland nem a Roxfortban van Kedves.. hanem messze a Világban.. Párizs, Tokió, Róma.. -
Elégedetten sóhajtok föl.
- Tudod mit? Ha ennek vége, akkor elutazunk. Nem csak a Bahamákra! Onnan megyünk Mexikóvárosba, Spanyolországba. Azt hiszem világot akarok látni, mielőtt bekötik a fejem. Szabad akarok lenni Silje.. Velem kellene jönnöd. -
Mondandóm alatt egész végig az eget bámultam, ami olyan kék volt, mint ebben az évben soha. Tiszta, akár a vágyaim, merész, mint én magam. Szövegelésem végére komolyan pillantok a szemébe. Tényleg úgy gondolom, hogy velem kellene tartania.
- Úgysem voltunk úgy igazán sehol. Egyik napról a másikra. Elmehetünk Afrikába is.. nincs határ, nincs többé varázslat nélküli élet! Mondtam már neked, hogy nézd másként a világot, mint most.. és akkor úgy fogod élvezni, mint én.. -
Siljével hiába vagyok nagyon hasonlók, mégis egyvalami nagyon eltér bennünk. Ő zárkózott, nem igazán barátkozik, magának való, míg én könnyen kötök új ismeretségeket.
- Carpe diem Kedvesem.. sohase feledd! -
Felnevetek.
Aztán elkomorodom Silje kérdéseire. Nincs kedvem a házasságomról beszélni, meg a valószínűleg jól elcseszett életemről.. nem akarok hallani az egészről. De minden jóban van valami rossz..
Vállat vonok. És ha furcsa?
Mi van akkor ha furcsa? -
Ráemelem sötét szembogaraimat, összeszűkült szemmel bámulok rá. Néha tényleg nem tudom megérteni. Mint ebben a pillanatban. Nem tudom miért firtatja a jövőt, hiszen az képlékeny. Mi lesz ha holnap meghalok? Kit érdekel!
- Silje most veszekedni akarsz? Mert ha igen, előveszem a veszekedős arcomat.. -
Türelmetlenül csettintek a nyelvemmel, elégedetlenül sóhajtok.
- Nem fogok vele sok időt tölteni, még csak egy szobában sem fogunk aludni.. de most ha te csak kibúvókat keresel, akkor inkább ne is beszéljünk. Nincs kedvem összeveszni Veled.. -
Elfordítom a tekintetemet róla, kezeimet a mellkasom előtt úgy fonom össze, akár a durcás gyermek.
Összeszorított ajkakkal bámulok el mellette. Bosszant, hogy ennyire érdekli az, hogy mi lesz. De hát én sem tudhatom. Honnan kellene tudnom, hogy mit fogok csinálni Pandoraval? Lehet, hogy megölöm..
- Hááát.. erre inkább nem válaszolnék.. -
Hangomba pajkos él vegyül. Haragom amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan is kúszik tova. Percekig mérlegelek, tudom mik laknak a tóban, és nem igazán szeretnék összefutni velük. Ugyanakkor nem szeretném ha Ő beszari alaknak tartana, így kénytelen-kelletlen utána evickélek. Közben pedig szememmel a rezzenéstelen tó felszínét kutatom. Baljós a csend. Nagyon baljós.

Mosolyogva fogadom válaszát, bevallom, számítottam rá, mi több, reméltem, hogy soha sem engedne el maga mellől, úgy, ahogy én sem őt. Önző, én is önző vagyok, mindketten azzá váltunk, mióta csak ismerjük a másikat, és, ha másnak nem is, nekünk így van ez rendjén. Bár a kapcsolatunk cseppet sem szokványos, mégis rendíthetetlenül erőteljes, ellentétben más lagymatag lábakon álló viszonnyal. Különleges, tudjuk ezt mindketten. Ha akarnánk sem tudnánk megváltoztatni, esetleg megszakítani. Nem, mintha szándékomban állna, és mostmár az ő érzéseiről is kellő bizonyosságot nyertem.
- Ugyan, hogy is vágyhatnék melletted magányra? Azt hiszem bele is halnék, ha pár óránál többet kellene nélküled eltöltenem. - mosolygok rá szeretetteljesen. Amióta ismerem, soha sem töltöttem hosszabb időt nélküle, szinte össze vagyunk nőve. Bár, így belegondolva, ahhoz is túl önző lennék, hogy a halálom után magára hagyjam, valószínűleg éjjel, és nappal kísérteném, egyfolytában, a gondolat pedig széles mosolygásra késztet, halkan fel is kuncogok. Beteg vagyok, az már egyszer bizonyos.
Alsó ajkamat harapdálva nézek fel rá. - Nem tudom, azt hittem, hogy nem is lesz nálam boldogabb ember, ha véget ér a hetedévünk, most mégis kicsit bizonytalan vagyok a jövőmmel kapcsolatban. - vonom meg a vállaimat. Őszintén, fogalmam sincs, mihez kezdjek majd magammal, ha már nem leszek a kastély diákja. Akkor már a nagyanyámra se lesz szükségem, de, hogy vele mit kezdjek, azt sem tudom. Valószínűleg nem fog Angliában maradni, ha pedig visszamegy a családunkhoz Oroszországba, már tudni fogják, hogy merre keressenek, ha akarnak, már pedig miért ne akarnák? Én vagyok a család fekete báránya, akit a farkasok majd szépen-lassan bekerítenek, hogy aztán áldozatként magukkal ragadják, vagy éppen húscafatjaira szaggassák. Egyik sem túl vonzó lehetőség számomra.
Viszont Antonin szavai már inkább, pláne az, hogy milyen őszintén komolyan gondolja azokat. - Talán az lenne a legjobb, ha vissza sem jönnénk. - döntöm a fejem a vállára, mintegy ki nem mondott ígéreteként annak, hogy vele megyek, hiszen olyan természetesnek hat igent mondani neki, ki sem kell már ejtenem az ajkaimon.
Halkan sóhajtok fel, mélyről jövően. Nem bosszantani akarom, idegesíteni, szándékomban sem áll veszekedni vele, hiszen eddig sem volt köztünk komolyabb vita. Arról viszont nem tehetek, hogy egyre jobban érdekel a sorsom, valójában a kettőnk sorsa. Ő nem értheti, hiszen még mit sem tud a múltamról, a családomról, az elrontott életem bizonyos pillanatairól. Lassan egyre jobban érzem a késztetést, hogy elmondjak neki mindent, de mégsem megy akármennyire is akarom, nem érettem meg rá. Még. - Olyan aranyos vagy ilyenkor, durcásan. - ajándékozom meg egy békülékeny mosollyal, mialatt a tó közepére úszom, ráérősen.
Várok rá, és nem is kell csalódnom benne. - Már azt hittem meggondoltad magad, vagy félúton elhagytad a merészséged. - kötekedve búgom felé, majd megvárva, míg hozzám ér, már nem is gondolva az elhangzottakra, csak magunkra, ölelem át a nyakát, és húzom magamhoz. - Legszívesebben vissza sem mennék a kastélyba. Mit szólnál, ha a Tiltott Rengetegben éjszakáznánk? - vonom fel a szemöldökeimet kihívóan. Ma szándékomban áll próbára tenni a bátorságát, persze csak játékosan, egyáltalán nem véresen komolyan.
Bár, mikor pár másodperc múlva valami ismételten megérinti a lábaimat, már én sem tartom jó ötletnek a fürdőzés elhúzását. El is húzom a számat, de nem mutatom ki, hogy valamitől is tartanék. Még nem. - Esetleg eltűnhetnénk a túlparton, mit gondolsz? A másik oldalon úgyis elegen lófrálnak, nem az ő társaságukra vágyok. - döntöm homlokomat az övének, és egészen közelről nézek farkasszemet vele. Majd megcsókolom.

Antonin & Silje

©

Csak elmosolyodom. Nekem is megfordult már a fejembe, hogy elmegyek és sohasem jövök vissza. Ha Ő kéri, akkor meg ezerszer is benne lennék. Hiszen mi lehetne jobb, mint vele együtt a Világban? Amikor csak Ő és Én vagyunk, nincs senki más. Csak mi ketten. Nincsen fölösleges házasság, nincsen félelem, nincs Úr, minden úgy történik ahogy mi akarjuk.
- Tudod, hogy nem tehetjük Silje.. én legalábbis nem. Eltűnhetek egy időre, egy hónapra, évekre, de vissza kell jönnöm.. tudod jól.. -
Sóhajom csalódott, lemondó. Akármennyire is szívesen tűnnék el vele, nem lehet. Vannak kötelezettségeim, a családom felé, és az eszme felé amit feltétel nélkül támogatok, és akármennyire is zavar, hogy lesz egy feleségem akit gyűlölök, nem tudok hátat fordítani a családomnak. Meg aztán ott van a Sötét Nagyúr. Apám már így is szó szerint baszogat, hogy égettessem magamra azt a szaros jegyet. Élni akarok előtte, lélegezni, embernek lenni.
- De megígérem, hogy elmegyünk Albániába.. van számodra egy meglepetésem.. -
Éles mosolyra húzódik az ajkam. Hirtelen jött ötletem felvillanyoz. Feleségül fogom venni, mielőtt Selwyn lenne a nejem. Apám szerint az Arab országokban egy férfinak több felesége is lehet. Nem fog számítani, hogy van más, ha ott lehetséges, el fogom venni. Szükségem van arra, hogy hozzám tartozzon, hogy az enyém legyen.
Hozzám bújik, én pedig gondolkodás nélkül fonom karjaimat dereka köré. Nagyot sóhajtok, végre újra a karomban tudhatom.
- Az én bátorságomat nem lehet elhagyni lüke.. -
Hozzádörgölöm magamat. Orrommal az övét érintem, számmal az Ő száját. Olyan meghitt a hangulat, olyan valóságos. Elevenen mar belém, hogy lehetnénk ezek örökre, ha hagynám veszni a családomat.
- Azt mondanám, hogy nem akarok egész éjjel ébren lenni, de mivel rólad van szó.. legyen.. bár nem vállalok felelősséget azért, ami holnap lesz emiatt belőlem.. -
Silje sok mindenre rá tud venni. Többek között erre is. Ahelyett, hogy az ágyamban kényelmesen aludnék, majd egész éjszaka menekülhetek mert üldöz odabent valami. Minden esetre nem teszem szóvá. Nem akarok puhánynak tűnni előtte.
Visszacsókolok, csak utána válaszolok.
- Akkor mire vágysz? -
Szemeimben őszinte érdeklődés villan. Elengedem a derekát, megfogom a kezét, úgy kezdek úszni.
- Na gyere akkor, ússzunk át a túlpartra. De siess, még Slughorn meglát minket.. -
Felkacagok halkan, de a szemem nem nevet. Ahogy egyre beljebb kerülünk egyre jobban kezdek kétségek között vergődni. Miért nem megyünk gyalog? Ott biztonságos lenne, itt nem igazán.

Pedig jó lenne, nagyon is. Zakatol a szívem, és a gondolat maga mosolyt csal az arcomra. Fájdalmas, mégis boldog mosolyt. Elképzelem magunkat, csak kettesben élve, távol ettől a zűrzavartól, Antonin leendő házasságától, a családomat fenyeget bosszúmtól, a borús jövőtől, és keserű múlttól egyaránt. Tényleg jó lenne, elszakadni mindenkitől, és mindentől, ami bánt. Szomorú, hogy sajnos erre egyelőre nincs lehetőségünk. Az, hogy én gondolkodás nélkül magam mögött hagynám az eddigi életemet, még nem kötelezi Antonint arra, hogy ő is megtegye. És én sem kérem tőle, nekem csak az a fontos, az számít, hogy boldog legyen, még akkor is, ha én nem lehetek felhőtlenül az. - Igen, tudom. - suttogom halkan. - De én meg nélküled nem lennék rá képes, te is tudod. - tenyereim közé simítom az arcát, és mosolygok, keserédesen. Soha sem tudnék nélküle élni, és nem is szeretnék. Nem is fogok.
- Meglepetés? Milyen meglepetés? - pislogok fel rá, kíváncsian kutatom íriszeit, mintha kiolvashatnám belőlük a választ. Bár még csak nem is sejtem, mire gondol, melegség szállja meg a szívemet, és én már ettől boldog vagyok, mintha előre tudnám, csak jót tehet velem. És ez így is van rendjén.
Éppen olyan természetesnek hat, mint óvón ölelő karjaiba simulni. Mosolygok, mikor bátorságát bizonygatja, és akkor is, mikor ajkai megérintik az enyémeket. Olyan jóleső, kellemes érzéssel telít el, hogy képes lennék a világ végéig így maradni vele. Kettesben, egymás ölelve, csókolva, tökéletes pillanataink egyikeként.
- Pedig, ne is tagadd, szeretsz ébren maradni. Pláne, hogyha nem a saját ágyadban töltöd az éjszakát. - kacsintok kétértelmű szavaim megkoronázásaként. Két kezemen sem tudnám már megszámolni, hányszor pihentük már ki egymás mellett a hosszú, fárasztó iskolai nappalokat. Még hosszabb éjszakákkal vegyítve azokat. - Ne aggódj, majd megpróbállak ébren tartani valahogy. - fénylő íriszekkel harapok finoman alsó ajkába, hogy aztán századjára is végigcsókoljam ismerős vonásait.
Másodpercekig hallgatok, csak a szemeit nézem, arcának vonalait. Elmosolyodok, megint. - Rád. - cseppet sem kihívóan, sem kacéran, inkább szeretetteljesen, szerelmesen súgom azt a számomra a mindent jelentő egyetlen szót.
Ujjaimat összefűzöm az övéivel, mellette kezdek úszni a túlpart felé. Bár a tó közepén járunk, messze van még a vége. Nem is a hossza az, ami kezd kicsit zavarni.
Mindössze csak addig engedem el a kezét, míg a víz felszíne alá bukok, hogy benedvesítsem a tincseimet, de a bokámra kulcsolódó kézpár nem engedi, hogy felbukkanjak a habok közül. A levegőmmel mit sem törődve igyekszem jobb híján, pálcám hiánya miatt, a kezeimmel szétfeszíteni a nyálkás ujjakat, sikertelenül. Érzem, ahogy a víz töménytelen mennyisége megtölti a számat, majd a torkomat kezdi birtokba venni, én pedig még csak kiáltani sem tudok. Helyette kézzel-lábbal, egyre erőtlenebbül igyekszem elzavarni a támadómat.

Antonin & Silje

©

Kissé szomorkásan bólintok. Tudom, hogy ne tudnám.. Örülnöm kellene neki, hogy sikerült így az ujjaim köré csavarnom, de valahogy még sem tudom megmosolyogni a dolgot.
Csúnyán nézek rá. Egy egész percig sikerül Őt így bámulnom, de aztán elnevetem magamat.
- A nevében benne van az, hogy meglepetés.. ergo nem fogom elmondani! Ne legyél bolond, úgy sem tudod kiszedni belőlem! -
Vagyis nagyon is remélem, hogy nem veti be a titkos fegyvereit. Gonosz kis fúria tud lenni, mikor kicsikarja belőlem a választ. Csókolgat, meg minden. Fúj.
Csak felvonom a szemöldökömet. Rám?
- És mit gondolsz rólam? -
Kíváncsi pillantásom az övébe fúródik. Igazán érdekel, hogy épp mit gondol rólam. Silje annyira más, mint a többi lány. Akárhányszor megkérdeztem tőle, hogy mit gondol a hajamról, rólam, a tetteimről, mindig őszinte választ kaptam tőle. Sohasem hazudott, vagy álltatott hamis szavakkal. Őszinte volt velem mindig, és ezért igazán hálás is vagyok neki.
Kezét kihúzza a tenyeremből, és a víz alá bukik. Egy helyben taposom tovább a vizet. Nem is tudom, hogy mit gondoltunk. Átúszni egy ekkora tavat? Én még csak-csak meg tudom tenni ezt a távot, de Ő? Még a pálcánkat is a tó partján hagytuk buta gyerekek módjára. Ki fogunk fáradni, és akkor mi lesz? Megfulladunk itt a tó közepén. Türelmetlenül sóhajtok. Bolondok vagyunk!
Összeráncolom a szemöldökömet, Silje túl sok ideje van már a víz alatt. Rossz előérzetem támad. Az ajkamat rágcsálom, mint mindig ha ideges leszek. Mi a fasz van már? Ez kurvára nem vicces!
Abban a pillanatban, hogy eldöntöm tovább úszok, szórakozzon csak mással, a víz mellettem hirtelen mozgásba kezd. Buborékok töménytelen mennyisége úszik a felszínre, kibukkan Silje keze-lába. Egy egész pillanatig csak meredten bámulom. Nem értem azt, hogy mit csinál.
Tudtam, hogy ez lesz. Megéreztem. A bal térdem bizseregni kezdett. Mindig bizsereg, hogyha valami történni készül. Most meg tessék. Itt vagyok a tó közepén, a lábam kurvára nem ér le, és Silje kurvára fuldoklik.
Megpróbálom elkapni a kikandikáló kezét, és a felszínre rántani, de valami lefelé húzza.
- A picsába! -
Mormogom magam elé, és újra megpróbálom a felszínre húzni, két kézzel rángatom, hátha felbukkan a feje. Le kell buknom a víz alá. Elengedem a kezét. A tó vize marja a szememet, Silje pedig pánikban pedig úgy felkavarta a tó vizét, hogy alig látok valamit. Éppen hogy csak sikerül megpillantanom a kákalagot ami a lábába kapaszkodik. Aztán már úszom is arrafelé. Nehéz dolgom van, mert Ő rúgkapál, megrúg engem is nem is egyszer. Ujjaimat a lényre rakom, próbálom lefeszíteni azt a lány bokájáról. Minden erőmet beleadom, feszegetem, ütöm a lányt. Csak remélni tudom, hogy sikerrel járok.

Úgy ragaszkodom hozzá, mint egy eltéphetetlen kötelék, nélküle még élni sem lennék képes tovább. Nem is akarnék. Amikor először megpillantottam a kastély nagytermében, nem gondoltam volna, hogy ilyen szoros kapcsolat alakul majd ki közöttünk. Csak egy csélcsap ficsúrnak tartottam, gondoltam, ő sem lesz más, mint a többi, de tévedni emberi dolog, ugyebár. Elismerem.
- Tudom, de azt meg te tudod, hogy nem bírom ki, megveszek addig, míg ki nem derül mi az. - csillannak fel az íriszeim, amint fantáziámban egymást követik az elképzelhető lehetőségek. Már most fúrja az oldalamat a kíváncsiság, mi lehet az, amit nekem tartogat, bár abban teljesen biztos vagyok, hogy tetszeni fog. Soha sem okozott még nekem csalódást, egyszerűen képtelennek tartom rá. Ennek ellenére a legszívesebben addig érinteném, és csókolnám, amíg el nem árulja, mit tartogat számomra. Meg is próbálkozok vele, karjaimat a nyaka köré fonom, és apró, gyengéd, és szenvedélyes csókokkal kergetem az őrületbe, közben mosolygok. Tudom, milyen hatással vagyok rá, és élvezem is kihasználni.
Csak akkor hagyom abba, és távolodom el tőle, de csak pár milliméternyire, mikor felteszi a kérdését. Nem is kell sokat gondolkodnom rajta, szinte azonnal rávágom őszinte válaszomat. - Pozitív csalódás vagy számomra, Dolohov. - cukkolom családnevével. - Eleinte azt hittem, hogy te is ugyanolyan játékos vagy, mint más férfiak, de az együtt töltött pillanatok, és a velem szembeni viselkedésed rácáfoltak erre. Amikor idejöttem nem is akartam ismerkedni, sem barátkozni. - vonom meg a vállaimat, gondolatban hozzátéve, szerelmesnek lenni sem. - És meg is volt rá az okom, még mindig megvan. De aztán találkoztunk, és úgy dobtam latba az érveimet, mintha mindez természetes lenne. Azt hiszem, Antonin, teljesen megőrjítettél, jó, és rossz értelemben véve is. - cinkos mosollyal pillantok fel rá, rám nem jellemző zavarban. Talán még soha sem fedtem fel ennyire az érzéseimet senki előtt, előtte meg pláne nem. Most megtettem, és csak remélni tudom, hogy nem lesz sok neki, amit másodpercek alatt egy csapásra rázúdítottam.
Hogy lehűtsem magam, a sötét víz alá bukok, kezeimmel hátrasimítva a tincseimet. Csak annyi hibádzik az egészben, hogy a visszaút már nem megy ilyen könnyen. Valami a bokámra kulcsolódik, erősen, és tántoríthatatlanul, és hiába próbálom elszakítani magamtól, egyszerűen képtelen vagyok rá, egyedül.
Már levegőért kapkodok, mikor Antonin elengedi a kezemet, és mellettem terem, bár a felkavart buborékoktól szinte semmit sem látok, mégis érzékelem a jelenlétét. Páni félelmemben mégsem vagyok a segítségére, kapálózok, rugdalózok, megsértve talán őt magát is.
Már feladni készülöm, mikor enyhül a szorítás a lábam körül, de annyi erő már nincs bennem, hogy felfelé rúgjam magamat, egyszerűen csak Antoninba kapaszkodok, teljesen rábízom magamat, és az életemet. Olyannyira, hogy levegőt sem véve hanyatlok a karjaiba ájultan, mikor a felszínre érünk.

Köszönöm a csodás játékot! <3

Antonin & Silje

©

» SILJE & ANTONIN
» Silje && Antonin
» Antonin & Silje
» Antonin & Silje
» Silje & Igor

Antonin & Silje

Antonin & Silje

Similar topics

Similar topics