Tavaly előtt még izgalmasnak tartottam az elsősök házakba sorolását, de így negyedévre kurvára meguntam már. Unott képpel bámulok Luciusra aki látszólag jól érzi magát. Csak megforgatom a szemeimet és bosszúsan nézek Slughorn professzorra, aki arra kötelezett, hogy idén az asztal végébe üljek, hogy kellőképpen üdvözölhessem az újakat. Szerinte nekem elég nagy ahhoz a szám, hogy bárkit szóra bírjak.. szerintem Slughorn direkt cseszeget.
Nagyokat ásítók, és még arra sem veszem a fáradtságot hogy a kezemet a szám elé tegyem. Lustán bámulok föl az elvarázsolt plafonra, nézem a csillagokat, a lebegő gyertyákat.. már éppen azon kapom magamat, hogy a számlálásukba kezdek, mikor a süveg elüvölti magát, hogy Mardekár.
Lustán tapsolok párat, végigmérem a kisfiút aki felém közeledik bátortalan mosollyal az arcán, már éppen kinyitná a száját, hogy megkérdezze szabad-e a hely mellettem, mire undorodva felhúzom a két szemöldökömet, és gúnyos mosollyal ingatom meg a fejemet. Húzz innen kölyök!  Ma nincs kedvem jópofizni senkivel.. na nem mintha valaha szerettem volna jópofizni.
Kínosan hangosan kordul meg a gyomrom. A szemem sarkából oldalra sandítok, hogy meghallották-e a körülöttem ülök, de szerencsémre ők el vannak foglalva az elsőévesek bámulásával.
Travers belerúg a lábamba egyet, én pedig úgy bámulok rá, mintha a szemmel akarnám fölnyársalni, sugárzik belőlem a 'mi a szar van?' Ő meg csak cinkosan elvigyorodva bök a háromlábú szék és a süveg felé miközben azt tátogja, hogy dugná. Egy pillanatra átfut a fejemen, hogy lehet rossz szobát kaptam,a mikor egy olyan beteg egyénnel kerültem össze aki elsőéveseket rakna maga alá, aztán mégis úgy döntök, hogy odapillantok, mert hát lehet, hogy korán érett a lány, vagy csak szivat.
Nem nehéz kiszúrnom az egyetlen személyt aki nem elsőéves. Sokkal magasabb mint a kisgyerekek, nőiesebb, a haja is hosszabb, és nem csodálkozik úgy rá a világra mint a társai. Felélénkült pillantással követem ringó csípőjét ahogy a székhez közeledik, pillantásom az arcát vizslatja mikor leül a székre Szobor merev, rezzenéstelen, közönyös. Látszólag senkin nem akad meg a pillantása, lusta tekintete nem állapodik meg senkin. Össszeráncolom a szemöldökömet, nem igazán értem, hogy mit keres itt. Egészen biztos, hogy nem elsőéves, akkor meg?
A süveg elüvölti magát, hogy Mardekár, én pedig ravasz mosollyal pillantok Traversre, és a közeledő lány felé pillantok.
- Hé! Gyere ülj ide! Antonin vagyok, ők meg itt a haverjaim..  -
Felállok ahogy közelebb ér, úgy mutatkozom be neki. Bemutatom a körülöttem ülőket, és amikor Ő is helyet foglal én is úgy teszem.
- Üdv a Mardekárban, egészen biztos vagyok, hogy élvezni fogd a társaságot!-
Komiszul elmosolyodom. Magamra gondolok és rá ahogy élvezzük egymás társaságát.

A nevét ízlelgetem a számban, karakán nevét. Tetszik, ahogy a hangja is. Nem csilingel, nem nyávog, kellő mélységgel rendelkezik, izgató rekedtséggel. Megnyalom az ajkamat.
Egy pillanatra magasba szalad a szemöldököm mikor meghallom az orosz szavakat, lesütöm a pillantásom és az orrom alatt elmosolyodom.
- Szóval orosz vagy. Akkor üdvözöllek az angolok kimért világában! -
Felemelt karral mutatok körbe, majd mosolyodom el.
- Én is valahonnan arról a vidékről származom, és bár nem beszélem a nyelvet azért megértem.. szóval mielőtt oroszul küldenél a picsába.. tudd, hogy meg fogom érteni! -
Felnevetek. Hangosan, túl hangosan. Kaján mosollyal mérem végig ahogy mellém telepszik. Megcsap frissitőn női illata. Merészebb, nem olyan mint az itteni lányok. Kimértebb, sokkal vonzóbb, nőiesebb. Tudja is magáról. Kurva jól használja. Mindenki szeme rajta csüng. Az enyém is. Elfordítom a tekintetem róla. Pofátlanság így bámulni, nem vásári manó!
- Egészen biztos vagyok benne.. -
Mosolyom meglepően őszinte. Fölkönyökölök az asztalra, fejemet felé fordulva támasztom meg tenyeremben úgy válaszolok neki.
- Azért kérlek szépen, mert a Mardekár a legmenőbb mind közül. A többi ház sokkal bénább.. nézd a Hugrabuggot.. nyomi az összes, a Hollóhát.. okoskodó majom mindenki a Griffendél pedig tele van sárvérűekkel na meg Potter és a bandája.. -
Mutatok sorra mindegyik asztalra amelyiket éppen lehordok.
- Szóóóval ez a legmenőbb hely ahova kerülhettél. -
Vonom meg a vállamat, és veszek el egy csirkecombot az asztalról. Szóval sikeresen átdumáltam az igazgató beszédét. Slughorntól kapni fogok érte.
-Arra Kedves.. -
Mosolyodom el elégedetten.
- Hogy én igazán sok mindent tudok itt. Szóval mindent meg tudok mutatni, minden pletykáról tudlak értesíteni, meg tudlak védeni.. és jó társaság is vagyok azt mondják... -
Kaján vigyorral a képemen tömök a számba egy sült burgonyát.
- És te? Hogyhogy itt? -
Szememben sok idő óta először csillog őszinte kíváncsiság. Jobban belegondolva sok idő óta először csillog benne őszinteség ha már itt tartunk.

Megemelkedik a szemöldököm. Az biztos, hogy a szájában van a nyelve. Nem olyan lány, mint az összes többi bolond cafka aki itt van. Bátrabb, okosabb, ravaszabb, szebb..
- Ez a legjobb társaság az egész kibaszott Roxfortban.. hidd el.. élvezni fogod! -
Rákacsintok, és a számba teszek egy sültburgonyát. Hogy én mennyire éhes vagyok már! Elveszek egy szép csirkeszárnyat, mártást és párolt zöldséget, és nem törődve azzal, hogy Silje engem bámul, jóízűen falatozni kezdek.
- Te nem eszel? Kibaszott jól főznek itt.. -
Azért illendően figyelek rá, hogy ne beszéljek teli szájjal. Nem akarom, hogy megundorodjon tőlem. Igazán érdekes társaságnak bizonyulhat, tele van titkokkal, és nem játszik nyílt kártyákkal. Veszélyes de egyben nagyon vonzó is. Biztos vagyok benne, hogy itt mindig dögleni fognak érte a srácok. A baj az, hogy én is dögleni fogok érte.
Csábos mosolyának nem tudok ellenállni. Nagyot nyelek. Hiszen annyira éhes vagyok! Most hagyjam itt a csirkeszárnyamat, a sültkrumplit, a párolt brokkolit, a zöldborsót és a marhahúst érte? Megéri mindez nekem?
Nagyot sóhajtok, mintha a legféltettebb csokibéka kártyámat kellene odaadnom neki, leteszem a késemet és a villámat, iszok egy korty töklevet, megtörlöm a számat, és kimászok a padból. Azért vetek még egy vágyakozó pillantást a majdnem teli tányérom irányába.
- Vodkám nincs. De lángnyelvem van. Nem tudom, hogy Oroszországban isztok-e olyat, de százszor erősebb.. -
Vigyorodom el, és elindulok. Nagyon remélem, hogy követni fog.
- Siess, mielőtt Slughorn professzor kiszúr minket.. -
Kacsintok, és sietősen igyekszem távozni.
- És mondd csak, mit szeretnél csinálni egy eldugott helyen? -
Hangom ércesen zendül, szemeimben pedig eddig ismeretlen vágy villan föl. Lehet, hogy ma szexelek egy jót. Lehet, hogy ma megdugom a Roxfort legjobb nőjét.

Ahogy ajka a fülemhez ér nagyot nyelek. A picsába, nem fog nekem ez menni. Túl jó nő, és túl jól tudja ezt magáról.
Visszafordulok én is és a tanári kart vizslatom. Megvonom a vállamat.
- A törpe. Kurva jó fej. Ránézel szép szemekkel, elolvad. Szerinte mind szentek vagyunk. de jegyezd meg a lényeg: amit nem lát, az nem fáj neki! Ennek így is kell maradnia, szóval ne baszd el! -
Felnevetek. Kissé kényszeredetten, pedig semmi vicceset nem mondtam. Kicsit zavarban vagyok, azt hiszem..
Ujjai finoman a kezembe csúsznak, én pedig úgy fogom közre tenyeremmel, mintha ez teljesen természetes lenne, mintha örökre az ő kezét fogtam volna. Pedig sohasem láttam Őt ezelőtt.
Elvigyorodom. Farkasvigyorom szépen kiélesedik. Rávillantom az ezer karátos mosolyomat.
- Akkor itt gyere, most elmegyünk szépen a ládákhoz, és megkeressük az enyémet.. -
Elhúzom balra, hogy mihamarabb a terembe jussunk.
Csendben teszem meg az utat. Idegen érzés a keze az enyémben, de jól esik. Olyan igazi, olyan megnyugtató. Ez viszont felkavar. Nem veheti máris el a fejemet. Nem lehetséges, elvégre ki Ő? Ehhez aztán semmi joga nincsen!
- Figyelj.. ezt azért ne híreszteld.. mármint a lángnyelvet.. -
Megtorpanok. Nem ismerem. Mi van ha be fog köpni?
Kétes érzésekkel kezdek kutatni. Hol lehet a bőröndöm? Hamar találom meg, nem tart soká. Kinyitom, és megkeresem az elvarázsolt könyvet.
- Jó cucc, mi? Könyvnek van álcázva, de igazából, ez egy üveg.. -
A kezébe nyomom.
[i]- Ha megtalálod a sapkát, és sikerül innod belőle a segítségem nélkül, akkor kívánhatsz egyet.. ha nem én kívánok! - f/i]
Nem kérdezem, hogy benne van-e, vagy akarja-e az egész játékot, kijelentem. Szokásomhoz híven. Tekintetem rászegezem, várom a reakcióját, és azt, hogy kívánhatok-e. Fogalmam sincsen, hogy mit kérnék tőle.. ideje gondolkoznom?

- Biztos.. -
Csak megvonom a vállamat. Nem ismerem én annyira jól azokat a mondásokat, hogy tudjam pontosan őket. Persze attól lehetünk bajtársak a bajban. bár abból akad nekem bőven. A híres kis ötös fogatunk elég bajt csinált már a három év alatt, elég párbajba keveredett, és sok büntetőmunkán vett már részt. Azok a szép napok! Biztos vagyok benne, hogy ez az év is hasonlóképpen fog majd eltelni.
- lehet jobban is tennéd, hogyha bizalmatlankodnál.. elvégre nem is ismersz.. lehet. hogy eláslak a melegházban.. -
Arcomra vad vigyor kúszik, hogy tudja nem gondolom komolyan. Nem vagyok én olyan elvetemült, hogy egy ilyen lányt akarjak a gyógynövények alá ásni.. bár az biztos, hogy egy-két sárvérűt szívesen temetnék el oda.
Hamar érünk el a ládákhoz, én pedig egészen hamar találom meg a sajátomat. A kezébe nyomom a rejtett üveget, és összefont karokkal várom a reakcióját. Kíváncsi vagyok, hogy sikerül-e neki, bár fogadni mernék rá, hogy nem lesz olyan furfangos. Szinte senki nem tudja, hogy hol keresse a nyitját.
Fejemet a falnak támasztom. Mit kérjek tőle, hogyha nem sikerül neki? Nyilvánvalóan nem fogok tőle csókot kérni, vagy egy vad éjszakát.. mit tudna Ő adni nekem, amim nincsen? Milye lehet ennek a lánynyak, ami érdekelhetne engem? Pénzre nincs szükségem, sohasem volt.. de akkor mit?
Csak nézem ahogy próbálkozik. Szemeimet a kezén tartom. Finom vonásai vannak, szép kacsója van. Aztán csak elmosolyodom. Nem gúnyosan, csak úgy átlagosan. Kiveszem a kezéből és a könyv gerincének felső feléből kihúzom a könyvjelző szalagot, csak húzom azt a piros szalagocskát, mígnem egy vékony darab is kicsúszik a könyvgerincből.
- Rafkós mi? -
Vigyorodom el és felé nyújtom az álcázott flaskát.
- Hmm.. de mit kívánjak tőled? -
Elgondolkozva indulok a terem egyik sarka felé, ahol egy dagadt varázsló alszik. Remélem hogy követ. Odaérve megvakargatom a festmény hatalmas hasát, mire a portré arrább csusszan.
- Ne maradj le.. -
Szólok neki vissza, beérve pedig előrébb megyek a folyosón, hogy Ő is beférjen. Odabent kellemes a légkör, apró gyertyák gyulladnak testünk mozgására.
- Nem igazán van szükségem semmire.. érthető gondolom, szóval azt kívánom tőled, hogyha beszippant a Roxfort, amikor már tényleg itthon érzed magadat, akkor gyere el velem Roxsmortsba.. -
Nagyot nyelek. Sohasem kellett nekem randira hívnom lányokat, sohasem volt itt olyan lány akivel szívesen töltöttem volna el hosszabb időt, de Ő felkeltette az érdeklődésemet.
Zavarban érzem magamat, próbálom nem mutatni.
- Na játsszuk már a felelsz vagy merszet? -
Hogy megtörjem a zavaromat kiveszem a kezéből a flaskát, és meghúzom. A whiskey égeti a torkomat, de jól esik.
- Én kezdek, úgyhogy merek.. -
Kihívóan bámulok rá. Ketten vagyunk csak, mégis mit kell mernem?

Valóban jobban tenném. Még a családomban sem vagyok képes megbízni, nemhogy más, számomra ismeretlen emberekben, vele most mégis kivételt teszek. Hogy miért, arról fogalmam sincs egyelőre, de hiszek a megérzésemben, ami csak jót súg vele kapcsolatban. Ritkán tévedek, de, ha mégis, azt rendesen megszenvedem, remélem, hogy nem így lesz.
- Ne félts te engem, még a föld alól is kiásom magamat, ha kell. Tőlem nem lehet olyan egyszerűen megszabadulni. - teszem hozzá jelzésértékűen kacsintva egyet. Akaratos, makacs, és kitartó vagyok, az élet bármelyik területét is nézzük.
Viszont annak a bizonyos sapkának a keresését hamar feladom, inkább rábízom. Túlságosan is szomjazik már a torkom, az ajkaim is majdhogynem kiszáradtak már, végig is siklik rajtuk a nyelvem, előbb az alsón, majd a felsőn, benedvesítve azokat.
- Bizony, furfangos egy szerkezet. - csodálkozom rá, nézve, mint varázsolja elő a flaskát belőle, majd el is fogadom tőle. - Csak rád van bízva. - vonom meg a vállaimat, csábosan mosolyogva. Kíváncsian várom a kívánságát, még csak tippem sincs, hogy mit kér majd tőlem, mindenesetre megmozgatja a fantáziámat, rendesen.
Szó nélkül követem, majd sétálok be a félhomályos, és csendes folyosóra. Mosolyogva pillantok a felgyulladó gyertyákra, egészen hangulatosnak találom azokat, meg az egész légkört is, talán már túlságosan is.
- Most randevúra hívsz, úgy, hogy még csak két perce ismersz? - meglepődve billentem oldalra a fejemet, úgy nézek fel rá, vonásait vizsgálva. - Vagy, amint megláttál, fogadtál a barátaiddal, hogy az első adandó alkalommal megpróbálsz majd megfektetni? Egy ilyen kérés végül is elég imponáló lehet a naiv kislányoknak, pláne, ha egy ilyen szép, magányos kis hely is társul hozzá. - mosolygok cinikusan. Túlzott bizalmatlanságom révén nehezen nyílok meg, és bízok, nem is keverem magam olyan helyzetekbe, amik okot adnának önbecsülésem megtörésére, inkább messziről elkerülöm azokat. Talán éppen ezért sugallhatok inkább gúnyt, mint őszinte érdeklődést, de megbántani cseppet sem akarom, bár nem értem a miértjét, hiszen alig ismerem. Mindesetre erőt veszek magamon, hogy ne tűnjek máris ostoba hárpiának. - Ne haragudj, sajnos elég előítéletes vagyok. Viszont, ha nincs okom rá, szívesen veled tartok majd, ha már megszoktam a közeget. - mosolygok rá immár kedvesen. Miért ne fogadhatnám el a felajánlását? Amúgy is megegyeztünk, hogy kívánhat tőlem, képtelen lennék megszegni a neki szánt szavamat.
Szemmel látható zavartsága pedig csak még inkább meggyőz arról, hogy nem is olyan rossz ötlet igent mondanom neki. Próba szerencse, ugyebár. - Játszunk hát. - bólintok szavaira, majd visszaveszem tőle az üveget, kortyolok belőle két nagyot, míg láthatóan gondolkodni kezdek, mit is kérjek tőle. - Az túl sablonos lenne, ha azt kérném, vegyél le magadról egy, vagy pár ruhadarabot. Bár, ha nem teljesítünk valamit, azt is lehet viszonzásul. De én inkább arra vagyok kíváncsi, hogy mi az, amit eddig soha nem tettél a kastélyban, esetleg nem mertél még, de már elég ideje ott motoszkál a fejedben. Azt oszd meg velem, egy majdhogynem vadidegennel, amit senki mással nem szeretnél, legyen az bármi is, rád bízom. Csak tedd meg, most, aztán talán soha többé. - adok részben szabad kezet neki, homályosan fogalmazva. Mégis érzem, hogy tudja, mit akarok. Egy részt belőle, Antonin Dolohovból, amit senki sem látott, senkinek sem mutatott meg még. Amit csak egy idegennek tárhat fel először, és utoljára. Kíváncsian pislogok fel rá, még kettőt kortyolva az italból.

Meg vakarom a fejemet, zavartan lesütöm a pillantásomat. Egészen nyilvánvaló, hogy randira hívtam. Sohasem kellett randira hívnom lányokat, sohasem volt ez az én reszortom. Jöttek maguktól, megkerestek, ők hívtak, könyörögtek, hogy menjek el velük, én pedig jó fiú létére rábólintottam. Sohasem élveztem igazán azokat a találkákat, kényszeredett, megrögzött, unalmas randevúk voltak azok tele buta csacsogással. Vele másképpen tervezem.

- Hááát, nevezhetjük randinak is.. -
Félrepillantok. Elég gáz ez így kiejtve. Mármint én Dolohov vagyok, nem szoktam csak úgy randevúzgatni.. vagy nem nevezem randevúnak.
Megrökönyödöm. Kissé hátrább is lépek. Gúnyos mosolyra húzódik az ajkam. Nem vártam mást, nem vártam hogy nem vágja a fejemhez.
- Ja így volt.. gondoltam, hogy ide csábítgatlak, leitatlak, és megerőszakollak.. elvégre egy Dolohov vagyok.. -
Megsértett. Látszik rajtam. Felhúzom az orromat, és rá sem nézek. Tekintetem megkeményedik. Nem tudom titkolni, hogy szavai rosszul estek, mert eszembe se jutott, hogy megfektetném. Mármint, de eszembe jutott. Gyönyörű szép, megkapó lány akire minden korban ott lévő férfinak feláll. Szerintem az összes hülyegyerek majd rá fogja verni ma este, vagy holnap.
Bocsánatkérésére csak biccentek. Enyhülni kezd haragom, elvégre nem ismerem, ő sem ismer engem. Kissé el is mosolyodom. Elfogadta az ajánlatomat, szóval annyira nem is lehet előítéletes.
- Szóval érdekellek meztelenül.. -
Kacéran rákacsintok.
- De legyen.. -
Visszaveszem tőle a flaskát és jól meghúzom azt. Elgondolkozom, hogy mit is mondhatnék neki. Felsóhajtok.
- A csillagvizsgáló torony ablakába kiállni, és csak lebámulni a mélybe. Hagyni, hogy a szél furcsa játékot űzve nekem essen, és kifele dőlni tőle. Szeretnék egy kissé a halál szemébe nézni, hogy aztán nevetve másszak le onnan. -
Megvonom a vállam miközben a reakcióját lesem.
- Hány pasid volt már? -
Az én kérdésem sokkal nyíltabb, merészebb, és nyersebb. Csak úgy méregetem, mint farkas a zsákmányát.

Zavart mosolya egyaránt csal az arcomra mosolyt, és győz meg arról, hogy valóban komolyan gondolja, amit mond, és nem csak egy fogadás tétjét szeretné megnyerni általam. Bár a bizalmatlanságom nehezen oldódik, a kétely még mindig ott él bennem, azért igyekszem túllépni rajta, és elhitetni vele, tényleg megbízom benne. Magammal pedig azt, hogy bár mindössze pár perce ismerem, egyáltalán nincs baj azzal, ha egyre jobban kezdem megkedvelni.
- Tényleg bocsánat, de nem szokásom hazudni, elismerem, tényleg így gondoltam, ahogy az előbb szépen ki is fejtetted. De férfi vagy szükségletekkel, nem is lenne ebben sem semmi rossz, csak én a nyílt játszmákat szeretem. Semmi hazugság, csak a színtiszta igazság. Ha fáj is, de jobb, ha tudod, hogy kihasználnak. - vonom meg a vállaimat. - Az meg, hogy Dolohov vagy.. Hát, nem is tudom mit jelent ez. Számomra valószínűleg semmit, nem ismerem a családodat, éppen ezért nem is címkézlek meg miattuk. - kedves mosollyal nézek fel rá, mégis szorul belé egy kevés keserűség is. Hiszen rajtam kívül senki sem tudja jobban milyen nehéz magad mögött hagyni a származásoddal járó megbélyegzést.
- És megint témánál vagyunk. - nevetek fel halkan, meztelenségét emlegetve. - Ki tudja, lehet, hogy éppen én leszek az, akivel vigyáznod kell, nem pedig te. - kacsintok rá, utalva az előbbi zavarunk forrására. Próbálom tréfával elütni a kényelmetlenséget, hogy elhiggye, nem szánt szándékkal, és semmiféleképpen sem előítélettel közeledek felé. Bár elmondhatnám neki, hogy kedvelem, és már most szimpatikus nekem, mégsem teszem, nem akarok még ilyen nyíltan kitárulkozni neki. Az nem is én lennék.
Hallgatom, amint kifejti merész, eddig meg nem kísérelt vágyát, és elgondolkodok. Mintha magára a halál szelére vágyna. Elég imponáló, hogy nem az átlag vágyálmával áll elő, nem egy koros, de tapasztalt nőt kíván az ágyában használni, hanem van önálló, és független gondolata, ami senki máséhoz sem hasonlítható. Elismerően hümmögök, csak a szemeim csillogása árulhat el, de egyelőre nem reagálok semmit sem a szavaira. Viszont, ami késik, nem múlik, időnk pedig, mint a tenger arra, hogy megtegyem, amit másodpercek alatt gondolok ki. Gondolom, az évnyitó eltart egy darabig.
Visszaveszem tőle az üveget, és mielőtt válaszolnék, megint iszok belőle. Egy pillanatig lehunyt szemekkel élvezem az ital maró hatását, csak utána nézek rá, a szemeibe, és szólalok meg. - Akár hiszed, akár nem, egy sem. - tekintetem akárcsak a szavaim őszinte, semmi kivetnivalót nem találhat benne, ha keresne is. Amúgy is mondtam már neki, nem szokásom hazudni, minek is tenném? Nem volt senkim, nem is vágytam rá, mindenféle testi, és lelki kontaktus elől menekültem, és menekülök most is, a családomnak hála.
Megvárom, hogyan reagál a válaszomra, mit felel rá, ha felel egyáltalán, majd a keze után nyúlok. - Szeretném, ha mernél, és, ha felvinnél az egyik toronyba. - mosolygom rá. - Kitaláltam neked valamit, már, ha bízol bennem annyira, hogy kérdezés nélkül is velem tarts.
Beleegyezésére, ujjaimat az övéibe fűzöm, és hagyom, hogy utat mutatva vezessen át a kastélyon. - Addig, kérdezhetsz. Vagy akár merhetek is, itt a lépcső közepén.

Csak megvonom a vállamat. Bocsánatkérés elfogadva. Elfordítom a tekintetemet miközben beszél. Igaza van. Férfi vagyok, ő meg kibaszottul jó nő a korához képest. Elég baj lenne ha nem fordulna meg a fejemben valami szexuálisan túlfűtött gondolat. Biztos hogy egészen sok mindent adnék, csak hogy Ő lehessen az első Nő. Bár így belegondolva nem hinném, hogy valaha is össze fogunk annyira melegedni. Túl tapasztaltnak tűnik ahhoz, hogy felfedjem előtte az én tapasztalatlanságomat. Egyszerre tűnik kínosnak és merész dolognak az, hogy így gondolok rá meg magamra, holott alig ismerem a fekete hajú lányt. A Roxfortban a lányok eddig nem sok mindenre voltak hajlandóak, még arra is nehéz volt őket rávenni, hogy egy kis fogdosást és testfelfedezést engedjenek, erre megjelenik Ő aki rögtön lelép velem.
Felnevetek én is. Érdekes módon jobb kedvre derít a nevetése, és az ahogy a helyzetet felfogja. Nem mindennapi lány, az már egészen biztos.
Csak rábámulok, nagyra kerekedett szemekkel. Egészen nehezen hiszem el, hogy egy ilyen lánynak mint Ő nem volt senkije. Itt már biztosan régen lecsaptak volna rá a nagykutyák, sőt a felsőbb évesek egymást versengve akarták volna meghódítani már elsőben, abban egészen biztos vagyok.
Mégis megértem. Mindössze tizennégy évesek vagyunk, fiatalok, szinte még gyerekek. Miért akarta volna a diákévei egy részét szerelemmel és veszekedéssel tölteni? Én ez ideáig nem akartam. Eddig kiéltem gyerekes vágyaimat, élveztem, hogy fiatal lehetek, de ez az év, ez már más tészta. Főleg hogy megjelent Ő. Valamilyen furcsa érzés hatására úgy érzem imponálnom kell neki. Ez pedig gáz. Antonin Prior Dolohov soha nem akar senkinek imponálni.
Lenézek összefonódó ujjainkra. Basszus. Kurva nagy hatással van rám, és nem csak azért mert Ő az első nő az életemben aki röpke tíz perc alatt másodszor fogja meg a kezemet úgy, hogy a hideg is jólesően fut végig rajtam, hanem mert akármennyire is szeretnék neki nemet mondani, nem tudok.
Csak bólintok. Bízom benne? Magam sem tudom. Finoman húzva mutatom neki az utat, nem félve attól, hogy akárkibe belebotlunk. Mindenki odalent van, még Hóborc és Friccs is.
- a Csillagvizsgálóba viszlek, a többi toronyból nem olyan szép a kilátás.. -
Rámosolygom. Miért akarom neki megmutatni egyáltalán a kilátást.
Megtorpanok a lépcső közepén ahogy kimondja a szavakat. Belebámulok azokba a titkokat őrző szempárba, és úgy érzem, mintha évek óta ismerném.
Hirtelen cselekszem bárminemű előrejelzés nélkül. Közel hajolok hozzá gyors mozdulattal, és az ajkamat az övére nyomom. Csókolóztam már azelőtt, de azok mindig kellemetlen helyzetek voltak, ez viszont teljesen más.

A bizalmatlankodás letudva, a bocsánatkérés szintén, mostmár őszinte mosollyal nézek fel rá, mintha mindig is ezt tettem volna, és nem csak pár perce ismerném. Valószínűleg kezdek megőrülni, de már ez sem számít, eltekintek a múltamtól, és attól a sötét titoktól, amit őrzök, mert már az sem érdekel, hogy majdnem teljesen ismeretlen számomra, és semmit sem tudok róla, szinte csak a nevét, viszont azt túlságosan is sokszor ismétlem, és játszom le magamban, mintha csak ízlelném folyamatosan. Kezdem elveszteni önmagamat, vagy éppen ellenkezőleg, kezdek magamhoz térni mellette? Egyelőre fogalmam sincs, hogy melyik is az igaz, de az biztos, hogy nagy hatással van rám, már most.
- Pedig elhiheted. - teszem még hozzá, látva kikerekedett szemeit, és hitetlenkedését. - Eddig nem nagyon érdekeltek a fiúk. - és még a vállaimat is megvonom befejezésként. Lehet furcsa ezt hallania, hogy egyáltalán létezik olyan lány, akit hidegen hagy az ellenkező nem, de, ha tudná mi játszódott le a családom, és köztem, biztosan másként látná az egészet, de legalábbis úgy, ahogyan én látom. Ezért nem is értem, miért nyílok meg ilyen egyszerűen, és könnyen neki, akit alig ismerek. Lehet, hogy a saját kardomba fogok majd dőlni érte? Megeshet. És máris haragszom magamra miatta, mert egyáltalán nem szabadna ilyen naivnak, és gyengének lennem, már ideje korán fel kellett, hogy nőjek, éppen ezért nem is engedhetek meg magamnak semmiféle gyengeséget.
- Akkor gyere velem. Vagyis inkább mutasd az utat. - kérem mosolyogva, miután ismételten összefonom az ujjaimat az övéivel, és meggyőződöm róla, hogy legalább annyira megbízik bennem, hogy megvalósíthassam vele a hirtelen támadt tervemet. Anélkül, hogy csak sejtené, mire is készülök, elindul, én pedig követem. Szívesen megkérdezném tőle, hogy minden lánynak ezt mondja? De nem teszem, nem akarok visszakanyarodni az előbbi nézeteltérésünk témájához, inkább csendben maradok, és elmosolygom magam, megint. Eddig senkinek sem sikerült ilyen kevés idő alatt ennyiszer mosolyt csalnia az arcomra, ezt mindenesetre, ha egyelőre mást nem is, sikerként könyvelhetné el magában, ha tudná.
Egészen addig követem, míg meg nem torpan előttem a lépcső közepén, és felém nem fordul, elgondolkodva. Eleinte azt hiszem, kérdezni fog tőlem, és nem is gondolok másra, míg hosszan bele nem néz a szemeimbe, és meg nem látom bennük azt a tüzet, amit eddig senki máséban nem vettem észre, vagy, ha mégis, engem nem érdekelt. Viszont ő iránta már kevésbé vagyok érdektelen, sőt, túlzottan is felkelti a kíváncsiságomat, meg mást is bennem, amit egyelőre nem tudok megmagyarázni, így hagyom, hogy felém hajoljon, és egyszerűen csak megcsókoljon. Mégis teljesen lefagyok, mozdulatlanul állok előtte, csak utána kezdek felülkerekedni magamon, és leküzdeni a gátlásaimat, és, mintha valóban természetes lenne, kezdem el viszonozni a csókját. Életemben nem csókoltam még így senkit sem, egyszerre vagyok gyengéd, és szenvedélyes, rettenetesen mohó, és türelmetlen, mégis finoman lágy, mintha mindig is erre vágytam volna. Rá. Talán igaz is, de elárulni biztosan nem fogom.
Mégis én vagyok az, aki a végtelennek tűnő percek után megszakítja az ajkaink játékát, és elhúzódok tőle, magamra erőltetve a nyugodtság álarcát, miközben a szívem folyamatosan, és szabálytalan ritmusban kalapál tovább, szinte majd kiugrik a helyéről. - Ez most neked, vagy nekem volt mersz, ki is következik? - kérdezem mosolyogva, teljesen összezavarodva, mégis megemberelve magam, mintha mi sem történt volna, pedig az érzés olyan erővel kerít a hatalmába, hogy neki kell támasztanom az oldalamat a lépcső korlátjának, különben valószínűleg a mélybe zuhanok. Pedig, mint már említettem, nem lehetek gyenge, nem engedhetem meg magamnak, hogy az legyek, még akkor sem, ha legszívesebben mégis megtenném.

Hatalmasat dobban a szívem, kissé olyan, mintha kiakarna szakadni bordáim védelme alól. Kihagy egy ütemet, majd vad vágtába kezd, mintha futnék. Sohasem éreztem ehhez hasonlót, sohasem hatott rám még így egy váratlan csók. Úgy kalapál a szívem, mint egy ketrecbe zárt madár vergődik, a gyomrom öklömnyire szűkül össze, és egyszerre nem vagyok benne biztos, hogy elég jól csókolok-e, hogy a kezem nincsen-e túl sok ideig a derekán, hogy a számnak nincsen-e kellemetlen íze.. Kattogok.Vajon elég jó vagyok-e neki?
Csókja édes, meglepőn kellemes. Mintha sohasem csókolóztam volna azelőtt, mintha ez lenne életem első igazi csókja.
Zavartan húzódom el, és a hajamba túrok. Tanácstalan pillantást vetek rá. Nem akartam rámászni, de ezzel a tettemmel csak előbbi szavait igazoltam. Bocsánatot kárnem badarság lenne, kiábrándító katyvasz, így inkább úgy teszek, mintha az egész egy alkalomnak elmenne. Fejemet a portrékra fordítom, szememmel a perverz nőt keresem, aki mindig kacéran pislog. Mániákusan meg akarom találni, tekintetem vadul cikázik a különböző nők és férfiak között, mire megakad rajta a pillantásom. A legyezőjébe kuncog, és rám kacsint. Elmosolyodom.
- Látod azon a festményen azt az alakot? A harmincéves lenyűgözően gyönyörű nőt? Ő Lady Montgomerry. Véla volt, és kórosan szerelmes fiatal fiúkba. Állítólag megölte a férje, mert Lady Montgomerry titokban fiatal fiúkkal vette körbe magát.. -
Rápillantok. Vajon hidegen hagyja-e a történet?
Én a magam részéről mindig is szerettem a portrék életét kutatni, tőlük megkérdezni. Jó elfoglaltságnak bizonyult, mikor az ember magányosnak érezte magát, mikor éppen el akart késni valahonnan, vagy csak beszélgetni akart valakivel.
- Az a pufók meg, aki a disznóhúst eszi, az pedig a férje. Gusztustalan egy alak, meg tudom érteni Lady Montgomerryt.. -
Gúnyosan bámulok a mohó alakra, aki szavaimat meghallva kését az asztalba állítja. Szinte elnevetem magamat.
- De nem is tudom.. ez inkább nekem volt mersz, nem? -
Vonok vállat. Kínosnak tartom az előbbi incidensről beszélni, kínosnak tartom a helyzetet amibe magunkat sodortam, elvégre rácáfoltam arra, aminek annyira ellent akartam mondani.
- Ne haragudj az előbbiért, én.. nem akartalak így letámadni.. -
Újra a hajamba túrok, kissé bocsánatkérően pillantok rá, aztán útnak indulok, vezetem tovább eredeti célunk felé.
- Nem vagyok én ilyen, csak te olyan más vagy.. -
Vállat vonok. Megint. Nem nézek rá, megint. Nagyot nyelek. Zavarban vagyok és egyre jobban zavarban leszek a társaságában.
- Van egy fajta kisugárzásod, ami furcsán hat rám.. nem vagy te véla? -
A kínos beszélgetést próbálom elviccelni, szerintem sikertelenül.

Csak úgy cikáznak az érzéseim, a szívem teljesen megtelik, talán túl is csordul tőle. A szívem szabálytalanul veri a ritmusát, mintha bármelyik percben széttéphetné a mellkasom. Az érintése, és a csókja olyan váratlan hatással van rám, amit eddig még nem éreztem, amire nem is vágytam soha sem, most mégis azt akarom, hogy ne hagyja abba, még ne, és folytassa egy életen át, amit elkezdett. Valószínűleg megbolondultam, hiszen eddig olyan jól megvoltam egyedül, nem kellett nekem senki, még a családom sem, nem is akartam, hogy valaha is kelljen. Magányos akartam lenni, örökre, senkit sem akartam magam mellé, és most tessék, csak is arra vágyom, hogy ez a pillanat soha se érjen véget.
És mégis én leszek az, aki megszakítja az elmúlt percek mámorosságát, még akkor is, ha nehezemre esik, nagyon is. Halkan mély levegőt veszek, ki is fújom, igyekszem lelassítani a szívverésemet, és a testem remegését is. Csak észre ne vegye milyen hatással van rám.
Egyből a szemeibe nézek, felismerem a zavarodottságot az íriszeiben, talán az enyémekben is ez honol. Nem tartja sokáig a szemkontaktust, mégsem bánt meg vele, így oldalprofilból is szívesen merengek el az arcvonásain. És így legalább nem látja, hogy nézem. Gondolom én.
Aprót bólintok, a festményen elterpeszkedő nőt figyelve. Végighallgatom a történetét, az uráét is, és akaratlanul is a családom jut eszembe, és bár a mi történetünk még csak nem is hasonlít az említettekére, mégis rájuk asszociálok. Elfog az undor tőlük, a hányinger, de elfojtom magamban mindkettőt egy halk sóhajjal, amit még talán ő sem hall meg. Talán.
- De kezdhetett volna korabeliekkel is. - szólalok meg végre én is. Nem védem én a férfit, aki megenyhülve pislog le rám a vászonról, de látom az érme másik oldalát. - Végül is, egy pedofil volt. - vonom meg a vállaimat. - És csak az élvezetet hajszolta, semmi mást, ez lett a veszte végső soron. - fintorba fordul az arcom. A családomnak is így végzi egyszer, ha rajtam múlik, mindenféleképpen.
- Lehet. De végtére is, nekem is, hogy hagyom-e, és elviselem-e, amit teszel. És úgy látszik, kibírtam. - mosolyodom el. Úgy beszélek a történtekről, mintha cseppet sem számítana nekem, pedig.. nem is tudja, hogy mégis mekkora hatással volt rám, ő, az érintése, és a csókja is egyaránt. Igyekszem elfedni az érzéseimet, nem pedig felfedni, bár szeretek nyílt kártyákkal játszani, ez most nem az az eset, hogy megtehetem, bármennyire is szeretném. - Nem haragszom, bár azt nem tagadom, hogy elég rendesen megleptél. Véletlen volt, vagy már meg akartad tenni? - kérdezem őszinte kíváncsisággal, miközben elindulunk, továbbra is a torony felé tartva.
Sétálok utána a csigalépcsőn, eleinte csendben, a szavaira mégis megtorpanok, most én is. Kezét finoman magam felé húzva, fordítom felém, szembe velem. - Más? Miért lennék más? Nem vagyok több, mint egy átlagos lány. - hazudom hezitálás nélkül a szemeibe. Pedig az vagyok, ha a múltamat nézzük, mindenképpen. Egyszer majd ő is rájön, és nem akarja majd, hogy más legyek, biztos vagyok benne. Már, ha lesz még később.
Az álla alá nyúlok, és felemelem a fejét. Rámosolygok. - Nem tudok róla, hogy az lennék, és bűbájt sem bocsájtottam rád, szóval. Nem kell félned tőlem, és, ha azt akarod, akkor megtartom tőled a két lépés távolságot. - nyögöm ki félelmetesen határozottan, mintha ezt akarnám, pedig korántsem. Éppen az ellenkezője az, amire vágyom, még, ha nem is teljesen értem, hogy miért.
Felérünk a toronyba, és rögvest az ablakhoz vezetem őt, mit sem törődve a terem közepén elhelyezett távcsővel. Nem kell az most nekünk, egyelőre. - Tényleg olyan gyönyörű a kilátás, mint, ahogy mondtad, nem túloztál. - lerúgom a cipőimet, és határozottan fellépek az ablakpárkányra. Felé fordulok. - Gyere, Antonin. - ejtem ki túlzott lágysággal a nevét, és mosolyogva a kezemet nyújtom felé. Már biztosan sejti, hogy mit szeretnék, én pedig már csak rá várok.

- Végül is.. az asszony se lehetett normális.. -
Bólintok beleegyezően. Habár a férjtől brutális tett volt, hogy kinyírta a saját feleségét, meg tudom érteni. Nem tudom én hogyan reagálnék, ha a feleségem nálamnál fiatalabb férfiak kegyét keresné. Valószínűleg hasonlóképpen.
Elhúzom a számat. Ez aztán vesébe vágó válasz volt. Rezzenéstelen arcáról elfordítom a tekintetemet, és én is magamra erőltetem azt a fajta maszkot, mint Ő. A rezzenéstelen, bájgúnár képet. Érzelemmentes, olvashatatlan, lelketlen.
Egy pillanatra elgondolkodom. Vajon akartam én ezt már? Vagy csak véletlen volt? Azt nem tagadhatom, hogy első pillanatban mit gondoltam róla, hogy mióta megláttam ezt kívántam, na meg még többet.. de azt sem mondhatom, hogy megterveztem volna. Volt az a pillanat, amikor eldöntöttem, hogy köztünk ne lesz semmi ilyesmi, mert Ő nem az a fajta lány. Egy egész pillanatig feladtam. Nem volt kedvem harcolni érte, de az a pillanat elszállt. Meggondoltam magamat.
- Ez maradjon az én titkom.. -
Csak vállat vonok gonoszkás mosollyal. Reményeim szerint ez eléggé fent tartja az érdeklődését, hogy esetleg holnap is az én társaságomat keresse, de nem vagyok naiv. Silje nem olyan lány. Nem átlagos. Ezt meg is mondom neki, Ő meg értetlenkedik. Csak égnek emelem a tekintetemet, aztán egy egészen kicsit lesajnálóan nézek a sötét szempárba.
- Ti lányok miért kérdezősködtök ennyit? -
Kérdéseim inkább költői, mint megválaszolandó.
A Csillagvizsgáló toronyban hűvös van,egészen befúj a nyitott ablakokon a kora őszi hűvös szellő. Rosszabb időjárási körülmények között az eső is beverne, ha nem védné varázslat. Elsős koromban bámulatosnak tartottam, hogy se hó, se víz nem kerül soha be.
Rábámulok tágra nyílt szemekkel. Nézem, ahogy ott áll, mint a halál angyala, és engem szólít. Óriásit nyelek. Felsejlik elmémben a gondolat, hogy alkoholt ittam, hogy a koordinációm nem lesz tökéletes, és a magasság illetve a whiskey bódító hatása végett ki is szédülhetek onnan. De nem pont ezt akartam? Nem éppen ezt meséltem neki?
Lerúgom a saját cipőimet, és hűvös kezéhez érek. Fellépek mellé, de a táj helyett inkább őt nézem elgondolkozva. Tényleg különlegesnek tartom, de nem tudnám pontosan megmondani, hogy miért. Talán nyíltsága teszi, vagy az, hogy nem hagyja magát, csípősen szól vissza, vagy az, hogy ennyire bátor. Nem tudnám megmondani.
Elengedem a kezét, és lebámulok a mélybe. Hirtelen úgy érzem, hogy valamilyen ismeretlen erő lefele húz. Kissé meg is ingom, de jobb kezemmel megkapaszkodom a falba. Rákapom a pillantásom. Majdnem lezúgtam a mélybe. Egy egész percig némán nézem, aztán veszélyes mosolyra húzom ajkaimat, mosolyomból pedig nevetés lesz. Jól szórakozom. Tetszik, hogy az adrenalin a fejembe száll. Lehuppanok, és a párkányra ülök, fejemet pedig a hideg kőtömbnek támasztom.

- A nők nem is normálisak, ezt jegyezd meg egy életre. - kacsintok. Ha magamat nézem, nem is hazudok. Elég csak egy abnormális családban felnőni, és soha az életben többé nem leszel olyan, mint más, átlagos lányok, hiába is szeretnél, és vágysz rá minden egyes nap, minden egyes percében. Senki sem bújhat ki a saját bőréből. Sajnos.
Pedig szívesen tenném. A legszívesebben el sem engedném, naphosszat csak az ölelésében élnék, a karjai között, és minden egyes érintését, és csókját kiélvezném. Helyette eltaszítom magamtól, legalábbis próbálom, mintha nem lenne elég jó nekem, miközben én vagyok az, akinél csak jobbat érdemel. Ha ismerne, ha tudná a titkomat, ő is így gondolná, biztos vagyok benne. És igyekszem elfojtani azt a minduntalan feltörő érzést bennem, ami azt súgja, hogy a remény hal meg utoljára. Pedig utálom a kliséket.
- Legyen. De előre szólok, túlságosan is kíváncsi típus vagyok, és, ha nagyon akarom, bárkiről, bármit megtudok, mindössze a kisujjam mozdításával. - somolygok. Márpedig jelenleg nem is akarok jobban semmit, mint elmélyülni Antoninban. Mindent tudni szeretnék róla, attól kezdve, hogy szeret-e az esővel borított fűben hemperegni, egészen azzal bezáróan, hogy melyik ujjbegye a legérzékenyebb mindközül. Mintha egy teljesen más világot nyitna meg számomra, amibe, ha a józan eszem is azt diktálja, hogy ne lépjek át, a szívem valami egészen más ritmust ver, induló gyanánt.
- Nem akarlak elkeseríteni, de most is te kérdeztél engem. - vonom meg incselkedve a vállaimat. Biztos azt hiszi, csak direkt játszom a nem is vagyok különleges lány szerepét, de nem is tévedhetne nagyobbat. Én soha sem szerettem volna más lenni, mégis akaratomon kívül váltam azzá. Tagadásban kell, hogy éljek.
- Azt hittem, meggondoltad magad, és inkább elsétálsz, mint egy gyenge, és gyáva kisfiú. De mégis bíztam benned, és nem kellett csalódnom. Olyan vagy, mint, amilyennek megismertelek. - mosolygok kedvesen, és őszintén. Majd ujjaimat a karjára vezetem. - De azért legyél óvatos, és ne játssz a végzeteddel. - hangszínem egyből komolyra, és alig felfedezhetően aggódóra vált, mikor meginog.
Felnevet, én pedig vele együtt mosolygok. - Tetszik? - utalok a szituációra, miközben elhelyezkedek mellette a párkányon, és meztelen lábaimat a mélybe lógatom. Szél támad, és belekap a hajamba, és a szoknyámba is, mégis jólesően hajtom hátra a fejemet, és lehunyt szemekkel élvezem a szellő érintését. - Én jövök. - jelentem ki, a játékunkra gondolva. Viszont mielőtt még megkérdezhetne, előre válaszolok neki. - És merek, csak, és kizárólag. Úgyhogy használd nyugodtan a fantáziád. - mosolyra húzódnak az ajkaim, de a szemeim még mindig lehunyva élvezik az éjszaka hűvösségét.

Vigyorral biccentek.
- Ezt akkor megjegyzem.. -
Nem akar elkeseríteni, de én egy pillanatra lebiggyesztem az ajkaimat, mintha nagyon elkámpicsorodnék, pedig nem. Tudom magamról, hogy beszédes vagyok, hogy a pofám képes be nem állni, hogy olyan kérdéseket tudok feltenni, amire senki sem számít. Például, hogy mit vacsoráztak. Ez egy igen fontos momentum. Az emberről sok mindent elmond az étkezési szokása. Azt hogy mennyire igényes, mennyire vállalkozó szellemű, hogy kreatív-e, meg amúgy is, én szeretek a kajákról beszélni. Éhenkórász vagyok, ez van..
- Hát figyelj, így tudlak megismerni, ha kérdezgetlek. -
Vonok vállat az ablakban ülve. Apám mindig is a szavak szűkében volt, de engem sohasem kellett félteni, már kissrácként is be ne állt a szám, csak mondtam és mondtam, a hülyeséget, a komolyságot.
Kiráz a hideg amikor hozzám ér. Rápillantok. Megint megcsókolnám, csak úgy, itt az ablakban. Jól esne, kellene az érintése, mégsem teszem meg. Csak ujjaimat a kezére teszem, hagyom, hogy kettőnk között lebegjen az el nem csattant csók, az a különös vibrálás ami kettőnk között van. Megnyugtató, mégis idegen. Mintha valami ismeretlen érzés szállt volna meg. Kicsit olyan, mintha ezer éve ismerném, mintha mindent tudnék róla, mintha a lelkitársam lenne.
Bólintok. Nagyon szép ez a hely. Nem véletlenül imádom.
Elgondolkozom kicsit, aztán az ajkamra harapok.
- Tudom már.. -
Rászegezem vad pillantásomat.
- Van itt egy szokás. A prefektusok minden év első napján az elsőéves mardekárosokat kicsempészik a kastélyból, hogy bebizonyíthassák, hogy a házba valóak. Meg kell szerezniük a holdfényibolyát, vagy sisakvirágot, vagy a majomkenyér fa levelét.. valamit nem a Tiltott Rengeteg mélyéről.. -
Fejemmel a rengeteg felé bökök.
- Reggelig van idejük. Aztán akiknek sikerül őket nem igazán rekesztik ki, a többiek meg sanyarú sorsra jutnak.. -
Vállat vonok. Hidegen hagy. Anno én megtettem a feladatot, majd be szartam, de megcsináltam.
- De te ne vagy első éves.. nem küldhetlek holmi sisakvirágért.. viszont neked is bizonyítanod kell. Te nem mehetsz a Rengetegbe, túl sok varázslatot ismersz már, szóval lopd el Slughorn kedvenc pennáját. Nem kérhetsz segítséget, nem mondhatod vissza.. egy heted van.. ha kész, csak tűzd ki a klubhelyiségben, tudni fogja mindenki, hogy vérbeli kék vér vagy.. -
Lemászok az ablakból, a kezéért nyúlok.
- A kedvence a pávatoll.. -
Rákacsintok.
- Most pedig gyere.. mindjárt vége a lakomának.. -
Én pedig kibaszott éhes vagyok.