Cataleya Nazario

Az élet nem egy tündérmese. Ha éjfélkor elveszíted a cipőd, egyszerűen részeg vagy.  

Cat, Leya


17


Mugliszármazású


A lojalitás gyengeség.


Sárkánykór (pyromágia)


Griffendél


Chiara Scelsi


Saját karakter

Család... Szívatsz? Az én nyomorult kis életemben ez a luxus nem adatott meg. Egy undorító piromániás szörnyszülöttnek hol jár család? Mert Castro kutyái szerint az ilyennek a pokol legmélyebb bugyraiban kell szenvednie, amíg világ a világ. Nem vagyok kubai. Az anyám Chicagóban szült meg egy ötcsillagos magánkórházban, ezért automatikusan megkaptam az amerikai állampolgárságot. A ribanc anyám Kubából menekült Chicagóba, amikor Castro átvette a hatalmat. Takarított egy gazdag pöc$nek, aki két órán belül felcsinálta anyámat, amint beköltözött a villájába. „Apám” természetesen marha gazdag üzletember volt az Upper East Side-ról, akinek mocskos üzletei voltak Chicagóban. Meg egy villája. Ahol fogantam. Egy jacuzziban. Hogy honnan tudom ezt? Hát a jacuzzit csak kitaláltam, de a többit lehozta a New York Times, mert születésem után anyám zsarolni akarta apámat, de ez mind kiderült. Botrány robbant ki New Yorkban, mert a kőgazdag befolyásos Tim Hawkins felcsinálta a kubai takarítónőjét, aki most zsarolja. Oh... Kihagytam, hogy Tim nős. Volt. Azóta az újságok azt is lehozták, hogy adócsalásért és sikkasztásért lecsukták, a felesége meg ott hagyta. Anyámat a bevándorlási hivatal deportálta Kubába, így ott nevelt néhány évig, amíg ki nem derült, hogy egy kib@szott gyík vagyok. Egy tűzokádó gyík. Ja. Felgyújtottam a budit. Amiben laktunk. Mer’ a menekült anyám kábé egy öt négyzetméternyi karton koszfészekben élt, miután Amerikában elcs3szte az egyetlen lehetőségét a normális életre. Úgyhogy anyám kirúgott az utcára, amikor 7 éves voltam, mert engem hibáztatott minden szarért. Ja. Kiderült, hogy boszorkány vagyok. Egy beteg boszorkány.

Voldemort? Az az istenkomplexusos szociopata faszi? Ja, hallottam róla. Amikor elkeveredtem Chicagóba, a hajléktalan fazon elmondott ezt-azt. De ennyit tudok róla. Amúgy meg sz@rom le.

Árva vagyok. Nem igazán érdekel a világ gondja. Nem barátkozom nehezen, mert nem barátkozom. Az érzelem gyengeség. Anyámhoz kötődtem, amíg ott nem hagyott egy bordélyházban, és el nem tűnt örökre. Azóta egy ember volt, akiért éreztem bármit is, az a chicagói hajléktalan, akit már említettem. Nem beszélek se túl sokat, se túl keveset. Ha szükség van rá, el tudlak küldeni a bús p!csába. Ha kérdezel, talán válaszolok. Ha nem kérdezel, ne várj tőlem semmit. Nem közösködöm. Az utca fegyelemre, felelősségre, túlélésre tanított. Voltam már férfival, mert kénytelen voltam engedelmeskedni, elvégre hajléktalan senkiházi utcagyerek voltam évekig. Túl kellett élni. Addig volt életcélom, amíg a homeless fazont meg nem ölték. A mágikus gyilkosság helyszínén, a rakparton az mentett meg a tüzes vérengzéstől, hogy elaltattak, majd az Ilvermorny-ban ébredtem. A lényeg, hogy csak óvatosan, mert nem tudom teljes mértékben kontrollálni a piromániám. Vagy mi ez. Van, amire megtanított a hajléktalan, de nem volt elég ideje, én fiatal voltam, árva, céltalan, türelmetlen és lázadó. Ne próbálj kiismerni, mert minél mélyebbre ásol, annál inkább fogok hasonlítani Dante poklára.

 Egy hét után elszöktem a bordélyházból. Éjszaka. Egy menekülteket csempésző furgonra osontam fel, amelyik aztán egy teherszállító hajóra tett fel minket, ami elvitt szülőföldem partjaihoz. Nem szándékosan mentem Chicagóba. Oda vitt az első vonat, amire fel tudtam szállni. Tovább is mentem volna, de razziát tartottak az állomáson álló vonaton és az egész pályaudvaron, így le kellett szállnom. Az állomás wc-jében bújtam el, egészen reggelig, mert elaludtam. Napok óta csak padlón és földön aludtam. Utoljára egy koszos kenyérhajat ettem még a hajón. Na szóval reggel ajtócsapódásra ébredtem, kisunnyogtam, és elhagytam az állomást. Ott állt előttem a bűn városa. 7 éves voltam. Árva, hajléktalan és szabad.

Már az gyanús volt, hogy amikor délutánra eljutottam a rakpartig, leszólított egy idős hajléktalan férfi. Talán egyszer fehér lehetett a szakálla, de sohasem láttam a ráragadt mocsoktól. Adott egy szelet kenyeret és egy almacsutkát, amit kikukázott valahol egy napja. Bizalmatlanul ugyan, de elvettem tőle és megettem.

Lement a nap. Még mindig nem szóltunk egymáshoz. Kora délután óta csak ültünk a rakparton és kavicsokat meg szemetet dobáltunk a folyóba. Épp egy állatok által kinyalt konzervdobozt hajítottam volna a vízbe, amikor a mellettünk lévő kuka egyszer csak lángralobbant. Azonnal tudtam. Olyan volt, mint én.

Azt mondta, sárkánykóros vagyok. De áldásként fogjam fel, ne átokként. Hát ezt szerintem ő sem gondolta komolyan. Kiderült, hogy tudja, ki vagyok. Ő is varázsló volt. A mi fajtánkból pedig kevés van a bolygón. Már akkor tudott a létezésemről, amikor megszülettem, bár ezt még mindig szkeptikusan kezelem. Mindenesetre elmondta, ki vagyok és mi történt a szüleimmel, tőle tudom, amit tudok. Amit meg nem, azt általában kitalálom. Ezt nem lehet hazugságnak nevezni, hiszen nem tudom, hogy nem igaz, amit mondok. Akár még igaz is lehet. Megtanított erre-arra, hogy tűzrőlpattant kislány legyek, csak hát ugyebár azon a kedd estén...

Kedd este megölték Őt. Varázslók és boszorkányok. Nem tudom, kik voltak, mióta keresték és mért ölték meg. Nem tudok semmit. A nevét sem tudom, pedig 4 évig nevelgetett. Amikor engem is meg akartak ölni, megjelent egy csapat auror. A gyilkosok egy részét megölték, a többi elmenekült.

11 évesen bedugtak az Ilvermorny-ba. Kellett pár év, hogy legalább elkezdjek asszimilálódni és alkalmazkodni a normális élethez, ami megjegyzem, még mindig nem megy tökéletesen. Felgyújtottam ezt-azt, meg eltörtem pár csontot. Aztán eljött az ötödév. Új tanár jött a suliba. Fiatal, magas, helyes. Azóta senki nem volt velem olyen kedves, mint ő, mióta bekerültem az iskolába. Úgy éreztem, megért engem. Sokszor beszélgettünk a könyvtárban, aztán egyre többször a szobájában. Elkezdtem hinni abban, hogy van jó is ebben az életben. Hogy jó, ha vannak az embernek érzései, jó, ha van barátja, jó beszélgetni. Még a sárkánykórral is foglalkozott, elérte, hogy ne féljek annyira a betegségemtől. Már el is szórakozgattam a pici lángokkal egyszer-egyszer, amikor a kanapéján ültem, miközben dolgozatokat javított. Néhány hónap alatt beleszerettem. Nehezen engedtem be őt, de egy idő után elérte, hogy megbízzak benne. Ilyen bizalommal és vágyakozással mentem be a szobájába aznap is. 15 éves voltam és szerelmes. Becsukta mögöttem az ajtót. Megkínált egy pohár vízzel, és az asztalához kísért. Leültem az egyik székre, és mosolyogva kortyolgattam. Azt kérdezte, szeretem-e őt. Addig nem mondtam ki, de akkor úgy éreztem, átszakadtak a gátjaim. Úgyhogy kimondtam. Ő azt válaszolta, hogy akkor itt az ideje. Megkérdeztem, hogy minek van itt az ideje, de válasz helyett odalépett mellém, megsimította az arcom, az állam, a szám, aztán mögém állt, és masszírozni kezdte a vállam. Halkan mondtam, hogy én nem érzem úgy, hogy itt az ideje, fel akartam állni a székről, de visszalökött. Nem értettem, miért csinálta ezt. Félrelöktem a kezeit, felálltam, és letettem a poharat az asztalra. Mikor indultam volna az ajtófele, a karjaimtól fogva visszarántott, és háttal az asztalra lökött. Leszorította a kezeimet, én kapálóztam. Azt mondta, nem mehetek sehova, amíg ez meg nem történik. Tudtam, hogy ő is átvert. Mint eddig szinte mindenki. Felforrósodott a testem. Féltem, és iszonyú dühös voltam. Én szerettem őt. Odaszorította testét az enyémhez. El akartam őt lökni, de arcon vágott. Tudtam, hogy a tűzzel megvédhetném magam, csakhogy nem jött elő. Pont most, amikor a leginkább szükségem lett volna rá. Csak apró szikrák pattogtak a karjaimon, de igazi tűznek nyoma sem volt. Azt mondta, ne is próbálkozzak, tompító bájital volt a pohárban. Tehetetlen voltam. Csak sírtam, könyörögtem neki, hogy ne tegye, hogy hagyja abba, hogy megteszek neki bármi mást, csak ne bántson. Nem hallotta egyik szavamat sem. Élvezte, hogy szenvedek. Amikor végzett, elment vízért, mert szomjas lett. Lecsúsztam a földre, zokogva, remegve, szakadt ruhában. Meg akartam ölni őt. Azt akartam, hogy örökké égjen és szenvedjen. És amikor néhány perccel később múlni kezdett a bájital hatása, megjelent néhány lángocska is a karomon. Aztán a lángok nőttek. Belekaptak a szőnyegbe, majd a kanapéhuzatba, és néhány pillanat alatt a függönyökbe is. Mire észbe kapott, már a fél szoba égett. Üvöltött, hogy őrült vagyok, elmebeteg, meg akarom őt ölni. Ki akart menni a szobából, de nem akartam elengedni, ahogy ő sem engedett el engem. De elővette a pálcáját, és amikor lángokkal támadtam volna meg, rám szegezte, és csak arra emlékszem, hogy a kórházban ébredtem.

A kórteremben nyitottam ki a szemem. Az egyik annyira be volt dagadva, hogy nem láttam vele semmit sem. Két férfi beszélgetett a terem előtt az ajtóban. Az egyik ő volt. Egy orvossal beszélt. Azt mondta neki, hogy őrült vagyok és hazudok. Legalábbis ezt diktálta be a kórlapomba. Mert hogy ez a férfi a Minisztériumnak is dolgozott. Jó hírnevű, megbecsült tagja volt az amerikai varázslótársadalomnak. Az egész kibaszott mocskos tettét eltussolták. Én voltam az őrült. Én ahzudtam, én találtam ki mindent. Megőrültem, és meg akartam őt ölni, pedig megpróbált rajtam segíteni, megpróbált megmenteni saját magamtól. Pszichiáterhez kellett járnom hónapokig. Gyógyszerezni akartak, de nem vettem be, nem én. Sokkal könnyebb volt inkább csak inni. Rákaptam az alkohol hatására. Úgysem tehettem semmit. Senki sem hallgatott meg, mindenki őrültnek tartott, az iskolában is. Egyre többször voltam részeg, egyre kevesebb időt voltam magamnál. Nem bírtam elviselni a józanságot. Akkor ott valami igazán eltört bennem, és jó eséllyel sosem lehet már összeragasztani. Egy ilyen ivászat alkalmával gyújtottam fel az iskola egyik folyosólyát. Az volt az utolsó csepp a pohárban. Ki akartak dobni, de Dumbledoor hallotta a történetemet, legalábbis valamelyik verzióját, gőzöm sincs, hogy az igazat-e vagy a hivatalosat. De a hatodévet már a Roxfortban kezdtem.

A Roxfortban szinte soha nem mentem be órára. Egy kezemen meg tudnám számolni, hányszor voltam józan. Ezerszer kiszöktem éjszakánként az erdőbe piálni. Csak egyre mélyebbre süllyedtem. Egyre kevésbé tudtam irányítani bármit. Sosem akartam józan lenni. Részegen sosem éreztem semmit, legalábbis ezt hittem. Pedig sajnos akkor éreztem igazán. De nem volt már visszaút. Folyamatosan részegnek kellett lennem, vagy füvezni, vagy valamivel tompítani az agyamat. Aztán eljött az a pillanat, amikor már nem bírta se az elmém, se a testem. Az egyik tanár szobájában állítólag idegösszeroppanást kaptam, és majdnem megöltem őt, mert ugyanaz a forgatókönyv játszódott le a fejemben, mint akkor annak a tanárnak a szobájában. Az agyam feladta a küzdelmet. A Mungóba vittek, de innen már nem emlékszem pontosan, hogy mi történt, csak hogy néhány nap után visszaengedtek a Roxfortba. A gond csak az volt, hogy az ég világon semmi sem oldódott meg, sőt rosszabb lett. Ráfüggtem a nyugtató és tompító bájitalokra. Éppen egy újfajta üvegcsét próbáltam ki, de rosszul lettem tőle. Azt hittem, meghaltam. De nem sikerült, valaki megtalált a használatlan női mosdó padlóján, és ismét visszakerültem a jól ismert zárt osztályra.

Fél évig voltam pszichiátriai kezelés alatt a Mungóban. Állítólag leszoktattak a függőségeimről. Én inkább úgy mondanám, cseberből vederbe. Alkoholt nem ittam fél éve, de azóta is több bájitalt iszok meg naponta többször. Felírtak nyugtató bájitalokat, elmetompítókat, olyat, ami szinte teljesen elnyomja a tüzet, és még franc tudja, miket, de megiszom őket, mert azt mondták, meg kell. Most újrakezdem a hatodévet a Roxfortban. Újra itt lakom, de ezúttal bejárok az órákra, és senki sem veszi észre, hogy teljesen feleslegesen. Minden más, mint a Mungó előtt. És mégis ugyanolyan haszontalan és értelmetlen. Sosem leszek már egészséges. Soha...