Lucius Malfoy & Neoptolemus Selwyn

A Mágiaügyi Minisztérium mosdója, a szökés után napokkal

Lucius azon kevés halálfalók egyike, aki őszintén osztozik az Eszmében, mely egyszer még újra dicsőségbe emeli világunk, de ez még messze nem jelenti azt, hogy elnyerte volna tiszteletemet. Amennyit tudok róla, azok alapján kiválóan járja azt a táncot, mely könnyű szemfényvesztés azok számára, kik nem vetették le magukról húsból és csontokból álló gúnyájukat, s a bőrt, mely embernek hazudja őket. Én önként szabadultam meg a béklyótól, hagytam, hogy a tömeg szörnyeteget lásson bennem, mert egyszerűen ezt látom jövedelmezőnek. Az emberek jobban tartanak attól, amit nem ismernek, amit fel nem foghatnak, mint a Luciushoz, de akár atyámhoz hasonlókhoz, akik beleragadtak húsruhájukba, és ezzel járják keringőjüket a maszkabálon annak tudatában, hogy az emberek még megbíznak bennük. Ezért pedig egyiküket sem hibáztatom, hiszen nem vagyok vak. Pontosan látom, miért jövedelmező mindaz, amit ők csinálnak, és jól tudom, hogy az elmúlt fél évben, amíg én saját mocskomban, vagy éppen animágus alakomban fetrengtem az Azkaban valamelyik nedves falú, hűvös cellájában, ők hatékonyabb szolgái voltak a Nagyúrnak, aki egy új jövőt, új nemzedéket nevel ki sorainkból.
De én ez vagyok. Csupán egy szörnyeteg, ki nem tagadhatja meg magát, de éppúgy rá van szorulva az arcukon maszkokkal parádézók segítségére, ahogyan ők is arra, hogy a szörnyek közöttük, közöttünk járjanak. A Próféta, s talán a Minisztérium maga sem neszelte meg eltűnésemet – egyelőre, de nincsenek illúzióim afelé, hogy legfeljebb hetek múlva, de a varázsvilág minden szeglete ki lesz plakátolva mozgó arcképemmel, amit valami igen előnytelen szögből készítettek rólam.
A Minisztériumba bejutni nem volt nehezebb, mint magából az Azkabanból megszökni. Csak egy pók vagyok egy utazó zsebében, aki azt sem tudja, saját sarja kabátjának gyűrődései között bujdokol. Talán öngyilkosságnak tűnhet, hogy csupán napokkal sikeres azkabani szökésem után az ellenség táborába merészkedek, de aki nem mer, az nem nyer. Nekem pedig szükségem van valakire, aki velem együtt viseli a Jegyet, és akiben jobban bízhatok, mint saját apámban. Bár ilyet talán nem lesz nehéz találnom. Apró póklábaimat gyorsan szedem magam után, miután a falon járva közelítem meg a liftet, ami a szükséges szintre visz, információim szerint Malfoy mostanában a titkárságon tevékenykedik. A közeli férfimosdóba settenkedem, az egyetlen dolog pedig, amit ezután teszek, az a türelmes várakozás. Az Azkabanban töltött hónapok alatt volt alkalmam megtanulni türelmesnek lenni. Néhány perc, vagy néhány óra, nem számít.
- Lucius. – öltöm magamra rendes, emberi alakomat, amikor a halálfaló mit sem sejtve megérkezik a mosdóhelyiségbe, és becsukja maga mögött az ajtót. Nem írtam neki levelet, nem küldtem számára baglyot, teljes meglepetésként érheti, hogy itt vagyok. Az elmúlt fél év valamennyire megviselt, s bár sosem voltam megtermett alkat, az a pár hónap bőven elég nyomot hagyott rajtam. Arcom beesett, láthatóan sokat fogytam, ruháim, amik átváltozásommal visszakerülnek rám, kicsit lógnak rajtam. Talán utóbbi tény az, mely a leginkább zavar a változásomban, cseppet sem kellemes az egész. A tekintetem viszont még mindig szinte ragyog a hidegségtől, még mindig ugyanolyan tettre kész vagyok, mint azelőtt, hogy az idősebb Barty Crouch letartóztatott volna.
- Jó látni, hogy megkaptad a téged megillető, kényelmes pozíciót a Minisztériumban. Mit is csinálsz pontosan? – kezdem el a bájcsevelyt, bár rohadtul nem vagyok kíváncsi arra, hogyan és mennyi segget nyalt azért, hogy ne kelljen szopnia. Mégis, Malfoyba talán több emberség szorult, mint belém, hiszen még mindig féli levetni azokat a láncokat, amik a kényelmes kis munkájához és kispolgári életéhez kötik. Talán éppen ezért, de ő a legmegfelelőbb ahhoz, hogy a Sötét Nagyurat feltűnés nélkül tájékoztassam helyzetemről. Valamint, hogy néhány apró szívességet kérjek tőle. A barátság jegyében.
- Az Azkaban is kevés volt hozzá, hogy megvédje a félvéreket tőlem. Korlátozott a mozgásterem, Lucius. Szükségem van rád, hogy értesítsd a Nagyurat arról, hogy ismét számíthat rám. – lépek eggyel közelebb, bár az emberi formában való mozgás már-már majdhogynem szokatlan, annyira megszoktam a nyolclábúságot. Lucius még a Roxfortból is jól emlékezhet rám, még ha azt nem is tudja, miféle tiltott képességet tudok is magaménak. S hacsak a Minisztériumba nem futottak be hamarabb a hírek, mind az azkabani gyilkosságaim, mind pedig szabadulásom rejtve maradt eddig előle.