Lucius & Cissy

Nem voltam teljesen tudatában, mi is történik körülöttem, csak peregtek előttem az események, egyik pillanatról a másikra végeláthatatlan káosszá varázsolva a vacsora eleinte igen csak kellemes perceit.
Homályosan rémlik, mennyire kétségbeesetten kerestem testvéreim íriszei helyett a jégkék szempárt, majd milyen szorosan simultam hozzá, biztos menedéket keresve a karjaiban. Lucius jelentette az egyetlen mentsváramat a zűrzavaros forgatagban, csak benne bíztam, senki másban. Az életemet a kezeibe adtam.
Viszont egy valami mindennél élénkebben él bennem, mint bármi más azon a kora estén. A fájdalom, ami gúzsba kötötte az egész testem, átjárva minden egyes porcikámat, főként az ölem tájékát. Fogalmam sem volt mi történik velem, csak arról volt sejtésem, mi válthatta ki az erős görcsöket pont a támadás estéjén.
Pár hónap alatt ugyanis fenekestül felfordult az egész életem, és körülöttem szinte mindenki, és minden romokban hevert, minden téren. A családom már közel annyira sem volt összetartó, kapcsolatunkat inkább a széthúzóság jellemezte, a legrosszabb pedig az volt, hogy egyáltalán nem érdekelte őket az erős kötelékek oldása, meghagyták magukat abban a tudatban, hogy nincs mit tenni ellene. Én voltam az egyetlen, akit zavart, hogy minden széthullik körülöttem, de egyedül kevés voltam ahhoz, hogy tehessek ellene. Még csak igaz barátaim sem voltak, Amycus volt az egyetlen, akivel megoszthattam minden egyes kételyemet.
Talán tényleg el kellett volna menekülnöm, magam mögött hagyni az egész perpatvart. De nem tettem. Valószínűleg túl gyáva voltam hozzá, és módfelett naiv, mert elhittem, hogy mostmár csak a jó köszönthet rám. Milyen nagyot tévedtem.
És a tévedés elég volt ahhoz, hogy minden a lehető legrosszabbra forduljon körülöttem.

Igazából azt sem tudom, hol vagyok, sem pedig, hogy miért. Csak megpróbálom felnyitni a szemeimet, de eredménytelenül, rettentő nehezek a szemhéjaim, mintha csak ólmot öntöttek volna rájuk. Az ajkaim is cserepesre száradtak, lassú mozdulattal szántok végig rajtuk a nyelvemmel, miközben a legszívesebben vízért könyörögnék, de szavak egyelőre nem csúsznak ki megnedvesített ajkaimon.
Hallom, hogy valaki megmozdul, talán felém hajol, én pedig egészen közelről érzem meg a túlságosan is ismerős illatot. Mélyet szívok belőle, csak utána, mintha tőle várnék erőt hozzá, nyitom fel résnyire a szemeimet. Majd egészen, mikor meglátom Luciust, bár tekintetem másodperceken belül inkább a háttérre kezd fókuszálni.
Az émelyítő fehérségre, a túlságosan is tiszta bútorokra, és az erőteljes, kétségkívül fertőtlenítő szagra. Összezavarodva fordítom a fejem felé. - M-mi történt? - kérdezem tőle kétségbeesetten. Az utolsó emlékem a Nagyúr hangja, majd minden erősen homályossá válik, végül teljesen elsötétedik. Jelenleg pedig semmit sem szeretnék jobban, csak emlékezni, megtudni mi is történt. Bár a jegyesem arcát nézve nem vagyok benne biztos, hogy tetszeni fog, amit majd elmond.

money, power
& glory

A tehetetlen düh mintegy méregként árad szét testemben és semmit nem tudok tenni ellene; nincsen szavak, nincsen semmiféle gyógyír arra, ami most összeforraszthatná a szétnyílt sebeket. Végtelenül üres, jellegtelen tekintetem a távolba veszik; tompán érzékelem csupán a körülöttem szorgoskodó ápolók és orvosok sietős lépteit; a ricsajt, ami zsongva tölti be az egész helyiséget és a fejem felett vígan villogó neon-lámpák kísérteties-fehér fényét. Lepillantok az ölemben heverő kezemre; ujjaim még mindig úgy remegnek, mintha életem legrosszabb és legfélelmetesebb éjszakáját hagynám hátam mögött, de az igazság az, hogy a sötétséggel beborított fejezet csak most kezdődik életem pazarul megírt könyvében. Soha véget nem érő ürességet érzek; mintha a mellkasom kövekkel lenne tele, ami egyre csak lejjebb és lejjebb húz; hallom az orvos szavait, tompán, de biztosan jutnak el hozzám az információ-foszlányok, egy bizonyos szó azonban billogként égeti magát elmémbe. Jégkék íriszeim előtt könnyfelhő gyülekezik, ahogy felpillantok rá, rögtön elhallgattatva; lerázva magamról vígasztalónak szánt érintését; az arcára van írva minden, meg se kell szólalnia ahhoz, hogy a szánalommal vegyített elutasítás mély barázdáibaban tükröződjön. Az ajtó puhán csukódik távozása után; kézfejemmel erőtlenül maszatolom el arcomon a kicsorduló könnycseppek végtelen halmazát, pár hatalmas levegőt szívva be tüdőmbe, annak érdekében, hogy a lassan ébredező lány ne kapjon rögtön frászt arcom megterhelt látványától. Óvatosan húzódok közelebb hozzá, arrébb simítva homlokából egy kósza, szőke tincset; ha nem lennék tisztában azzal, hogy nekem, egyedül csakis nekem kell közölnöm vele az átélt borzalmakat és azt a bizonyos rossz hírt, akkor se tudnék megálljt parancsolni vonásaimnak, amik újabb grimaszba torzulnak.
- A hoppanálás után rosszul lettél, így elhoztalak a Szent Mungóba. - hangom halkan, mégis rettentően ridegen-rekedten karcol a kettőnk közti levegőbe; mintha újra magamra öltöttem volna azt az álarcot, amit a legelső Roxforti évemtől fogva magamon hordok és csupán pár alkalommal sikerült levetkőznöm magamról ezt a második bőrt; az igazság azonban az, hogy most, ebben a tizedmásodpercben önmagamat szeretném megvédeni az újabb rémképektől és esetleges fájdalmaktól; ezért húztam fel egy láthatatlan falat magam köré. - Az orvosok már kivizsgáltak és elláttak… a családodat viszont még nem értesítettem, mert…
Miért is nem, Lucius? Mondd csak el neki szépen, hogy minden a te hibád; megint. Oszd meg a menyasszonyoddal, hogy te tehetsz mindenről; hogy te vagy az oka annak, hogy az élete fenekestül felfordult és ezek után már rád sem fog tudni ugyanúgy nézni, nemhogy önmagára. Elhessegetem magamtól ezeket a nagyon is felkavaró gondolatokat, s mielőtt újra magamhoz ragadnám a beszélgetés fonalát, kifújom a tüdőmbe rekedt levegőt; csak most realizálom, hogy mindezidáig még a lélegzetemet is visszafojtottam.
- Az orvos azt mondta, hogy… - csak egy szó; egyetlen egy szó, amely örökre megváltoztathat mindent, mégis hezitálok kimondani, hiába van ott a nyelvem hegyén, hiába akarok megszabadulni ettől a tehertől, képtelen vagyok Narcissa szemébe mondani és kimondani az igazságot; képtelen vagyok ekkora fájdalmat okozni neki, mégis tudom, hogy meg kell tennem; nincsen más lehetőségem, ezt az életet sem én választottam magamnak, mindketten csupán elszenvedői vagyunk egy felsőbb hatalom irányításának. - … hogy valószínűleg a nagy stressz és az egész hatására… szóval, hogy… babád volt. Babánk volt. A mi kisbabánk…
Fájdalmasan facsarodik össze szívem; ennél nehezebben nem is találtam volna meg a szavakat, s bár gyaníthatóan ezek sem a megfelelő szavak, mégse tudnám jobban és érthetőbben elmagyarázni a történteket; helyette makacsul elfordítom tekintetem, a fal egy jellegtelen kis szeletkéjét fixírozom, bőszen pislogva közben, nehogy akár egyetlen árva könnycsepp is végigszáguldjon arcomon; de talán már túlságosan is késő. Késő már mindenhez… késő már bármit is megbánni, vagy helyrehozni.

A szokatlan közeg mellett a tudatlanság, a történtek homályos emléke is kétségbeeséssel tölt el. Nincs is rosszabb annál, ha fogalmad sincs arról, hogy mi történt és történik jelenleg is körülötted. Amint aprókat pislogva felnyitom a szemeimet, és elém tárul a hófehér falak nem éppen bizalomgerjesztő látványa, csak egy biztos pontot keresek az életemben. Pár hosszúnak tűnő perc után meg is találom - Luciust. Viszont az arcáról cseppet sem pozitív ígéret tükröződik, az ijedtség rajtam általa pedig még jobban eluralkodik.
Igyekszem minél jobban összeszedni a gondolataimat és az emlékeimet, majd időrendbe helyezni azokat, többnyire sikertelenül. Mintha a saját elmém lenne az, ami nem akarná, hogy bármiről is tudjak, vagy bármi is az eszembe jusson. Mintha a sors akarná, hogy szinte teljes tudatlanságban éljek, sejtetve velem, hogy hamarosan, talán a vártnál hamarabb, úgyis meg tudom majd azt a történetet, amit valójában lehet, hogy nem is szeretnék soha sem hallani.
Csak Lucius arcát nézem, az ismerős vonásait, az apró barázdákat rajta, amiket, ha akarnám se tudnék elfelejteni, és, amik most egyfajta bizalommal töltenek el az ismeretlenség álarca mellett. Mintha ő lenne az egyetlen, aki segíthetne nekem, úgy nézem rendületlenül az arcát, egyetlen egy másodpercre sem szakadok el tőle.
Hallom a szavait, mégsem értem, vagy inkább nem is akarom megérteni azokat. Mintha mesélne nekem, úgy, ahogy kislánykoromban az anyám tette, éjnek évadján a hálótermembe osonva, apám haragjától tartva. Viszont sem a kor, sem a szituáció, de még csak a mese sem egyezik - valójában, a hangfoszlányok, amik eljutnak hozzám, egy valós és mérhetetlenül szomorú történetet osztanak meg velem.
Először fel sem fogom, amit mond, a szavak csak lagymatagon hangzanak az ajkai közül, én pedig mindössze hitetlenül meredek rá, és azt hiszem, hogy ez az egész csak egy rossz álom. Egy rémálom. A legszívesebben meg is csípném magam, folyamatosan, egészen addig, amíg fel nem ébrednék az álomból, de a másodpercekkel később éles fájdalom hasít belém, a gyomrom aljának tájékán, mintha csak a sors akarná, hogy megértsem végre - Lucius szavai valóban igazak, és, ami történt, az tényleg meg is történt.
Kisbabám. Kisbabánk. Fájdalmasan mélyről hangzanak fel a szavak bennem, és önkéntelenül is megindul, majd a ruhadarabon keresztül a hasfalamra simul a kézfejem, aztán hirtelenjében, mintha megsütne, el is kapom onnan. - Most csak viccelsz velem, ugye Lucius? Ez is csak egy a szüleink kegyetlen tréfáiból, amivel minél előbb egymáshoz köthetik az életünket? - hangom a lehető legfagyosabban cseng, talán soha sem hangzott még így, mint most, mintha nem is én lennék. Mert nem is érzem magamat a testi és a lelki fájdalmakon belül, mintha egyáltalán nem is léteznék.
Ahogy elfordítja a fejét, elszakítom róla a tekintetemet, és a tisztára sikált padlót kezdem nézni. Másodpercek alatt bújok ki a takaró alól, és szinte letépem magamról az összes orvosi eszközt. Feleslegesek, mit tehetnének már értem? Aztán úgy, ahogy vagyok, egy szál hálóingben indulok el az ajtó felé. - Akkor én most hazamegyek, semmi keresnivalóm nincs már itt. - jelentem ki, mintha nyilvánvaló lenne, hogy ezt kell tennem, hiszen nincs már más dolgom itt, mellette.