Valahol itt kell lennie. Legalábbis reméli, hogy jó helyre érkezett. Andrew nem egy kifejezett tolvaj típus, azonban kísérletezni szeret. Főleg ha az vele kapcsolatos, és a határokat feszegeti. Ez indokolja azt, hogy ezen kései órában nem szobája rejtekében alszik, hanem, kivárta azt, hogy az utolsó ember is aludni térjen – ami náluk néha igencsak nehéz -, és már indult is. Őszintén örülni tudna, ha képes lenne teljesen láthatatlanná válni, mert bár hallott ő a láthatatlanná tévő köpönyegről, mindeddig senki sem ajándékozta meg vele. Na meg amúgy is, igen XXL méret kell a magasságához, mert a test nélküli lábfejek és bokavillanások nem épp a legkellemesebb lebukási körülmények. A mai akciót türelmének, és ügyességének könyveli el. Mindenhol jól körbenézett, settenkedett, és nagy nehezen érte el a célt, amely igen messze pihent a kiindulási célpontjától. Mindennel van munka, és a cél majd kifizetődik, meg a többi bla bla. Azért nem egy-két ásítást kénytelen elnyomni. Mostanság nem aludt valami jól, folyton tele van a feje mindennel, és úgy nehéz álomra hajtani a fejét, ha pont akkor kavarog az a minden, amikor nem kellene. Mindegy is. Az alvás ráér. Viszonylag könnyedén jutott be a terembe, de sokáig csak egy helyben áll, és figyel, fülel. Mint a vad, aki tudatosan lépkedett be a vadászterületre, készen áll az ugrásra, futásra, menekülésre. Attól tart, hogy valami jelzőbűbájt helyeztek el a terem ajtaján, és azonnal jelez, ha illetéktelen lép a területre, de azt némán, csak annak, akinek az üzenet szól. Azonban semmi sem történik, valahol valami kaparászik, minden más fájdalmasan csendes. Szusszan egyet, és máris a tárolók felé veti magát. Tudja ő, hogy ez a készlet nem profi, hogy az, ami valamit is ér, sokkal jobban őrzött helyen vár, és amire jobb, ha nem teszi rá a kezét. Itt még elmegy, hiszen sokan járnak a terembe, sokan nyúlnak ide be, ha épp valami hiányzik, és nem figyeli senki sem. Legalább is, ő is tudja a dolgot. Aztán majd meglátja. Abban a hitben nyitja ki, és kezdi meg a kis kutatását, hogy az égvilágon semmi sem állhat az útjába. Apró fiókokat húz ki, nyit fel, dobozokba les bele, és némely láttán fintorog, míg azt, amely épp érdekli, felnyitva nézi át, és ami kell, máris megy a saját, erre a célra hozott tárolójába. Nem visz sokat, egy apró kísérlet kell számára, amelyet nemrég fedezett fel, és amelyről többet akar tudni. Nem vágyik százfűléfőzetre, igazságszérumra, csak másra. De erről majd később. Már-már annyira szórakozott, hogy dúdolászni kezd, hogy némileg javítsa a csendben, és saját kedvét. De mindez megszakad, amikor valami olyan ér ujjbegyéhez, amelyre nagyon nem vágyott. Apró szúrás-szerű dolgot érez, és olyan erővel rántja ki kezét a fiókból, hogy az kiugrik a helyéről, és tartalma, amely ugyan nem törékeny, de szétszóródásra hajlamos, a földön köt ki. És hangosan. - A jó édes.. – morran fel, miután sikertelenül kapott a fiók után, de csak némi törmeléket kapott. Ujja szerencsére sértetlen, a fájdalom felületi lehetett, a zaj azonban, paranoiás fele szerint felverte az egész kastélyt. Mélyet sóhajt, elfolytja vulkánként kitörni készülő káromkodásrohamát, és nekiáll, hogy feltakarítson. Bűbájjal, anélkül, de sietve. Csak ne most tévedjen erre a csupa fül járőröző…
I solemnly swear
I am up to no good
Vendég
C’est la vie
Vendég
»
»Vas. 25 Dec. - 21:33
Andrew && Capricus
Egy béna tolvaj?
Ha Mardekáros vagy, néha egyszerűen "kötelező" tilosban járnod. Vagy legalábbis feszegetned a határokat. Főleg, ha a családneved Phillips. Míg a nővérem, America is idejárt, végképp sokszor keveredtem bajba. Többnyire az ő uszítására, sugallatára, nevezze mindenki, ahogy szeretné. Nem arról van szó, hogy mindent a testvéremre akarok kenni, de meg kell hagyni, elég nagy zsarnok. Kicsi közöttünk a korkülönbség, kicsit mindig is olyan volt emiatt, mintha ikrek lennénk. Nem mondhatnám, hogy utálnám, vagy ilyesmi, de az biztos, hogy kicsit túlzottan is szereti kézben tartani a dolgokat. Meg van róla győződve, hogy ő aztán tudja, mi a jó nekem, hogyan kell a "nevemhez méltón" élnem. Talán pont ezért van, hogy bár az eddigi életem során, azt az egy évet leszámítva, mikor ő már a Roxfortba járt, én meg még tízévesen nem, gyakorlatilag mindig együtt voltunk, vajmi keveset tud arról, hogy valójában milyen ember vagyok én vagy milyen terveim, céljaim, vágyaim vannak. Érzelmileg úgy igazán soha nem tudtam megnyílni neki. Bár azt hiszem, neki erre nem is igazán volt igénye. Elképzelt valamilyennek és igyekezett hozzáalakítani ehhez a képhez és nem fordítva. Most viszont ismét "szabad" vagyok. Ő elvégezte az iskolát, nekem viszont még van egy évem. Egy évem arra, hogy megtaláljam önmagam és év végén valahogyan az értésére adjam, hogy én nem azt az életpályát akarom, amit ő és a szüleink szántak nekem. Nem akarom, hogy rám tegyék a jelet és ez határozza meg az életemet. Én sportoló akarok lenni! És akkor még nem is beszéltünk Rosamund Thatcherről. America mindig is utálta, hacsak hozzászóltam. Egy mugli származású lány. Nem mintha bármi közöm lenne hozzá. Csak többször jut eszembe a kelleténél. Sokkal többször. Még szerencse, hogy ezt America nem ellenőrizheti. Túl sok a gondolat a fejemben, ezért van szükségem erre az éjszakai sétára. Erre is még a nővérem szoktatott rá anno. Még csak elsős voltam, amikor már kirángatott éjnek évadján a klubhelyiségből, mert hogy az "milyen menő". Voltak rázós helyzeteink, de ha vele jöttem ki, valahogy sosem kaptak el. Bízom magamban, hogy megtanultam tőle ennek a praktikáit is. Mert America ugyan nincs itt, de a barátaim, a háztársaim elkönyveltek valamilyennek az évek során és ők továbbra is elvárják tőlem a kötekedő bajkeverő szerepét. Pedig én nem akarok bántani senkit! Miért lenne rosszabb valaki csak attól, hogy nem aranyvérű, vagy mondjuk a Griffendélbe jár? Elég korlátolt gondolkodásra vall szerintem. Mégis én is úgy teszek, mintha ez határozna meg... Kell az egyedüllét, ahol végre önmagam lehetek. Ahol merek önmagam lenni. Itt az éjszakai folyosókon. Nem is nagyon figyelek rá, merre visz a lábam, csak megyek. Azon kapom magam, hogy a bájitaltan terem előtt haladok épp el. Nem vagyok még messze a klubhelyiségtől, ennél jóval nagyobb sétákat szoktam megtenni. Most sem állnék meg itt, ha hirtelen nem ütné meg valami zaj a fülemet. Mi a fene? Felvonom a szemöldököm. Ki a franc lehet még itt és mit csinálhat? Elképzelhető, hogy bajba sodrom magam, de a kíváncsiságom erősebb és kis hezitálás után végül megindulok a zaj irányába. Simán lehet, hogy valami tök átlagos dolog, mint a felügyelő tanár pakolászik így este és leejtett vagy levert valamit véletlenül. Mindegy, akkor csak belesek, aztán megpróbálok észrevétlenül elslisszolni. Ha meg csak valami állat vagy ilyesmi volt, folytathatom is nyugodtan az éjszakai portyámat tovább. Ebből olyan nagy gáz semmiképp sem lehet, ha kellően ügyes vagyok. És miért is ne lennék az? Most legalábbis meg vagyok győződve erről.
Álmában nem gondolta volna, hogy ennyire el tud cseszni egy rém egyszerű dolgot. Mostanában egyre többször farag rá olyankor, amikor apró dolgokra veszi rá magát. Bizonyára az játszik közbe, hogy sok mindenen jár az esze, hajt is, hiszen mindjárt itt a vége az egésznek, és egyszerűen figyelmetlenebb. No meg talán fáradt, de ezt akkor sem fogja bevallani magának, ha közben vallatják. No de mégis azért itt van ez a mai eset. Vagyis csak az este, hiszen egész nap csendes volt minden körülötte. Úgy néz ki, mindent most fog bepótolni a szerencséje. Térde már erősen jelzi, hogy neki sem a guggolás, sem pedig a térdepelés nem épp a legkellemesebb pozitúra, és igazán fel is hagyhatna vele. Megtenné, azonban ha az idő sok is, a dolgok is soknak tűnnek, amiket a padlóra terített. Már jó ideje kaparászik, vagy épp begyűjtő bűbájjal próbálkozik, de nem látja a végét. Ajka szüntelenül mozog, mintha imát mondana, pedig a legválogatottabb szitkok morzsálódnak ki belőle. Szerencse, hogy nem hallja egy gyengébb lelkületű sem, mert lehet, hogy kicsit belesápadna. A legtöbb baj azzal van, hogy sok dolog apró, és ez oké is lenne, de az üvegcse, amely tárolta, eltört. Ezekkel vacakol, javítgat, majd amit nem képes a bűbája, a türelme, és a remegő keze, azt összeszedegeti mágiamentesen. Amikor már elégedetten észleli, hogy az előtte, és körülötte heverő terep egész tiszta, egyszerűen hasra vágja magát. Nem jókedvből, vagy fáradságból, hanem inkább azért, hogy megbizonyosodjon, maga a szekrényszerkezet alá mi vándorolhatott be. És ekkor, amikor teste alsó fele a hideg padlónak simul, kitör belőle a röhögés. De nem az a finom kacaj, nem. Hanem az az igazi, öblös görcs, ami inkább kínodban, mintsem örömödben tőr fel belőled. Itt hasal a porban, éjnek évadján, miközben ujjaival és a pálcájával mindenféle kacatot, és vacakot kapirgál össze, most pedig még jobban a mocsokba ássa magát, mert szerencsétlen volt, és még „lopni” sem tud rendesen. - Te béna farok.. – ha egyszer erre a bűnnel teli életre kényszerülne, tuti éhen veszne, vagy rács mögé kerülne, mert egyszerűen ez nem megy neki. Nem, és nem. Elsuttog egy Lumos-t végül, és a fényforrását a szekrény alá irányítja. Bár ne tette volna. A szekrények alatti terület mindig egy mumus. Senkinek nincs kedve igazán oda benyúlni, mert amúgy sem látszik, nem néz be oda vendég, se maga a gazda. Itt pedig tökéletesen érvényesül a szerepkör. A pókháló még hagyján, de akad itt diákok által véletlen odaszór, vagy épp direkt oda rejtett dolgai is szépen sorakoznak. És talán, de csak talán, amikor bevilágított, egy egér gyorsan távozott is a hátsó szegletből. - Oké, ez itt marad - dönti el hamar, de azért kukucskál, hátha van olyan értékesebb kincs, amit mégis kereshetnének. Már épp ki is szúr valamit, ami talán még neki is jó, amikor moccan a kilincs, a hatalmas csendben megsokszorozódva csapódik vissza a falakról. Felkapja a fejét, majd hirtelen ugrik is fel, és hirtelen mozdulatával ismét csak letarolja a kihúzva felejtett fiókot, de nem is érdekli. Most nem landol a földön, csak néhány vacak, és üvegcse csattan, azonban pálcája, még mindig világosságot ontva, az érkezőre irányul. Kellemes belépni, és megvakulni, mi? - Ott állsz meg – és reméli, nem valami tanár. Na akkor nagy szarban lesz.
I solemnly swear
I am up to no good
Vendég
C’est la vie
Vendég
»
»Szomb. 25 Feb. - 3:11
Andrew & Capricus
Ha már teljesen oktalanul éjszakai sétára adom a fejem, adná magát, csakúgy józan paraszti ésszel, hogy kerüljem a lebukás lehetőségét. Ergo, ha valahonnan zajt hallok, csinálok egy határozott hátraarcot és még véletlenül sem megyek arra. Ehelyett én, nem azt teszem, ami épp logikus, hanem mikor meghallom az egészen erőteljes zörejeket a bájitaltantermeből, ahelyett, hogy folytatnám az utamat, mégpedig gyors léptekkel, úgy döntök, utánanézek, mi lehet ott. Nagyobb baj úgysem lehet belőle, nem igaz? Legalábbis ezt gondolom, míg be nem lépek a terembe és el nem vakít valaki pálcájának fénye. Egy pillanatra el is könyvelem, hogy oké, kész, vége, lebuktam, kapok egy újabb büntetőmunkát, mert tuti, hogy a gondnok vagy egy tanár az, mikor azonban meghallom a hangját, megnyugszom. Szerencséje van valahol, hogy megkönnyebbültem a ténytől így annyira az igencsak bunkó felszólítása sem gázol elevenembe és nem akadok fenn rajta. - Lejjebb engednéd azt a szart? - kérdezem méltatlankodva, kezemet ösztönösen a szemem elé tartva, ahogy hunyorgok, próbálva megakadályozni, hogy kiégesse a retinámat a szemmagasságban tartott világító pálcájával. Nehezen tudom csak kivenni így, kivel is állok szemben, de ahogy a szemem kezdi megszokni a fényt (pláne, ha még esetleg hajlandó is eleget tenni a kérésemnek), mintha ismerős sziluett és arc rajzolódna ki előttem. Egy hollóhátas évfolyamtársam az. - Frothingham? Mi az Istent csinálsz te itt ilyenkor? - nézek rá kérdőn, még mindig hunyorogva. A szememnek határozottan nem tett jót ez a belevilágítás, amivel fogadott. Bár őszintén szólva magam sem tudom, miért kérdezősködök egyáltalán. Nem vagyok vele annyira jóban, meg úgy egyáltalán, nem biztos, hogy tényleg tudni is akarom a választ. Akármi is történik itt, jobb, ha kimaradok belőle. Én nem akarok az általam kevertnél nagyobb bajba kerülni miatta esetleg...
Kezdőlap
Ha Mardekáros vagy, néha egyszerűen "kötelező" tilosban járnod. Vagy legalábbis feszegetned a határokat. Főleg, ha a családneved Phillips. Míg a nővérem, America is idejárt, végképp sokszor keveredtem bajba. Többnyire az ő uszítására, sugallatára, nevezze mindenki, ahogy szeretné. Nem arról van szó, hogy mindent a testvéremre akarok kenni, de meg kell hagyni, elég nagy zsarnok. Kicsi közöttünk a korkülönbség, kicsit mindig is olyan volt emiatt, mintha ikrek lennénk. Nem mondhatnám, hogy utálnám, vagy ilyesmi, de az biztos, hogy kicsit túlzottan is szereti kézben tartani a dolgokat. Meg van róla győződve, hogy ő aztán tudja, mi a jó nekem, hogyan kell a "nevemhez méltón" élnem. Talán pont ezért van, hogy bár az eddigi életem során, azt az egy évet leszámítva, mikor ő már a Roxfortba járt, én meg még tízévesen nem, gyakorlatilag mindig együtt voltunk, vajmi keveset tud arról, hogy valójában milyen ember vagyok én vagy milyen terveim, céljaim, vágyaim vannak. Érzelmileg úgy igazán soha nem tudtam megnyílni neki. Bár azt hiszem, neki erre nem is igazán volt igénye. Elképzelt valamilyennek és igyekezett hozzáalakítani ehhez a képhez és nem fordítva.
Mi a fene? Felvonom a szemöldököm. Ki a franc lehet még itt és mit csinálhat? Elképzelhető, hogy bajba sodrom magam, de a kíváncsiságom erősebb és kis hezitálás után végül megindulok a zaj irányába. Simán lehet, hogy valami tök átlagos dolog, mint a felügyelő tanár pakolászik így este és leejtett vagy levert valamit véletlenül. Mindegy, akkor csak belesek, aztán megpróbálok észrevétlenül elslisszolni. Ha meg csak valami állat vagy ilyesmi volt, folytathatom is nyugodtan az éjszakai portyámat tovább. Ebből olyan nagy gáz semmiképp sem lehet, ha kellően ügyes vagyok. És miért is ne lennék az? Most legalábbis meg vagyok győződve erről.
