Hideg téli levegő cirógatja az arcom és játszik el egy-egy rakoncátlan tincsemmel, ahogy, ahogy kilépek a kastélyból és ruganyos lépteimmel megindulok a pálya és a seprűtároló irányába. Teleszívom tüdőm a kora délutáni, enyhén csípős, friss ájerrel, majd elégedetten fújom azt ki menet közben. Szeretem ezt az időjárást, amikor a tél ködös-nedves lehelete nem kísért, helyette hideg, de gyengébb napfénytől csillogó látvány tárul elém, ahogy a fény játszik az ágakon ragadt zúzmarán, az itt-ott felbukkanó hófoltokon. Ilyenkor a festői látványból nagyon sokat tudok meríteni, feltöltekezni, a borús napokra tartalékolni az ilyen pillanatok emlékeit. Szóval nem azt tervezem, hogy tanulásra pazaroljam ezt az "ajándékot", távolról sem. Sokkal inkább áldozom egy szenvedélyemre, a repülésre. Ennek megfelelően öltöztem: vörös Griffendéles pulcsi, fekete nadrág, ami az egyenruha része is és fekete bőrcipő. Nem kombinálom túl, nem komoly csapat edzésről van szó. A hideg sem zavar, repülésközben már bőven hozzáedződtem, a téli kabát a gyengéknek való. Menet közben a parkban őgyelgő ismerőseimnek lelkesen intek egyet-egyet s oda is köszönök, mert mások is amellett döntöttek, hogy a jót addig kell kiélvezni, amíg lehet. Így érem el végül a seprűtárolót, ahová nem is habozok belépni. Ajtónyitáskor megcsap a jólesően ismerős és mással össze nem téveszthető illat, fa, lakkok, meg sok-sok évszázad az, ami itt a levegőben terjeng s tekintetem elégedetten futtatom végig a seprűkön, míg ki nem szúrom a magamét, amit magamhoz is veszek s elkezdem áttörölni és rendbe tenni a végén esetleges rendetlen szálakat. Hoztam magammal egy kis karbantartó készletet, gondoskodom is a seprűmről heti szinten. Egyrészt a Ház csapatának tagjaként ez fontos. Másrészt nagy becsben tartom a seprűt, hiszen nyáron megdolgoztam érte keményen, hogy megvehessem s amihez az ember verejtéke tapad, azt sokkal jobban becsüli, óvja.

A három szenvedélyem egyike a repülés. Fenn a magasban, ahogy a menetszél az ember arcába vág, minden megváltozik. Kétségtelenül az egész egy adrenalinvadász mini-öngyilkosság olykor, de pont ezért szeretem. Ha az ember nem csinál veszélyes, vagy éppen kockázatos dolgokat, hogy érezze, hogy él? Feszült és komor világban élünk, szüleim Új-Zélandra költözése jól jelöli is ezt, de én úgy döntöttem, hogy maradok. Itt az otthonom és a helyem. Akárhogy is, azok a "veszélyek", melyeket szórakozásból vállalok be, semmit sem jelentenek ahhoz képest, ami az iskola falain kívül dúl. Két végén égetem a gyertyát sokszor? Igen, de nem tudhatja az ember, hogy mi vár rá, így a pia, a cigi vagy valami plusz izgalom szerek formájában nem találnak nálam elutasításra, ha olyanom van. Nem tudhatom, hogy mennyit élhetek, így hát gyorsan teszem azt. Mégis, a korábban soroltak, bár élvezetesek, nem tartoznak a szenvedélyeim közé, mástól vagyok függőségben igazából: a zene, a repülés és a nők. Ráadásul a hármat még össze is lehet kapcsolni, ez aztán a móka! Persze ehhez szükség van arra, hogy a csapatban játsszak, meg arra is, hogy ha már a csapat tagja vagyok, akkor bizony nyerjünk is. Ehhez pedig csak három dolog kell: gyakorolni, gyakorolni és gyakorolni. Épp ennek szellemében hányok fittyet arra, hogy milyen házi dolgozatokat kéne megírni, inkább fogom magam és kicsörtetek a pályára, hogy a fenti nemes célok érdekében gyötörjem magam s egyúttal szórakozzak is, mert az egész egyszerre fárasztó és örömteli. Tán a többiek is ki fognak jönni, formális edzést nem egyeztettünk le, de volt róla szó, hogy bizony nem árt extra munkát beletennünk a játékunkba, a nemesebb cél érdekében. Épp ezért nem is lepődök meg különösebben, amikor terelő társamat itt találom, a seprű tárolóban. A jelek szerint ő is szeretné rendbe rakni sportszerét, akárcsak én. - Ki mást, mint a terelők gyöngyét? - kajánul vigyorodok el, ahogy direkt megválaszolom a költői kérdést. Ahogy közelebb lép Octavia, üdvözlésként nyomok egy puszit az arcára, majd lerakom a cuccom egy padra. - De, bár úgy is lehet, hogy te csatlakozol hozzám. - ugratom, elvégre technikailag ugyan arról a dologról van szó, de vitriolos mosolya kiprovokálja ezt. - És mégis mivel tudnál te engem kifárasztani drága Octavia? - vonom fel szemöldököm, míg ajkaimra csibészes félmosoly ül ki, ahogy kezemmel hátrafésülöm barna tincseim, mintegy megszokásból. Tény, hogy erőnlét és állóképesség tekintetében nem panaszkodhatok, nem véletlenül vagyok a posztomon. Octavia szívós és szikár, fürge, szóval ő is megállja a helyét, de én akkor is más fizikai feltételekkel bírok s a teljesítményem is más ezért, amit így vagy úgy, de jól tudok kamatoztatni.